A. Gergely András: Varjúdombi mesék és igazmondó hamisságok

Grecsó Krisztián: Vera című regényéről

Talányba csomagolom, mert megválaszolni a legkevésbé sem tudom: mikor kell kimondani, hogy egy Író Úr a csúcsán van, ennyit már nem lehet meghaladni, vagy ez már túl sok egy fontos könyvnek…?

Persze, ez így nem vélemény, nem kritikai hang, csak tanakvó tónusú ügyetlenkedés. Avagy utalások utalása az emlékezés eszközeire, a merészen átugrott banalitásokra, a regényfikcióban népünnepélyt tartó életrajzi hatások, és az életrajzba ültetett képzelmények össznyomására… Grecsó Krisztián Vera című regénye ilyen (Magvető, 2019). Mintha mindenre kegyetlenül emlékezne, a menza-pörköltek tónusára és a tornatanár lehangoló úrhatnámságára, a Mátyás téri öregek szemráncaira és a Dóm belső oszloptagoltságára, a jó nyolcvanas év éghajlatára és tévé-műsoraira egyaránt. De mert rá is írta kötetére: „A regény kitalált történet, figurái is fiktívek, bármilyen egyezés a valósággal, az 1980-as Szegeddel csak a véletlen játéka” – ennélfogva semmi sem hitelesebb, mint minden sorának szegedisége és minden véletlenének valóságossága.

De ez a kevésbé fontos, önigazolásra még az olvasónak sincsen szüksége, nemhogy az írónak. Meghatározóbb, hogy aki látott már „családias” házibulit a nyolcvanas idők lakótelepi légkörében, vagy édességipari terméket ugyanabban a korban, sportünnepélyt a Honvéd bűvkörében, iskolai évnyitót a maga akkori technikai csodáival és még csodásabb „lebonyolítóival”, Ságvári-menzát a félkettes váltóidőn túli délutánban, télapó-ünnepet a Színházban, fenyőfát vásároló apukákat a kis és nagy kapukkal fordított alaphelyzetbe kényszerülve, igazoltató rendőri intézkedést a Dugo-tér tájékán, vagy Pestre késve induló vonatot az állomás ködös téli délutáni homályában – az pontosan érzékeli, hogy Grecsó „mindent tud”, amit az írásban, a megjelenítés hűvös teljességében tudni lehet. Eszméletlen sűrűségben kezeli az elvtársias-macsós szocialista férfifazonokat, a szolgáló státuszú asszonyokat, a kipaterolt nagymamákat, a cseh abszurdig feszített életvilág-moszatokat, a divatot és az anyagfajtákat, az új nagyáruházat pénztárostul és rendészestül, a mozgólépcső csodáját és féligsikerült bűvöletét, régimódi tanítónénik és újdonatúj úttörővezetők lélekvilágát, karácsonyi misébe hamiskodott kegyeletesség látszatait és hiteit, a kamaszlányos pironkodás és szégyenhelyzet minden fölényes attribútumát, a lengyel vagy jugó farmer és a karamellás tej színárnyalatait, „sikeres” apák hamisságát és „htb-anyák” aggályosságát, a mindenkori igazmondás úttörő-becsületszóra érvényességét és közben a felnőttvilág be sem vallott, ki sem mondott örök álságait…

Sok is lenne ez egyszerre, persze. Még arányosan elosztva is a kötet közepén olyan töménységgel indul be a léleksodrás, hogy túlszalad önmaga végén…, elutazik olyan képletes máshovába, ahol az anyák mindig megnyugtatnak kamaszodó leánykákat, az apák meg sosem káromkodnak és isszák le magukat a hiteltelenné maszatolódás italával.

