Domonkos László: Mocsár Gábor ébresztése − avagy a Rendes feltámadás ideje?

Kardos angyalok sürögnek kétfelől és hátul, hogy rendet csináljanak. Egy rangosabb parancsokat osztogat nekik, és harsányan kiabálja a tolongó népnek: − Sorba, sorba! Rendes feltámadás! (…) Az öreg hüledezik. − Furcsállom a dolgot – mondja. – Na, akár furcsállja, akár nem: menjen hamar a sor végére! (…) Egérutat vesznek a tömegben, és furakodnak, ahogy csak lehet. A parancsnok azonban megtalálja őket, és rögtön vállon ragadja. Jobbjával az öreget s baljával Pétert. – Lesz rend, vagy nem?! – mondja haraggal. Az öreg Énekes szembeáll véle: − Legyen, de érdem szerint! – Akkor gyerünk a sor végére!

(Tamási Áron: Rendes feltámadás)

Az a bizonyos utókor bizony gyakran nemhogy egyáltalán nem hálás, hanem oly könnyelmű és feledékeny, mint egy szórakozott, aggkori elmegyengeségben szenvedő professzor. Ráadásul időnként még aljasul hazudozó-rágalmazó is, mint az alja-emberek szoktak lenni – enyhébb esetben meg sunyin néma, végtelenbe vesző időre néma és süket. (Főként, ha ennyi is bőven elég.) Aztán jön a végeredmény, a Végső(nek hitt) Nagy Besorolás: „akkor gyerünk a sor végére!”

Jelentős életművet maguk után hagyó írástudók esetében fenti evidencák olykor lépcsőzetes módon érhetők tetten. Előbb következik – végtelennek tűnő évtizedekre, évszázadokra akár – a sanda hallgatás, a méltatlan. vérlázító feledtetés csöndje, azután – esetleg – az utólagos, olykor annál vehemensebb mocskolás, lejáratás, befeketítés, primitív-átlátszó vagy tetszetős-ügyes, rafinált-álintellektuális hamisítás.

Íróink tekintélyes részének minimum az első lépcsőben – de nagyobb részt mind a kettőben – volt és van részük bőven, Vajda Jánostól Németh Lászlóig, Herczeg Ferenctől Kodolányi Jánosig, Márai Sándortól Illyés Gyuláig. És tovább… Olyannyira tovább, hogy már el is érkezünk valakihez, akinél alig három évtizeddel a halála (1988) és kereken száz évvel születése után fenti mechanizmus máris érvényesül, a szokásos módon és hatékonyan. Az a bizonyos első lépcső száz százalékban, a második – talán (még) nem vagy nem annyira. (Idő kérdése. Köze a rendes feltámadás.)

Hogy idén februárban, a pandémiás dühöngés kellős közepén egy árva hang sem hallatszott az egy évszázada a hónap 24. napján Nyírmártonfalván világra jött magyar íróember életművének méltatását illetően − szinte már megszokott jelenségnek nevezhető. Megszokottnak – és annál vérlázítóban felháborítónak. Mert Mocsár Gábor az 1956 utáni magyar prózairodalomban és Szeged Kádár-korszakbéli kultúrtörténetében nemcsak kivételes-kitüntetett, de ezeregy máig húsbavágó tanulsággal is rendelkező alak, lényeg és jelenség egy személyben, igen jelentékeny, roppant fontos és értékes figura. A „klasszikus” minősítéstől – eszelősen deheroizáló és sarkos-karakán minősítésektől gyáván húzódozó korunkban – egyelőre tekintsünk el, azt viszont mindenképpen fűzzük hozzá: Mocsár Gáborral minden valószínűség szerint a népi írók kiváló nemzedékeinek sorában az utolsó nagy „hullám” egyik legkiemelkedőbb reprezentánsát tarthatjuk számon. Aki a vidéki „népi káder” 1945 utáni tipikus életút-kezdeményeitől – háborús élmények és a hadifogság többlet-ballasztjaival a tarsolyával – úgy indul útnak a főváros felé, hogy a tiszántúli magyar paraszt józan, kissé szikár világlátását, természetes, kissé szemérmes emberségét és döbbenetes intellektuális adottságait is magában hordozza a hol diszkrétebben, hol nyíltabban-árulkodóbban ejtett diftongusok rejtekében, valahol félúton a nyakas kálvinista és a Veres Péter-i ridegparaszt között.

