Pintér Tibor: Volt egyszer egy Átjáró…

Jobban szeretlek, mint a saját igazságomat

Volt egyszer egy Átjáró − amely most is ott van. Évtizedekkel később is, mert a sziklák az örvényekkel együtt nem változnak. Az arra hajózók mind a mai napig ugyanazokkal a veszélyekkel küzdenek, ha szerencséjük van, találkozhatnak olyan hajósokkal is, akik útirányt mutathatnak a küzdelmes útjukon…

Az Átjáró mindannyiunk életsorsa. Amikor változunk – gondolkodunk – honnan, és hová, és most éppen hol vagyunk… Elkerülhetetlenek ezek a kérdések, és a válaszok keresése is. 

Szerencsések azok, akik képesek feltenni életük legfontosabb kérdéseit maguk számára, és meg is találják rá a válaszokat. Kevesen vannak, és magányosak.

Mások is érzik, hogy a kérdéseket fel kellene tenni, de nem tudják megfogalmazni, mit is kellene kérdezni. Így aztán a válaszok – ha vannak is − hamisakká, vészterhesekké válnak, amelyeknek az eredményét saját történetünk igazolja: tragédiák sorozata, rombolás és pusztulás személyes és környezetük életében.

Vannak azonban, akik felteszik kérdéseiket – jóllehet választ is találnának életük kérdéseikre − de kíváncsiak arra, hogy mások, a többiek, milyen válaszokat keresnek és találnak hasonló dilemmáikra. Ezek az emberek barátságot keresnek. Olyan embereket, akiket ugyanaz a kérdés feszít, ami őket, és nem tudni, hogy milyen irányba indulnak el a kérdés megválaszolása felé.

A kérdés feltevése és a válasz között egyetlen keskeny, titokzatos ösvény vezet át: az Átjáró.

Szeged, 1983.

A Móra Ferenc Múzeum könyvtárának stencilező szobája. Zöldy Pál abban az évben lett a múzeum könyvtárosa, és költözött le Budapestről családjával Szegedre, személyes életében új kérdésekre, új válaszokat keresve.

A munkahelyén megszólított két embert, Szekeres Ferenc múzeum pedagógust, grafikusművészt és Pintér Tibort, a múzeum akkori egyik gépkocsivezetőjét kávézni a stencilező géppel és iratokkal teli irodájába.

Itt kezdődött az Átjáró, egy baráti közösség, amelynek a beszélgetései és találkozásai meghatározóvá váltak mindannyiunk későbbi személyes sorsában.

Beszélgettünk, kávéztunk a múzeum műhelyében, majd az akkori szegedi kávéházakban − a Virág cukrászda és a Royal Hotel kávézója – majd saját otthonunkban találkoztunk. Nem volt jelen a politika a beszélgetéseinkben, mindössze személyes sorsok, történések, amelyek nemcsak személyes sorsunkról, hanem mindannyiunkról, akik a találkozásainknál együtt voltunk − szóltak.

Szekeres Feri lakótelepi másfél szobás lakása rendszeres otthona lett találkozásainknak. Bor és dohányfüst…, hajnalig tartó beszélgetések, írásaink felolvasását követően Feri berzenkedése a dohánnyal teli füstölt lakásáról, és az általunk követelt reggelivel kapcsolatban.

Ezek a találkozások az 1980-as években az akkori társadalmi változások idején feltűnő lehetett, de sohasem tapasztaltuk az akkori rendszer részéről a kérdéseket, legalábbis nem vettük észre. A barátság fokozatosan kialakult, amelyből mind a mai napig mindannyian élünk.

Zöldy Pál írásaival − jómagam szintén −, Szekeres Feri grafikákkal jelezte a gondolatait a baráti közösségnek. Ezek az alkotások miről szólhattak volna, mint saját, személyes kérdéseinkről, életünkről, és arról a közösségről, amiben élünk, amely nem a szűk társadalomról, hanem az „embereknek arról a közösségéről, amely a történelmét meghatározza” szóltak.

A gondolatok metaforája többnyire mégis a bibliai történetek alapja volt. Zöldy Pali a Pannonhalmai Bencés Kolostor Gimnáziumában fejezte be középiskolai tanulmányait, amely későbbiekben is meghatározta írásainak és belső történéseinek gondolatvilágát. Ebben a metafora-rendszerben írta meg azokat az írásait, amelyek a baráti társaság találkozásainak beszélgetéseiben, illetve későbbiekben, publikációiban megjelentek.

