Fabulya Andrea: Szabadon. Beszélve.

Szokolay Dongó Balázs tárlata elé

Parlando rubato: Szokolay Dongó Balázs tárlatához. „Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, mégis a legtöbb: ember, aki él…” Idetenném, ideteszem ezt most előszónak: szabadon beszélve. Fohászban, dadogásban.

„Nektek, kiket szerettem, állván tátott szemmel, csodára várván” tudósít, bízva a Teremtő kegyelmében és humorérzékében egyszersmind − megvallva félelmeit, kétségeit, elesettségét – és ezzel nem elhatárolódik, hanem ahogy ezt  közel 400 évvel ezelőtt (hiszen a patrocíniumi ünnepben vagyunk épp) Kalazanci Szent József tette vívódásai között: inkább bevon minket és beavat. „Cso-dadog”.

Számomra ez a tárlat olyan, mint egy fohászkodás. Nekem ez jutott eszembe először is a képek láttán. És ha már én állhatok itt, és enyém a SZÓSZÉK (Karinthy után), hadd mondjam el mindenkinek, elmondom hát: FOHÁSZt idéz ez a pár kép. Fohászkodást.

Mikor megyek hazafelé, nyílik az ég háromfelé.
Ragyognak rám a csillagok, mutatják, hogy árva vagyok.

Árva. Tehát: ember. Ember: tehát csodára váró.  „Emeljetek fel: szólni. Látni. Élni.”

Szokolay Dongó Balázsnak nemcsak a zenében legkedvesebb inspirálója  Bartók Béla, aki – Balázstól hallottam – a népdalgyűjtés műveletsorát természettudománynak nevezte, a folyamatot a természettudós felfedező tevékenységével azonosította. A természet rajzával: a népművészetet. Aki hagyományt művel, természeteset tesz, a legsajátabb emberi természetet műveli. Bartók után valahogy így képzelhetjük el az embert, aki fát ültet. Mélyre ás, le, aztán hagyja, gondozza, nézi, abból nőjön majd ki a magos.

Barkos Bea, Fabulya Andrea, Szokolay Dongó Balázs, Fábri Géza. Fotó: Barkos Bea

Jelet hagy az ember maga után: térben, időben, nyomán ősöknek, elejiben utódoknak:

Szúrj egy fácskát az fejemhez!
Egy kis rozmaring szálacskát.
Hagy tudják meg, hogy itt jártál,
Járásidba jelt es hattál.

Temetkezünk és születünk. Születünk és temetkezünk. A kettő között az út. A falu, az utca, a fa, a kémény, a góré az udvaron, az árok, a kert. Helyek. Életterek. Életünk terei.

József Attila 1934-ben írta (picit várunk és száz éve, de ez a nyitó beszéd nem tart ki addig) Falu című versét:

Mint egy tányér krumplipaprikás,
lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.
Itt is, ott is karcsú füst – remény –
tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
 és int a tájon.

Szokolay Balázs 1965-ben született Békés megyében, Tótkomlóson. Édesapja az ottani iskola köztiszteletben álló tanára, festőművész és néprajzi emlékek gyűjtője volt, ma is őrzi az általa gyűjtött helyi használati tárgyakat, népművészeti értékeket a róla elnevezett emlékszoba Tótkomlóson. Folytatom József Attilával:

Akácocskát babrál a homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll –
levegő-lepke.
S körülem, míg elfed hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
 nagy bársonyokra…

A kis Balázs öntudatlan, félénk gyermekként figyelte a falu akácait, diófáit, bodzáit, a vert falú, sárral tapasztott házak homlokzatát, tetőszerkezetét, nézte a füstölő kéményeket, bolyongott a tornácokon, játszótársat keresve, leste a komlósi kolbászkészítés technikáját (miben tér el az a csabaitól, a gyulaitól, mert eltér, annyi szent) hallgatta a tücsökcirpelést, a kutyaugatást és a rádióból áradó fura muzsikákat. Neki ezek jelentették a lágy borongás bokrait.

Balázs – mint korunk kisbírója, a fészbukk is kidobolja – a népzene és az archaikus zene „rabja”, ahogy ő vallja ezt magáról. Ősösztönös művelője, ahogy ezt én magamnak lefordítom, amikor hallgatom, példaképp amikor Fábri Géza kobozművésszel muzsikál. Itt hívom fel tisztelt közönségünk figyelmét arra, hogy ilyen szempontból is különleges a mai este: Fábri Géza és Szokolay Dongó Balázs 25 éve tartó közös alkotói tevékenységének lélekemelően szép lemez az új gyümölcse, melynek bemutatóját e tárlatnyitás után követő koncerten a templomban hallhatják –láthatják! Szeretettel várjuk Önöket, várunk Titeket erre a megújulást és ünnepet hirdető eseményre is!

Szokolay Dongó Balázs és Fábri Géza

Parlando rubato: lekottázva és megfestve, ritmizálva és formázva – van átjárás a két kommunikációs tér, a két művészeti ág között, mindig is volt, zene és festészet és minden, a lélek mélyéből fakadó teremtés emberien egy gyökerű: dadog, énekel, megfestődik, körvonalazódik, formát ölt, fényt –árnyékot kap: világol. A Falu című verssel szólva tovább:

…Lámpát gyújtanak az asszonyok.
És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
lélek, a lángja.
El is lobban mind… Egy fény a rét.
Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
egy bodza-ága.

