Róka László: Ö, mint önbíráskodás

A vigilantizmus lélektana[1]

Milyen lélektani mozgatórugók állhatnak amögött, hogy valaki álarcos igazságosztónak áll? Ez a kérés indította el a gondolatkísérletet, amelyben a szerző valós pszichológiai fogalmakat, folyamatokat vonultat fel a képregények fiktív hőseinek motivációit kutatva. A tudomány és a fikció összevetésekor olyan mozgatórugók tárulnak fel az önbíráskodás mögött, mint az identifikáció, a nárcisztikus személyiségjegyek, vagy az autoriter személyiség. Mellettük pedig szerepet játszhat a kisebbségi komplexus, akár az antiszociális személyiségzavar is. Ezeket a jelenségeket pedig a teljesség igénye nélkül napjaink népszerű képregényhőseivel illusztrálja a cikk.

A következőkben a képregényekből népszerűvé vált, és a filmművészetben is gyakran feldolgozott álarcos igazságosztók fiktív példáján keresztül szeretném bemutatni azokat a szociál- és személyiségpszichológiai tényezőket, amelyek az átlagembert is a vigilantizmus felé sodorhatják. Bár a példaként felhozott alakok fiktívek, az általuk bemutatott lélektani jelenségek nagyon is valósak, és valamilyen formában bennünk is működnek.

Az önbíráskodás, vagy a vigilantizmus a törvény megszegése azzal a szándékkal, hogy megtorlást nyerjen az olyan bűn, amelyet az önbíráskodó szerint az igazságszolgáltatás nem, vagy nem megfelelőképpen büntet. Fontos megkülönböztetni tehát e fogalmat mind az önvédelemtől, mind a magántulajdon jogszerű védelmétől. Ugyancsak érdemes külön kezelni az önbíráskodás többi formájától a személyes bosszúállást, mivel ez esetben az elkövetőt nem pusztán az igazságérzete hajtja, hanem a saját vesztesége, fájdalma, sok esetben traumája. Az egyik legszélsőségesebb és legdrámaibb megtörtént példa erre Marianne Bachmeier esete[2], aki 1981-ben, a nyugat-németországi Lübeckben a bírósági tárgyaláson lőtte agyon kislánya gyilkosát. Bár ez, és az ehhez hasonló cselekedetek is gyakran gondos előkészületeket igényelnek, nem írhatók pusztán a pillanatnyi érzelmek számlájára. Egészen más beállítódásra utal az, ha valaki a saját életétől, élményeitől független eseményekbe avatkozik, esetleg aktívan keresi a lehetőséget az önkényes igazságszolgáltatásra.

Egy személy érzéseinek és motivációinak megértéséhez elengedhetetlen, hogy ismerjük a múltját, a származását. Ennek megfelelően a képregényekben is rendszerint fontos szerepet kapnak az eredettörténetek: megismerjük hősünk gyermekkorát, azokat a személyeket, akik fontosak voltak az életében, esetleg bepillantást nyerhetünk korai konfliktusaiba, kudarcaiba is. Az álarcos igazságosztók korai tapasztalataiban több olyan elem is szerepel, ami később az önbíráskodás felé sodorja őket. Az egyik ilyen toposz szerint a hőst még gyermek- vagy serdülőkorában tragikus veszteség éri: Bruce Wayne, a későbbi Batman, mindkét szülőjét a szeme láttára gyilkolják meg; Peter Parkert, aki később Pókember alteregóját ölti fel, már kamaszként a nagybátyja és nagynénje neveli, azonban Ben bácsikáját is elveszti. Alan Moore Watchmen című képregényében az álarcos igazságosztók számos kollégájuknál árnyaltabb arcot kapnak.[3] Például Rorschach karaktere, aki nem pusztán fejlett igazságérzete, hanem végletekben gondolkodó, előítéletes és rugalmatlan gondolkodása számos pszichopatológiás jegyet tartalmaz. Gyermekkorában egy prostituált fiaként nem csak az anyja foglalkozása miatt szenved el traumákat, de az iskolatársai is módszeresen zaklatták, modern kifejezéssel bullying áldozata volt. Egészen addig, amíg egy dühkitörése során meg nem ismeri az erőszakot mint a probléma kezelését.

