Csapody Miklós: A politikus Bálint Sándor

A magyar vallási néprajz megteremtője kora egyik legjelentősebb hazai katolikus gondolkodója volt, akit a magyarság sorsa, Európa és a katolicizmus jövőjének kérdései foglalkoztattak. Az archaikus paraszti világ értékeinek megmentését és megbecsülését a hitbéli, nemzeti és társadalmi megújhodás sürgetésével kapcsolta össze, politikai koncepciója a keresztényszocializmus és az európai egységgondolat megvalósítását célozta. Az országos politikába 1945 nyarán „haladó katolikus meggyőződésének” ösztönzésére kapcsolódott be, a Demokrata Néppártnak az 1945 nyarától 1948 végéig volt parlamenti képviselője. Meggyőződése miatt 1945-től haláláig állambiztonsági megfigyelés alatt állt, 1964-ben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.

A magyar folklórkutatás egyik legnagyobb alakja nem volt politikus. Tudós volt és pedagógus, szellemi kincsek gyűjtője, gyarapítója. Számára a politizálás nem befolyást, anyagi előnyt jelentett, hanem erkölcsi megfontolásból vállalt szolgálatot és felelősséget, lelki és fizikai terhet, alkat és szerep egyre kínzóbb ellentmondását. Politizálása nem letérés volt a hivatás útjáról, még csak nem is tudományos munkájának átmeneti felfüggesztése, közéleti működése idején is tanított, kutatott, gyűjtött. A „keserű lecke”, másfél évtizedes katolikus közéleti, mozgalmi-pártpolitikai tevékenysége az 1948 után kiépült kommunista diktatúrában súlyos következményekkel járt. A magyar vallási néprajz megteremtője mindeközben kora egyik legnagyobb magyar katolikus gondolkodója volt, akit a magyarság sorsa, Európa és a katolicizmus jövőjének erkölcsi, szellemi, politikai kérdései foglalkoztattak. Az archaikus paraszti világ értékeinek megbecsülését összekapcsolta a hitbéli, nemzeti és társadalmi megújhodás sürgetésével. 1944 telén vetette papírra Alkossunk új embert című fogalmazványát, amelyben a magyar katolicizmus megújulását sürgette az új katartikus történelmi körülmények között: „Fel kell ébreszteni a keresztény öntudatot. Ha a keresztényekben nem fejlődik ki a felelősségtudat, beláthatatlan a következmény […]. A katolicizmus nem világnézet, párt, emberi magatartás, hanem ezen túl a királyi ember lakomájára is hivatalosak vagyunk.” Egyik besúgója később is úgy vélte, „Műveltsége politikai vonalon európai szinten mozog, szaktudása a néprajzi kutatást illetően szintén azon magaslatot éri el”. A katolikus egyház tanításait, „mint annak világi katonája bármikor követni kész. […] a nagyvonalú és zseniális emberek közé sorozom politikai vonalon.”

