Váradi Gábor: Mi lönne, akkor…

Az X-Embörök története

Egyszer azzal kezdte az írója egy képregényben szereplő, fiktív könyv bevezetőjét, hogy ha meg akarjuk nyerni a közönséget, akkor rögtön az elején meséljük el a legszomorúbb történetet, amit csak ismerünk, és utána majd az olvasók figyelni fognak a többire is. Nem tudom, hogy ez tényleg igaz-e, bár ott kifogástalanul működik, de miért is ne? Szóval, egy csapat szegedi fiatal hobbiból nekiállt egy szórakoztató magyar szuperhős-képregény elkészítésének közel két évtizeddel ezelőtt. Van köztük olyan, aki még mindig nem adta föl, pedig ezer alkalma lett volna rá, és lehet, hogy jobban is tette volna. És ha a történet még nem tűnik elég szomorúnak, akkor most elárulom, hogy a szóban forgó képregény az X-Embörök. Hallottak már róla? Nem? Na, pont ezért szomorú.

Idén lesz 18 éve, hogy megkezdődtek a munkálatok az X-Embörök képregényen. Mialatt az akkor születettek fölnőtté váltak, megalkottunk egy alternatív világot, karakterek százaival, saját történelemmel és kultúrával, és mindezt, legalábbis részben, szegedi nyelvjárásban. Ezalatt sikerült kiadnunk néhány füzetet és naptárat, volt blogunk és Facebook oldalunk, voltak sikerek és kudarcok, de főleg nehézségek és akadályok minden mennyiségben. 18 év, és jó, ha minden ezredik szegedi hallott már róla.

De, kezdjük inkább az elején! Az X-Embörök képregény alkotógárdáját már a projekt 2003-as indulásakor közel 10 éves barátság kötötte össze, mely az általános iskola kedd délutáni rajz-szakkörén indult. A közös érdeklődési kör hamar kialakította a közösen létrehozandó képregény igényét, és ennek egyik eredménye – számos elvetett és jóval több, későbbre félretett ötlet mellett – az X-Embörök világának létrehozása. Azóta egyébként már többször fölmerült, hogy az abban a 10 évben született olykor kezdetleges, olykor csak simán nem túl jó, egyszer-kétszer határozottan fergeteges, viszont szinte kivétel nélkül töredékes képregényeinket előszedjük, leporoljuk, és akár sajtó alá is rendezzük, de aztán idő, energia és lelkesedés hiányában ez mindig elmaradt. Ami kevés ezekből az amúgy elengedhetetlen faktorokból még a rendelkezésünkre állt, azt az X-Embörökre koncentráltuk. És hogy miről is van szó? A nagy közös vállalkozásunknak egy olyan témát kerestünk, ami elég közérthető, elég ismert, vicces, teljesen magyar, úgy, hogy közben nem az, és amihez mindannyian hozzá tudunk tenni valamit. Amiben legelőször megegyeztünk az az volt, hogy valamiféle paródiát készítünk, mert ott fontos szerepe van a humornak, de ha csak simán valami viccesben gondolkodunk, az esetleg félremegy, vagy, ami különösen rossz, ha azt mondják rá, hogy ez valaminek a másolása, koppintása, lopása stb. A paródiánál ilyen gond nincs, hiszen az mindig nyíltan fölvállalja, hogy mi az az alap, amire a koncepciót, a szatírát és végül a tényleges poénokat építi. Másfelől meg jellegzetesen magyar dolog volt létrehozni valami már ismert és népszerű dolog úgymond magyar változatát, gondoljunk akár csak a manapság futó, sikeres magyar sorozatokra, biztos, hogy amelyik tényleg jó, és amit a célközönsége szeret, az valami már meglévő külföldi termék adaptációja. Ezen belül pedig a paródia még jellegzetesebben magyar műfaj volt, amikor nemcsak simán átültették magyar környezetbe, magyar viszonyok közé és magyar szereplőkkel az alkotást, de egyúttal annak bizonyos jellemzőit eltúlozva tartottak elé torz tükröt. Ide tartozik Karinthy számos írása, de az olyan produkciók is, mint Csákányi László és Márkus László vendégszereplése a szilveszteri műsorban, mint a Magyarországra látogató Frédi és Béni, vagy a legendás Kojak Budapesten. Tehát megegyeztünk, hogy paródia legyen, mert az jó, azt a közönség szereti, közben önmagán túlmutat és van benne valami összekacsintás, hogy „Ugye érted, mire gondoltunk itt?!”, amin aztán mindenki elmosolyodhat, aki érti, de az egész vicces lehet annak is, aki nem. Ezek után témára volt szükség.