Az ilyen háttértörténeteket olvasva a pszichológus számára könnyen beugrik az identifikáció fogalma. E fogalom szerint a gyermek nagyjából két és kilenc éves kora között jellemzően azonosulni próbál számára fontos felnőttekkel. Ez nem pusztán utánzást, modellkövetést jelent, hanem Freud szerint[4]   egyfajta kapcsolódási formát a másik féllel. Egy erőszakos, bántalmazó környezetből érkező hős, vagy még inkább antihős így könnyen válik maga is agresszívvé. Azonosulni azonban nem csak a szeretteinkkel lehet: megesik az is, hogy az áldozat, akár felnőttként is, valamilyen szinten az agresszorával azonosul. A legkézenfekvőbb ilyen példa a képregényekben Harley Quinn esete, aki bántalmazó párkapcsolatba kerül az egyik legismertebb képregényes gonosztevővel, Jokerrel. A korábbi pszichiáter nem pusztán az erőszakos önérvényesítés újára lép, de a bohócokra jellemző arcfestést és ruhákat is átveszi Jokertől.

Az identifikáció mellett szintén meghatározó korai élményekhez kötődik a modellkövető tanulás is. Albert Bandura és munkatársai szerint egy adott viselkedésformát pusztán megfigyelés által is könnyen elsajátít az ember, de ehhez az is fontos, hogy a megfigyelt viselkedésnek látható legyen a kedvező eredménye is.[5] Önmagában tehát az erőszak-viselkedés és az önbíráskodás nem elég ahhoz, hogy modellé váljon, azonban ha ezeket használva az adott modellszemély eléri a célját – legyen szó társadalmi státuszról, anyagi javakról, vagy erkölcsi fölényről –, az őt megfigyelő fiatal átveheti a látott viselkedésformát. A képregények igazságosztói között ez a jelenség különösen a tanítványok és az utánzók esetében érdekes. Batmannek például tarka pályafutása során több segéde is magára öltötte Robin személyazonosságát, és utánzói is akadtak pl. Batgirl vagy a Batman fiai nevű csoport esetében. Ugyancsak érdekes a helyzet azokkal a képregényhősökkel, akik valaki más után öltenek magukra egy már kiforrott szuperhős identitást. A Watchmenben erre is találunk példát mind az Éji Bagoly megszemélyesítőinél, mind a Selyem Kísértet esetében. Az ilyen helyzetekben az örökös gyakran akkor szakít a rá hagyott alteregóval, amikor felismeri, hogy az eredeti használója milyen komoly hibákat vétett, és hogy a látszólagos bűnüldözői sikerek mögött elmagányosodás és meghasonlottság rejtőzik.

A másik lélektani mechanizmus, amit hőseinkben a trauma vagy az áldozattá válás kiválthat, a kompenzáció, illetve a túlkompenzáció. Alfred Adler írta le Freud bécsi iskolájának a tagjaként azt a jelenséget, mi szerint: ha egy helyzetben másokhoz mérve gyengének, elesettnek, vagy védtelennek érezzük magunkat, akkor törekszünk ezt a hátrányt egy általunk elérhető módon kompenzálni.[6] Remek példa erre a képregényekben és a mozivásznon is Tony Stark, a Vasember, aki egyrészt hadifogságba esve megtapasztalja a túszok kiszolgáltatottságát, majd később a hadi ipari vállalata potenciálját is. Szaktudását felhasználva önmagának készít egyedi fegyvereket és páncélokat, amikkel a saját kezébe veszi nem csak a helyi bűnüldözés feladatait, hanem nemzetközi háborús konfliktusok megoldását is. Emellett Stark jellemében a kompenzációra való törekvés egy egészen másik gyökérből is táplálkozhat, mivel a vagyonát és a vállalatot édesapjától, a szintén milliomos playboytól örökölte. A sikeres szülők árnyékában élő fiatalokra pedig szintén jellemző a problémás útkeresés, és nem ritkán az adleri kisebbségi komplexus kialakulása sem. Fontos szerepet kap vélt vagy valós gyengeségük palástolása, kétségeik leplezése is. Ezt az átlagember is gyakran igyekszik kompenzálni csípős megjegyzésekkel, akár hosztilis viselkedéssel is. A társadalmi felelősségvállalás azonban egy olyan érték, amit a fiatal Stark – a fiatal Bruce Wayne-hez hasonlóan – elleshetett befolyásos szüleitől, viszont a jótékonyságnál és politikai lobbinál gyorsabb, látványosabb eredményekre vágyhattak. Talán nem ismerték szüleik sikeressé válásának rögös útját, vagy úgy érezték, nem érhetnek fel az ő eredményeikhez. Így a tettvágy összekapcsolódhatott agresszív törekvéseikkel.

