Pusztai Dániel: Álmodozóké a világ: Pilcz Roland Kalyber-univerzuma
Pilcz Roland 2005-ben útjára indított egy képregénysorozatot. Akkoriban ez nem kis szó volt, a magyar képregénykiadásban posztapokaliptikus állapotok uralkodtak, nagynevű szerzők művei és nagynevű karakterek sorozatai sem élték túl, egyedül Pókember állta a sarat, de neki is elég döcögősen ment a szekér. Ebben a közegben vágott bele a szerző saját szerelemgyermekével egy magánkiadásba, azzal a céllal, hogy létrehoz egy szerethető, közönségbarát sorozatot, ami bárki számára átélhető és befogadható.
Korábban is jelentek meg persze szórakoztató magyar képregények, mint pl. a Bucó, Szetti, Tacsi, de a nyolcvanas évek végétől ők is parkolópályára kerültek és csak 2017-ben tértek vissza. A kétezres évek ezen a téren hatalmas pusztaság volt, s az akkori magyar képregényeket túlzott művészi ambíciók jellemezték. Elég csak a szintén 2005-ben megjelent A hívóra gondolni Odegnál Róbert tollából. Roland azonban szélesebb közönségnek szánta az alkotását.
Így született meg Kalyber Joe, akin számos más alkotás nyoma érezhető, médiumtól függetlenül, legyen szó a Szívek szállodájáról, az Indiana Jones-filmekről, vagy pedig napilapok képregénycsíkjainak hőseiről – nem véletlen, hogy később Pilcznek ebben a zsánerben is sikerült egy szerethető és közkedvelt sorozatot letenni az asztalra Tivadar és Ernő címmel, ami nem kevés Douglas Adamses behatást tudhatott magáénak.
De maradjunk csak Kalyber Joe-nál.
Kalyber – barátainak csak Kal – minden szempontból egy átlagos srác, mint azt a neve is mutatja, ami az angol average Joe-ra (avagy hétköznapi Palira) rímel, egyben alkotójának nyilvánvaló szócsöveként és avatárjaként is funkcionál. Nem kell megijedni, Pilcztől mindig is távol állt a korteskedés, a népnevelés, egyszerűen csak Kalyberen keresztül csodálkozott rá a világra. Valahol ezt tükrözte hatalmas, enyhén összefolyt tükörtojásra emlékeztető szeme is, ami barátja, Palm mellett kiemelte őt a tömegből. Egy ártatlan figura, egy cseppet sem romlott, semmint inkább összetett és hatalmas világban, aminek kiindulópontját a Headstone nevű gimnázium jelentette egy sosemvolt, filmek és tévésorozatok lencséjén keresztül megszűrt Amerikában.
Ha a képregény a tengerentúlon is játszódott, Kalyber problémái nagyon is hétköznapiak, melyekkel bármelyik magyar egyetemista szembe találkozhat. Elkésett óráiról, igyekezett nem felsülni kistanárként, egyáltalán kereste a maga a helyét az univerzum összetett gépezetében. Aztán persze őt is beszippantotta a Nagy Kaland, ugyanúgy, mint Indyt vagy Luke Skywalkert, azonban nem olyan sietve és cseppet sem annyira kisajátítva. A képregényeket a hétköznapi és a ponyvaregények világa közötti folyamatos ingázás jellemzi, amely során hőseink jóval több időt töltenek az előbbiben. Unatkozni persze sehol sincs idejük, az élet mindenhol falevélként sodorja őket.
Mindegy, hogy az egyetem falai között vagy egy dzsungel mélyén találkozunk velük, a ritmus egyszer sem változik különösebben, talán néhány akciójelenet kivételével. Minden egyes oldal egy kisebb történet, melyek akár napilapok erre kijelölt oldalain felosztva is egy önmagában élvezhető, szórakoztató képregényt képeznének.
Az amerikai füzetekhez és gyűjteményes kötetekhez szokott olvasóknak elég tömény élményben lehet részük, ugyanis azokhoz képest Pilcz panelkezelése meglehetősen sűrű, egy oldalon gyakran tíz panel található, és mindegyik karakterközpontú, tele párbeszéddel. Elvétve akadnak egy oldalas panelek is, de csak elszórtan és azok is kiemelt jelentőséggel bírnak. Mégsem áll le a cselekmény egy pillanatra sem, hanem szépen megy előre, mint egy gyakorlott idegenvezető, aki nem csak azt tudja, mit mutasson be, de azt is, milyen sebességgel.
Persze az ilyen utazásoknál számít, kiknek a társaságában teszi az ember. Kalyber Joe hősei elsősorban rajzfilmfigurák, akik minden merengésük mellett is egy-egy jól behatárolható jellemvonást alapul véve lettek felskiccelve. Kalyber a nyíltszívű, álmodozó hős, Palm a hűséges barátja. Velük szemben Yorn Kayrah Xemovrah – barátainak csak Kay – kicsit Nick Fury, kicsit Han Solo, aki huszonnégykarátos aranyszívét igyekszik marcona csomagolás mögé rejteni, nem mintha ezzel hosszú távon bárkit is megtévesztene. Az említett figura később 2018-ban, öt évvel az utolsó Kalyber képregény után saját sorozatában tűnt fel, melyből évente egy huszonpár oldalas füzetet kapunk a szerzőtől.