A Szabad Népnél töltött évek a legvadabb sztálinista rémuralom kellős közepén olyan iskola a felkerült tanyai-falusi-külvárosi ifjú tehetségeknek, amit példának okáért Gabi bácsin kívül Szegedről Fejér Dénes, Szentesről Novobáczky Sándor, Szeghalomról Fehér Lajos éppúgy kénytelen-kelletlen kijár, mint a budapesti Gimes Miklós vagy Fekete Sándor. A felmondólevél, amely az 1956. december 4-ei dátumot viselte, alighanem egyféle vég- vagy érettségi bizonyítvány, netán valamilyen mesterlevél vagy valami efféle passzus funkcióját ellátván, rövidesen visszaröpteti a közvetlen szülőföld-közelbe – abba a városba, amely az érett Mocsár Gábornak „a” város, az abszolút első és utolsó civitas. Az igazi Kezdet – és – látjuk majd – a Vég is… Ahogy kell. Ahogy dukál.

A forradalom kegyetlen leverését követő években a pártközpont árgus szemekkel, vizsla tekintettel és maximálisan mozgósított apparátussal figyeli nemcsak a fővárosi, de a − nagyobbrészt 1958-tól − el- vagy újraindított vidéki folyóiratok tartalmát. (Ez a buzgó igyekezet mindvégig, egészen 1986-87-ig töretlen.) És ha kell, igazi keresztapai körültekintéssel intézkedik – és lecsap.

Több mint négy év vidéki újságíróskodás után 1962 júniusában nevezik ki Mocsár Gábort az 1954-ben indult debreceni Alföld főszerkesztőjévé. De már 63 elején „problémák” vannak vele. A folyóirat ettől az évtől válik havi rendszerességgel megjelenő orgánummá, s az újdonsült főszerkesztő ebben jó alkalmat lát egy határozottabb körvonalakkal rendelkező profil, egy meglehetősen egyértelmű szellemi irányultság képviseletére. Ez „a népi vonal.” Több sem kell a helytartóknak. Noha már fél évtizeddel vagyunk túl a népieket elítélő nagy párt-dörgedelmen és az ezt követő, „forradalmas” rendcsináláson, néhány vidéki renitenskedő, úgy tűnik, mindig akad… (Ez is töretlenül így marad, egészen a ’86-’87-es végjátékig.) Mocsár Gábort 1964 nyarán eltávolítják az Alföld éléről, de már 1963 folyamán – ürügyként Barsi Dénes (1905-1968) egy Szabó Pálról (1893-1970) szóló írásának közlésére hivatkozva – komoly ideológiai kifogások fogalmaztatnak meg vele szemben. Egy ügynökjelentés szerint a lap olvasószerkesztője a „hibák kijavításával” kapcsolatosan Mocsár „antidiplomatikus természetét” emlegette… (E minősítés a nagy szocialista álmoskönyv szerint leginkább elvhűséget, meg nem alkuvást, gerincességet jelentett.) A leváltott főszerkesztőt tulajdonképpen Debrecenből is elzavarják. Így kerül Szegedre (cseberből vederbe, de erről később). Itt lesz e sorok írójának egyik mestere és atyai tanítója, olyan „szegedi író”, aki Szegeden töltött évtizedei alatt is megmaradt szenvedélyes Debrecen-lokálpatriótának, a kálvinista Róma hű fiának. (Emlékszem, valamikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az Új Tükörnek a kortárs írókat bemutató sorozatában a karikatúra természetesen egy DEBRECEN feliratú pólóban ábrázolta Gabi bácsit, háttérben a Nagytemplommal – igen találóan…)

A Bécsi körúti ház – emlékszik-e ugyan még valaki? – egykoron a nagy és félig-meddig titkos szegedi értelmiségi találkahelyek  egyikének számított, majdnem úgy és annyira, mint Bálint Sándor bácsi majdnem teljesenTisza-parti, a folyótól alig egy röpke kanyarodásnyira levő, alma materemmel, a Tömörkény Istvánról elnevezett  gimnáziummal szembeni lakása, alig 100-200 méterre a sztálinista Keresztapa-kényúr, a klánfőnök Komócsin „Milu” megyei első titkár folyóparti hajlékától… Gabi bácsiéknál megfordult Kecskemétről Buda Ferenc és Zám Tibor, Budapestről Veres Péter és Féja Géza, Szegedről pedig… Szegedről szinte mindenki, aki számított vagy számítani reméltetett a város szellemi életében.