Különböző horror-, sci-fi- és fantasy-témák után jutottunk arra a meggyőződésre, hogy ha már képregényeket készítünk, akkor talán valami alapvetően képregényes dologban kellene gondolkoznunk, és mi is lehetne képregényesebb és közben egy magyar paródiának alkalmasabb, mint a szuperhős-műfaj. Nem volt ám ez teljesen egyértelmű, mert akkoriban többen voltunk az alkotógárdában, és volt, aki a manga- és anime-kultúra mellett lobbizott, de az akkoriban még eléggé réteg-termék volt, és nem is ismertük és szerettük mindannyian, míg a szuperhős-képregényekkel eléggé képben voltunk. Az a generáció vagyunk, akik a megfelelő időben voltak akkor, amikor ezek megjelenhettek idehaza, és bizony akkor, kölyökként, ez a rendszeresen érkező folytatásokban közölt új mitológia annyira meghatározó volt, hogy utána se tudtunk szabadulni a bűvöletéből. Tehát magyar szuperhősök! Már maga az ötlet is, hogy a szuperhős-tematikát helyezzük magyar környezetbe, tökéletesen illeszkedett a paródia műfajához, hiszen hogyan is működhetne ez itthon? És itt muszáj egy kis kitérőt tenni.

A szuperhőst, már legalábbis a mai értelemben vett szuperhőst legkésőbb 1938 óta értelmezzük Amerika egyik jelképének, ahogy az a fiatal ország megpróbál hazafias és heroikus mitológiát alkotni magának, mert régről öröklött nincs neki. 1938 óta leginkább amiatt, hogy ez a műfaj, ami korábban rádió-játékokban és kalandos ponyva-füzetekben volt népszerű, ahol az emberfölötti képességű hérosz alakja elválaszthatatlanul összefonódott a nagyvárosi környezettel, megtalálta magának a képregényt, mint médiumot, és néhány év alatt a képregények vezető műfajává vált, maga mögé szorítva a sci-fi, horror, romantikus, nem emberfölötti módon kalandos, és, ami Amerikában különösen nagy szó, a western műfajait. De a képregények, ponyvák és rádiójátékok előtt azért ott is megvolt a szájhagyomány útján terjedő mitológia, és ennek egyik legnépszerűbb témája az emberfölötti képességű folklórhősök kalandos élete volt, mely sokszor a bevándorlók által hozott figurákra épült. Így Münchhausen báró képtelen történetei egy óriás favágó köré idomítva alkották Paul Bunyan mondakörét, Joe Magarac az acélgyárak szláv munkásainak emberefölötti, olykor izzó acélgólemként megjelenő allegorikus alakjából vált közismert mondahőssé, és persze a vasútépítésen dolgozó feketék saját hőse, a kalapáló-géppel versenyre kelő, és a győzelemért életét adó John Henry is a későbbi szuperhősök előképei voltak. Az ő alapjuk általában Európából érkezett, mert bár nálunk nem váltak eggyé a mitikus hősök kalandjai a képregényekkel, azért az emberfölötti képességű hérosz figurája az Óvilágban sem volt éppen ismeretlen. Gondoljunk csak Herkulesre, vagy a viking mitológia hős-isteneire, az ír Cuchulain-ra, vagy az irodalommal szájhagyományból ikonná váló Arthur királyra, Vejnemöjnenre, sőt akár Drakulára! És mindez a mi kultúránktól sem éppen idegen. Toldi Miklós közel emberfölötti erejű volt, János vitéz meg teljesen, de a nagy erő mellett más képességek is gyakoriak a magyar proto-szuperhősök közt. A szegények közé vegyülő Mátyás király, csakúgy mint Ludas Matyi, Liliomfi, a Tenkes kapitánya vagy éppen Kémeri és Bors Máté mind az álcázás mesterei voltak, de még szuperkütyüket bevető hősök is előfordultak, mint Mézga Aladár vagy Józsi a Robog az úthenger című sorozatból. Ami közös bennük, hogy nem képregényekből ismerjük őket.

