Bene Zoltán: Együttműködés és rugalmasság

Beszélgetés Andóczi Balogh Évával

Szeged városa a Magyar Kultúra Napján hagyományosan a kulturális szféra kiemelkedő alakjainak munkáját ismeri el, így ezen a napon adják át a Szeged Kultúrájáért Díjat, vagyis az arany pecsétgyűrűt is. Jóllehet az idén a pandémia miatt csak később vehetik át az elismerést a díjazottak, január 22-én kiderült, hogy az egyik pecsétgyűrű tulajdonosává Andóczi Balogh Éva, a Somogyi-könyvtár munkatársa vált.

− Kaptál már komoly elismerést, hiszen többek között megyei Príma-díjban is részesültél, azért, gondolom, ez mégis egészen más érzés…

− Valóban másként élem meg most az elismerést, mint akkor. Annak is örültem, csak máshogyan… Hatalmas megtiszteltetés ez a díj. Ráadásul abszolút nem számítottam rá. Amikor ezzel kapcsolatban megkaptam az első megkeresést, nagyon meglepődtem és meghatódtam. Mindazonáltal én erről azt gondolom, hogy sok mindenkinek szól ez a díj. Szól a könyvtáros szakmának és mindenképpen szól az intézménynek. Mindemellett természetesen rendkívül megtisztelő, hogy mégis én lehetek az, aki megkapta ezt a díjat.

− Ha már a könyvtáros szakma szóba került, mi az, amiben más a Somogyi-könyvtár, mint más városi vagy megyei, netán városi és megyei könyvtárak? Más-e egyáltalán?

− Nagyon rugalmas szervezetnek élem meg a könyvtárat. Ez azt jelenti, hogy hamar, gyorsan reagál a változásokra, ami nagyon sok mindenben megmutatkozik. Például most, a pandémia idején a szolgáltatásainkkal tovább tudtunk lépni, ki tudtuk találni, hogy mikor, hogy, mit és hogyan kell tennünk ahhoz, hogy talpon tudjunk maradni. Akár az online tér jobb kihasználását is említhetem, vagy a Könyv(tár) Pontokat, amelynek köszönhetően a zárvatartás alatt is kölcsönözhetnek az Olvasóink. Az előzetes online megrendelést követően a központi könyvtár és a fiókkönyvtárak előtti átvevőponton rövid idő alatt lebonyolítható a könyvek visszaadása és átvétele. Kiemelten fontosnak tartom az együttműködéseinket: számos partnerrel szoros a kapcsolatunk. A rendhagyó projektek is a rugalmasságunkat, az alkalmazkodóképességünket bizonyítják. Például először nyúltunk a képregényhez, az országban elsőként szerveztünk képregényfesztivált.

− Azért is nagyon érdekes, hogy a rugalmasságot és a változásra való gyors reagálást említed kiemelt erényként, mert ez mutatja, mekkorát fordult velünk a világ. Végtére is amikor évtizedekkel ezelőtt valaki a könyvtáros pályát választotta, jellemzően nem a folyamatos változás vonzotta, sokkal inkább a kiszámíthatóság, az állandóság ígérete. A rendszerváltozás után kinyíló világ, a szélesedő lehetőségek, a média átalakulása, a Gutenberg-galaxis válsága, a digitális forradalom, vagy éppen a közösségi oldalak megjelenése azonban egészen más körülményeket teremtett a bibliotékákban, mint amilyenek évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül jellemezték azokat. És mégis, mintha a könyvtárak úgy általában állnák a sarat, a Somogyi-könyvtár pedig kifejezetten jól teljesít….

− Én is így élem meg ezt. Aki humán területre adja a fejét, abban kell, hogy legyen egy nagyfokú rugalmasság. Ez manapság a könyvtárakban elengedhetetlen. Aki nyugalmas pályaképet vizionál maga elé, amikor könyvtárosnak megy, annak ma már gyorsan rá kell ébrednie, hogy ez bizony korántsem úgy van a valóságban, ahogyan képzelte. Napról napra, szinte óráról órára folyamatosan változik a világ, s ennek a követésére, ennek a feldolgozására képes a könyvtáros szakma, és úgy gondolom, különösen képes a Somogyi-könyvtár.

− Ha úgy vesszük, a pályádat szinte megfelezte a könyvtárakat érintő legnagyobb változás, a digitális forradalom… Hogy élted meg és át ezt a változást? Kezdettől fogva rugalmasan, megérezve az idők szavát, vagy kellett azért egy kis áthangolódás?