A baráti társasághoz hamarosan többen kapcsolódtak. Mivel akkoriban Szeged volt a baráti közösség központja, Márton Miklós, Orosz Balázs, Kiss Attila, Galkó Bence színművész Szegedről, Zöldy Pál korábbi lakhelyéről, Budapestről: Aradi Varga István grafikusművész, Ivády Péter matematikus, Krausz Tivadar költő, Hadarits Vilmos költő, Kontár György grafikus, Tóth Avanti Péter és Horváth László grafikusok, és Lehóczky László csatlakoztak.

Ezek a találkozások a felsorolt személyekkel esetlegesek voltak, de a szegedi közösség az 1980-as évektől az 1990-es évek végéig legalább kéthavonta Szekeres Feri lakásán találkoztak − Zöldy Pál, Szekeres Ferenc, Márton Miklós, Orosz Balázs, Kiss Attila, Pintér Tibor −, amelyeket Szekeres Feri − az egyedül nem dohányzó közöttünk − az ott elszívott cigarettafüst miatt folyamatosan nehezményezett.

A baráti közösség szellemi vezetője Zöldy Pál volt, akinek a hatása mind a mai napig érezhető a baráti társaság alkotásain. A mindennapi életünk konfliktusai, élethelyzetei, esetleges személyes tragédiáinknak magyarázatai a bibliai és a klasszikus irodalmi műalkotásokon keresztül a baráti közösség számára, mint egy „szabadegyetem működött”. Emlékezetesek Galkó Bence felvetései is, amelyeket tervezett előadóestje (Gogol: Egy őrült naplója) kapcsán osztott meg velünk. A szó szerint hajnalig tartó gondolatcserén az emberi viselkedésformák arzenálja került terítékre. Ezekből a beszélgetésekből nevelődtünk ki…

Meg kell említeni Dr. Sávai János római katolikus lelkész nevét, aki az 1980-as és 90-es években a Szegedi Hittudományi Főiskola tanára volt, aki a „szegedi csoporttal” baráti találkozókat szervezett Makó és Tótkomlós között a nagykopáncsi tanyavilágban, egy Árpád kori felújított templom környezetében. Azok a hosszú beszélgetős esték meghatározták mind a saját sorsunkat és azokat a kérdéseinket is, amelyeket ott fogalmazhattunk meg, és amelyekre válaszokat is találhattunk.

Mindannyiunk a számára megszabott egzisztenciális helyszínen éltünk: Önkormányzati, állami hivatalok, egyetemi katedra, szociális ellátó intézmény vezetése, vagy éppen önálló művészeti alkotások, tanulmányok egyetemeken, vagy fizikai munkásként a mindennapokban…

A „mustármag elvetett”, és megszülettek az egyéni sorsok, amelyeknek a gyökere az Átjáró.

Először egy, majd ketten, majd hárman, majd többen lettünk…

„Kik vagyunk” tettük fel a kérdést. „Nem mi”, hanem „én”.

A találkozások nem a másikért, hanem magunk miatt voltak fontosak, hogy „megértsem magamat”, mit is keresek ebben a világban, amelyre születtem, és valamiféle egyensúlyt keressek sorsomban. Ha ez megtörtént, a másik embert is megértem, ha éppen nem is értek vele egyet.

Ez párbeszéd nélkül nem jöhetne létre. Az Átjáró az a szűk vészterhes ösvény, ahol önmagamat és a másik embert is megkísérlem megismerni. Azaz, a túlparton horgonyt vetni.

A baráti társaság lassan megfogalmazta önmagát, mint közösség. Manifesztumukból részlet egy az 1980-as években írógéppel írt lenyomatból:

ÁTJÁRÓ Gondolat- és baráti kör

Tagjai:
Ivády Péter (matematikus) Bp.
Kontár György (grafikus) Bonyhád
Varga István (grafikus) Budakeszi
Zöldy Pál (író) Bp.
Szekeres Ferenc (grafikus) Szeged
Pintér Tibor (költő) Szeged
Márton Miklós (publicista) Szeged
Horváth László (grafikus) Szentlászló
Hadarits Vilmos (költő) Petőháza
Krausz Tivadar (költő) Bp.
Lehóczky László (tvr.) Bp.