Ezek a festmények, az itt kiállított képek természetes ihletettségük mellett anyagukban is természetesek: diófapáccal rajzolódtak ki szemünk elé. A festékben benn: a diófa levele, gumója, a diófa életereje, föld- és ég-energiája is. Benne a fa nyoma, a fa lenyomata. A festéket az alkotó fával, fapálcával viszi fel. Természet adja ezt is, akár Balázs egyik kedves hangszerét: az általa bodzaágról metszett, szárított, kifúrt pásztorfurulyát.

József Attilával folytatom újra:

Most a dicsőség és az erő
a repedt pajta…
…Benne csend van. Mintha valami
elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
Nincs, csak a csendje.

Nincs a képeken emberábrázolás. Helyette, és most az új lemez egyik dalából idézek:

Ahol én elmegyek,
Még a fák is sirnak,
Gyönge ágaikról,
Levelek lehullnak.

Emberi nyomok ezek. Bár emberábrázolást nem látunk egyik képen sem, mindenütt emberi kéz- vagy lábnyomra bukkanunk. Ember nélküli világ, mégis: emberlakta. Emberhiányos, de nem ember-telen. Nyomot hagyott az emberi kéz és lélek, a dolgosság nyomát. Helyenként a ridegségét. Nyersességét. Máskor a melegségét. Helyenként a tevékeny szorgalom részvétlennek tűnő ritmusát. Máskor a természeti törvényszerűségek könyörtelen haladását. De valahogy mégis: valamifajta otthonosság van itt, otthont sugalló görbületek ezek. Ember léptékűen kanyargó ösvenyek, utak, csapások. Falak, tetők, emberi hajlékok, ahová be lehet húzódni. Genius loci: a hely szelleme szerint – tótkomlósi parasztházak, sarkok, vert falak, pajták, górék, kémények, kemencék. Az ember nyoma pedig emberivé lelkesít át.

Megvirágzott a diófa,
megvirágzott a diófa,
nagyot hajtott három ága,
nagyot hajtott három ága.
Még nagyobbat az árnyéka,
még nagyobbat az árnyéka.

A diópác egyszínű, mégis sokarcú barnája a papíron nem sokban tér el a pentatondallam harmóniájától, hiába más a kód, az üzenet pontosan ugyanaz. Hamvas Béla szerint a legfontosabb az alapállás tisztázása. Itt a láb és a szellem, miként a fa: a hagyományba gyökerezik. Szikáran, nyersen, önmagát mutatva fel, dísztelenül, önmaga ékeként. És hogy újra Bartókot említse e kis gondolatmenet írója: „tiszta forrásként”.

„S ahogy földerül az értelem…” − folytatja József Attila…

Minden nyilvánvalóságában tündököl. A vonalakban van absztrakció, nem mimetikus festészet ez, de mégis felidéző. A ház, az utca, a füst: önmaga és egyben önmaga metaforája. A nem aktuális, nem korszerű, nem modern, hanem időtlen terek metaforái, metaforája mindez? És belül a házfalon, ott pipáznak a kevés szavú emberek? Bebújtak, ezért nem látjuk őket? Nem akarnak kijönni, nem kíváncsiak az idekinti sztrádák és plázák tömegigényt kiszolgáló száguldó és pöffeszkedő világára? Nem fér bele inas hallgatagságukba a mai falánk, fogyasztói emberi átlag?

Parlando rubato, szabadon szól szorongásról is, veszteségekről, megfosztott és szeretetlen világról is, odavetettségről, vigasztalanságról. A téma mellett azonban a textúrában, a festékanyag melegbarnájában ugyanakkor, ugyanazzal az erővel feltárul a természet és a teremtő rendje-békéje: kifejeződik a vigasztalás, a könyörület, a fohász, a remény.  A képek mind valahogy ugyanarról tudnak beszélni, mint a népzene. Gondolatritmusuk emberléptékű, embersorsokat formáz, odaképzeljük őket. Eldúdoljuk? Vagy elmeséljük? Vagy netán: kedvünk támad csak hallgatva, csendeskén odaülni a ház elé, nézni az úton a derengést? Belesni lopva a kis ablakon. Együtt virrasztani a háznéppel.

József Attila:

…Hallgatom az álmodó falut.
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fűszálat.
Alszanak az egek, a mezők.
Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
S a levélrések.
Alszanak a nyers, nehéz szavú,
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
ülök. Virrasztok.

Lévén e beszéd írója a zenét, képzőművészetet mindig csak civilként csodáló, ám hozzá nem értő irodalmár, ezért vallomással tartozik még arról, mely források segítettek neki kimondani a csodálat keltette gondolatokat: Hamvas Béla Kiengesztelődés című esszéje, József Attila Falu című verse ( a piros palákat kivéve minden igaz benne Tótkomlósra is), Karinthy Frigyes Előszava, a Dongó és Fábri Géza közös lemezén található népdalok és a komlósi kolbász, melyet kóstolni  − békéscsabaiként − igen komoly inspirációt  jelentett: felért több tucat múzsacsókkal.

Kívánom Önöknek, fogadják be szemmel, füllel, jószívvel a mai este összművészeti élményét, a képek és a koncert világát, sőt merüljenek meg bennük, váljanak egyben befogadottakká is a befogadóból, és váljon mindez lelkük és testük egészségére!

A tárlatot megnyitottuk!

Elhangzott Szegeden, 2021. november 25-én, a Szegedi Piarista Gimnáziumban.