Bálint Orsolya: Bálint Sándor családi emlékezete

Amikor felkértek, hogy írjak cikket a nagyapámról, Bálint Sándorról, először el sem tudtam képzelni, mit is írhatnék. Gyermek voltam, amikor meghalt, úgy gondoltam, kevés emlékem van róla, írjanak inkább a kollégák, a tudósok, olyanok, akik amellett, hogy tisztelik Őt, az írásban is jártasak! Egy kis unszolás után mégis nekikezdtem. A régi fényképeket, leveleket nézegetve a feledés homályából eleinte lassan, majd egyre erőteljesebben bukkantak elő az emlékek, meglepetés volt számomra, hogy mennyi mindenre emlékszem. Mire a gép elé ültem, olyan egyszerűvé vált ez a sokáig vállalhatatlannak tűnő feladat, hogy végül is „egyszuszra” megírtam!

Öregapám. Igen, így hívtam őt, szakasztott, mint a népmesékben! Ő kérte, ő nevezte meg így magát számomra, akkor még egyetlen unokája számára. Ahogyan visszaemlékszem, tényleg olyan volt, mintha egy meséből toppant volna elő. Egyszer eljött értem az iskolába. Alsótagozatos voltam, a tanítási órák után, a délutáni leckeírás csendjébe toppant be. Ennyi év távlatából is a fülembe cseng, ahogy a rá jellemző hanghordozással jó hangosan beköszön az osztályba: „Ide jár-é az az eladó lyány?” És én szaladtam hozzá, örömmel, de mégis kicsit zavartan, és sietősen húztam magam után, menjünk már, siessünk haza! Gyermekként is éreztem, hogy az én öregapám más, mint az osztálytársaim pesti nagypapái, valahogy nem illik bele a 70-es évek fővárosi iskolai közegébe, ahol a miniszoknyás tanító néni diszkózenét hallgattat velünk, míg leckét írunk….

Végre kiértünk az utcára. Akkor magához ölelt − ma is érzem a kabátja ismerős, kicsit „vidéki” illatát, és már mondja is, amit ilyenkor mondani szokott: „Édösöm, száz vak lóért sem adnálak tégödet!” És persze én sem adtam volna! Sokszor gondolkodtam, hogy látó lovakért vajon adna-e, de mindig arra jutottam, hogy bizonyára azokért sem, csak ezt így szokták mondani az öregapák. Voltak bizonyos hozzá kötődő szokások, hagyományok.

Ilyen volt például az is, hogy valahányszor a szegedi, Tömörkény utcai lakásában meglátogattuk, egy pillanatra a sarokban álló nagy lakodalmas cserépfazékba állított, amiből eleinte épphogy csak kiláttam. Azt mondta, ezen méri meg, mennyit nőttem, amióta nem találkoztunk. Emlékszem a szobájára, a rengeteg-rengeteg könyvre, kéziratra, mindenféle dossziékra és lapokra, amelyk kupacokban álltak a polcokon, az asztalon, a földön, egyszóval mindenütt. Emlékszem a varázslatos tárgyakra: szentképekre, feszületekre, Mária-szobrocskákra, festett üvegképekre, mázas tányérokra, amelyekkel teljesen tele voltak a falak. Emlékszem a csodálatos, művészi, írott hímes tojásokra, amelyeket ajándékba kapott. Emlékszem, ahogy diktált, édesanyám pedig gépelt neki. Én addig a másik szobában olvastam, vagy a fekvőbeteg nagymamámmal játszottam, mert azalatt csendben kellett maradni. Könyvet is kaptam tőle, ami nagy kedvencemmé vált, és amit még a gyermekeimnek is felolvastam. (Annelise Felsenstein: Hétköznapi varázslat, egy „pöttyös könyv”, Mozart Varázsfuvola című operájának a történetébe ágyazott ifjúsági regény.)