A felkészülés évei

Széleskörű történelmi, irodalmi, zenei és képzőművészeti tájékozottságát, filozófiai, teológiai, liturgikus műveltségét a húszas évek elején alapozta meg; elmélyült az egyháztörténetben, főképpen a ferencesek, piaristák, jezsuiták hazai történetében. A 19. század végének teológiai áramlatait, vallásos törekvéseit, egyházpolitikai küzdelmeit tanulmányozva megismerkedett az első világháború utáni európai katolikus irányzatokkal. Szeged–Alsóvároson nyert, Bartók zenéje által tudatosított közösségi ösztönzései hamarosan nemzedéke művészeti-tudományos kezdeményezéseihez (a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához, az Izenethez, a Válaszhoz, a Vigiliához) vezették, szociális felfogása pedig az újkatolicizmushoz, nemzedéke társadalmi reformmozgalmaihoz. A magyar politikai katolicizmus, mindenekelőtt a keresztényszocializmus hanyatló eszmevilágát a Quadragesimo anno, XI. Pius enciklikája (1931) frissítette föl, ami erőteljes, ám távolról sem az egész magyar egyházat átható ébredést hozott. Radikálisnak mondható szociális töltete, teológiai és társadalompolitikai megalapozottsága érzelmileg is találkozott Bálint felfogásával, aki azonosult eszmevilágával, s csakhamar kivette részét az érvényre juttatását célzó munkából; „Aktívan tevékenykedett mondhatni valamennyi hitbuzgalmi egyesületben.” A jezsuita P. Kerkai Jenő társadalmi elgondolásai 1935 őszén többek között az ő segítségével valósultak meg Szegeden, ahol eleven katolikus „szociális atmoszféra” bontakozott ki. A kezdeményezés nem volt független sem a népi mozgalomtól, irodalomtól, sem a tudománytól, a filozófus Brandenstein Béla, a szociológus Dékány István, a közigazgatási szakértő Magyary Zoltán, a jogfilozófus Moór Gyula, a teológus Schütz Antal társadalmi felfogásától. Kerkai ismerte a helybeli és a fővárosi egyetemi agrársettlement, a felvidéki Sarló, az Erdélyi Fiatalok tevékenységét is. A parasztfiatalságot sikeresen megszervező KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Testülete, 1939-ig Titkársága), majd a KALÁSZ (Katolikus Leánykörök Szövetsége), a katolikus értelmiségi középnemzedék tagjai és a francia mintákon nevelődött, szociális reformokat sürgető írók mind határozottabban léptek fel a konzervatív főpapsággal szemben.

A pápai enciklika mozgósító hatása 1934-től Szegeden leginkább az EMSZO (Egyházközségi Munkásszakosztály) munkájában mutatkozott meg, mely a KALOT egyik előzménye, rövidesen társmozgalma lett. Ugyancsak Szegeden alakult meg a KLOSZ (Katolikus Leányok Országos Szövetsége), a KIOE (Keresztény Ifjúmunkások Országos Egyesülete) és a KALÁSZ (Katolikus Leánykörök Szövetsége, 1935–46). Működésükben, miután magát „katolikus jobboldali, szociális eszmetartalommal átitatott humanista, népi, erősen magyar” beállítottságúnak tartotta, Bálint saját törekvéseit látta tükröződni. Azonosulásának alapja az a felismerése volt, hogy nem elég a néphez „lehajolni”, állapotát tudományosan felmérni, hanem számára „utat kell nyitni fölfelé”. Kerkai mellett részt vállalt az országos vezetésben is, felismerve, hogy noha az EMSZO szellemi és a KALOT gyakorlati tevékenysége jól kiegészíti egymást, az érdekvédelem gyenge lábakon áll. Harmadik pillérként ezért hozták létre a Szegedi Munkásság Hivatásszervezetét (1936–37), a későbbi Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete csíráját. A hivatásrendiség a hazai újkonzervativizmus azon irányzata volt, amely a keresztényszocializmus visszaszorulása után az osztályellentéteket foglalkozási tagozódás kiépítésével oldotta volna fel, miközben okkal vádolták az olasz fasiszta korporációk másolásával. Bálint ezt a nézetet vitatta, amikor a hivatásrend-eszmét a keresztény tanításból és népi a gyakorlatból eredő hagyományos magyar közösségi szolidaritásként idealizálta. „Voltaképpen nincs szükségünk arra, hogy külföldi kollektív mozgalmakat másoljunk […]. Ismerjük meg magunkat, okuljunk népünk és múltunk értékeiből! […] Az egyén nem bújhat el kötelességei elől, sem a tehetség, sem a gazdagság nem jogosít kibúvóra, viszont a társadalom sem [csupán] állampolgári kötelék, mechanikus szerkezet, hanem emberi állapot. A társas lét nem teher, hanem ritmus.”