1976 februárjában a Szegedi Egyetemhez került gyakornokként ismertem meg Irma nénit, Mocsár Gábor feleségét, aki sok mindent megelőlegezett Gabi bácsi világából, akit csak hosszú hónapok múlva ismerek meg személyesen. Irma néni egyébként is Jelenség volt: a termetes, enyhén szólva nagyszájú asszonyság személyében ismerhettem meg „a” szerkesztőségi titkárnőt, a magyar redakciók világának e külön megörökítésre oly sokszorosan méltó archetípus-figuráját, akik között írófeleségként Irma néni külön színt és szerencsés extratöbbletet is jelentett. Nemcsak Buda Feri privátim szokásairól vagy Féja Géza viselt dolgairól tudhattam meg egyet-mást, de összességében-egészében egy olyan, igézően vonzó, érzékletesen felemelő szépségű univerzumot tárt elém a puszta megjelenésével, környezetének tolmácsolásával, megjegyzéseinek, apró történeteinek részéleteivel, ami felért egy intellektuális továbbképzővel és egy magyar irodalomtörténeti gyorstalpalóval, szimultán.

Amikor Irma néni először elhívott a Bécsi körútra és „ifjú tehetségként”, „akit már emlegettem” bemutatott Gabi bácsinak: fura, de szokásomtól eltérően alig éreztem megilletődöttséget. (Bezzeg Déry Tibornál a Tamáshegyen vagy apósoméknál, vagy – éppen Gábor bácsi bábáskodásának eredményeképp – a Zám Tiboral folytatott levelezés közben, hahaj… az áhítatos-ájult tisztelet bénító hatása szinte megdermesztett.) Ám ezt a kevés szavúnak tűnő, kicsit nehézkes mozgású, szemüveges, idősebb embert valahogyan az első pillanattól ösztönösen magamfajtájának éreztem − úgy tűnt, olyan, mintha a kültelki srác Rókusát és az ekkor már vagy húszkötetes prózaíró     tanyáit valamilyen furcsa, érthetetlenül megnyugtató harmónia fonta volna össze, ki tudja, mitől és miért és mennyire. (Ez aztán így is maradt, mindvégig.)

Mocsár Gábor ekkor már több mint egy évtizede él a Tisza fővárosában és már itt is túl van az „antidiplomatikus” afférok következményein. Nem is kezdi akárhogyan: a Tiszatáj prózarovatának éléről szélsebesen kirúgják, miután − 1966 őszén − rábeszéli Andrássy Lajos főszerkesztőt: közöljék egy negyedikes „Ságváris” – az egyetem Ságvári Endréről a végsőkig elnevezett gyakorló gimnáziumának tanulója −, bizonyos Ördögh Szilveszter Osztályfénykép című elbeszélését. A tulajdonképpeni első nagy Tiszatáj-botrányként elhíresült eset az 1966 decemberében megjelent írás után, az év végén és a következő év elején tör ki és tombol jó darabig. (Még a Ságvári gimnázium KISZ-bizottsága is állásfoglalást tesz közzé a Tiszatáj 1967 januári számában, ilyen kitételekkel: „          az a cinikus hangnem, ahogyan Ördögh a pozitív figurákat ábrázolja, nem, hogy nem helyes, de hamis is. Az ábrázolt negatív alakoktól való elhatárolódása nem jut kifejezésre. Így állásfoglalásából nem lehet azt kiolvasni, hogy elutasító a szerző magatartása a rossz morális tényezőkkel szemben. A másik − szerintünk − lényegesebb gyengesége, hogy kimondottan politikai színezetű, ártalmas megjegyzései senkinek sem használnak. Ártalmasak, s különöse n nemzetközi vetületben érinthetik kínosan hazánkat és népünket. Mi ezt igen durva hibának tartjuk. (…) Politikai kiállásukra a legyintő stílusával nem azt éri el a szerző, amit akar: nem meggondolkoztatja a pedagógust, hanem nevetségessé teszi. (…) szeretnénk határozottan leszögezni, hogy Ördögh művével semmi esetre sem vállalunk közösséget, és visszautasítjuk azt.”)

Az Osztályfénykép bizonyos fokig mérföldkő, de legalábbis többszörösen jelképes jelenség a korai Kádár-kor magyar irodalmának történetében: mint mű példázza, hogy a realista, a valódi tehetség adottságaira épülő ábrázolásmód egy tizennyolc éves (!), romlatlan paraszti származék interpretációjában mennyit is képes felmutatni a kádári korszak magyar világának vonatkozó szeletéből. (Igen sokat, igen-igen jellemzőt, meglehetősen plasztikus ifúsági portrévázlatokkal, hangulatokkal, életérzés-, világszemlélet-éreztetésekkel.) Szerzőjének sorsában pedig − túl a posztsztálinista korabeli szegedi tűréshatár országos viszonylatainak illusztrálásán − fölöttöbb tipikusan reprezentálja a több mint jobb sorsra érdemes tehetségek sajátságos korabeli „elcsavarodásának”, az eltorzulás-kificamodás alakváltozatainak szívszorító sűrítményét.