De ekkoriban, a 2000-es évek elején egyre nőtt az igény a képregények rajongói és az egyre-másra a közönség elé lépő magyar alkotók körében a magyar szuperhős-képregényre, csak sajnos eleve lehetetlen feltételekkel. Legyen, de legyen ugyanolyan jó, mint az amerikaiak, csak ne ugyanolyan legyen! Legyen teljesen eredeti, de közben szuperhős, aki a szuperhős minden kritériumának megfelel! Legyen fogyasztható és szórakoztató, de komoly és komolyan vehető! És mindezt hazai munkából, amerikai minőségben, balkáni árakon! És akárki akármivel állt elő, ha egyáltalán észrevették és nyilvánosságot kapott, akkor mindig jött a fanyalgás, hogy miért nem komolyabb, miért nem menőbb, miért nem eredetibb, miért nem jobb, vagy csak egyszerűen „Nem tetszik, mert én nem ilyennek képzeltem!”.

És ebben a környezetben sikerült eldöntenünk, hogy Magyarországra ültetett szuperhős-paródiát készítünk, és rögtön neki is álltunk…

…filmezni. Igen, ez biztosan egy szerencsétlen véletlen volt, de mivel ekkorra már kb. kiforrt, hogy milyen munkaelosztásban milyen képregényeket is tudunk közösen készíteni, a legtehetségesebb rajzolónk visszavonult. Szerencsére, csak néhány évre, de közben mi, többiek ott maradtunk a saját rajzainkkal elégedetlenül, és nekiláttunk jelmezeket fabrikálni, és a lejegyzett sztori-ötleteinket rettenetesen amatőr filmmé alakítani. Ezen tényleg nagyon sokat dolgozunk, de se a technikával, se úgy általában semmivel nem volt szerencsénk, és mielőtt készen lehettünk volna, az alkotógárda több, a filmhez nélkülözhetetlen tagja szétszéledt, és az egészet kénytelenek voltunk kudarcként elkönyvelni. De a lényeg az, hogy ekkortájt robbantak be a mozikba az azóta is tartó dömping első szuperhős-filmjei, és nagyon hirtelen nagyon nagy népszerűségre tettek szert, és néhány év alatt rengetegen lettek, akik képregény-rajongóknak nevezték magukat, mert szeretik a szuperhős-filmeket. Pedig az ekkoriak még pont nem voltak olyan nagyon jók, vagy ha filmnek igen, akkor adaptációnak nem, ha adaptációnak igen, akkor filmnek nem, de azért érződött, hogy egy új korszak hajnalán vagyunk. És lényegében a filmek érkezése vezetett arra, hogy a szuperhősök közül, ne Batmant vagy Supermant, de még csak ne is a nemzedékünk kedvencét, Pókembert válasszuk paródiánk tárgyául, hanem a szintén ismert X-Ment. És mivel ekkoriban még jóval többen voltunk az alkotógárdában, mindenki más szinten fogta meg az alapanyagot, és tette hozzá a magáét, hogy a paródia minél sokrétűbb és összetettebb legyen. A kiindulási alap az volt, ami annak idején elméletileg az X-Men alapja is, hogy az emberiség két részre oszlik, van az ember és a mutáns, és mivel ők különböznek, ezért mindenféle konfliktus alakul ki közöttük, csak rögtön elhatároztuk, hogy kihajítunk minden olyan színesítő elemet, ami nem illik bele ebbe a koncepcióba – a képregényben gyakori volt a mágia vagy a földönkívüliek – és az egyetlen fantasztikus elemnek a mutánsok maradnak. Abban is megegyeztünk, hogy első körben azokra a szereplőkre koncentrálunk, akik megjelentek a filmekben, mert ezek széles körben ismertebbek, mint azok, akik csak a képregényekben szerepeltek. Abban is egyetértés volt, hogy a koncepció lényege az lesz, hogy hogyan is nézne ki mindez idehaza, csúcstechnológia és legfőképpen pénz nélkül, ahol senki sem szuperhősködhet csak úgy egész nap, mert azzal nem szerez megélhetést, márpedig itt sokan úgy se, hogy egész nap hajtanak. Aztán még ki-ki hozzátette a maga ötletét, például, hogy a rossz fordításokat próbáljuk meg még rosszabbul lefordítani, hogy a szereplők egy része szegedi nyelvjárásban beszéljen, hogy egy-egy karakter képviseljen valamilyen szubkultúrát, hogy bizonyos történelmi és kulturális dolgok alternatív módon jelenjenek meg, és így egészen gyorsan összeállt a képregény világa és “mitológiája”, és innen már az egyes történetek cselekménye hamar magától értetődő lett, és néhány év után már szinte önmagát írta. És nem utolsó sorban sokat segített az is, hogy a valóságban is egy csapatot alkottunk, annak minden pozitívumával és negatívumával, amiket át lehetett ültetni egy szuperhős-csapatról szóló történetbe, ráadásul a valós csapat néhány tagja előképül is szolgált bizonyos szereplőkhöz.

