Pap Ádám: Szeged Településképi Arculati Kézikönyve, a TAK

A történet szálai még a rendszerváltás idejébe nyúlnak vissza. A létező szocializmusban a módi az volt, hogy egész városrészeket tüntettek el, helyet adva az iparosított technológiával (panel) épülő lakótelepeknek. Emlékszem, gyerekként az Etelka sori „Munkacsarnokba” jártam kosárlabdázni a 80-as években, akkor bontották Felsőváros északi részén a Tabánt és mi egy ideig beugráltunk a halott, kifosztott házak kivert ablakain játszani, bújócskázni a romok közt. Mindig fogékony voltam az épített múlt emlékeire, a zsigereimben éreztem hát az építészeti értékek, a történeti Város pusztulásának/pusztításának tragikumát. Aztán a Rendszerrel vége lett ennek a rendszernek is, többé nem fordulhatott elő, hogy egész utcákat, negyedeket eldózeroljanak.

Alsóváros, Rókus, Móraváros elkerülte Tabán sorsát, mára mégis alig maradt valami ezek történeti hangulatából, ifjúkorom kedves utcái a totális környezeti káosz színterei lettek. A fokozatos, házankénti átépülés − a „magánerő” − éppoly könyörtelenül elvégezte dolgát, mint korábban a „Rendszer”. Nagyjából hasonló folyamatok játszódtak le országszerte (legalább is ott, ahol volt bármi forrás építésre), így 2017-ben odáig jutott a kormányzat, hogy az asztalra csapott: ennek legyen vége! Azt megelőzően szemérmeskedve, pironkodva valamiféle magánügyként, kvázi egyéni szabadságjogként kezelték a környezeti esztétika kérdését a hivatalos szervek, elvégre mindenkinek jogában áll, hogy ne értsen hozzá, vagy egyszerűen ízléstelen legyen (mármint építészetileg). Holott:

Az építés és ellentétpárja a bontás – hivatalosan: az építéskivitelezési tevékenység – sohasem magánügy, annak az esetek túlnyomó részében valamilyen kihatása van a település összességére. A városok megszokott, egyéni arculata a közösség helyi identitásának alappillére, a jól ismert utcák, terek, helyszínek és részletek sokszor feltűnnek álmainkban, emlékezetünk, s így önazonosságunk fontos részei. (Szeged TAK)

A remélt átfogó szemléletváltás csodafegyvere a Településképi Arculati Kézikönyv, becenevén, a TAK lett, amelyet záros határidőn belül el kellett készíttetnie minden magyar önkormányzatnak.  A TAK-ok későbbi fölhasználásának, érvényesítésének pontos mikéntje ugyan nem volt teljesen tisztázott, de az tudható, illetve inkább érezhető volt, hogy az egész valamiként a fent körvonalazott paradigmaváltással, a túlzottan öntörvényűvé vált építési tevékenység kulturáltabb mederbe terelésével, a hirtelen megfogyatkozott örökség maradékának megőrzésével lenne szoros összefüggésben. És ez tulajdonképpen jó. (Aztán persze felsejlett néhány aktuálpolitikai szál is, de ez esetünkben a szakmaiságot kevéssé befolyásolta.) Ugyanakkor sokan és jogosan adtak hangot kétkedésüknek, hogy pl. a környezeti örökségvédelem nemrég elhunyt magyar apostolának, Ráday Mihálynak és a kérdéskörre legnagyobb tényleges hatást gyakorló TV-műsorának elhallgattatása, vagy a teljes magyar örökségvédelem leépítése után pont egy ilyen jellegű kézikönyv lehet-e hatásos? Pótolhatja-e a lényegében hiányzó vizuális nevelést, vagy az érintett szakemberek képzésének hiányosságait? Az optimistábbak a „nagy lehetőséget” látták meg és azt a kétségtelen pozitívumot, hogy a környezetkultúra problematikája egyáltalán nagyobb hangsúlyt kapott, valamelyest reflektorfénybe került. Egyben a készíttető önkormányzatok számára is jó alkalom adódott arra, hogy összeszedjék ezzel kapcsolatos gondolataikat, szembenézzenek környezetük esztétikai állapotával és valamiféle koncepciót, irányvonalat vázoljanak föl a jövőre nézve, elvégre a TAK a „települések legfontosabb építészetpolitikai dokumentuma”, amelyet a Testület határozattal fogad el.