Egyetlen rövidke részlet szóban forgó műből – már csak Mocsár Gábor elszántságának illusztrálására is:

„– Ugyan, hagyd ezt a fellengzős dumát! Azt nem bírom, hogy az amerikaiak bejelentik egy hónappal a kísérlet előtt, hogy rakétát lőnek fel, az oroszok meg csak akkor, ha fönt van. És ha az USA-nak nem sikerül, bevallja, elismeri a hi­bát. De ez már kizárt dolog az oroszoknál, hisz nem tudunk semmiről. Hol van itt az egyenes út? Na, erre felelj!

– Az előbb Magyarországról volt szó!

– Ki akarsz térni? Itthon ugyanott vagyunk! Mert hol az igazság: felvonul az iskola fáklyákkal, Éliás Tóbiást énekel, rendetlenkedik, pankrációt csinál, másnap meg az újságban megjelenik: »Lelkesen tüntetett a diákság az amerikaiak vietnami háborúja ellen. A felvonulás után rögtönzött tiltakozó gyűlést rendeztek, amely végén zúgott a kiáltás: El a kezekkel Vietnamtól!« És gyűlés alatt úgy lógott el a nép, hogy röhejes volt az egész. No, hol itt az igazság?”

Ördögh Szilvesztert utolsó éves gimnazistaként olyan meghurcoltatások érik, amilyenek csak a hatvanas évek közepének Magyarországán egy végzős gimnazistát, egy 18 éves fiatalembert érhetnek. Amik minden valamirevaló, csak valamicskét is érzékeny, tálentumos fiatal lelket szinte ki kell fordítsanak önmagából. Még belegondolni is rossz, mi történik, ha a nagyszerű irodalomtörténész, Németh László életművének kutatója, Grezsa Ferenc (1932-1991) nem lép közbe − neki köszönhetően fejezhette be Ördögh középiskolai tanulmányait Hódmezővásárhelyen és abban is része volt, hogy végül nem csapták ki az ország összes középiskolájából (miként arról szó volt). Vagy − ha éppen Mocsár Gábor szintúgy nem emel szót érdekében… (Bár ez utóbbi, Gábor bátyánk „indítói” szerepének tükrében, aligha lehetett volna elégséges…)

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján néha egészen megdöbbentő dolgok is történnek: például a rossz lelkiismeret olykor akár korszakosan nagy tettekhez is vezethet. Borbándi Gyula fogalmazta meg a legtalálóbban: „az életében sokat tévedett és sokat vétett Darvas József hervadhatatlan érdeme, hogy az újabb szociográfiai irodalom legnagyobb vállalkozását elindította és az első nehézségeken átsegítette. Talán valamit jóvátett abból, ami károst és ártalmast elkövetett.” Amit Darvas József (1912-1973) a népi írók Erdei Ferenc mellett legnagyobb árulója és „balos renegátja” e téren véghezvitt, az valóban szinte példátlan, a maga nemében szenzációs. A kezdeményezésben, az ismét – újra meg újra, olykor ijesztő erővel – előkerült „aggályoskodások”, ilyen-amolyan fúrási és kemény betartási kísérletek kivédésében, a tisztázásban − az egész sorozat útjának nem akármilyen nehézségű egyengetésében érdemei valóban elévülhetetlenek.  ilyen előzmények, küzdelmek és teljesítmények után érkezik el a pillanat, midőn a szociográfia – hasonlóan a szociológiához – megkapja a maga sajátos intézménykeretét: a Magyarország felfedezése című sorozatot s a hozzá kapcsolódó ösztöndíjrendszert. A sorozat újraindítását – természetesen az MSZMP („kibrusztolt”) egyetértésével és a Művelődésügyi Minisztérium támogatásával − a Magyar Írók Szövetsége kezdeményezte. Az  első szerkesztő bizottságban Darvason kívül helyet kap – természetesen – Erdei Ferenc (1910-1971), továbbá a vezető kultúrdiplomata Boldizsár Iván (1912-1988), értelemszerűen Illés Endre kiadó, a  Szépirodalmi igazgatója, valamint a hivatalos fő-főnéprajzos-exkisgazda-kriptokommunista Ortutay Gyula (1910-1978), a korábbi miniszterelnök, most vezető ellenzéki-szociológus Hegedűs András (1922-1999) és a nagy publicista, Bálint György (1906-1943) monográfusa, Gondos Ernő (1919-1994), később ugyanitt helyet kap Mocsár Gábor, Bertha Bulcsú (1935-1997), Berkovits György író-szociológus (1940-2018), a sorozatban 1976-ban  megjelent, a budapesti agglomerációt feldolgozó Világváros határában szerzője, továbbá Kőrösi József, a Valóság főszerkesztője, valamint  Vitányi Iván (1925-)  és Huszár Tibor (1930-) szociológusok is. És − így megy ez – „hazánk felszabadulásának 25.évfordulója tiszteletére”, vagyis 1970. április 4-ére megjelenik a legelső kötet: Mocsár Gábor Égő arany című munkája. Az ekkor már több mint fél évtizede Szegeden élő Mocsár éppúgy látja, mint a hatvanas évek második felében a városban minden áldott lélek: „olajos világ” érkezik a Tisza partjára, a Dél-Alföldön felfedezett olaj- és gázkincs kitermelése körüli, jellegzetesen „kádárszocialista’ ízű, hamsítatatlan hangvételű, ízlésű és kivitelezésű kampány egy-kettőre szinte fenekestől forgat föl mindent: az „olajosok”-kifejezés fogalommá válik, az olajosokhoz menni dolgozni rangot, erkölcsi-anyagi elismertséget, emelkedést jelent, „olajos házak” épülnek az olajipari dolgozóknak −  ha egy olajmérnök tér be egy akácillatú nyári estén a Tisza Szálló zenés presszójába, a zongora, a dob meg a gitár már csak neki szól egyedül, akárcsak egykoron a bácskai nagyuraknak a cigányprímás…. Még a város reprezentáns sportklubja, a SZEAC is – a kiemelt jelleget erősítendő − az „olajosok” bevonásával SZEOL-lá válik… 