A fent említett, milliomos önbíráskodókat, és számos társukat egy másik személyiségjegy is agresszív beavatkozásra sarkalhatta: a saját nárcizmusuk. Bár Wayne a több történetben csendes, önmarcangoló hős, aki a vagyonával járó fényűzést csak álcának és nyűgnek tekinti, Stark jellemétől egyáltalán nem áll messze a nárcisztikus személyiségzavar sem. Ennek a perszonopátiának az egyik fontos ismertetőjegye a feljogosítottság érzése. Ez, a páciens számára magától értetődő gondolat önnön kiválóságának, különlegességének élményéből fakad, és elhiteti az egyénnel, hogy joga van megszegni a szabályokat, esetleg ártani más, nála alantasabbnak vélt embereknek.[7] Szintén a nárcisztikus önbíráskodók táborát színesíti a Watchmen Ozymandiasa, aki különleges képességként átlagon felüli intelligenciájára hivatkozik. Megjelenésében és az ingatlanjai kialakításában az ókori despotákat, vagy egyenesen az isteneket idézi meg, és az általa jónak vélt cél érdekében nem okoz neki nehézséget mások elpusztítása sem.

A pszichopatológiák felé fordulva más személyiségzavart is találunk, ami rímelhet a fiktív önbíráskodókra: az antiszociális személyiségzavar. Ennek a jelenségnek a fő jellemzői közül azonban többi is akadályozna egy embert abban, hogy sikeres maszkos igazságosztóvá váljon. Ezek a személyek ugyanis, bár gyakran agresszívek, és hiányzik belőlük az együttérzés, de jellemzi őket az előrelátás, a tervezés hiánya.[8] Így az ilyen személyiségzavarral élők aligha tudnának olyan nagyszabású terveket végrehajtani, mint az említett képregényhősök, és valószínűleg a valódi személyazonosságukat sem tudnák sokáig titkolni a törvényes bűnüldözők elől. Néhány képregényhős azonban mutathat enyhe antiszociális jegyeket, különösen a ’80-as években népszerűvé vált antihősök között. Egyikük, a Megtorlóként elhíresült Frank Castle is ide tartozhat impulzív viselkedésével. Ő is egyike azoknak az alakoknak, akinek a szerettei bűntény áldozataivá váltak, Castle múltjában azonban más is van, ami részvéttelen fegyverhasználatra hajlamosíthatta, ugyanis korábban a haditengerészetnél szolgált. Kiképzéseknek pedig része szokott lenni az a kondicionálás, hogy szükség esetén hezitálás nélkül kioltsa az ellenség életét. A frontról hazatérő katonáknak nem egyszer keményen meg is kell küzdeniük a békés társadalomba való visszailleszkedéssel, és maguk mögött hagyniuk kiképzésük hozadékait.