Az európai és hazai újkatolikus reformkezdeményezések mellett figyelemmel kísérte a Páneurópai Uniónak a föderális Európa megteremtésére irányuló törekvéseit is. A mozgalmat az első világháború utáni európai megosztottság fölszámolását célzó, a szellemi-politikai közeledést szolgáló szerveződésnek tartotta, mivel már akkor úgy látta, hogy a földrész jövőjét a francia–német viszony fogja meghatározni. Az új hazai mozgalmaknak azonban még a zeniten is igen erős ellenállással kellett találkozniuk. A katolikus reformértelmiség tagjai nagy árat fizettek eredményeiért, számtalanszor kerültek összetűzésbe saját egyházuk vezetőivel. Ez várt Bálintra is, amikor Mindszenty autokrata konzervativizmusával szemben Barankovics modern kereszténydemokráciája mellett foglalt állást. Az 1948-ban már bomlófélben lévő, „puhán” politizáló Demokrata Néppárt és a kérlelhetetlen hierarchia engesztelhetetlen küzdelme Rákosi kezére játszott. A kiélezett, különösen kritikus helyzetben a rég elmérgesedett Mindszenty–Barankovics-ellentét a magyar egyház lefejezéséhez és a Néppárt megsemmisüléséhez vezetett.

A politikában

Bálint az akkor még Kereszténydemokrata Néppárt nevű politikai erő országos választmányának tagjaként 1945 februárjától a Csongrád megyei, főként szegedi szervezet kiépítésén dolgozott. Munkája nem a pártközi egyezkedés, nem is a mai értelemben vett párszervezés volt, hanem az alsóvárosi paraszti világból magasra jutott, származását meg nem tagadó egyetemi magántanár találkozása kiterjedt ismeretségi köre tagjaival, polgárokkal, papokkal, termelőkkel, kisegzisztenciákkal, kollégákkal, tanítványokkal. 1965-ös rendőrségi jegyzőkönyve szerint az országos politikába 1945 nyarán „haladó katolikus meggyőződésének” ösztönzésére kapcsolódott be, önéletrajzában pedig azt írta, „a keresztény szellemű politikának is radikalizálódnia kell, és részt kell vennie más demokratikus, haladó pártokkal egyetemben Magyarország újjáépítésében.” A küzdelmet naplója szerint azért is vállalta, mert az ország felszabadult ugyan „a háború öldöklő szorongásai és a közvetlen magyar múlt bénító ellentétei alól, de már mindenki érzi, hogy most meg életének isteni kiváltságától, szabadságától, emberi önrendelkezési jogától akarják megfosztani.” Elodázhatatlan feladatnak tartotta a személyiség megújhodását, ami a háború utáni magyar társadalom mindent átható megújulásának előfeltétele, sikere pedig a megtisztító változás után jó irányba fordítja a magyarság jövőjének alakulását. A nemzetgyűlési választásokra Bálint így lett a Demokrata Néppárt képviselőjelöltje (a Nemzeti Parasztpárt listáján való indulása fejében előzőleg Erdei Ferenc a kultusztárca irányítását ajánlotta neki). Mégsem a DNP, hanem a pártja és a Független Kisgazdapárt között létrejött megállapodás alapján a kisgazdák Csanád-Csongrád megyei listájáról jutott az országgyűlésbe (nehezen, töredékszavazatokkal), ahol Eckhardt Sándorral ketten alkották a DNP frakcióját. Az 1947. augusztusi „kékcédulás” választásokon már több mint 16 százalékos eredményükkel 60 mandátumot szereztek; Bálint már a DNP országos listavezetőjeként lett ismét a parlament tagja.