Ennek a szinte rajtaütésszerűen megjelenő új világnak az igazi valóját mutatja be az Égő arany – több szempontból a későbbi Magyarország felfedezése-könyveknek is mintát, mércét jelentve. Egy új, fiatal iparág országrészt átalakító (vagy legalábbis radikálisan átalakítani próbáló), táj- és emberformáló hatásáról Mocsár olyan – figyelemre méltó – előzmények után nyújt hiteles és átfogó képet, mint az 1967-ben a tanyavilágról és a szövetkezetekről beszámoló Nálunk vidéken vagy a Taar Ferenccel közösen írott, 1964-es Tanyavilág – bomló világ című munkái. Az Égő arany mottója akár az egész sorozat  – sőt, az újjászülető magyar irodalmi szociográfia − mottója lehetne: “Az író, aki a társadalom mozgásának és állapotának leírására vállalkozik, az emberre figyeljen elsősorban.” Külön kiemelendő, hogy Mocsár műve hangvételét tekintve egyféle sajátságos (kényszerű!) fordulópontot jelent a műfaj alakulástörténetében. Míg a harmincas évek szociográfiái a fennálló rendszerrel szemben egyértelmű vádiratként jelentek meg, itt a felmutatás-leleplezés a kimondás szenvedélye és szenvedélyessége nem, vagy csak alig, halovány nyomokban lelhető csak fel. Nyílt és leplezetlen vádirat-jellegről – hol vagyunk már Kovács Imréék, Szabó Zoltánék, Veres Péter és Féja indulatától? – szó sem lehet. Gondolni sem igen lehet rá. Itt is érvényesül, amire Gombos Gyula célzott, ahogyan fejtegette: a magyar irodalom, ez esetben az irodalmi szociográfia a rá nehezedő politikai (el)nyomás alatt és miatt változik ugyan, de finomul és nemesedik is. (Súly alatt a pálma…) A vádirat-jelleg helyett megjelenik a hűvös-elegáns felmutatás, a szenvedély helyett a tárgyilagosan nyugodt, mondhatni otthonos vizsgálódás, annak minden szükséges – és így is kellőképpen hatásos – jegyével együtt…Mocsár Gábor külön érdeme, hogy ezt a módszert – szükségből erényt kovácsolva – úttörőként, ha nem is megteremti, de (újra)alkalmazza, ezzel is etalonná téve a feltámadó magyar szociográfia metodikáját. (És végül, de távolról sem utolsó sorban: a legújabbkori magyar irodalomban alighanem az én kedves Gábor bátyám az egyetlen író, akinek választott mű-címét – Égő arany – hosszú évtizedekig szórakozóhely (jó darabig zenés presszó) viseli Szeged kellős közepén, a Tisza közelében, a belvárosban, az Oskola utca és a Roosevelt tér sarkán, a valamikori híres Fülöp-halászcsárda helyén épült „olajos ház” (toronyház) földszintjén – a mai Régi Híd vendéglő elődjeként…)