Az első néhány évben folyamatosan alakítgattuk a cselekmény vezérfonalát, és a lassan készülgető film mellett egyre előrébb is haladt a történet, illetve visszafelé is, és nemcsak kiegészült múltbéli eseményekkel, de egészen több száz évre visszamenőleg, a történelem egy-egy fordulópontjánál történt dolgok is megíródtak. És miközben a film egyre döcögősebben haladt, majd 2006-ban végleg leállt, elkezdtük a forgatókönyvét képregényre adaptálni, és bizony nagyon gyorsan átalakultak az eredetileg elképzelt jelenetek sokkal képregényesebb és jóval több szereplőt fölvonultató epizódokká.

A következő három évben ez a munka folytatódott, és közben rájöttünk, hogy rettenetesen lassan halad. Az alkotógárda folyamatosan szűkült, és így előfordult, hogy egy-egy epizód megírásában és megszövegezésében négyen-öten is részt vettünk, de a teljes vizualitás kialakítása és megvalósítása egy emberre maradt. Megpróbáltunk persze minél több részfeladatot átvállalni, és így a rajzot különválasztottuk vázlatolásra és kihúzásra, és az utóbbit már meg tudta csinálni más is, a színezést is átvettük, hogy akkor tényleg csak a ceruzarajzok feladata maradjon az egyetlen rajzolónkra, Zalánra, de még így sem voltunk elég hatékonyak. Főleg, hogy ebben az időben ő többnyire nem Szegeden lakott, és egy-egy oldal megrajzolásához valamelyikünknek el kellett utazni a másikhoz. De mivel ez csak hobbi volt, így ezek az utak egyúttal kirándulások is voltak, a közös munka egyben közös szórakozás is volt, és közben több száz oldalasra duzzadt a forgatókönyvek, sztorivázlatok, ötletek és jegyzetek tömege. Elkészült az első, majd 2007 folyamán a második epizód is, és ezekből már

ki is kellett vágni jeleneteket, amiket eltettünk későbbre. Viszont nem volt még konkrét terv, hogy ezekkel mit tegyünk, hogy rajtunk kívül esetleg más is láthassa, olvashassa az X-Embörök első kalandjait.

És aztán hirtelen jött 2009, és az első Szegedi Képregényfesztivál. A Somogyi-könyvtártól kerestek meg, hogy már egy ideje van ilyen jellegű rendezvény a fővárosban – már némelyiket meg is látogattuk, persze még csak érdeklődőként – és hogy vajon működhetne-e ugyanez Szegeden. És itt hirtelen rá kellett döbbennünk, hogy Szeged képregényes élete országos szinten is mennyire gazdag és sokrétű. Alkotók és rajongók egész sora szegedi vagy végzi a tanulmányait Szegeden, és bár nagyon nehéz volt a fesztivál hírét mindannyijukhoz eljuttatni, azért valahogy sikerült, és jöttek az érdeklődők. Ekkortájt néhányan éppen képregény-történet és képregényes mitológia kurzusokat is tartottunk az egyetemen, így az alkotógárda egyik része képregény-történeti előadást, míg a másik az X-Embörök megalkotásáról szólót tartott. És persze ehhez elő kellett léptetnünk az addigi műveinket fióknak írt képregényből webcomic-ká, amihez kellett egy saját honlap is. Nagyon kevés idő alatt kellett nagyon sok mindent megoldani, ahhoz, hogy ott, a fesztiválon már működő netes képregényt tudjunk prezentálni, és komoly áldozatok árán ugyan, de ez valamennyire sikerült is.