Pártjának az 1945. nyári választásoktól 1948 végéig volt képviselője, mikor feljegyzése szerint kezdetét vette „a kommunista Gleichschaltung: többek között államosítják az egyházi iskolákat és letartóztatják, majd elítélik a bíborost. A Nyugat bámul bennünket, mint Kossuth vagy Apponyi idején, de a kisujját sem mozdítja meg érettünk. Az uralkodó kormányzat, főleg álnokságával rengeteget vétkezett, ilyenek a földreformmal való játék, a demokratikus fair play semmibevétele, az ellenzék kiirtása, a szellemi szabadság és az emberi jogok pártszerű értelmezése, idegen imperializmus szolgasága.” 1945–47 között nemzetgyűlési képviselőként négyszer, második (országgyűlési) ciklusában háromszor szólalt fel. Nevezetes szűzbeszédére, legnagyobb formátumú felszólalására 1946. március 12-én került sor a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényjavaslat tárgyalása során. Alapelveiben támadta a „hóhértörvényt”, amely a kommunisták számára hamarosan lehetővé tette a demokratikus elit felmorzsolását, a parlamenti ellenzék felszámolását, a polgári társadalom, a parasztság és az egyházak elleni totális támadást. Ő vetette fel elsőként az alkotmánybíróság felállítását, kifejtve, hogy „a szabadság levegője üdvösebb, termékenyebb lehet a demokráciának, mint a mindenütt kémet, feljelentőt, rendőrt látó, büntetéstől szorongó állampolgár félelemérzése.” Második felszólalása (1947. február 20.) az 1946–47-es költségvetés építés- és közmunkaügyi, a harmadik (1947. március 12.) vallás- és közoktatásügyi fejezetét javasolta módosítani, a negyedikben (1947. március 13.) a fakultatív hitoktatás bevezetése ellen lépett fel. Második ciklusában (1947–49) csak az 1947 októberében aláírt magyar–jugoszláv kulturális egyezmény becikkelyezéséről (1947. december 5.), a Kossuth-díj alapításáról (1948. február 13.) és a gyógyszerészetről szóló törvényjavaslat (1948. május 12.) vitáiban mondott vezérszónoklatot. Parlamenti elfoglaltságait szaporították elvárt fővárosi és szegedi közszereplései, a gyűlések, előadások, politikai beszámolók és a panasznapok.

Bálint, Eckhardt és Barankovics 1946. július 16-án kelt, a püspöki kar tagjaihoz intézett emlékirata a Demokrata Néppárt történetének legfontosabb dokumentuma. Arra a Magyar Kurírban megjelent hivatalos egyházi állásfoglalásra válaszolt, amelyben Mindszenty egy „egészen új párt” létrehozását jelentette be. Az udvarias, kemény hangú, terjedelmes irat a „félreértetők” körében igyekezett „eloszlatni” a DNP körül támasztott félreértéseket, ismertetve az „új katolikus párt” Mindszenty-féle elgondolását elutasító álláspontjukat, rámutatva a prímás felelősségére a KALOT felszámolásában. Egy 1947-es jelentés szerint Bálint „Mindszentyvel való kapcsolata, különösen, amióta Barankovics mellé állt, erősen megromlott. Különben meleg kapcsolatot tart fenn egyházi vezető körökkel, a főleg reakciós egyetemi diákságból alakult kongregációs mozgalommal és a jezsuitákkal”. Mandátumáról Mindszenty letartóztatása után mondott le, a magyar–szentszéki kapcsolatok fejleményeit azonban Angelo Rotta nuncius kiutasítása, a tárgyalások 1945. tavaszi megszakadása után is nyomon követte. Naplójában úgy írt, „az egyháznak sok minden kártérítéshez, elvett intézményeinek visszaadásához joga van. Joga lesz azonban ezeknek jó részéről önként, szabadon, véglegesen le is mondania, hogy legdrágább kincsét, a szabadságot – többek között – az állami beavatkozástól való szabadságot lehetőleg biztosítsa […]. Ebben a teljes kiszolgáltatottságban, a babiloni sorsnak ebben a fojtogató közösségében kell a magyar Sionnak várnia a szabadulásra. Ma a püspöki kar hűségnyilatkozatát olvasom, voltaképpen nincs rá megjegyzésem, érzem benne az erőszakot, az államhatalom könyörtelenségét.” Álláspontja szerint az egyháznak „az elején kellett volna egy önmegtagadó, de szükségszerű próbára szánnia magát, feltétlenül leszámolni a múlttal, és beépülni bárminő gyakorlati áldozatok árán is a cseppfolyósan kavargó új magyar világba. Mi sem erkölcsi címeken, hanem politikai úton, külső erővel akartunk és reméltünk a helyzeten változtatni. Egyszóval sem a világnézetek, sem a pártok, sem az emberek nem tudtak a hagyományos magyar politikai, szellemi és emberi kiskorúságból kinőni. Ennek természetesen mélyreható történelmi és világpolitikai okai és előfeltételei voltak, illetve vannak, de ez mégsem mentesíti sem a magyar társadalmat, sem egyházunkat a szabadság és autonómia készségének kiépítése alól. Nem lehet mentségünk az sem, hogy erről a demokráciáról hamarosan kiderült, hogy halva született.” Akkoriban mégis úgy látta, „a mulasztások és tévedések ellenére is az adott pillanatban csak egyetlen organizáló tényező lesz itt: a magyar katolikus egyház. Különös gonddal kell ügyelnie, hogy a másik tábort ne az ő fegyvereikkel, ne a szemet szemért ószövetségi elv[e] alapján, hanem a kiengesztelődés és nagylelkűség karizmájával próbálja meg visszaszorítani. Nem az a lényeg, hogy önmaga külön mozgalmi életet kezdeményezzen, hanem hogy az új magyar társadalmi fejlődés irányát és egyetemességét kijelölje.” Ebben kívánt közreműködni, és noha az állambiztonság a katolikus értelmiség egyik vezetőjének tartotta, úgy érezte, inkább egyháza tartotta magát távol tőle.