Valahányszor Gabi bácsinál jártam – rendszerint délutánonként, a szerkesztőségből jókora kerülőt téve hazafelé indultomban –:  késő estig tartó beszélgetések 56-ról éppúgy, mint a népiekről, Illyésről éppúgy, mint Erdei Ferencről, az akkorra már országszerte Pol Pot megyének nevezett Szeged és Csongrád megyei pártkorifeusairól csakúgy, mint újságírói ténykedésem olykor atyai, olykor – borfüggően: erőteljesebb – minősítéseiig. (Meg ne próbáljam beérni az újságírással − „ne legyél zsurnaliszta!” −, többre törekedjek; igyekezett így és amúgy „rábeszélni” az irodalomra, így és ezért irányított el Zám Tiborhoz, tanácsolta az irodalmi szociográfiát is. Nyilván látta az eredendő vonzalmat – én meg biztosítgattam, hogy igyekszem megfogadni a tanácsait…Ami meg a bort illeti: nem tudom, tudott-e Weöres Sándor később ismertté, sőt legendássá vált, Amyka-tiltást kijátszó trükkjét a lent az utcán dolgozó melósokkal beszereztetett és zsineggel az ablakba felhúzott palackokról, de Gabi bácsi is hasonló, bár – stílszerűen – kevésbé költői, prózaibb variánst alkalmazott: megkért, menjek le a sarki boltba, a kényszerűen és elkerülhetelenül elém kerülő Irma néninek mondjam, hogy még délután hívott a feleségem, a késő esti hazaérkezés miatt be kell vásárolnom ezt-azt – kezembe a szatyorról előrelátóan gondoskodott −, és ily módon hozzam föl azt az egy-két-három üveg borocskát… A rendszer mindvégig példásan, kifogástalan precizitással működött.)

A hetvenes években és a nyolcvanas évek első felében – kimondhatjuk – hősünk a magyar vidék egyik legkitűnőbb prózaírója. Jóvoltából megszülethet a hetvenes évek egyik legfigyelemreméltóbb, legfontosabb és legkiválóbb „historizáló” prózai alkotása – a kellőképpen máig nem helyén „kezelt”, Gyémántper című nagyszerű (vitán felül a legjobb) műve. Amely 48 egyik, máig fehér foltnak, igen-igen kevéssé ismertnek és tisztázatlannak mondható mozzanatát helyezi középpontba, imígyen egészen sajátságos fénytörésben biztosítva a 48-49-es ürügyet a forradalmas magyarság, a nemzeti függetlenségért vívott harc és általában: a legszebb és legteljesebb értelemben vehető nemzeti problematika megfelelő szellemű tálalásához…. „A gyémántos miniszter”, Madarász László ügye, aki haláláig nem tudta lemosni magáról a Görgey által még 48 szeptemberében hazaárulásért felakasztatott Zichy gróf kincseinek eltűnése miatt kapott vádakat, nagyszerű alkalmat nyújt az írónak − a tisztázás heroikus munkáján túl – arra is, hogy bravúros történelmi nyomozással, a történelmi esszé, a lélektani regény és az olykor lírai szépségű elbeszélő prózai elemek használatával érje el ama bizonyos azonosulást. Amihez olyan mesteri életkép-megidézések járulnak, mint Kossuth nevezetes, 1848 október 4-ei szegedi beszéde és annak körülményei –amit semmikor sem lehet jó adag megindultság nélkül olvasni: Hódmezővásárhelyről Szegedre tartván, a tiszai átkelésnél − Algyőnél − Kossuth szekerét megállítja két öreg halász. Mocsár idézi a kortárs Csernátony Lajos leírását: „Kossuth felé közeledének, ki látva jöttöket, megálla. Arcaikon a boldogság érzetének kétségtelen kifejezése ült (…) Hála néked, Istenem! hogy láttam őtet, így szóla az egyik ősz ember, megcsókolni akarva a becsületes kezet, mely az övét szorítá, s többi szavait csak megindult könnyűi tolmácsolták…”   Mocsár hozzáfűzi: „Mit érezhet egy ember, aki előtt így áll meg két öreg halász?”  És a hatalmas szegedi beszéd, amely teljes két óra hosszat tartott, amire „a permetező eső és a csípős őszi légáramlat dacára” tízezer ember mozdulatlanul, megbabonázva figyel. S amit (Mocsár fentiekkel megegyező megjegyzései mellett) tizenöt év múlva Temesi Ferenc – szegedi összefüggésekben egyben-másban méltó utódja Mocsár Gábornak – „beszéd” címszó alatt majd így kommentál: „Csonka Bukusza Tanács Ignáchoz közelebb hajol egy lenőtt fülcimpájú tanyai magyar. Mögmondta öregapám, fő’támad még Rákóczi fejedelöm!” (Temesi Ferenc: Por)