− Nagyon érdekes, mert éppen a napokban gondolkodtam erről, mivel koromnál fogva olykor már összegzek… Nemrégiben gondoltam át, hogy mennyi mindenfélét tanultam én össze-vissza eddigi életem során.  Első körben magyar-népművelés szakon végeztem. Tehát szereztem egy pedagógus diplomát és egyet, amelyet az utóbbi időben talán művelődésszervezésnek neveznek. Ezen utóbbi képzettségemmel kezdtem el dolgozni a színháznál. De hogy a könyvtáros éveimre térjek, valóban úgy van, ahogy mondtad, a pályám első fele még egy tradicionálisabb, hagyományosabb könyvtári közegben telt. Mi több, gyerekkönyvtáros voltam, ahol erőteljesen kötődtem a pedagógiához, azon belül is leginkább a módszertanhoz, mégpedig az olvasás módszertanához, ezáltal a könyvtárpedagógiához. Utána érkezett el pályámnak egy olyan időszaka, amikor tananyagot fejlesztettem, s ebben a pedagógus énemet nagyszerűen tudtam hasznosítani. Kapcsolatba kerültem a szociális kompetencia-fejlesztéssel, ami számomra egy szerelemmé vált. Ennek a lényege az, hogy olyan tananyagokat igyekeztünk fejleszteni, amelyekben a tartalmi tudás átadása mellett olyan módszertant próbáltunk kigondolni, kitalálni, alkalmazni, amely a gyerekek együttműködési képességeit fejleszti. Az maga a csoda, hogy ez a készség fejleszthető, s ha a gyerekekben fejleszthető, akkor véleményem szerint a felnőttekben is az. Az együttműködés szinte mindennek az alapja, és könyvtárosi pályám második felét éppen az együttműködés iránti elkötelezettségem határozta meg.

− Magyar-népművelés szakon végeztél, a színháznál kezdtél dolgozni – hogyan lettél mégis könyvtáros? Miért nem maradtál a színháznál, vagy lett belőled magyartanár, netán művelődési házban dolgozó szakember, mi vonzott a könyvtárba?

− Nos, igen, a színháznál kezdtem a közművelődési pályámat, és a munkámban akkor a népművelés szakon elsajátított tudásomat használtam. Aztán amikor 1986-ban megszületett a gyerekem, a GYES-t otthon töltöttem. A GYES évei alatt azzal szembesültem, hogy az a fajta életforma, amit egy népművelő él, az az anyasággal nem, vagy legalábbis igen nehezen összeegyeztethető. Akkor hoztam meg azt a döntést, hogy, bár szerettem nagyon azt a területet, de nem akarom elengedni mindazt, ami a szülői szerephez, az anyasághoz tartozik, ezért pályát kell módosítanom. Így kerültem a Somogyi-könyvtárba. Akkor a könyvtár igazgatója Hajdú Géza volt. Ő engem a főiskolán tanított könyvtár speciális kollégium keretében. Megkerestem, hogy itt vagyok, vége van a GYES-emnek, s hogy arra gondoltam, ide jönnék. Hála istennek, azt mondta, fogad engem. Innentől elkezdtem a könyvtárban dolgozni, hamarosan megszereztem a könyvtárosi diplomát, és itt is ragadtam… Különben egy csoda dolog ez az állomány, ami itt van, ez a sok könyv, mert valamiféleképen mágnesként hat az itt dolgozókra. Ezt nem olyan könnyű elhagyni… Még akkor sem, ha az ember kikacsint, és próbálkozik…

− Géza bácsi engem is tanított, ahogyan a lánya, Ági (Baráthné Hajdú Ágnes) szintén, a fiával, Gézával, a dorozsmai kultúrház igazgatójával pedig éppen tavaly készítettem interjút, amikor a Szegedért Alapítvány egyik kitüntetettje volt…

− Meghatározó család a város, Ági pedig az ország kulturális életében is.

− Amikor idekerültél, 1989-et mutatott a naptár. Izgalmas időszak lehetett ez is, noha az a fajta változás, amiről már beszéltünk, még nem köszöntött ránk. Még nem volt digitális forradalom és a virtuális valóság sem képezte a mindennapok részét, de mégis csak a rendszerváltozás idejéről beszélünk, amely azért szintén befolyásolta a könyvtárakat, ha másként nem is, hát azáltal, hogy kinyílt a világ, „elszabadult” az információdömping. Abban, hogy ennyire nyitott vagy az újdonságokra, az innovációra, szerepet játszhat az, hogy egy ilyen változó időszakban kezdted a könyvtárosi pályát?