A kör néhány évig a Szegedi Egyetemi Műhely részeként működött. (Ezekből az évekből származnak az ÁRTÉR 1-4. füzetek, 1986-87.) Ma, önállósódásunk után is tartjuk a Műhellyel a kapcsolatot.
Tevékenységünk főként kiállítások, felolvasó estek, beszélgetések formájában nyilvánul meg, vagy e három kombinált formájában, mint legutóbb (Átjáró, 1988. dec. 22. Bp. Vasas Műv. Ház.)
Csatlakozni szeretnénk a Fiatal Művészek Szövetségéhez már az első lépéseknél, mert körünk nyitott, eddig is több társművészetnek kínált helyet, s ezt jövőben is szívesen megteszi. Amit várunk, az elsősorban újabb „szellemi részvényesek” jelentkezése. Amit nyújtani tudunk, az részvételi lehetőség rendezvényeinken, amennyiben a közös fellépés valóban indokolt és előre visz, vagy csatlakozás más rendezvényekhez, más műhelyekben folyó tevékenységekhez.
Terveink: Ebben a félévben 3 kiállító-est (Szegeden, Baján és a Bp. Műv. Közp-ban) – önerős vállalkozásként, mint eddig.
Kötet kiadása, (képek, írások) már elkezdett tárgyalások egy kisebb kiadóval.
Blokkunk szerepeltetése folyóiratokban (konkrét felkérés)

A Manifesztum keretei mögött a közösség szellemi, lelki hátterét az „Orient Lelki-egyensúly. Szellemi alapítvány” szövege fogalmazta meg. Az alapítvány fiktív alapítvány volt jogi szempontból, az elnevezés metafora, illetve utalás egyfajta „békeidős” gondolkodó társadalmi időszakra…

 Alapítvány-tevők mindazok, akik:

• A lelki egyensúlyt saját életükben tartják alapvetőnek.
• Elsősorban nem építeni akarnak, hanem akikre építeni lehet.
• Az egyensúlyt folyamatosan keresve teremtik meg.
• Fölismerték, hogy életükben a leglényegesebb dolgok rajtuk állnak.
• Vállalják, hogy a súlypont alatt egyedül állnak.
• Nem függetlenek, hanem ismerni akarják, mitől függenek.
• Nem megszabadulni akarnak a terhektől, hanem fogást keresnek rajtuk.
• Belátták, hogy a terheket nem lehet letenni, nincs hová.
• Mindennek az ellensúlyát keresik meg.
• A teljes kiegyensúlyozottságra törekszenek.
• Nem feledkeznek meg arról, hogy az égbolt oszthatatlan egész és csak teljesen üres tenyérre fér.

(Otto Nadel: Grund-Lagen)

Továbbiakban 1989-es időpontban jelzett fejlécű szövegben folytatja (Otto Nadel, Lelki egyensúly Alapítvány The Dynamic Mental-Ballance Foundation ORIENT Kronen Bank Wien, Budapest, Szeged) a manifesztum tartalmát egy következő leiratban:

Életterünk azon pontjain, ahol életerőnk nyomása nem megfelelő, ott egyensúly-zavar lép fel.
Ez akár burjánzás, akár sorvadás – kihat a környezetünkre alkotó más sorsokra.
Gyakorta csupán környezetem váratlan és indokolatlanul ellenséges viselkedése figyelmeztet az én sorsomat illető fontos változásra.
A túltengő életerő nem elsősorban és kizárólag saját életterünk parlagon maradt mezőit növi be, hanem ellenőrizhetetlenné válva más sorsokon kezd el élősködni.
Először talán csak kitölti az elsorvadt részeket, betölti a kis nyomás alatt lévő tereket – de ezek a sors-szakadékok maguk is vonzzák és mozgósítják az elszabadult erőket.
Amennyiben sorsomban funkciós zavarokat tapasztalok, környezetemből értetlenséget, ingerültséget váltok ki – akkor tájékozódnom, „orientálódnom” kell.
Az „orientált” sors nem nélkülözheti erőit, s nincsenek ellenőrizetlen területei.
Ha az élettér minden pontján megfelelő az életerő-intenzitása, akkor a funkciók irányíthatóak.
Ennek feltétele a pontos és könyörtelen helyzet-meghatározás.
Mondhatni, a helyzet beismerése.

                                                                       (Otto Nadel)

 Otto Nadel fiktív név. Mert nevet kellett adni a szövegnek, aki az elmondottak szerint keresi az egyensúlyt az életében – hogy ne legyen mégsem egyedül az élethelyzetének felismerésében. Mert egyedül nagyon magányosak maradunk…, ha az Átjáróban nem találunk társakat, aki ugyancsak arra az útra indult, hogy megtalálja a túlpartot.