A Kézikönyv „… jellegénél fogva olyan számvetés, amely pillanatképet ad, hol tart a város építészete 2017-ben és rávilágít, melyek a továbblépés lehetőségei, sürgető feladatai.” (Szeged TAK)

A TAK-készítés tehát lehetőséget adott, miközben kényszerített is, Szeged építészeti múltjának, jelenének és ezekből következő lehetséges jövőképének őszinte (ez nagyon lényeges!) feltárására a lényegi tendenciák vonatkozásában, azaz egyfajta „önvizsgálatra”. A nemes cél teljesítéséhez természetesen okvetlen szükséges volt az idevonható előzmények kigyűjtése. Noha Szeged a köztudatban kifejezetten mint rendkívül meggyőző és szerethető építészeti arculatú, ún. „nagyon szép város” van jelen, amelynek egységes városképe ha nem is túl régi, de alapvetően történeti jellegű, mégsem dúskálunk az ezt taglaló szakirodalomban. Az utcaképek, épületegyüttesek és azok sajátos feltárulásainak szakszerű leírására kevesen vállalkoztak, az elszórt adatok mellett ilyen jellegű elemzések leginkább a Városképek – Műemlékek sorozat szegedi kötetében találhatók, amelyet még 1960-ban adtak ki.  Azonban a szocialista erkölcs és esztétika az eklektikát alapvetően negatívan ítélte meg, a XIX. század végének, XX. század első felének historizáló alkotásai, mint egy eredendően retrográdnak bélyegzett, „jobboldali” ideológia építészeti kifejeződései nem számíthattak komoly figyelemre, így ki is kerültek az érdeklődés homlokteréből. Mindez valamelyest magyarázza a Rendszerváltás előtti kutatás alacsony intenzitását, pedig a páratlanul egységes eklektikus településkép európai jelentőségét többen is fölismerték. Csak egy-két évtizede változott a nézőpont, ma már egészen más perspektívából kell lássuk a kérdést. Európai csatlakozásunk után ugyanis, egyre élesebben merül fel, mi az, amivel Magyarország speciális, a földrész törzsterületeihez képest aszinkron fejlődése gazdagította Európa környezeti kultúráját. A Dunántúl területe, amely sokkal inkább a nyugati hatások vonzásában fejlődött, vélhetően sokkal ismerősebb a „nyugat” számára, kevesebb felfedezni való értéket rejteget, mint a keleti országrész, az Alföld. Leegyszerűsítve: középkori vagy barokk műemlékvárosok, mint pl. Sopron, vagy Kőszeg, székesegyházak, várak, várromok a mienknél szerencsésebb történelmi sorsú országokban ezrével, tízezrével maradtak fenn, nyilvánvaló, hogy ebben a „versenyben” törvényszerűen alul maradunk, kevés újjal szolgálhatunk, még akkor is, ha ezek az emlékek számunkra rendkívül fontosak. Ugyanakkor az eklektika, a szecesszió tekintetében igencsak „versenyképes” az ország és különösen Szeged. E felismerés következtében szaporodott a Város esetében is releváns építészeti korszakokat vizsgáló anyag, legutóbb az eddig jobbára ismeretlen art deco került a figyelem fókuszába. Természetesen koherens TAK nem képzelhető el a helyi kutatók eredményeinek integrálása nélkül, melyek közül a Csongrád megye építészeti emlékei című nagyszabású kézikönyv és a Szeged Atlasz jelentette a legfőbb támaszt.   