− Ezt én szakmai szempontból sokkal hagyományosabban éltem meg. Idekerültem egy új területre, ahol egy rövid ideig, mintegy félévig a második emeleti kölcsönzőben dolgoztam, utána pedig a gyerekkönyvtárban, és azt tapasztalatam, hogy ez nekem tetszik, ezt én szeretem! A gyerekkönyvtár szépen, lassan egy kitűnő szellemi műhellyé kovácsolódott. Ami a mi figyelmünk fókuszában állt akkor, az a gyerekek figyelmének az elnyerése. És ez egy izgalmas kalandnak bizonyult, végtére is, ahogyan említetted, a világ valóban kinyílt és rengeteg információ zuhogott az akkori emberekre, köztük a gyerekekre is, és ebben a zuhogó információban nagyon fontos volt számunkra, hogy a miénk is legyenek a gyerekek, hogy ide is jöjjenek, hogy a könyvet szeressék, hogy a megszaporodott szabadidő-eltöltési alternatívák mellett is merítkezzenek meg az olvasásban, és hogy a szülőket, a pedagógusokat megnyerjük az olvasás, a könyvek, a könyvtár ügyének. Iskolákkal alakítottunk ki partnerkapcsolatokat, amelyek már jól működtek, amikor megszületett Harry Potter és a Harry Potter-jelenség. Ez a könyvfolyam erősen megmozgatta a gyerekeket: felrázta őket. A ritka pillanatok egyike volt ez, amikor nem a szülők nyomán választottak olvasmányt a gyerekek, hanem a szülők kezdték olvasni azt, amit a gyerekeik. A gyerekek kézről kézre adták a Harry Potter-köteteket, szinte betéve tudták ezeket a történeteket, amelyekről nagyon megosztó kép alakult ki. Mi azonban a gyerekkönyvtárban azonnal melléjük álltunk, mert láttuk, hogy olyanokat is bevonzanak hozzánk, akiket mással nem sikerült. Úgy véltük, hogy ha a gyerek olvassa ezt a történetet, azzal valami hiányt csillapít, és kap is valamit általa, és nekünk ezzel kezdenünk kell valamit. Hatalmas vetélkedők, kimozdulások, nagy tömegeket mozgató rendezvények épültek Harry Potterre − ez meghatározó élmény volt mindannyiunk számára.

− Ebben az időszakban számos publikációd jelent meg az olvasás, az olvasóvá nevelés kapcsán. Gondolom, ekkor is mozgósítani tudtad a pedagógus énedet…

− Igen, természetesen, bár ez nem feltétlenül volt ilyen értelemben tudatos. Műhelyről kell beszélnünk, egy szellemi műhelyről, ahol nagyon egyenrangú kapcsolat volt közöttünk, akkori gyerekkönyvtárosok között, és gyakorlatilag mi a jó gyakorlatokat kerestük. Ebben a szellemi műhelyben jó gyakorlatok alakultak ki arra, hogy miként lehet a könyv és a gyerek között kapcsolatot teremteni, milyen lépéseket kell megtenni, mikor mit érdemes a kezébe adni, mikor lehet elengedni a kezét, és ezeket a jó gyakorlatokat osztottuk meg másokkal is. Ez is egy hallatlanul izgalmas kaland volt.

− Abban, hogy mindig figyelsz és reagálsz a változásra, hogy szinte együtt élsz a változással, abban a gyerekkönyvtár is szerepet játszott? Hiszen a gyerekeknél aztán gyorsan tudnak változni a preferenciák…

− Mindenképpen. Ugyanakkor ez nem volt egy tudatos pályaépítés. Hanem arról volt szó, hogy jöttek a kihívások, azokat meg kellett oldani, aztán újabb kihívásokkal kellett szembenézni, tapasztalatokat szereztünk, amelyek alkalmazása megint csak kihívásokat eredményezett. Jött egyik lépés a másik után, s formálódtunk. És azt is el kell mondanom, hogy, bár hosszú évek teltek el azóta, de a Somogyi-könyvtár gyerekkönyvtára jelenleg is egy csoda, s mindmáig egy korszerű szellemi műhely.

− Mikor váltottál a gyerekkönyvtárosságról a PR területére?