Miközben az európai, főként a nyugatnémet újjáépítés a Marshall-segéllyel és a keresztény politika mozgósításával indulhatott meg, Magyarországon megkezdődött a polgári hagyományok és a kultúra felszámolása, az egyház- és vallásüldözés. A megújulást sürgetők korántsem csak katolikus tömegeinek kirekesztettség-érzését a negyvenes évek végétől annak felismerése fokozta, hogy „a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz.” Bálint lemondott már mandátumáról, amikor 1949 áprilisában létrejött a NATO, 1950 májusában megjelent Robert Schuman és Jean Monnet európai föderációs terve. Miközben az egységesülés a Nyugat-Európai Unió megalakításával haladt előre, a magyar „népi demokrácia” zsarnokságba és terrorba süllyedt. Amikor 1957 márciusában a Római Szerződésekkel létrejött az Európai Gazdasági és az Atomenergia Közösség, Magyarországon a levert forradalom megtorlása zajlott.

„Politikai koncepciója”: keresztényszocializmus és egységgondolat

A háború után a francia, belga, olasz és osztrák, de főként a nyugatnémet (bajor, Rajna-menti) katolikus irodalmi, filozófiai, művészeti megújhodást, politikai síkon a kereszténydemokrácia: a francia Köztársasági Népi Mozgalom, majd a német Kereszténydemokrata és a Keresztényszocialista Unió eszméit tekintette iránytűjének. Tájékozódása természetes módon egészítette ki felfogásában a régi magyar keresztényszocialista hagyományt és a modern kereszténydemokrácia természetjogát. Alaptétele volt, hogy a 15. század második felének egységgondolata – az Europa imperialis, majd a Coudenhove-Calergi-féle Európai Egyesült Államok (utóbb az Európai Konföderáció) eszméje – egyetemes keresztény eszme. Ezért nemcsak a nagyhatalmak közeledését tekintette történelmi szükségszerűségnek, hanem az európai egység belátható időn belüli létrejöttét is. Döntő felismerése volt, hogy a keresztény egységgondolat megvalósítása a második világháború utáni Európa kereszténysége számára kétezer éves örökségéből fakadó küldetés. Egy hatvanas évekbeli feljegyzése szerint, „Amiben idehaza élünk, az szellemi vesztegzár, hódoltság a javából. Sorsunk sokkal jobb, de sokkal reménytelenebb is, mint a nyugati ember egyáltalán felfoghatja […] K[ádár]. J[ános]. államának az a tragédiája, hogy az emlegetett »fridzsider-szocializmusnak«, a kispolgári materializmusnak, a habzsoló önzésnek, az eszménnyé emelt műveletlenségnek, a komfort eretnekségnek kénytelen engedni. Ez a társadalom – legalább egyelőre – méltatlan is a szabadságra […]. Láncra verve, kifosztva, sivatagba száműzve is szabad vagyok, elfogadom így ezt az életet: halálos életemet, de bele sohasem nyugszom.” Egyház- és világpolitikai megállapításai nemcsak azért foglalkoztatták az állambiztonságot, mert szöges ellentétben álltak az ateista államfelfogással, hanem főként a szentszéki politika miatt. Fontosnak ítélték az a véleményét, hogy a II. Vatikáni Zsinat (1962–65) idején egyedül járható útnak a dogmatikus merevséggel való szakítást, a „több szociális tartalmat” nevezte. Egy 1962-es jelentés szerint ugyanis úgy vélte, „Ha az Egyház súlyát és erejét, befolyását a nyugati földtekén, ahol gyökereit a két évezred alatt leeresztette, meg akarja tartani továbbra is, akkor meg kell újhodnia, sok mindent meg kell reformálnia, sok mindent új tartalommal kell megtöltenie, alkalmazkodva haladó századunkhoz. Meg kell teremtenie a »Keresztény Uniót«.” 