És mivel az első fesztivál sikeres volt, innentől ez diktálta az X-Embörök alkotási folyamatának a ritmusát is. A második Szegedi Képregényfesztiválra már elkészült az új oldalunk, az x-emborok.blog.hu is, ami aztán 2019 augusztusáig folyamatosan bővült új tartalmakkal, online olvasható képregényekkel, cikkekkel, dokumentációkkal, jegyzetekkel és egyéb írásokkal. A harmadik Szegedi Képregényfesztiválra pedig két nagyobb dobással is készültünk, egyrészt két kollégánk az X-Embörök egy-egy szereplőjének jelmezében (amit akkor még csak kevesen hívtak cosplay-nek, ma meg már mindenki) volt jelen végig a programon, másrészt meg elkészült az első nyomtatott képregényünk, ami egy a főtörténetből korábban kivágott, de önmagában kerek jelenet volt. Természetesen a megszokott szerencsénk itt is működött, ugyanis sikerült a nyomdának rosszul leadni a megrendelést, így 500 helyett csak 200 példány jött ki, az egyébként is vékonyka promó-füzetünkből, amit így nem is tudtunk példányonként annyiért eladni, amennyiért készült. De azért sokan érdeklődtek, fölfigyeltek rá, hogy ez is a világon van. Végül tiszta ráfizetés volt, de a hobbi már csak ilyen, a szórakozást és esetünkben a remélt szórakoztatást sem adják ingyen. De nem hagytuk, hogy ez visszavessen bennünket, és a negyedik Szegedi Képregényfesztiválra egy nagyalakú csajos naptárat és egy újabb, az elsőhöz hasonló terjedelmű füzetet hoztunk ki, végre már 500 példányban, és érdeklődtek annyian, vagyis a naptár egészen jól fogyott, és a füzetet is az előzőnél többen vitték, hogy elszántuk magunkat egy nagyobb lépésre.

2013-ban, az X-Embörök tízéves jubileumával egy időben, sor került az ötödik Szegedi Képregényfesztiválra, és a kettőt összekötve kiállítást készítettünk a Somogyi-könyvtárban az elmúlt tíz év anyagaiból. És itt nem csak eredeti rajzokat, addig sosem látott vázlatokat, elvetett koncepciókat, a blogra készült illusztrációk nyomtatott változatát mutattuk be, de régi jelmezeket és egyéb filmes kellékeket és a rajongók alkotásait (bizony, ilyen is akadt azért) is. És mindezt megkoronáztuk azzal, hogy az eddig elkészült öt fejezetet, amelyek egy tematikus egységet – mi eredetileg úgy szerettük volna, hogy kötetet, de annak a költségei meghaladták a lehetőségeinket – alkottak, egyszerre kihoztuk nyomtatott formában. Minden pénzünk ráment, sőt még adósok is maradtunk a megrendelt 500-on fölül elkészült példányok árával, és annyira az utolsó pillanatban készült el, hogy csak a fesztiválra bepakoláskor érkeztek meg a dobozok, és ott a helyszínen szembesültünk vele, hogy bizony az eddigi két füzettel ellentétben most nem sikerültek a színek úgy, ahogy szerettük volna. És már nem volt mit tenni, így kellett kirakni a kész füzeteket az egyre gyarapodó fesztivál egy olyan termébe, ami korábban nem volt még bevonva. És ekkor megint lecsapott a szokásos szerencsénk, és bár tizenkét példányban írtuk ki, hogy a helyi alkotók fönt vannak, az emeleti teremben, és még önkéntesek is irányították a vendégeket, szinte senki sem jött. Még a tartozásunk összege se folyt be aznap, és mindegyik füzetből több volt eladatlan, mint amennyit összesen rendeltünk. Mint utóbb megtudtuk, a fesztivál nagy siker volt, rekord számú látogatóval, csak éppen mind a szokásos földszinti és alagsori helyszíneken mozogtak, és még hiányolták is a helyi alkotókat, akik máskor ott szoktak lenni. Akkor is ott voltak, de nem találták meg őket. És ebben az „őket”-ben, mi is benne voltunk. Azt gondoltuk, hogy 500 példánynál nem lesz akkora a ráfizetés. Akkor valóban nem is lett volna, ha mind az 500 elfogy, és ekkor rá kellett jönnünk, hogy akármilyen nagy város is Szeged, és akármekkora is az érdeklődők köré, az még az ideiglenesen itt tanuló egyetemistákkal együtt sem ad ki 500 érdeklődőt. Ennyi legföljebb országosan akadhat. És országosan biztosan lenne is 500 ember, akit érdekel, és szívesen elolvasná, illetve, ami a mi szempontunkból talán fontosabb, hogy megvenné és elolvasná. Nem azért, mert nyereséget várunk, mert nem erről van szó. Nagyon szívesen ajándékozunk mi minden nyomtatott anyagunkból könyvtáraknak, iskoláknak, meg még nagyon sok mindenkinek, és nem hasznot várunk ettől, mert tudjuk, hogy ez nem az, ami hasznot hajt. Egyszerűen csak jó lenne, ha az összes kinyomtatott példány olyanhoz kerülne, aki értékeli, és annyit kifizetnének belőle, amiből visszajön a nyomdapénz.