Az Átjáró, miután a szegedi szűkebb közösségből egy tágabb baráti közösséggé alakult, egy baráti névalakítást határozott el: ANIMA néven határozza meg magát a külvilág felé.

Részlet az 1990. 12. 07. napján tartott találkozás Emlékeztető szövegéből, a tagdíjbefizetés és a felelősök kinevezését követően:

3. Az »ANIMA-kabinet-elv«: az önálló munka és a rugalmas ügyintézés előmozdítása érdekében a jelenlévők egyetértenek abban, hogy az Egyesület minden tisztségviselőjének (tagjának) tárgyalási és döntési joga van minden, az Egyesület tevékenységével összefüggő kérdésben, viszont éppen ezért különösképpen meg kell fontolnia bármely tagnak, hogy mire vállal kötelezettséget a többiek nevében, mert a felelősség kifelé, a saját ügyében neki kell vállalnia. Magyarán: tartsunk szoros kontaktust és így nem érhet meglepetés.
4. Az Egyesület arculata. Az emblém, a levélpapír, bélyegző elkészíttetését (szükség esetén több nyelvű változatokban is) Aradi Varga Istvánra bízták, az „Átjáró kör” emblémáját Szekeres Ferenc kezdte tervezni.
5.Márton Miklóst a jelenlévők felkérték, hogy az Egyesület pénzügyeit intézze, egyben derítse ki, hogy valamilyen alapítványi konfigurációval (pl. Orient) nem egyszerűsíthető-e le, mindez a jövőben.

A rendszerváltás – 1989-90 – társadalmi változásainak éveiben friss levegőt érzett az ország, így a baráti közösség is, amely megpróbálta „megszervezni” szervezeti szinten önmagát. Az Átjáró baráti társaság a kibővült személyekkel, összművészeti társulatként kívánt szerveződni ANIMA néven. Nem kívánta a gyökereit a „barátságot” meghaladni, de szeretett volna lehetőségei szerint a közönség számára is megjelenni.

Ehhez azonban térjünk vissza az 1980-as évek Átjáró időszakához.

1985-ben jelentek meg az Átjáró kiadványai a Szegedi Egyetemi Műhely Kiadványa sorozatában a József Attila Tudományegyetem Közművelődési Bizottsága, majd a Rektori Hivatala támogatásával stencilezett, papírkötésben az Ártér Meder és az Ártér Hordalék kiadványai 22 példányszámban.

A Meder című kiadvány a világirodalom klasszikusainak rövidebb-hosszabb írásait tartalmazták, amelyek akkoriban nem feltétlenül a kanonizált irodalmi köztudatban szerepeltek:

Meder (1985): Csuang Ce: Műalkotás a Tao kifejeződése, Hamvas Béla: Az írás platonizmusa, J-P Sartre: Regény és szabadság, Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz

Meder (1986): Antoine De Saint-Exupéry: Repülő, Szent István király Intelmei Imre Herceghez, Blaise Pascal: 294. Töredék, Konfuce, Történet a Talmudból, Hamvas Béla: Bizánc.

A Hordalék kiadvány megjelenésében hasonlított a Meder kiadványhoz. A cél az volt, hogy az említett klasszikus írók, mint „meder” hogyan, és mit közvetítettek az utódoknak, azaz, a „hordaléknak”. Így született meg a saját alkotások kiadványa, a Hordalék.

Az első Hordalék (1985) szerzői:

Pintér Tibor: Varjak, Aranykori töredék

Lengyel Zoltán: Történelem, Kert

Pete György: Elégia A-K-ig, Sötétben, embersűrűben

Márton Miklós: Cím nélkül I., Cím nélkül II.

Zöldy Pál: Regnum, Örökség

Németh György: Fotó

Szekeres Ferenc: Kor-stílusparódiák ex librisen

A Hordalék következő és egyben utolsó kiadványa Zöldy Pál írásainak és Szekeres Ferenc grafikusművész metszeteinek egy közös kiadványa 1986(?)-ban Navigáció címen.

Az Átjáró Meder és Hordalék kiadványai nem jöhettek volna létre Pete György, az egyetem Közművelődési Bizottsága, és a Szegedi Egyetemi Műhely vezetőjének támogatása nélkül, aki lazábban kötődött a közösséghez.

Pete Gyuri a nyolcvanas évek végén vasúti balesetben elhunyt.