Amikor nála voltam, az alsóvárosi templomba is elvitt magával, reggeli misére. A mise után a Fekete Mária kegykép előtt mindig imádkoztunk. Hazafelé betértünk az Oskola utcai csemegeüzletbe. Míg a kiszolgáló hölgy a pult mögött a felvágottat mérte, öregapám kedvesen elbeszélgetett vele. Az utcán is sokan ráköszöntek, megállították egy-két szóra. Hazafelé nem egyszer a kezében maradt a bevásárlókosár. Olyan is volt, hogy otthonról fordultunk vissza, hogy visszavigyük a boltba. Kisgyermekként meg voltam győződve, hogy öregapám mindent tud, tehát soha nem szóltam emiatt, úgy gondoltam, ennek valami oknál fogva így kell lennie. Igazi tudós volt, olyan, akire azt szokták mondani, szórakozott. Pedig nem jó ez a kifejezés, hiszen igazán figyelmes volt a munkában, az alkotásban, a betegápolásban, figyelmes az emberekhez − csak egyszerűen mindig az éppen aktuális munkán járt az esze, a gyakorlati, hétköznapi, rutin tennivalókra így talán kevesebb jutott. Édesapám elbeszéléséből tudom, hogy egyszer a tűzoltók is megjelentek a lakásán, amikor föltette a kávét, majd bement a szobába dolgozni… Szerencsére nem történt baj, de szegény még sokáig röstelkedett, hogy a tűzoltóknak fáradtságot, kellemetlenséget okozott.

Édesanyámnak minden kiadott művéből adott egy példányt, sokszor kettőnknek dedikálva.

10 éves voltam, amikor meghalt. Bár ő Szegeden lakott, mi pedig Budapesten, mégis gyakran találkoztunk. Aznap is (1980. május 2.-án) éppen hozzánk igyekezett a felesége, azaz a nagymamám családjától, amikor a szerencsétlenség történt. A Széna téren, Batthyány utcai lakásunkhoz egészen közel ütötte el az autó. Emlékszem, édesanyám nyugtalanságára, ahogy telefonált a családnak, ahonnan már régen elindult, és ahonnan már rég meg kellett volna érkeznie hozzánk, emlékszem, ahogy édesanyám aznap este a kórházakat hívta, és emlékszem, ahogy később együtt imádkoztunk érte. Emlékszem, amikor 8 nappal később megtudtam a halálhírét, emlékszem a temetésére az alsóvárosi templomban, a nagy szomorúságra, édesapám könnyeire. Lenyűgözött az a komoly ünnepélyesség, a rengeteg sok ember…

A személyes emlékeken túl édesanyámtól is sokat hallottam róla. (Különleges kapcsolat fűzte őket egymáshoz, hiszen édesanyámat, a menyét, Paksa Katalint, Bálint Sándor indította el azon a népzenekutatói pályán, amely a következő 50 évben életének legszeretettebb, legmeghatározóbb részévé, hivatásává vált.) Öregapámat a családi emlékezet őrzi. Én is viszem és adom tovább a gyermekeimnek azokat a különleges, megrendítő, megható vagy éppen egészen hétköznapi, megmosolyogtató történeteket, amelyek a személye köré fonódva ma is élővé, jelenvalóvá teszik őt számomra.

A feleségéről kevesebb emlék maradt, én már csak súlyos betegként ismertem.

Öreganyám és öregapám egymást Andikának és Mufinak szólították. Az Andika becenév valószínűleg a Sándorból alakult: Sándor, Sandika, Andika; a Mufiról nem tudom, honnan jött, de a tágabb családban is így emlegették, ezeken a neveken szólították őket. Emlékszem, hogy nagyanyám ágyban fekszik, mesél nekem, boltosat játszunk… Emlékszem, ahogy öregapám az ebédlőasztalhoz támogatja, kanállal eteti öreganyámat, mert a Parkinson-kór miatt erősen remegő kézzel már nem tudta a szájához vinni a falatot. Akkoriban, a 70-es évek vége felé öregapám gyakran mondogatta: „Két dolog maradt nekem: Sára és a munka. De Sára van előrébb!” Ez így volt igaz. Feleségéhez különlegesen mély szeretet és tisztelet fűzte, hosszan tartó betegsége aggodalommal töltötte el, erejéhez mérten, teljes odaadással ápolta őt. Erről tanúskodnak nekünk írt leveleinek részletei is:

Sára egészségi állapota, közérzete igen hullámzó, tele vagyok aggodalommal miatta, jöveteletek jót fog tenni neki.
Sok-sok szeretettel: Andika
febr. 10.
Orsolyát születésnapján öleljük, ajándékot majd Szegeden kap.[1]

 Majd fél évvel később, Sára kórházi kezelése alatt:

Alig tudok Sára mellől elmozdulni, bár igazában semmit sem segíthetek rajta. Állapota részben jobb: simábban és logikusabban beszél, de egyedül már nem tud járni. Nagyon megértem, hogy szeretne itthon, lakásunkban lenni. Ez hangulatilag föltétlenül használna, de szakszerű gondozását nem tudom biztosítani. Ápolónőt aranyért sem kapok, evését, anyagcseréjét, emelését én igen nehezen tudom megoldani, de megpróbálom. Az én munkám állandó késedelmet szenved emiatt. A helyzet emberileg rendezhetetlen. Pétör[2] bár szeretné, nem tud folyamatosan segíteni. Jucika[3] beteges, két napnál nem telik több az idejéből. Sára hazahozatalára egy-két héten belül kerül sor, próbaképpen. Közben állandóan őrlődöm, de ez a legkevesebb. (…….) Jó volna a szép ősz folyamán néhány napos pesti természet-és múzeumjárás, baráti beszélgetés veled is, de ez olyan bizonytalan a fönti kötöttségek miatt.
Orsolyát végtelenül szeretem, olyan jó, hogy itt volt. No, a szeretetből azért Te sem maradsz ki!
Andika
IX. 1.
500 forint az év eleji költségekre!

Édesanyám mesélte azt is, hogy bár sokan nem így tettek, a művelt egyetemista, majd egyetemi tanár Bálint Sándor milyen kitüntetett tisztelettel, szeretettel viseltetett az egyszerű, falusi rokonok, ismerősök iránt. Édesanyámnak többször elmesélte, majd egy interjúban is elmondta azt az esetet, amit akkor hallott, amikor a polgári iskolába beíratták. Ez a történet már akkor, gyermekként mélységesen megdöbbentette. „… nem akarom a nevét megmondani, egy vasúti főtisztviselőről, alsóvárosi származású volt, aki megtiltotta az édesanyjának, hogy ha a belvárosban véletlenül találkoznak egymással, hogy köszönjön az édesanyja őneki! Hát ezt, ezt gyalázatnak éreztem akkor is, amikor beszélték, és valami elhatározás, valami gyermeki, de nagyon erős elhatározás fogant meg bennem, hogy én nem akarok ilyen lenni.”

Egy ránk maradt levelezőlapon Rozsnyóról ír édesanyjának (sajnos, évszám nélkül) A szöveget nyilván felolvasásra szánta, hiszen édesanyja írástudatlan volt. Hogy a felolvasó dolgát megkönnyítse, a könnyebb érthetőség kedvéért, a magyar nyelvtani szabályoktól eltekintve, az otthon használt nyelven, kiejtés szerint ír. Címzés: Özv, Bálint Sándorné Asszonynak Szeged Pálffy u 72.

Kedves jó Anyám, Juhász Piri lapját mögkaptam. Örülök, hogy odahaza nincs semmi hiba. Én hállá Istennek mögvagyok, egésségöm, jó szógáll. Gyümőcs, mög főzelék erre nagyon kevés. Tüsztölöm minnyájukat. A Piri szivességit köszönöm, tüsztölöm, majd írasson vele egy lapot. Kedves anyámat tüsztölöm, jó egésségge. Lögyön nyugott. Szerető fija a távobú: Sanyi

Befejezésképpen egy olyan idézettel búcsúzom, amit édesanyám többször is hallott tőle, ami tökéletesen tükrözi öregapám mások iránti végtelen jóakaratát, alázatát.

Amikor társaságban valakiről rosszat mondtak, valakit kibeszéltek, szidtak, ő azt sohasem szerette hallgatni, soha nem vett részt az effajta beszélgetésekben, láthatólag feszengett, kényelmetlenül érezte magát, majd hamarosan meg is szólalt csöndesen, szerényen: „Őérte is meghalt a Jézus Krisztus!”

Hálás vagyok, hogy ismerhettem őt.

Megjelent a folyóirat 2021. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Egy nagyobb méretű Prágai kis Jézus képet kaptam, ami a mai napig megvan.

[2] Bálint Sándor fogadott fia Bálint Péter, az édesapám.

[3] Jucika nénire is jól emlékszem, Bálint Sándor rokona és bejárónő volt, aki a takarításban, főzésben segített, amikor Sára megbetegedett. Jövetelemre mindig nagyon finom szilvásgombócot készített.