A személyiségzavarok mellett természetesen több más, nem patológiás jellegű személyiségtípus is hajlamosíthatja az embert az önbíráskodásra, és ezek ismérvei is visszaköszönnek a szakember számára a képregények hasábjairól is. Theodor W. Adorno[9] nevéhez fűződik az autoriter személyiség leírása. A huszadik század közepén leírt elmélet az antiszemitizmus és a fasizmus iránti fogékonyság kutatásának az eredményeiből táplálkozik. Adorno és munkatársai szerint az autoriter személyeket konvencionalizmus, cinizmus és sztereotip gondolkodás jellemzi. Elutasítják az érzékenységet, nem beszélnek az érzéseikről. Voltaképpen ugyanezekkel a szavakkal írhatnánk körül a fent említett marcona antihősöket is, de a kutatás eredményeképp állították össze a fanatikus személy jellemzőit is. Az elmélet szerint a fanatikust dogmatikus, merev gondolkodás jellemzi, gyakran erőszakos, és tipikus elhárító mechanizmusa lehet a hasítás, mely során szélsőségesen jóra vagy rosszra osztja fel az ember a világot. Ugyancsak gyakori jellemzője a megszállott küldetéstudat, és a szilárd hit, hogy a véleménye azonos az objektív igazsággal. Az álarcos igazságosztásra való hajlamnak azonban ellent mondani látszik, hogy az autoriter személyiség jellemzően tiszteli a törvényeket és behódol a hatalom képviselői előtt, így a rendőrséggel sem valószínű, hogy szembe szállna. Azonban Alan Moore és Dave Gibbons Watchmenjében így jellemzi saját magát és álarcos szövetségeseit a visszavonult szuperhős, Hollis Mason: „[…]minden okfejtés ellenére, azt hiszem, akik még ma is élünk, továbbra sem értjük, miért tettük mindazt, amit tettünk. […] Néhányunkat a kaland gyermeteg izgalma hatott át, másokat olyan izgalom, ami inkább felnőttesebb volt, még ha nem is oly ártatlan és egészséges. Neveztek minket fasisztának, perverznek, és bár mindkét vádban volt némi igazság, a teljes képet egyik megállapítás sem képviselte.”[10]

Bár a szerző itt valószínűleg szadizmusra vagy más szexuális perverzióra utalt, valószínűtlen, hogy valakit elsősorban a szexuális izgalom hajtson a bűn önkényes üldözésére.

A fent bemutatott autoriter személyiség azonban lényegesen jobban passzolhat a képregényes igazságosztók egy specifikusabb csoportjára: azokra az igazságosztókra, akiket a történetben törvényes hatalommal ruháztak fel, ha úgy tetszik, engedélyük van a gyilkolásra. Bár így ők nem tartoznak klasszikus értelemben az önbíráskodók közé, de legtöbbször könyörtelen, erkölcsileg igen rigid nézeteket valló figurákról van szó, akik vagy egyedül dolgoznak, vagy akár saját munkatársaikkal is képesek szembeszállni. Az egyik legmarkánsabb ilyen figura Dredd bíró, egy disztopikus világ rendfenntartója, akinek az arcát ugyanúgy eltakarja a sisakja szemellenzője, mint a törvénytelenül tevékenykedő igazságosztókét. Hasonlóan arctalan megjelenéssel bír a mozivászon után a képregényekben is színes karriert befutott Robotzsaru is, az egykori rendőr, akit a kegyetlen halálát követő műtétsorozat után alig lehet emberként jellemezni. Ezek a karakterek szintén erős, kérlelhetetlen figurák, akik ki is használják, hogy a törvény fölött állnak. Ez alól az ismert képregényes zsaruk között talán a földönkívülieket kordában tartó Men in Black ügynökei jelenthetnek egy hajszállal empatikusabb kivételt.

Az egyéni igazságosztás után érdemes még szót ejteni a csoportos, illetve a tömeges önbíráskodás jelenségéről is. Bármilyen csoportos, vagy tömegjelenségről van szó, fontos szem előtt tartani, hogy „az egész több, mint a részek összessége”. A szociálpszichológiában ez azt takarja, hogy a tömeg pszichés jellemzői nem vezethetők le a tömeget alkotó egyének jellemzőiből.[11] Ez gyakran igaz a könyörületességre és a törvénytiszteletre is. Az egyéni felelősség, pontosabban annak az érzete felfüggesztődik, és gyakran a feltüzelt tömeg tagjaiban egyfajta mindenhatóság-érzés uralkodik el. Pusztán a nagy számban jelenlévő emberek miatt is azt élhetik át a tömeget alkotó egyének, hogy az abszolút igazság nevében cselekszenek. Bár a képregényekben viszonylag ritkán mutatnak be tömeges önbíráskodást, de a V, mint vérbosszú[12] álarcos anarchistája egyéni tetteivel egy valóságos forradalom kirobbantását éri el a történet csúcspontján. Kicsit hasonlíthat Alan Moore látomásához a Guy Fawkes álarcot viselő lázadó tömeghez az, amit Frank Miller A sötét lovag visszatér című képregényében elénk tár. Ennek az egyik történetszála szerint az öreg és megkeseredett Batman arra sarkalja a korábban Mutánsoknak nevezett, kriminális utcai bandák forrófejű fiataljait, hogy a Denevérember jelét az arcukra festve, magukat „Batman fiai”-nak nevezve, szervezett csoportként vegyék a kezükbe a rendfenntartást Gotham Cityben.[13]