És itt megtört valami. Nagy tervekkel vágtunk a hatodik epizód, és ezzel együtt a második nagy tematikai egység elkészítésébe, de a lelkesedés valahogy már nem volt a régi. Ekkor jutottunk el oda, hogy már tíz kötetre való történetünk van, és legalább háromszor ennyi extra, vagyis más idősíkokon játszódó történetek, előzmények, alcsapatok kalandjai, közös történetek más saját karakterekkel és más alkotók karaktereivel, és még megszámlálhatatlan ötlet-töredék, amiből még akármi is lehet. És közben tíz év eltelt, és ezalatt sikerült teljesen készre rajzolni és kivitelezni öt füzetet, két kis különszámot és egy naptárat. Akárhogy is számoljuk, ezzel a sebességgel az elmesélni kívánt történetünknek a töredékét sem tudjuk még elmesélni, mire meghalunk. És az egyetlen dolog, ami ebben vigasztal, hogy úgyse kíváncsi rá senki.

De közben legalább országos lett a hírünk. Ugyanis valahol, egy amúgy elég jelentéktelen Facebook-bejegyzés alatti kommentben kaptunk egy remek kritikát, ahol egy (nagy valószínűséggel) pesti fiatal, aki természetesen nem olvasta el, és talán a paródia mint műfaj lényegét sem értette, koppintásnak nevezte. És ez is olyan jellemző volt a szerencsénkre, hogy sok munkával megcsináltuk, majd a nehezen összespórolt pénzünkön kiadtuk, és csak az jött, hogy „Nem veszem meg, mert magyar.” vagy az örök sláger „Nem kell, mert még nem hallottam róla.”  Aztán egyvalaki, olvasatlanul leszólta és máris nagyobb lett az ismertsége: „Hallottam róla, az az a koppincs.”

Szóval itt egy kicsit megszakadt a lendület, és közben az alkotógárda is egyre gyérült. Mivel a folytatás nem akarta adni magát, úgy döntöttünk, jegeljük egy kicsit, és addig megcsinálunk néhány rész retrósabb hangulatú előzményt. Ebbe belefektettünk egy-két évet, és gyakorlatilag semmire se jutottunk. Közben kiadtunk még egy naptárat, amit – megint a szerencsénk – sikerült annyira az utolsó pillanatban nyomdába adni, hogy a soron következő Szegedi Képregényfesztivál hétvégéjére nem készült el. Viszont ez a dolog beindította az országjárást, ami remek móka, és közel ilyen jó üzlet is. Elkezdtünk eljárni a Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválra, a Hungarocomixra, és az egyre-másra induló vidéki képregényes fesztiválokra, börzékre, találkozókra, és legalább eljuttattuk az X-Emböröket az ország más részeibe. Általában persze az utazás költsége, a szükséges asztalfoglalások (persze nem mindenütt, de ahol voltak), és az esetleges szállás költségei mindig elvitték az eladott képregényekből befolyó összeget. Sőt, volt olyan rendezvény is, hogy két napot elvitt, szállással, étkezéssel, utazással, és mivel jókor volt, jó helyen, kevesebb érdeklődő volt, mint árus, és sikerült összesen 800 Ft értékű bevételt szerezni. Ennek ellenére az országjárás jó móka, és olyan eset is előfordult, ahol nagyon örültek nekünk, előadást tartottunk, és aztán sorban álltak dedikálásért a vásárlásaikhoz az érdeklődők.