− 2008-ban. Palánkainé Sebők Zsuzsa volt akkor a könyvtár igazgatója, aki meghallotta az idők szavát. Akkor egyetlen könyvtárban dolgozott főállású PR-szakember, és Zsuzsa meglátta, hogy ez a jövő, erre a területre energiákat kell fordítani. Előtte is volt a könyvtárnak médiajelenléte, de az már nem volt elegendő, ideje volt, hogy a magunk kezébe vegyük az irányítást. Zsuzsa úgy vélte, ezt a területet gondoznia kell valakinek. Számomra megtisztelő volt, hogy én lehettem ez a valaki. Ez is óriási kihívás és kaland volt kezdettől fogva, hiszen gyakorlatilag egyedül álltam ezzel a feladattal, legalábbis abban, hogy megtaláljam a partnereket és a megoldásokat. Azt viszont feltétlenül el kell mondanom, hogy a kollégák bármely helyzetben nagyon gyorsan a segítségemre siettek, mellém álltak. Amikor például megkaptuk, egyébként pontosan 2008-ban, az Ünnepi Könyvhét koordinálását, s felmerült, hogy szükség van egy honlapra, gyorsan megoldották, és elkészült egy színvonalas oldal a rendezvényhez. Nagy megtiszteltetés számomra és a kollégáim számára, hogy 2008 óta mi lehetünk azok, akik összefogják az Ünnepi Könyvhét szegedi eseményeit, ez hatalmas és gyönyörűséges feladat.

− Érdekes, ahogy visszataláltál, vagy visszatalált hozzád a rendezvény- és művelődésszervezés. 1989-ben azért lettél könyvtáros, hogy az anyai feladataidra több időd jusson, 2008-ban azonban újra egy olyan feladat talált rád, amely meglehetősen rapszodikus időbeosztással jár…

− Lehet, hogy erre vagyok predesztinálva, hiszen, amint említettem, nem tudatos volt ez, hanem egyik lépést követte a másik, s így alakult az élet… 2008-ban viszont már egészen más szerepköreim voltak anyaként, mint 1989-ben. Változott az intenzitásom szerepe. Más módon van szüksége egy kicsi gyereknek az édesanyjára, mint egy kamasznak vagy egy ifjúnak. 2008-ra ilyen értelemben sok időm szabadult fel. Egyébként is úgy vélem, hogy a nők munkához való viszonyában a 40-50 év fölötti kor egy gyönyörű időszak. Szerencsém van abban is, hogy a munkájával, tevékenységével kapcsolatban a párom is rendkívül elkötelezett. Megértette a vonzást, hívást, hogy nekem ezt meg kell oldanom, aztán azt kell, majd amazt kell megoldanom, s mindig támogatást kaptam a családomtól.

− A férjed, mondjuk ki a nevét, Bánffi István szikvízgyártó, akinek a munkája, vagy inkább hivatása egy sajátos módon is kapcsolódik a tiédhez: mindkettőtöknek egy nagyon tradicionális, nagy hagyományokkal bíró területet kell a modern korhoz igazítania…

− Igen, ilyen értelemben hasonlít a munkánk, valóban. És István ezen rengeteget dolgozik. Nagyon sokat gondolkodik a túlélésen, hogy mi legyen a termékkel, hol kellene erről szót ejteni, milyen marketinget kellene mögé tenni. Az, hogy ez az 1907 óta működő, több generációs családi vállalkozás így tovább tudott élni mind a mai napig, az nagyon sok munkának, gondolatoknak és ötleteknek köszönhető. És, természetesen, az elköteleződésnek. István a szakmája iránt rendkívül elkötelezett, ami abban is megnyilvánul, hogy gyűjtő, aki gyűjti a szakmája tárgyait, eszközeit, történeti relikviáit, s ezeket igyekszik meg is mutatni az embereknek.

− És az sem ritka, hogy együtt dolgoztok. A könyvhéten például a fellépők sosem maradnak szóda nélkül.

− Igen, természetesen. De azért egy családban nem ez az elsődleges együttműködés, persze. Nálunk mindenesetre mindig megy a merengés, ha bármelyikünknek valami öröme vagy nehézsége van. És már az is nagy dolog, ha az ember hangosan gondolkodhat, s akad, aki végighallgatja. István például kimondottan ilyen hangosan gondolkodó típus.

− A családodnál maradva, kérlek, beszéljünk egy kicsit a szüleidről, a fölnevelő közegről! Milyen útravalóval indultál el annak idején? 