A TAK-készítés módszertanát „központi irányelvek” szabályozták, amelyek alapvetően helyes logikája szerint feladat volt: a múlt eredményeinek feltárása, a jelen tendenciáinak megragadása, majd múlt és jelen előremutató tapasztalatainak továbbvitelével pozitív jövőkép felrajzolása. Ennek megfelelően a TAK „kötelező” fejezetei az alábbiak: bevezetés, az örökség bemutatása, a településképi szempontból eltérő jellegű területek azonosítása, a településkép pozitív alakítására vonatkozó (rajzos) ajánlások, a jó példák bemutatása, utcák és terek, valamint a reklámok. A fenti témakörök bővítésére az egyes települések sajátosságainak megfelelően lehetőség volt. 

A településtörténet TAK-szempontú áttekintésének legfőbb tanulsága az az urbanisztikai vitalitás, hihetetlen erős életösztön, amellyel a Város reagált a külső körülményekre, anélkül, hogy egyszer megkaparintott jelentőségét veszni hagyta volna, sőt. Rendkívül sajátos, hogy a településszerkezet ugrásszerű fejlődése többször is olyan csapások következménye volt, amely más települést akár a jelentéktelenségbe taszított volna. E zivataros történelem épített emlékei ugyan meglehetős időbeli aránytalansággal maradtak ránk, az eklektika előtti korok lenyomata gyakorlatilag alig érzékelhető. Pedig a középkori Szeged az ország második legnagyobb városa volt, az egyetlen a hatalmas Alföldön, amely a szabad királyi városok jogait gyakorolhatta. A centrumában álló vár több szempontból is rejtélyes épülete királyok sorát üdvözölhette falai között, koldulórendi kolostorai a polgárság anyagi erejének kétségtelen bizonyítékai voltak. Majd jött a „Víz”, a nagy városrendező és mindebből jobbára csak az alsóvárosi templom és kolostor maradt ránk (igaz, a „Víz” a szilárd kőépületeket nem vitte el, ezeket a XIX. század végétől, a XX. század végéig tartó évszázadban bontották el a szegedi műemlékvédelem nagyobb dicsőségére). 

Innen a történet már jobban ismert, már csak azért is, mert díszletei közt éljük mindennapjainkat. Érthető módon a Nagyárvíz utáni újjáépítést tervező Lechner Lajos alapvetően a „vízzel szemben” határozta meg az új várost. Bár a lechneri sugaras-gyűrűs városszerkezet jól illeszkedik a XIX. század városépítészet hasonló megoldásainak sorába (Bécs, Pest stb.), Szegeden már ezt megelőzően is jelen volt egy sok vonásában hasonló településszerkezeti motívum, a Csillagsánc, amely akár a lechneri struktúra előzménye is lehet. Hogy Lechnert a műszaki szükségszerűségeken túl vezették-e településépítészeti szempontok is tervének megfogalmazásakor, ma már nem eldönthető, erős kötöttségek között dolgozott. Tény azonban, hogy a korszakban általános nagyszabású feltárulásokat, monumentális tengelyeket és azok origóit hiába keressük Szegeden. A sugaras-gyűrűs új szerkezet ambivalens viszonyát a Tiszával már említettük, a hálózat kevés kapcsolatot keres a folyóval, vonal mentén alig, inkább pontszerűen érintkeznek. (A következő évtizedekben a Tisza városa fokozatosan tovább izolálta magát a parttól elsősorban zárt jellegű lakó- és iparterületekkel, egészségügyi intézményekkel, miközben a rakpart korábban élénk vízi élete is teljesen elhalt és a terület markáns közlekedési területté vált.) Akárhogy is van, a lechneri struktúra egy páratlanul egységes és színvonalas eklektikus város számára jelentett keretet, még ha az kezdetben kicsit lötyögött is ebben, s amelynek kitöltése lényegében máig tartó folyamatnak bizonyult. Az eklektika bár alapvető, de nem az egyetlen településképet meghatározó építészeti irányzat Szegeden, a szecesszió Európai-rangú épületekkel gazdagította a várost, a Dóm és környezete a XX. század első felében új irányt szabott a városkép fejlődésének, ahogy elmondható ez a későbbi korszakokról is. A kapott örökséggel való számvetésének éppen az az egyik tanulsága, hogy minden éra képes volt hozzátenni (vagy épp elvenni) a városhoz, ezért előremutató eredményeik megőrzése, továbbfejlesztése kötelességünk. A TAK-készítésnek és az azt megalapozó helyszínelések alapján összeállított Örökségünk fejezetnek szintén lényeges hozadéka az a fölismerés, hogy Szeged környezeti emlékezete átszövi a teljes várost, még a külső városrészekben is számtalan értékes örökségi emlék található, ezért nem húzható éles határ a településképi, örökségi szempontból fontos és kevésbé fontos területek közé.