Igen, mindvégig erősen érzékelhető: Mocsár Gábornak szívügye ez a kor. Ezt bizonyítja imponáló történelmi felkészültsége, a szakirodalomban, különösen az emlékirat-irodalomban való tájékozottsága csakúgy, mint a Gyémántper igen eredeti szerkesztési elve: a történet menetét meg-megszakítják egy elképzelt olvasóval folytatott polémiák. Ez az eljárás –   a tárgy több irányból történő megközelítése – természetesen parázs és szuggesztív vitákat generál, ezeket olvasva pedig olyan varázslat kerti hatalmába a valódi olvasót, hogy egyszerűen képtelen   kivonni magát az érvek hatása alól, s önkéntelenül saját véleményének kimondására kényszerül….

Aki – 1972-ben! – ilyen szellemű és nagyságrendű írásművel rukkol elő: a szabadságharcos magyar irodalom jeles vitéze. Akitől egyébként a humor, a szatíra Kádár-Magyarországon töbszörösen is rendkívül indokolt hangja sincs távol, sőt: Mocsár Gábort  a műfaj legkitűnőbb, korábban már idézett ismerője, Szalay Károly Rákosy Gergellyel és más kiváló pályatársakkal együtt a legjobbak között említi: „Mocsár Gábor, Rákosy Gergely, Szeberényi Lehel, Kolozsvári Grandpierre Emil, hogy kortársaink közül csak néhány eltávozott szatirikust említsek, szellemesen, metaforákba fogalmazva, kimunkáltan alkották meg véleményüket koruk retteneteiről.” A még 1971-ben napvilágot látott, de igazából 1972-ben ismertté és közkedveltté lett, vékonyka  Mocsár-kötet, a Ki vágta fejbe Hudák elvtársat? pontosan azt a rettenetet   eleveníti meg, amit a baktatófalvi fő-fő-elvtárs – a Kádár-kor egyik legtipikusabb, unásig ismert figurája, már-már a vidéki kommunista archetípusa − oly pregnánsan képvisel: a végtelenül ostoba, mai szemmel-ésszel  szinte elképzelhetetlen-felfoghatatlan korlátoltsággal stupid-dogmatikus, ugyanakkor bicskanyitogatóan önkényeskedő, pökhendin hatalmaskodó, a vidéki közösségen élősködő ember-alatti fehérjehalmaz − a kor-kreatúra természetrajzát. Akit csak fejbevágni lehet és kell. Kéne…