Mindez távolabb áll a tömeglélektan által leírt „pszichés infekció” jelenségétől, ahol bár valószínűleg nem kezdenek egyforma álarcot vagy arcfestést hordani a tömeg tagjai, de a tömeget átható, rá jellemző hangulat rendkívül gyorsan képes szétterjedni az egyének között. Ez a hangulat lehet egy koncerten, fesztiválon a felszabadult szórakozás is, viszont történelmünk során nem ritkán torkollik a békés tüntetés véres bosszúhadjáratokba, akár lincselésekbe is.

A cikk végén felmerülhet a kérdés, hogy ennyi diszfunkcionális, negatív tulajdonság dacára miért is van ekkora rajongóbázisa ezeknek a történeteknek, miért szeretjük az álarcos igazságosztókat? A válasz kifejtéséhez ismét ki kell emelnem, hogy ezek a karakterek nem valódi emberek pszichéjét mutatják be, sokuk kicsivel esendőbb, mások épp egy kicsivel stabilabbak, állhatatosabbak az átlagembernél. Erejük, különleges képességeik pedig olyan hatalmat, omnipotenciát képvisel, amire valahol mind vágyunk, így kielégítik az olvasó egyes ösztönös késztetéseit, vágybeteljesítő fantáziákként funkcionálhatnak. Másrészt, bár tetteik legtöbbször törvénytelenek, a szuperhősök nagy része kerüli az emberölést, még a személyes sérelmek és gyilkos ellenfeleik esetében is, így általuk a képregényalkotóknak lehetőségük van a kiélezett, élet-halál harcok által olyan morális dilemmákat is bemutatni, amivel a mindennapokban aligha találkozunk.

Végül pedig ezek a hősök, akárcsak a lovagregények alakjai vagy az ókori eposzok félistenei, inspirálják a rajongókat, a hétköznapi embert, hogy mi magunk is jobbá váljunk. Késztethetnek minket, hogy a saját életünk nehéz helyzeteiben is helyesen döntsünk vagy állhatatosan dolgozzunk. A róluk alkotott reprezentációk így bizonyos esetekben „megvívják azt a csatát, amit mi nem tudnának.”[14]

Megjelent a folyóirat 2021. áprilisi számában

Jegyzetek

[1] A tanulmány a szerző azonos című előadása alapján készült, mely az V. Szegedi Képregényfesztiválon hangzott el 2013. november 16-án.

[2] Murderpedia. Marianne Bachmeier. In: Murderpedia. Letöltés időpontja: 2021.03.13. forrás: https://murderpedia.org/female.B/b/bachmeier-marianne.htm

[3] Moore, A. – Gibbons, D.: Watchmen. Az őrzők. (2008) Budapest, Cartaphilus

[4] Carver, C. – Scheier, M. F.: Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris, 2006.

[5] Mackie, D. M. − Smith E. R.: Szociálpszichológia. Budapest, Osiris, 2004.

[6] Thorne, M. B. – Henley, T. B.: A pszichológia története. Budapest, Gloria, 2000.

[7] Oriold és Társai: American Psychiatric Association. Referencia-kézikönyv a DSM-5 diagnosztikai kritériumaihoz. Budapest, 2014.

[8] Uo.

[9] Adorno, T.W. et al.: The authoritan personality. New York, Harper, 1950.

[10] Moore, A. – Gibbons, D. i. m.

[11] Mackie, D. M. − Smith E. R. i. m.

[12] Moore, A. – Lloyd, D.: V, mint vérbosszú. Budapest, Fumax, 2018.

[13] Miller, F.: Batman: A sötét lovag visszatér. Budapest, Kingpin, 2018-19.

[14] Whedon, J.: Bosszúállók. The Avengers. Fórum Hungary, 2012.