Bene Zoltán: „…a képregény is eszköz, mint a film, vagy a próza…”

Beszélgetés Pilcz Rolanddal

Pilcz Roland Szentesen született, ám gyerekkora óta Szegeden él. Képregényíró, -rajzoló és -színező. Nevét elsősorban a Kalyber Joe-sorozat és az YKX – Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai című képregények tették ismertté. Kezdetektől fogva részt vesz a Szegedi Képregényfesztiválok előkészítésében és lebonyolításában, a rendezvények vizuális felelőse.

− Ha jól emlékszem, mi először a Magyar Televízió Szegedi Stúdiójában találkoztunk, a Kálvária téren, úgy 15 éve. Te még nagyon fiatal voltál, de már akkor fölfigyeltek rád mint képregényíró-rajzolóra. Mióta vonzódsz ehhez a műfajhoz, és mikor vált ez a vonzalom alkotókedvvé?

− Bizony; nemhogy rohan az idő, de süvít. És ha már idő: szinte egész pontosan 30 éve, hogy először képregénynek nevezhető formában fejeztem ki magam. Ezek persze még igen zsenge próbálkozások voltak. Tesómmal otthonülő gyerekek voltunk, ráadásul anyukám egyedül nevelt bennünket, nem volt nagy a család, s akkoriban ­­– épp a rendszerváltás után – kezdett hozzánk beszivárogni a nyugati popkultúra filmek, képeskönyvek, képregények és egyebek formájában. De ez még bőven az internet előtti időszak, amikor nem lehetett mindent gombnyomásra újra és újra lejátszani; videómagnó is elég nagy luxusnak számított és csak elenyésző mennyiségben jelentek meg képregények. Ha el is csíptünk egy-egy fantasztikus filmet a tévében, másnap már csak a fantáziánkra hagyatkozhattunk.  Ez ösztönzött bennünket arra, hogy saját történeteket találjunk ki, és a képregényekből ismert rajzos formában papírra vessük őket.

− De miért éppen a képregény fogott meg? Miért nem lettél, mondjuk, science fiction-regényíró?

− A próza sajnos akkoriban még nem győzött meg. A kötelező olvasmányok valamiért nem szerettették meg velem az olvasást, így a mérleg igen gyorsan átbillent a rajzok, a vizualitás iránti rajongás felé. Persze, azóta már megtalált magának az olvasás, olyannyira, hogy feltett szándékom saját regényt is írni. Ma már tudom, hogy a képregénynek is és a prózának is megvan a saját, egyedi eszköztára és kifejezőereje. Gyerekként viszont a történetmesélés legkézenfekvőbb módszerének a rajzok egymásutánja tűnt.

−  Hogyan született Kalyber Joe figurája? Sorolható valamilyen irányzathoz, esetleg valamilyen alműfajba?

− Eleinte tesóm is, én is állandóan elvetemült, űrkalandos képregényeket rajzoltunk szörnyekkel és lézerfegyverekkel. Nem véletlen, hisz a Csillagok Háborúja volt az elsőszámú ihletforrásunk. De azt is csak évente egyszer láthattuk akkoriban, amikor a németek leadták a PRO7-en. Bár mindig is nagy rajongója maradtam a sci-fi és fantasztikus témáknak, 1994-körül kezdett más irányt venni az alkotói érdeklődésem, személyesebb, humorosabb, fokozatosan életközelibb témák formájában. Sokkal jobban izgatott, hogy épkézláb, kerek történetekkel nevettessem-szórakoztassam az ismerőseimet (és persze saját magamat), mint hogy belekezdjek egy gyönyörűen megrajzolt képregénybe, amit a harmadik kocka után félbehagyok, mert nem váltotta be az elvárásaimat. Ennek az új iránynak a központi figurája lett Kalyber Joe, kinek címszereplésével gyártottam sorra a képregényfüzeteket, s akinek a szemein keresztül átélhettem bármit, amit akkoriban elképzeltem. Ezek a korai munkáim vegyítettek mindenféle elemet, amivel akkoriban találkozhattam. Az európai humoros képregényekre jellemző szigorúbb panelkezelést, az amerikai egysoros képregénycsíkok poénjaival integrálva, az ugyancsak amerikai típusú képregényfüzetek méretével, külalakjával.

− Azóta már színezőként részt vettél amerikai képregények alkotásában, megízlelhetted személyesen is azt a világot. Az említett humoron és panelkezelésen kívül mi az, amiben leginkább eltér az amerikai és az európai képregényhagyomány?

− Ez némileg olyan, mint a gasztronómia. Az egyes országoknak-népeknek megvan a saját ízviláguk és megvannak a receptjeik. A franciák és a belgák inkább mívesebb albumokban gondolkodnak, szép komótos megjelenéssel. Az olaszoknál a fekete-fehér, zsebkönyvméretű, fumettinek nevezett képregények futnak. Amerikában a jólmenő sorozatok havonta, vagy akár még sűrűbben is megjelennek vékony füzetek formájában. Ők szélsőségesebbek kicsit: rengeteg a szuperhős, meg a kommersz megjelenés, de amikor feszegetik a határokat, akkor csodákra képesek. Az európai képregények talán kimértebbek, és némileg szigorúbb formátumot követnek. De ott vannak a japánok is, akiknek megvan a rendkívül sajátos stílusviláguk és egyedi képregényes megoldásaik a hihetetlenül népszerű mangákban. Számomra ez is a képregény „létjogosultságát” bizonyítja, hisz a legkülönbözőbb kultúrákban nem csak hogy megjelent, de integrálódott is ez a művészeti ág.