− Első generációs értelmiségi vagyok. Az édesanyám is meg az édesapám is úgy élte meg a világot, hogy nem kaptak meg minden lehetőséget az élettől, hogy a vágyaikat beteljesítsék − és ehhez a tanulás hiányzott. A mi családunkban ebből adódóan fokozottan értéknek számított a tanulás. Rengetegszer elhangzott, számtalanszor mondták nekem is és az öcsémnek is, hogy tanulj, mert megteheted! És valahogy ez tényleg begyújtott rakétákat. Ezt azonban akkor az ember nem tudta, de ha most visszatekintek, tisztán látom, hogy mennyire predesztináltak engem a szüleim a tanulásra, az önképzésre. Az édesanyám nagyon-nagyon szeretett olvasni, szerette a könyveket, sokszor adott a kezembe olvasnivalót, ebből a szempontból ő a meghatározó számomra. Az édesapám pedig egy rendkívül gyakorlatias ember volt, akinek nagyon érdekes és különleges kapcsolata volt a földdel. A gyakorlatiasságot tőle kaptam, hiszen ő állt úgy a világhoz, hogy olyan nincs, hogy valamit ne lehessen megoldani. Mert a dolgokat meg kell oldani, és kész. Nagyon köszönöm ezt neki, mert ha olyan helyzetbe kerülök, amelyben kilátástalannak tűnik minden, valahogy mégis, ha nem is tökéletesen, vagy nem is úgy, ahogyan elsőre terveztem, de mégis meg tudom oldani a problémát. Mindig el lehet jutni A-ból B-be, de minimum egy lépést tenni az irányába…

− Mi az, amire a leginkább büszke vagy, amire a legszívesebben gondolsz vissza az eddigi pályafutásodból?

− Az együttműködések. Ez egy intézmény, kiváltképpen egy könyvtár életében anyagi forrásokat pótol be, ugyanakkor valami olyan dolog születik általa, ami semmi másból nem képes megszületni, sem az egyedüli erőlködésből, sem az esetleges vastagabb financiális háttérből. A jófajta együttműködésekből tudnak nagyszerű dolgok megvalósulni. Ehhez persze kellenek a kitűnő partnerek. És nagyon büszke vagyok arra, hogy ezekben az években, amióta nekem ez a feladatom, megtaláltam, illetve rám találtak kiváló partnerek, és az érdekeink metszetében tudtunk valami olyat létrehozni, ami számunkra mint intézmény számára is érték, a partner számára is az, és − nem utolsósorban − a város számára is. Mindenki teszi a dolgát, s ezek a munkák összeadódnak. Hosszan tudnám sorolni, hogy mennyi ilyen jó partnerünk van, és azt hiszem, országosan is egyedülálló, hogy ennyi gyümölcsöző együttműködés legyen jelen egy város kulturális életében. És olyan szereplőkkel is remek kapcsolatokat ápolunk, amelyek alapvetően nem kulturális szervezetek, mint például a Kereskedelmi- és Iparkamara, hiszen hol találhatná meg az iparos ember a gyökereit, ha nem a közel 140 éves intézményünkben, hatalmas helyismereti gyűjteményünkben? De említhetném a fiatal tehetségeket is, akik a könyvtárunkban tudnak megmutatkozni a Sófi Alapítvánnyal való együttműködésünk révén, s akik közül nagyon sokra büszkék leszünk majd, amikor elmondják, hogy itt szerepeltek először, vagy az első szerepléseik egyike itt volt, a Somogyi-könyvtárban. Szeged nagy rendezvényeihez, fesztiváljaihoz is kapcsolódunk, mint a SZIN vagy a Hungarikum Fesztivál, a Nemzetközi Tiszai Halfesztivál vagy a Házasság Hete. Ezek a kapcsolódások olyan kapcsolódások, amelyek a partner számára hasznosak, mert színesebbé teszik az eseményeket. Az állományunk a fedezet erre, és a figyelem a jutalom számunkra. Hatalmas felelősség, hogy egy akkora gyűjtemény, egy ekkora kincs, mint ami a Somogyi-könyvtárban található, megkapja a figyelmet.

− Azt hiszem, bátran kimondhatjuk, hogy megdolgoztok és megküzdötök a figyelemért, és ez a munka és a küzdelem igenis eredményes. Ennek fényében is, egyetlen kérdésre válaszolj még, kérlek, s ez a jövőt érinti. Hogyan látod, mennyire változtatta meg a világot a pandémia; visszazökkenhetünk-e, illetve a könyvtárak visszazökkenhetnek-e a régi kerékvágásba?

− Valószínűleg teljes egészében nem fog visszazökkenni a világ a járvány előtti kerékvágásba, hiszen szereztünk új kompetenciákat, kialakítottunk új gyakorlatokat, amelyeket már kár lenne elengedni, s ha az egészségügyi helyzet vissza is áll, meggyőződésem, hogy gyarapodtunk bizonyos fajta tudással, és azt működtetni fogjuk. Azonban azt tapasztalatom az olvasóink, kis közösségeink részéről, hogy rettenetesen hiányolják a személyes kontaktusokat, tehát az igény megvan erre. És ezt az igényt ki kell, hogy elégítsük.

Megjelent a folyóirat 2021. februári számában