A baráti társaság továbbra is megtartotta havonta, kéthavonta a találkozásait Szekeres Feri költözését követően a Teréz utcai műtermi új otthonában is, ahol Feri továbbra is nehezményezte a hajnalig tartó dohányfüstöt, és a villásreggeli követelőzést részünkről.

A baráti találkozások közös programokat is létrehoztak, amelyek az Oroszlánvadász 94. Esztergomi különkiadás, Oroszlánvadász 95. febr. Rudas, Az oroszlánvadász 95. auguszt. Pöstyén, Az Oroszlánvadász – Szeged 95 kéziratokkal és fényképekkel illusztrált fénymásolt emlékeztetőkben a résztvevők számára lett továbbítva. Ezeknek a kiadványoknak napló-szerű szövegeit Zöldy Pál írta, amelyek önmagukban is irodalmi alkotások.

Részlet Zöldy Pál kézzel írt naplójából az esztergomi találkozás első napjáról:

»Oroszlánvadászok« Balneológiai Társaság, péntek, okt.7.

Zuhogó esőben futott be Szekeres Feri barátunk vonatja a Nyugati pályaudvarra, ahová kisvártatva Orosz Balázs is megérkezett. Rövid tanakodás után megbeszélésünk helyszínére vonultunk: a Calagry-ba. Itt a kártyaszobába húzódtunk, s úgy döntöttünk, hogy másnap határozunk utunk konkrét útvonaláról – az út elhalasztása, melyet egyébként a gyalázatosan ömlő eső indokolt volna, szóba sem került, tekintettel arra, hogy nehezen beszerezhető engedélyeink erre az időszakra szóltak.
Rituális kávé, Unikum és szivar mellett nyújtotta át Szekeres Feri a magával hozott értékes fürdő kultúra leleteket és felbecsülhetetlen értékű trófeákat. Jómagam el is határoztam, haladéktalanul megkeresem a valahol birtokomban lévő „úszósapka-jegyet”. Kedvtelve nézegettük tehát Balázs és Szabolcs társaságában a Dr. Szegő Kálmán Vízgyógyintézete (Abbázia) katalógusát, majd a szivarozási szokások elemzése után Feri barátunkat szállására kísértük. Balázséktól a Zöldség-gyümölcs blues-dzsungelében vettem búcsút a másnapi viszontlátás reményében.
Meg kell jegyeznem, Aradi mesternek üzenetet hagytam, Tóth Péterrel viszont személyesen közöltem a másnapi találkozás időpontját.

A közös beszélgetések, találkozások eredménye a leginkább egymásnak közvetített leírt „stencilezett és fénymásolt” gondolatokon kívül az 1990-ben megjelent Átjáró című antológia a Kráter kiadó gondozásában. Szerzői: Zöldy Pál, Márton Miklós, Pintér Tibor, Krausz Tivadar, Hadarits Vilmos. A kötetben Szekeres Ferenc és Aradi Varga István metszetei láthatók.

1991. május 13-án 18 órakor Szegeden a Royal szálloda kávéházában könyvbemutatót rendezett a kör a Szegedi Kávéházi Esték rendezvénysorozat keretében, amelynek a házigazdája Dr. Benyik György, a Szegedi Hittudományi Főiskola tanára volt, a közreműködő Balog József, aki a kötetben megjelent szövegekből adott elő részleteket.

1992-ben jelent meg Petrus Ceelen Rácsok mögött című verseskötete Pintér Tibor fordításában az Átjáró Gondolat- és Baráti Kör támogatásával a Magyar Börtönpasztorációs Társaság kiadásában.

1999-ben jelent meg Pintér Tibor szövegeivel és Szekeres Ferenc metszeteivel közös kötetük, az Ígéret Földje, amelyhez Galkó Bence színművész írt előszót, amelyből részlet: „… Nyitogatjuk az ajtókat keresvén a szemeket a látásra, füleket hallásra… Csak óvatosan, ne kapkodjunk. Mintha haikut olvasnánk, s annak képi megfelelőjét néznénk. Aztán úgy érezzük, elakadtunk és már-már elfordulva elindulunk egy lepke után, csapongva a vers dallamán és… És ott az átjáró! Megérkeztünk. Ez itt az Ígéret földje…” Ennek a kötetnek a bemutatóját a Szegedi Kávéházi Esték rendezte 1999. február 16-án, amelynek a házigazdája Galkó Bence színművész volt.