Előadás közben (Fotó: Dancs Enikő Bianka)

− A belgák, a franciák, az olaszok, az amerikaiak, a japánok jól megkülönböztethető képregényvilágáról beszéltél − látsz-e valami olyan irányt, jellegzetességet, amely sajátlagosan magyar?

− Attól tartok, ez elsősorban a régebbi, nagyjából a rendszerváltás előtti képregényeken mutatkozik meg. Főleg, mert akkoriban igen elszigetelt keretek között alakultak a formanyelv sajátosságai. Ezek voltak többek között, hogy szinte csak irodalmi adaptációk születtek, rengeteg narrációt felhasználásával és kevésbé alkalmazták bennük a képregényes eszközöket, amik szerintem elsősorban különböztetik meg a képregényt, mondjuk egy gazdagon illusztrált prózától. Ezek persze feloldódtak a későbbiekben, de gyakorlatilag nulláról indult újra a „modern” magyar képregénykészítés. Vannak próbálkozások, amik törekednek sajátosan hazait létrehozni, de úgy látom, hogy ezek elsősorban nyugati-magyar hibridmegoldások. Egy szavam se lehet, hisz én is szándékosan „utazok” valami hasonlóban. Azt hiszem, kell hozzá legalább öt-tíz vagy több gyümölcsöző év, míg erről komolyabban beszélhetünk.

− A képregény-feldolgozások, kivált a Marvel-univerzum az utóbbi időben a filmvásznon is egyre erősebben van jelen. A képregények filmadaptációi nem gyengítik a műfajt?

− Kulturális szempontból nem biztos, hogy kedveznek, mert erősítik a tévhitet, miszerint a képregények megegyeznek a szuperhősökkel. Másrészt ez a filmes dömping divatba is hozott egyes képregényeket, hősöket, nyilván a fiatalok körében, és ez két fontos hozadékkal jár: egyrészt növeli a képregények piacát, ami nem csak a szuperhősöknek, de egyéb képregényeknek is óhatatlanul kedvez; másrészt nagyon sokan csak e filmek miatt vesznek kezükbe képregényt, és a nagy számok törvénye alapján egy részük nyitni fog egyéb témájú művekre is.

−  Miként látod a képregény hazai helyzetét, lehetőségeit?

− Óriási elmaradással kezdtünk felzárkózni hazai képregényfronton. A kilencvenes években úgy tűnt, hogy ennek az elmaradásnak a fokait, ha nem is kettesével, de szaporázva vesszük be. Utána a kétezres évekre mégis, mintha a lépcsőfordulóban megálltunk volna kifulladva a nagy lendülettől. Azt hiszem ekkor kezdődött egy realizálás; mit bír el a piac, mit kíván a közönség. Rengeteg hamvába holt próbálkozást láthattunk mind itthoni alkotóktól, mind külhoni címek megjelenése kapcsán. Úgy gondolom, hogy ez sokak lelkesedését szegte. Az utóbbi években viszont tapintható mind a képregények iránti fokozott érdeklődés, mind az erősödő piac, ami természetesen alapja a forma megmaradásának. Ennek persze része az is, hogy kulturális téren is nyitás érzékelhető; s az a rendkívül kedvezőtlen megítélés, ami a képregényeket és képregényeseket méltatlan helyre kényszerítette, feloldódni látszik. A kritikus szemlélők is szép lassan rájönnek, hogy a képregény is eszköz, mint a film, vagy a próza: lehet általa förtelmeset is, világmegváltót is alkotni, s persze sok egyebet is a kettő között. Mindenesetre a pozitív változások ellenére – világjárvány ide, vagy oda – még hosszú évekre van szükségünk, hogy megközelíthessük azt a szintet, amelyen a magyar képregények és alkotóik biztos lábbal meg tudnak állni, nyugati társaikhoz hasonlóan.

− A magad vonatkozásában milyen lehetőségeket látsz? Mi az, amit el szeretnél érni ebben a művészeti ágban?

− Én mindig is nagyon önfejű voltam, nincsenek világmegváltó terveim. Elsősorban azt csinálom, amit én akarok és amit elképzelek, és sohasem abban gondolkodtam, hogy mi lenne a népszerű vagy eladható. Persze a meglévő munkáimat próbálom népszerűsíteni és terjeszteni. Az új sorozatom, az YKX első része már elérhető angol nyelven is az egyik legnagyobb online képregényes portálon, a Comixologyn, és útban van a második rész is odafelé. Ezek persze apró lépések, és messze még a világhír. Az biztos, hogy nem kapkodom el, de számomra az alkotás öröme az első. Minden más ajándék.

− A képregények kitöltik az egész életedet, vagy marad időd és energiád másra is? S ha igen, mivel foglalkozol, amikor nem rajzolsz vagy írsz?

– Általában sajnos több a dolgom, mint az időm. A saját képregényeimnek az összes fázisát magam csinálom, pedig ezek általában többemberes feladatok. A probléma az, hogy a kenyérkereset még csak innen következik. Ahogy te is említetted, a képregényszínezés az egyik fő „profilom”, de illusztrálással, storyboardokkal, egyéb grafikákkal is foglalkozom. Mindemellett pedig, biztos, ami biztos, hogy ne unatkozzak, tesómmal nemrég belevágtunk egy régóta dédelgetett álomprojektünkbe, egy számítógépes kalandjáték készítésébe. Mindeközben persze arra vágyom, hogy kevesebbet üljek a gép előtt, és többet járjam a természetet, a hegyeket. Jelenleg várom, hogy visszaálljon a világ rendje, de addig is haladok a dolgaimmal, hogy azután talán kicsivel több szabadidőm lehessen.

Pilcz Roland portréját Király Petra készítette.

Megjelent a folyóirat 2021. áprilisi számában