Pusztai Virág: „Életfáim ágai között”

 Elhunyt Papp György tűzzománcművész, grafikus

Nap mint nap gondosan elrendezem képeimen az én Napomat, az én Holdamat, az én csillagaimat, hogy majd el tudjanak járni égigérő fáim, életfáim ágai között a végtelen térben és időben.

Papp György

Papp György (Frank Yvette fotója)

Egy alagsori műhelyben találkoztam először Papp Györggyel, valamikor a múlt évezred legvégén. Elsőéves, rajz szakos hallgatóként több műhelymunka közül választottam ki a tűzzománc kurzust. Mivel akkoriban még papíron kellett felvenni a tantárgyakat, néhány hozzám hasonló gólyával sorra felkerestük az oktatóinkat, hogy aláírást kérjünk. A Tanár Úr éppen dolgozott: hasznosan töltötte azt az időt, amíg a beeső hallgatókra várt. Később is gyakran láthattuk munka közben, amikor az óra kezdeténél hamarabb érkeztünk. Ezt sokszor szándékosan is megtettük, hiszen így megleshettük, min dolgozik épp, elbeszélgethettünk vele.

Amikor a tantárgyfelvételi lappal a kezünkben megérkeztünk a műhelybe, felemelte tekintetét a munkájából, elmosolyodott, kedvesen köszöntött bennünket. Letette a ceruzát, helyette tollat vett a kezébe, és aláírta a papírjainkat. Közben szétnézhettük a műhelyben, melynek falát korábbi hallgatók munkái borították. Később a mieink közül is felkerült oda néhány – Papp György jó pedagógusként pontosan tudta, milyen sokat számít egy-egy ilyen a gesztus. Égetőkemence, szerszámok, rézlemezek, drótok, kis edénykékben különféle színű festékek és porok – a műhely kissé zsúfolt volt, de rendezett. A Tanár Úr minket is arra szoktatott, hogy tartsunk rendet a munkaasztalon, ne kapkodjunk, az egyes munkafázisok között pakoljunk el. Gyorsan nyilvánvalóvá vált mindannyiunk számára, hogy itt nem a káosz és hóbortosság avat valakit művésszé, hanem a munka és az alázat. Ő ezt ugyan soha nem mondta ki, de saját példájával közvetítette felénk. A lényéből sugárzó szelíd erő rendíthetetlen nyugalommal és derűvel párosult. Jámborné Balogh Tünde egy 2011-es album lapjain így írt róla: „soha nem ült fel szemfényvesztésnek, nem hódolt tiszavirág életű divatoknak. Csendben, derűvel munkálkodik, miközben örökérvényű művek sora kerül ki a keze alól.”

Ez a sor az idén megszakadt. Papp György képzőművész, főiskolai tanár, magister emeritus 2020. november 7-én, 84 éves korában elhunyt. Nehéz elhinni, hiszen neve összeforrt a szegedi kulturális és művészeti élettel, a különféle városi rendezvényeken gyakran találkozhattunk vele és kedves feleségével, Ildikóval.

Időkerék (triptichon), 2008.

Papp György Békéscsabán született 1936-ban, 1955 óta Szegeden élt. Tanulmányait 1955 és 1958 között a szegedi Pedagógiai Főiskolán, majd 1969 és 1972 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte. 1977-ben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz-művészettörténeti tanszékének adjunktusa lett, később docense, 1996-tól pedig főiskolai tanára. Pályafutása során számos kiállítással, könyv- és folyóirat-illusztrációval örvendeztette meg a hazai és a külföldi művészetszerető közönséget. Munkáját különféle díjakkal és elismerésekkel jutalmazták.

Az Artportal Hann Ferenc és Tóth Attila által jegyzett cikke szerint „Linómetszeteire, tollrajzaira, tűzzománc kompozícióira, táblaképeire egyaránt jellemző az epikus hajlam és a szabad asszociációnak is teret hagyó szürreális látásmód. Művészi programja az ősi kultúrák formakincsének, a folklór tradícióinak átörökítése a korszerű vizualitás nyelvezetébe. Következetesen egyéni formanyelvét a népművészeti hagyományok és az egyetemes képzőművészet eszköztárának sajátos szintézise jellemzi.”

Merre van most? Talán a Földanya ölelte keblére, akit megörökített egy tűzzománc triptichonján, talán az életfa ágai közül figyel bennünket, amely motívum sokszor visszaköszönt grafikáin, festményein, zománcain. Ha végigtekintünk az alkotásain: Körforgás (2007), Időkerék (2008), Számvetés (2008), Harmóniában önmagammal (2010), Elmúlás (2011) – érezhetjük, hogy azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak megsejteni néhány, a földi élet szűk keretein túl eső dolgot is. Munkái – többek között különféle közgyűjteményekben – velünk maradnak, őrzik emlékét, és tanítanak minket az egyetemes, időtlen értékek felismerésére.

Megjelent a folyóirat 2020. decemberi számában