1994-ben a Szegedi Városi Televízió Mező Éva szerkesztő-riporter szerkesztésében közel egy órás beszélgetős műsort vezetett a baráti társasággal, amelynek a címe Átjáró volt. A műsorban a közösség író tagjainak megzenésített szövegei hangzottak el, illetve a képzőművészek alkotásai voltak láthatók.

Budapesten a Marcibányi téri Művelődési Házban és a Vörösmarty Művelődési Házban az Átjáró több alkalommal tartott felolvasó estet az 1980-as, 90-es években.

A baráti társaság, mint a legtöbb baráti közösségnek a rendszeres találkozásai az 1990-es évek végén megszűntek… Azonban, azok a gondolatok, azok a beszélgetések mindannyiunk életének igazodási pontjai. Talán, mindannyian ebből a közel másfél évtizedből élünk és merítjük erőnket a mindennapjainkban. Sorsunk egy pontban találkozott, hogy aztán egy darabig együtt hajózzunk saját utunkon, és tanítsuk egymást arra, hogy nem önmagunkért születtünk erre a világra. Még ha ez a felismerés mégis csak egy egyedüli létezésben történik meg: Abban, amiért én születtem erre a világra.

Az Átjáró metafora. Zöldy Pál így ír az Átjáróról…

Magát a szót, hogy „átjáró” mindenki ismeri. Közhasználatú, így nem is akarjuk kisajátítani magunknak. Mi, akik próbáljuk meg kimondani: barátok vagyunk, évek során át sokat beszélgettünk. Utólag vált csak világossá, hogy szerettük volna meghatározni, betájolni a helyünket. Miközben mindenki éli a saját életét, harcolja a maga harcát, de mégis van valami közös, ami időről időre összehoz bennünket. Szándékosan nem azt mondom, hogy összeköt, mert a mi kapcsolatunk nem állapot, hanem mozdulat! Közeledő mozgás, találkozás, majd visszatérés a saját szférába. Mi ez tehát, ami összehoz bennünket? Azt hiszem az, hogy értjük egymás szavát. Szót értünk egymással, már amennyire ez lehetséges. És talán azért van súlya magunk között a szónak, mert figyelünk egymásra. Úgy is mondhatjuk, beszélgetünk. Nem célunk a művészettel, a politikával, tudománnyal vagy éppen a vallással kifejezetten foglalkozni éppen úgy, ahogyan a barátságnak soha nincsen valami kifejezett célja. Ha van, akkor az nem barátság, hanem szövetség.
Visszatérve az átjáró kérdéshez. A tenger egy olyan képnek bizonyult mindannyiunk számára, amiben mindannyian el tudtuk helyezni magunkat, az életünket. Közelebbről szemlélve kiderült, hogy nem egyszerűen tengeren vagyunk, hanem egy szorosban, mégpedig egy olyan szorosban, átjáróban, ahol még egyikünk sem járt. Itt hajózunk valahányan, mindenki saját sorsának kormányosaként. Közben mélységet mérünk, vitorlát foltozunk, mint bárki más. A mi helyzetünket megkönnyíti, hogy szót értünk egymással. Annak ellenére, hogy a vihar elsodorhatja szavainkat, s hogy palackba zárt üzeneteinknek nem egyszer nyoma vész. De tudunk egymásról! Keressük és megtaláljuk egymást. Mert maga a kapcsolat az, ami valamennyiünk számára érték. Olyan kincs, mely csak akkor hozzáférhető, ha legalább ketten akarják megtalálni, mert egyedül képtelen meglátni az ember. S minél többen férnek hozzá, annál többet ér!
Ezért gondoltuk egy idő után, hogy néha meg kell terítenünk a barátság asztalát mindazok számára, akik részesedni vagy részeltetni akarnak közös kincseinkből.
Nem hinnénk, hogy valaki többet tudna a másiknál, viszont mindenki tud valami kizárólagosat abból, ami igazság szerint egyetemes birtokunk lenne. Ennek a résznek a közreadása minden esetben a személyes szó. Akár képben, zenében vagy versben jelenik is meg. Vagy éppen hallgatásban, meghallgatásban. Mindenki maga tudja legjobban, hogy a szabadsághoz ő melyik úton jut el. Ez az a bizonyos átjáró.

Megjegyzés: Az Átjáró Gondolat és Baráti Kör dokumentációja elérhető a Somogyi Könyvtár Helytörténeti Gyűjteményében.

Megjelent a folyóirat 2021 januári számában