A Településképi Arculati Kézikönyv címet olvasva a halandó hajlamos azt hinni, hogy az tálcán kínálja a városképi egyediség Szent Grál-ját, a titkos összetevőt, amitől Szeged Szeged. Ennek meghatározása valóban csodafegyverré tenné a TAK-ot, de a Kárpát-medence környezeti kultúrája sokkal egyöntetűbb annál, semhogy lennének olyan specifikumok, amelyek környezetüktől markánsan elütő lokális építészeteket határoznának meg, legalább is az épített, műszaki környezet vonatkozásában, mert a tájképi, természeti lokalizációnak nyilvánvalóan lehetnek egyedi jellegzetességei. A „szögedi építészet” elkülönítése sem lehetett maradéktalanul sikeres, de a Város még így is „jól járt”, mert legalább néhány építészeti „szögedicum” azonosítása sikeres volt, melyeket méltán helyezhetünk a szalámival, Rózsa Sándorral és a boszorkányokkal egy sorba (a TAK „Szögedi” vonások az épített örökségben fejezete).

„A város sajátos településképi arculatának meghatározásakor felmerül a kérdés, melyek, egyáltalán vannak-e olyan építészeti jegyek, elemek, amelyek kifejezetten Szegedre jellemzőek? Mindenekelőtt ilyennek tekinthető az 1879-es árvíz után létrejött lechneri településszerkezet. Az alapvetően tervezett jellegű, a XIX. század urbanisztikai gondolkodására jellemző gyűrűs-sugaras rendszer a Szegeden látható teljességében, egy egész városra kiterjedően sehol máshol nem valósult meg. A gyűrűs-sugaras struktúrát, mint »2D-s« vázat kitöltő »3D-s« elemek, azaz a »Víz« utáni, viszonylag rövid időintervallumon belül felhúzott historizáló-eklektikus, szecessziós épületállomány máig tapasztalható páratlan egysége szintúgy unikális.

A településképi arculat vizsgálata során két olyan motívumot sikerült elkülöníteni, amelyről elmondható: ha az feltűnik egy fotón, akkor nagyon nagy biztonsággal állítható, hogy a kép Szegeden, de legalább is a néprajzi értelemben vett „szögedi táj” valamely településén készült. (…) Közismertek a napsugárdíszes deszkaoromzatú házak, amelyeket a tradíció olyan fontos elemének ítélt Lechner Lajos tervezőcsapata, hogy Nagyárvíz utáni továbbélését, átplántálását az „új városba” típusterv sorozat kiadásával segítette.

Szeged kevésbé záródott, hézagosan zártsorú és fésűs beépítésű területeinek jellemző építészeti megoldása az utcavonalon álló, felülről magas pillérek között feszülő szegmensíves téglaboltövvel zárt nagykapu, amelyhez sokszor hasonlóan monumentális tömör, pillérekkel erősített téglakerítés csatlakozik.” (Szeged TAK)