A könyv kritikai fogadtatása minimálisan kettős: Szeged-regény ez, vagy szegedi díszletek közötti életrajzi visszavetítés? Életrajznak is fikció, de fejlődésregénynek meg éppúgy kevés, kamasz-érzületi próbálkozás vagy konstans fikció a lélekbonyolódás művészies és fiziológiai típushibáival? A korábbi „vidék és város” alaphelyzetekhez képest vidéki város, vagy a személyiségformálódás a lényeg, nem a Vitéz utca, Boldogasszony sugárút, Dugó-téri szökőkút háttérfestményei? Ifjúsági- meg kamaszregény ez, az énkeresést megelőző boldog gyermeklét drámai vége és új harcok időszaka, vagy fontosabb egy mozdulat megjelenítése, a kamaszlány térdre támaszkodási kényszergesztusa, mely erőgyűjtés és védekezés is egyben? Védett-e a sérelmektől, aki úgy érzi párnák és elalvós tehénkék között magát, mint más a sikerképesség felnőttes allűrjeit kivitelező magabiztossággal? S ha már lepotyognak a tehénkék az ágyból, feleselni kezd a „nagylány”, szembeszegül (a maga módján még sokkal kiszolgáltatottabb) edzőjével vagy osztályfőnökével, akkor valóban más és új lét kezdődik, vagy hordozza tovább mindenki azt is, amit elfeledni szeretne? Védett-e valóban a „védett gyermeki élet”, akár anyagi értékek, szeretet, megértés, szolidaritás, együttműködés, hiteles életvitel, értékrendek szerint is? Grecsó ebben igen őszintén és kritikusan leszámol mindazzal, amit személyiségéből e főhősbe épített: „Verát a saját személyiségemből építettem fel: benne is ott van a szorongásra való hajlam, a szeretetéhség és a túlteljesítés…” – mondja egy szerzői nyilatkozatában. S hogy a sérthetetlenségből mi lehetett később, ugyancsak Grecsó a válaszadó: a bizonyosság vállalásával esélyes szorongás-csökkentés, a védettség illúziójának feledése, majd a nyílt harcképesség alapjainak megteremtése – baráttal vagy egyedül, szerelemben vagy szeretet nélkül is. Itt és innen „kamaszregény” e mű, de nem kevesebb kamasz van benne, mint szegedi, s nem kevesebb lokális életviteli hitványság, mint a megfellebbezhetetlenség felnőttjeinek kiszolgáltatottsága vagy reménytápláló erőiknek elfogyatkozása.

Hamis és kevés is kényszeredetten „jelzős” regénnyé misztifikálni, ami nem vagy nemcsak az…! Ami egyik kamasznak dráma, a másiknak önfejlődési fázis, a harmadiknak fokozottabb kiszolgáltatottság, a negyediknek több látszat és kevesebb mélység. De ettől még „felnőttregény” is, irányregény is, identitásregény is, Szeged-regény is – és nemcsak az. Grecsó szinte válogatott eszköztárral kíséri a mozgásokat, megérzéseket, szép és rejtett gesztusokat, titkos és irígy üzeneteket, a test jeleit, a gyomor összerándulását és kitartó feszítését, a taktilis élmények újszerűségét és tanulhatóságát, az egyértelműnek tetsző emberi érzületek kiszolgáltatottságát önnön eredetüknek vagy történetüknek. S ha kisbakfis lét, akkor ott a gyermeki félsz és a nagylányos harsányság, az „érthetetlen” illegetés és a felelőtlen indulatosság, az érzelmi labilitás és szélsőségesség hullámai, meg a mindenkori jogosnak tetsző követelés is, melyhez nem társul adakozás kényszere vagy viszonossága… Grecsó szinte bekezdésenként eljátszik ilyenekkel: ahogy egy steppelt kabát tónusát-anyagát-élményét megragadja színben és évszakban, ahogyan egy szeretet-érzület kettősségét kihangosítja a serdülő lélekből, keverve megbocsátással és megtévesztéssel, óvással és kiszolgáltatottsággal – az nemcsak „kamaszos”, hanem mélyen emberi is. A kötet szerkezetileg is fokozatosan mélyül, technikásan és élménydúsan megoldva, merthogy telik miből. Két bakfislány presztízsküzdelme, barátságban az ellenségesség mélysége, dicsfényben a kegyetlen hasítás öröme, győzelemben a végletesség fenesége, szerelem-érzelemben a parttalanságok naivsága, a lehetségesség tökélye és a törékenység kínja. Szépek ezek az érzületi betétek, ügyes szerzői megoldásokkal és szereplői meglepetésekkel.