A délibábok természete, hogy a valóságost nem valódi helyén vagy valódi helyzetében véljük látni, tehát arról hisszük, hogy ott van, ami igazából egyáltalán nincs ott, sőt, egészen máshol van. Erről, az emberi lelket is jócskán meghatározó optikai természetű jelenségnél jóval többnek minősíthető emberi gyarlóságról éppen saját városa kapcsán Mocsár Gábor mond és mondat ki elgondolkodtató igazságokat. Ő ugyan a délibábos jelenségek pusztájának, a Hortobágynak közelében levő, rajongásig szeretett Debrecenjét nevezi „délibábjaim városának” – de vajon többé-kevésbé nincs-e meg mindnyájunknak a magunk délibábos városa-vidéke, fata morganás építménye, belső használatra. „Valóságos kis várat építünk a rögeszméinkből”, mondatta ki hősével Szerb Antal is, és aligha véletlen, hogy Debrecen kapcsán és ürügyén a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának Magyarországáról Mocsár is nagyon hasonlókat állapít meg – ha ezt így és ennyire csak (még mindig) csupán sugallatszerűen lehet a közlés reményével kinyilvánítani. 1981-ben megjelent városszociográfiája, a Délibábjaim városa alighanem jócskán rímel a korabeli Hungária univerzumának nem egy és nem két tipikus jellegzetességére: a nagyon is beszédes fejezetcímek − Magyar sorsjelkép: Hortobágy; Kálvinista Róma? Erdőbe hívogató, Szülőföldi sorsok, töprengő barangolások − között az egyikre, a Cívisváros? címűre a mottójául választott Ady-idézet a nyolcvanas évtizedet megkezdett hódoltsági szovjetmagyar világnak is címezhető lehetne: „Basahalmától ős Péterfiáig / Ájer pezseg. Úgy hívják: Gondolat. / Fütyöl ez a kerek, tatár fejekre: / Cívis urak, haboznak még sokat? / Majd holnap tán nem lesz idő megtérni, / Korrigálni az ősi nagy hibát. / Cívis urak, nagy baj lészen majd akkor, / Ha vörösen bejön a délibáb.”  És akkortájt – ha nem is éppen vörösen – de egyfajta, nagyon is valóságos délibáb igenis elközelgőben volt, ha ezt csak haloványan sejdíteni is lehetett csupán, igaz, nem látomásszerű, hanem nagyon is pontos helyén és helyzetében érzékelhető társadalmi jelenségek kapcsán. A szociográfia váltig kiváló terep ennek felmutatására: Mocsár Debrecen ürügyén a megszokottan magas színvonalon vet számot a várost valóban meghatározó elemekkel: „a marandóság városa” kritériumaival és a cívisváros jellegzetességeivel − és a legfontosabbal, ami Debrecen karakterének leginkább meghatározója – a kálvinizmussal. „A város múltját vagy jelenét tekintve sem lehet megkerülni, bár lehet, hogy ez némely olvasónak nem tetszik.” Nem bizony. És mivel körülbelül kapisgálni, ugyan miféle olvasóknak nem  tetszhet mindez – 1981-et írunk – legalább annyira indokolt a kor „cívis urainak” megszólítása Adyval („haboznak még sokat?”, „nagy baj lészen majd akkor…”) – mint annak megalkuvás nélküli, a Gyémántperhez hasonló hőfokú és szépségű, a 48-ból nyakasan nem engedő felmutatása-érzékeltetése, ami a cívis város a Kossuthtól kapott „a szabadság őrvárosa” címének-rangjának magasából szemlélhető: „a kálvinizmus nem csupán teológiai-dogmatikai kérdés, hanem társadalomszervező, jellemformáló, magatartást szabályozó igen szigorú erő és hatalom.(…) A klasszikus ’cívis’ nem is viselhette a debreceni polgár nevezetet, ha nem született bele a polgárjogokba, vagy ha beköltöző lévén, nem szerezte meg ezt a jogot (…) csakis a Bibliára tett kézzel elmondott cívis-eskű letétele után vált okleveles polgárrá. Ami többet jelentett, mint a nemesi kutyabőr.” Talán kezdjük érteni, szabadságharcos irodalomnak miért ilyeneket kellett írnia az Úr 1981-dik éve tájékán…

Hosszasan lehetne még Gabi bácsiról és műveiről mesélni, hiszen egészen 1987 őszéig él és jóformán csak meghalni tér vissza (1988. december 3.) imádott-ezerszer áldott-kivesézett Debrecenjébe, a nevezetes-patinás Csapó utcába („92. sz., I.2.”)… A ’87-es nyár jut eszembe – akkor már búcsúzni készült, a várostól, amelynek közel negyedszázadot ajándékozott életéből és ahol – mondjuk ki – legjelentősebb művei, szinte teljes életművének jeles darabjai születtek − és talán már kissé az élettől is… Már eladta a híres Bécsi körúti házat kollégámnak, Majoros Tibinek, aki aztán afféle sajátos „búcsúbulira” hívott meg bennünket Gabi bácsival kisteleki tanyájára egy feledhetetlen, igazi forró dél-alföldi délutánon. Gabi bácsitól ekkor kaptam meg Faházikók című szatírakötetét – ezzel a dedikációval: „Domonkos Lacinak, utolsó ’szegedi’ könyvemet; utolsó Kistelek, tanya 72. szám alatti találkozásunk emlékére – Majoros Tibor tanyáján – ahol hárman költöttünk egy három soros verset – utolsó sora: ’Támad a Vörös Hadsereg’ – írtam ezt boros állapotban, de jó szívvel: Szeged, 87. aug.12. Mocsár Gábor”.

Igen, a Vörös Hadsereg támadott. Tulajdonképpen mindvégig, Gabi bátyám, tudjuk. De Te ott voltál a fronton. És így vagy amúgy és olykor emígy, de szemközt velük. És mindig, mindvégig − olykor boros állapotban, de jó szívvel − a mi oldalunkon.  Nem felejtjük el.

Megjelent a folyóirat 2021. júniusi számában