A reánk hagyományozódott örökség elemzése során desztillált tanulságokat szem előtt tartva készült a TAK legnagyobb gyakorlati jelentőséggel bíró fejezete a településképi szempontból eltérő jellegű területek azonosításának céljából. A lehatárolt „területek” a TAK fölhasználásával készült helyi jogszabály, a Településkép-védelmi rendelet „övezeti” rendszerében köszönnek vissza maradéktalanul. Fontos és föltétlenül méltánylandó volt az a „központi iránymutatás”, miszerint 5-6 eltérő területnél többet lehetőség szerint ne jelöljenek ki a települések, nyilván a településkép-védelmi rendszer túlbonyolításának elkerülésére. Ennek az ökölszabálynak a betartása meglehetős nehézségeket okozott a munka során, lévén Szeged nagy kiterjedésű és összetett településszerkezetű város. Ahogy a szegedi TAK általában, úgy a településképi szempontból eltérő jellegű területek lehatárolása is a környezeti örökség felől közelített napjaink (és a remélt jövő) jelenségei felé. Ennek oka – mint arra már utaltam – a környezeti, építészeti emlékezet intenzív, a városarculatot alapvetően meghatározó jelenléte Szeged egész területén. Az egyes „területeket” így a történeti örökség reprezentáltsága, az épített környezet minősége, esetenként településmorfológiai és területhasználati (funkcionális) jellegzetességek alapján határoltuk el. A TAK minden „terület” esetében utal a vonatkozó települési, társadalmi elvárásokra annak elvárt jövőbeli alakításával kapcsolatban.

A történeti beépítésű területeken „…a későbbi, zömmel foghíj-beépítés jellegű átépülések dacára döntően a történeti épületállomány dominál, így Szeged esetében az 1879-es Nagyárvíz után kialakult, korábbi előzményeket is őrző egységes eklektikus-szecessziós városkép, míg Kiskundorozsma és Szőreg központjában az egykori mezőváros, illetve nemzetiségi település jellegzetes építészeti kultúrájának emlékei.” (Szeged TAK)

A környezeti állapot, környezetesztétika szempontjából legproblematikusabbak az ún. átalakuló területek, Szegednek a Belvároshoz kívülről csatlakozó „… a Nagyárvíz utáni újjáépítés során – korábbi előzmények romjain létrejött területei, ahol az 1990-es évekig nagyjából még fennmaradt történeti beépítések a telkek egyenkénti magánerős átépülésével mára nagyobbrészt eltűntek. Az így létrejött újfajta városkép magán viseli az eltelt közel három évtized szertelenségeit, útkeresését, a korábban jellemző kisvárosi eklektika bája, emberléptékűsége elenyészett és még nem sikerült hasonló városképi minőséget teremteni annak helyébe.

A területen a mind építészeti világában, minőségében és méreteiben igen heterogén épületek, és – az előbbiek folyományaként – sokszor diszharmonikus utcaképek dominálnak mára. Jellemzőek a magyar környezeti kultúra és építészet hagyományaitól mind formálásukban, mind színvilágukban, arányrendszerükben, anyaghasználatukban elrugaszkodott, a környezet „teherbírásához” képest rendkívül túlméretezett lakóházak is. (…) Ebben a forgatagban kapaszkodót a szemnek és némi megnyugvást az elmének néhány előremutató újabb beépítés és a mozaikszerűen fennmaradt értékes történeti épületek jelentik. Utóbbiak száma rohamosan fogyatkozik, utcaképeket már alig alkotnak néhány helyen, holott több jól sikerült felújítás bizonyítja, hogy az épített örökség elemei alkalmasak a jelenkori igények kiszolgálására is. (Szeged TAK)

Az alacsony intenzitású beépítések területén „… jellemzően egyedi – családi – házas tömbök találhatók, telkenként egy rendeltetési egységgel, melyek beépítési módja legtöbb esetben szabadonálló, oldalhatáros, esetenként zártsorú vagy ikres.” (Szeged TAK)

A technológiai területen „… az épületek telepítésében, építészeti formálásában, kapcsolataik meghatározásában kiemelt szerepet játszik valamely „technológia”, kötött funkcionális rend szükségszerűségeihez való alkalmazkodás igénye.”

A lakótelepek és „lakóparkok” területének mibenléte nem igényel különösebb magyarázatot, a telepszerű lakófunkciós beépítések a Város területének igen nagy hányadán jellemzőek.