Grecsó nem „leír” vagy „megnevez”, utal vagy kibont, s nem afféle megformált valóságviszonyban konstruálja történéseit – inkább valami pillangó szárny-nyitogatásából fakadó egész teremtménye úgy bomlik ki magától, mintha ez lenne a világlétezés egyetlen lehetséges módja. Mikrovilágokban, résztörténésekben lakozás ez. Úgy „saját”, hogy egyúttal egyetemesen teljes és lehetetlenül kibontakozásra ítélt mutatkozás is. „És dermesztő a pillanat is, egy galamb repül neki az ajtó feletti kisablak üvegének, mintha nem vette volna észre, hogy nem jó az irány, hatalmasat csattan, hátrabicsaklik, de szinte azonnal erőlködve csapkod a szárnyával, valamennyire visszatornázza magát, és megint nekiront, most a bejárai ajtónak, a festett üveg erősebb, az nem dörren akkorát, de így is félelmetes, újra és újra megcsinálja, nekiröpül, látszik a vergődő madár sziluettje, Vera mozdulni sem bír, a mama átöleli, de érezni, hogy ő is megrémült, aztán hirtelen, mintha ott sem lett volna, a galamb irányt vált, a tető fölé emelkedik…” (284.)

„Cseles” megoldás, egy könyvismertetőt úgy formálni, hogy szóljon is meg ne is arról, mit tartalmaz. A történetmesélés nem lenne célom, a rejtelmek úgyis az oldalak között vagy a dialógusokban lakoznak. De dialógus ül a kötet körül is: szegedi ez vagy sem, s azzá lesz-e, ha egy utcanév, egy tiszai látkép, egy belvárosi intézmény, egy alsóvárosi környezet, egy lakástól a kapuig ívelő lucskos téli surranás élményképe hitelesnek tetszik. Mitől lenne még hihetőbb, még szegedibb, vagy sokkal is nyolcvanasabb évekbeli, mint a valódi valóság? Van-e egyáltalán valódi valóság? S ha van, épp egy regényben kell legyen? Épp egy szegedi díszletű regényben…? Mert még az is lehetséges, hogy saját valóságunk sem valósabb, mint a szegedi látképpel feltálalt érzületi élményvilág, télies hidegre forduló őszutói fázás-élmény, illatos tea a melegedés élményével, tanítónői megértés a kitettség közösségében, kövérek és magasak találkozása egymás kanyarulatában, vagy a rendszerhű szülők találkozása Komócsyn elvtárssal meg elhízottan-elkínzottan is bizalmas osztálytársként megmaradt regénybeli fiacskájával.

Szeged ez még? Vagy ál-Szeged? Miért kérdés? Annak az, aki így élheti át…! Akinek a bíróságnál kanyarodó villamos csikorgása még szegedi, vagy a Boszorkánykonyha sarka, annak valószerűen az, s akinek meg a Boszorkánysziget sem táj-tartozék, annak ez édesmindegy. Akinek a lakótelepi proli-dicsőség már nem tartozik Szegedhez, vagy az elvtársias hűséggel kiérdemelt piros Lada dicsősége nem tétel, annak hasonlóképpen édesmindegy mások hitelesítő magabiztossága. „Kádár-kor gyermekhangon?” – ahogyan egyik kritikusa nevezi. Lehet is, érdektelen is. Nem a címkézés talán a legfontosabb. Az élmény vetekszik vele, akárha ismerős (hisz hány Grecsó-mű indul vagy zajlik buliban, szegvári vagy csabai feelingben?!), akár legalább a visszatekintés méltó horizontja keretezi is. Ami mindezzel együtt fontosabb és súlyosabb, az a történelemhez esetlegesen kapcsolható világok sora, nemzedékek láncolata, meg sem nevezhető rendszerek előli menekülés és eltűnés, az egyénnek önmaga lét-képletéhez társítható teljesebb, idői viszonya. Akinek a szegedi téglagyári gyűjtőtábor fogalma semmit nem mond, annak ugyan melyik Szeged az igazi? S annak, akinek igazi szülei sem igaziak, s kusza történetből sem tudhatjuk pontosabban, hol igazi az, aki nem igazi, annak ez a regény-réteg is mindegy. Aki pedig csak a szeretet lehetősége és méltósága miatt veszi kezébe, annak egyenesen jót tesz…! Ezek is valahol és valamikor (a főszereplő Vera gyerekkorának) televíziós meséinek mintájára egy majdani Varjúdombi mesék részévé válnak majd, mellettük pedig tovább élnek igazmondó hamisságok és hamisítatlan szegediségek is.

Grecsó Krisztián: Vera. Budapest, Magvető, 2019.

Megjelent a folyóirat 2021. július-augusztusi számában