A retró sorozat ötletét aztán egy még retrósabbra cseréltük, és nekiálltunk földolgozni az X-Embörök legelső kalandját. Ez egy dupla füzet lett, ami három éve alatt készült el, és egészen közösség-építő erővé vált, amikor vendégművészek készítettek hozzá képregény-a-képregényben betéteket, illetve variáns-borítókat. Ezt a csapást nagyon jónak tartottuk, és az ezt követő, a vírushelyzet és ezer egyéb ok miatt még mindig húzódó projektünk lényege is ez lett, hogy az X-Embörök mellett számos más magyar képregényhős is jelenjen meg a történetben, lehetőleg a saját alkotóik keze munkájaként.

A képregények szuperhős-csapataihoz hasonlóan az alkotógárdáik is folyamatosan változnak, újabb tagok csatlakoznak, régiek tűnnek el hosszabb-rövidebb időre, és olykor (sajnos sokkal gyakrabban, mint az a képregényekben jellemző) végleg. Majdnem két évtized alatt nálunk is nagy volt a fluktuáció, vagyis a jövés-menés, de addig lesz a dologból valami, amíg egy-két ős-tag kitart. Illetve összetart, mert talán ez a legnehezebb és legmunkásabb része egy alkotógárda működésének. Hiszen hogyan lehet a mai világban művészeket rávenni arra, hogy közösen építsenek egy világot, amit más talált ki, másnak a szívügye, és még fizetni sem tud a belefektetett munkáért? (Az esetleges javaslatokat várom a szerkesztőségbe!)

Mert bármennyire is ronda dolog a művészi munkát elanyagiasítani, nagyon hiányzik a projektből a pénz. És mivel az idő: pénz, így nagyon hiányzik az idő is, amit alkotás helyett pénzszerzésre fordítunk, hogy megteremtsük az alkotás föltételeit, amire aztán pont ettől nem marad elég idő. A tényleges képregény-alkotást már sok éve csak hárman végeztük, és ebből csak egyikünk rajzoló. És neki volt rá a legkevesebb szabadideje, ami egyre szűkült, majd nemrégiben teljesen elfogyott. Mondanom sem kell, a pénz, vagy még sokkal inkább annak hiánya miatt.

És akkor itt tartunk most. Miközben a projektünk indulásakor születettek lassan nagykorúak lesznek, mi folyamatosan haladtunk, és építettünk, és alkottunk, és közben a csapat szinte elfogyott, és a siker sosem volt arányban a belefektetett energiával. Most már ötödik éve dolgozunk egy köteten – mert ez annyira földuzzadt, hogy nem füzet lesz – több, mint száz vendégművésszel, és még nem látjuk a végét, de a vírushelyzet miatt ez talán nem is meglepő. Gondolkozunk a közösségi finanszírozáson, hogy eljuthasson a nyomdába, és közben egyre csak rettegünk a szokásos szerencsénktől.

18 év. Ezalatt mások fölnőttek, mi meg… sokat nevettünk és sokat bosszankodtunk, sokat agyaltunk, terveztünk, kutattunk, hagyományt ápoltunk és teremtettünk, kultúrát mentettünk, reméljük, hogy nevettettünk és elgondolkodtatunk. Ismeretségeket kötöttünk, barátokat és ellenségeket szereztünk, bejártuk az országot képregény-fesztiválról képregény-fesztiválra. Hogy siker volt-e?

Nem tudom.

De hogy megérte-e?

Megérte.

Megjelent a folyóirat 2021. áprilisi számában