És végül az „egyéb” területek „az előző öt kategóriába nem besorolható, döntően nem beépített jellegű területek, mindenekelőtt a szegedi határ, a nagyobb városi zöldfelületjellegű területek, sportpályák, temetők, az ún. települési kihelyezett funkciók területe, amelyek sok esetben sajátos arculattal rendelkeznek, ezek azonban annyira szerteágazók és speciálisak, hogy átfogó jellemzésük nem lehetséges.” (Szeged TAK)

A TAK Szeged építészeti jövőjére vonatkozó vízióját a leginkább közvetlen és gyakorlatias módon az ún. ajánlásokat tartalmazó fejezet közvetíti. Az ajánlásokban mindenekelőtt a meglévő települési környezethez való illeszkedés elvárt módozatai, az épületek formálásának egyes, a Városban jellemző alapesetei szerepelnek. A példák közül jó néhány olyan problematikát jár körül, amelyek az önkormányzati tervtanács üléseire benyújtott tervek rendszeres visszatérői. A kis rajzos esettanulmányok célközönsége elsősorban a laikus közvélemény, a potenciális építtetők, az azokban szereplő elvek ismerete elméletileg minden szakember építészeti ismereteinek „alapfelszereltségéhez” hozzátartozik, hacsak a különbözni akarás vágya, vagy a „spekulációs nyomás” azok felülírására nem kényszeríti. Azonban „a szépség sokféle lehet. Tekintettel arra, hogy településesztétikai kategóriáink nem feltétlenül objektív megítélés nyomán alakultak ki, nem szeretnénk kizárólagos érvénnyel állást foglalni, leszűkíteni a lehetőségeket. Viszont szeretnénk bemutatni, hogyan kerülhetők el a legáltalánosabb hibák, fenntartva a lehetőségét annak, hogy ugyanazon problémafelvetésre egészen más helyes megoldások is létezhetnek.” (Szeged TAK)

Az illeszkedés elvét a megvalósult előremutató épületek bemutatásával (Jó példák fejezet) is demonstrálja a TAK. Ez a fejezet Szeged építészeti közelmúltjának egyfajta antológiája is, kvázi „dicsőségfal”, a benne szereplő alkotások valóban megérdemlik a reájuk irányuló nagyobb figyelmet. Már csak azért is, mert az elmúlt egy-két évtized nem volt épp diadalmenet Szeged építészete számára, noha születtek kiváló épületek, összességében a Város máig nem igazán került föl a honi kortárs architektúra térképére, s ebben az összefüggésben minden jó példa jelentősége sokszorosan felértékelődik.

A TAKot a közterületek építészetével és a reklámokkal, hirdetésekkel, illetve néhány Szeged esetében kiemelten fontos kérdéskörrel (úszóházak, vendéglátó teraszok, a településképi arculat rendhagyó elemei) foglalkozó fejezetek zárják. A Kézikönyvnek a Város www.szegedvaros.hu című hivatalos internetes oldaláról letölthető szerkesztett, illusztrált változata 224 oldalt tesz ki, 600-nál is több fotóval. Az összeállítását megelőző helyszínelések során közel 4000 fényképet készítettünk jó 180 kilométeres gyaloglással és ennek többszörösét kitevő autózással. Ezek az adatok is mutatják, hogy a szegedi TAK jelentős munkabefektetéssel létrehozott vállalkozás, amely a Város környezetkultúrájának múltját, jelenét és jövőjét addig ismeretlen perspektívából, a maga teljességében igyekezett megragadni. Hogy mindez elérte, eléri-e célját, célközönségét, nem tudható, magam egyetlen embert ismerek (fiatal szakmabeli hölgy), aki saját bevallása szerint végigolvasta. Nyilvánvaló, hogy több érdeklődőhöz jutott volna el az üzenet, ha megvalósul az eredeti koncepció és az egyes települési kézikönyvek nyomtatásban is elérhetők, mert a kézikönyv – micsoda véletlen – kézbe venni való. A településkép-védelem új rendszerének kiépítése azonban sajnálatosan félbemaradt, ezért az arculati kézikönyvek is légüres térbe kerültek országszerte, leginkább színes-szagos onlájn baedekerek szerepét töltik be, pedig kiválóan hasznosíthatók volnának például a helyi kultúra oktatásában is, a jövő építtetőinek szemléletformálásában, ha a jelenben ez nem sikerülne.   

Megjelent a folyóirat 2021. novemberi számában