Velük szemben Hugó a fő komikus karakter, gyümölcsmániás, hipochonder, bolhából elefántot, elefántból bolhát csináló figura. Hovatartozását nézve francia, mégis mentes a franciákkal szemben élő összes sztereotípiától. Nem raccsol, inkább létigékben beszél, nem szívtipró, nem fölényeskedő; nyitott, segítőkész, tisztaságmániás. Személyiségében közelebb áll Jar Jar Binkshez – ahogy azt társai meg is állapítják – mint Clouseau felügyelőhöz.
A nők pedig mind kedvesek, megértők, bátorítók, akik két lábbal a földön állnak. Kivéve, amikor titokzatosak, mert akkor nagyon is azok, de ilyenkor is talpraesett és többnyire pozitív karakterek.
A mellékszereplők már inkább mesefigurák, legyen szó a kínai vázájába szerelmes igazgatóról, a katonai akadémiától rettegő szobatársról, a Simpson család Mr. Burnszére hajazó Trentonról, vagy a negyedik részben megjelenő közel-keleti gururól, aki leginkább Yoda mester földi reinkarnációjának tűnik.
S ha már itt tartunk, látszólag az összes figura Csillagok Háborúja-rajongó. Nem számít, hogy zöldfülű egyetemista vagy veterán kincsvadász, mindegyikük tudja mi fán terem pl. a Millennium Falcon, és ezzel kapcsolatos utalásokkal előszeretettel színezik a mondanivalójukat. Olykor elvesznek egy jelmezbálban vagy egy kéteshírű kocsmában, ahol mindenki jedinek vagy kantintölteléknek öltözik, akár indokolt, akár kevésbé. Ám Kalyber Joe univerzuma nem teljesen a miénk, hanem egy a magunkfajta kockák lencséjén megszűrt párhuzamos világ.
Érdekes, de a sorozat nélkülözi az igazán negatív karaktereket. Néhány rosszarc ugyan tiszteletét teszi – az ügyeletes rivális, vagy a pénzéhes vállalati igazgató –, de ők is csupán néhány panel erejéig. A lényeg nem a konfliktuson van, hanem saját magunk és társaink megismerésén. A különböző kincsek és térképek sosem rendelkeztek ennyire MacGuffin-szereppel, ahogy azt olykor a hősök ki is mondják; hiszen a megtett út, és nem a cél a fontos.
Ha már út, 2005-től 2013-ig egy-két éves időközönként jelent meg rendre egy Kalyber Joe-kiadás, hogy aztán az eddigi utolsó résszel egy kicsit parkolópályára kerüljön a cím, és öt év elteltével kapjunk egy új sorozatot Kayjel a főszerepben. Sokak számára talán megmosolyogtatók lehetnek a központi figurák a kacifántos, fura neveikkel, pedig ez a szórakoztatóiparban teljesen általános és elfogadott. Luke Skywalker. Thomas Magnum, Angus MacGyver. Napestig sorolhatnánk azokat a hősöket, kiket nem John Smithként vagy Kovács Pistaként kereszteltek el alkotóik. Ennek fényében semmi meglepő nincs se Kal, se Kay nevében. Ők kicsit más kaliberű figurák, mint az őket körülvevő személyek.
Az YKX elődjével szemben pörgősebb, és sokkal nagyobb szerep jut benne az egzotikus helyszíneknek és az akciónak. Némileg eltérő vizualitás is jellemzi, így – az akkor még mindkét szemére ép – Kay nagy szemek helyett kunkori orrot kap, talán azért, mert előszeretettel üti bele mindenbe. Ezúttal valamivel nagyobb szerepet kap az intrika, már, ami két kincskereső üzletember rivalizálást jelenti, de továbbra is messze áll attól, hogy egy rideg kalandthrillernek nevezzük. Hangulatát, stílusát tekintve ifjabb Henry „Indiana” Jones történeteihez közelít, vagy épp a számítógépes kalandjátékokhoz, mint a Kalybert ihlető többi alkotáshoz, de főhősét ugyanúgy az útkeresés és a köldöknézés jellemzi.
Abban, hogy Kalyber Joe egy ideje kényszerpihenőn van, közrejátszhat az is, hogy szerzőjét elsodorta az élet, és tehetségére a tengerentúlon is felfigyeltek, így dolgozott színezőként a Zenescope kiadó sorozatain, vagy épp a híres Wonder Woman egyik kalandján. Nem véletlen; ha végig kísérjük sorozatait, egy fokozatos fejlődés és érés tanúi lehetünk, mind színek, kihúzás, panelkezelés, s az összes létező alkotói fronton.
Ennek ellenére bízom abban, hogy YKX mellett Kalyber Joe kalandjai is folytatódnak. Amerikai színtér ide vagy oda, egyetlen egy hazai képregény sem képviseli ennyire jól a közönségét, mint Pilcz művei. Ez nem ítélet a többiek fölött, egyszerűen annyi empátiával, szívvel és lelkesedéssel mesél; átélve és beleérezve magát az adott szituációkba, hogy lehetetlen nem beleképzelnünk magunkat. Emellett tele van optimizmussal és reménnyel, és legsötétebb pillanataiban sem válik lemondóvá, legfeljebb keserédessé.
Talán ebben rejlik sikere; hogy olyanok is szívesen kezükbe veszik és forgatják, akik egyébként nem elszánt képregényolvasók. Meglátjuk hát, mit hoz a jövő. Én bízom benne, hogy a regiment víz mellett azért jó néhány Pilcz-képregény is lefolyik még a Dunán.
Megjelent a folyóirat 2021. áprilisi számában