A politikai rendőrség figyelmét legkorábban 1945-ös képviselőjelöltsége idején vonhatta magára. 1946-tól valószínűleg az ÁVO ún. egyházpolitikai csoportja is foglalkozott vele, az állambiztonsági szervek 1947 őszétől haláláig megfigyelés alatt tartották. Ennek egyik oka vallásossága, politikai szerepvállalása és szakterülete (a vallási néprajz művelése) volt, a másik, a szellemi vezető státusa ebből következett. A hatvanas évek elején főként „»keresztény szocialista« koncepciója érdekében kifejtett tevékenységét” kutatták; „értelmiségi körökben igen sok ismerőse van, szűkebb bizalmas környezetében politikai koncepcióját előszeretettel megvitatják.” Mivel úgy vélték, ő a csoportosulás eszmei irányítója, fokozott ellenőrzés alá vonták. Összeállították a „felmerült fontosabb személyek” 87 nevet tartalmazó listáját, amelyre az akkor már kilenc éve halott „Szegfű [!] Gyula írót” is felvették. A csoport tagjai szerint „a szocializmust fokozatosan át kell itatni a keresztény humanizmussal – értve ez alatt a vallást – és a szocializmusnak az eredményeivel”. Ez és a katolicizmus „»humanizmusa« szerintük egy olyan társadalmi szituációt teremt 2–3 generáció múlva, ami mentes lesz az ateizmustól […] bírálat alá veszik az eredményeket, s hiányolják a »lelkiismeret szabadságát«, s visszakanyarodnak vesszőparipájukhoz, hogy mindebből a katolicizmus humanitása hiányzik, hogy tökéletes legyen.” Bálint „koncepciója” a kereszténység erkölcsi tanításából fakadt. Felfogása középpontjában ugyanis éppen a katolikus humanitásból és a lelkiismereti szabadságból eredő személyes felelősség, a lelkileg is nagykorú ember az ember állt. Ebből következett álláspontja „reálpolitikai” szempontból naiv idealistának ható kifejtése; meggyőződése volt, hogy „a vallásnak szükségszerűen spiritualizálódnia kell, újra hitté kell válnia […]. Azokat a feladatokat pedig, amelyek nem tartoznak a közvetlen illetékességéhez, át kell a társadalomnak engednie, hogy végre a társadalom a maga egészében – amennyire csak lehetséges – nagykorúvá váljék, beleértve az elmaradt társadalmi osztályokat és színes népeket is. És e nagykorúságban kell az után döntenie, hogy igényli-e a hitté egyszerűsödött vallást vagy nem […]. Sok mindent felhozhatunk a mi napnyugati kultúránkkal szemben. Legnagyobb eredményéhez azonban ragaszkodnunk kell, és ez: a személyes felelősség tudata és kötelessége.”

Az állambiztonság a Horthy-korszak megítéléséről, pártbéli működéséről, a Demokrata Néppárt vezetőiről, a koalíciós időkről is jelentéseket kért. A DNP-t azért tartották különösen fontosnak, mert 1957 tavaszán, az MSZMP szűk körű vezetői megbeszélésén Kádár az 1945-ben létrejött „fasiszta pártok” egyikeként utalt rá. (Bálint ismert iratanyagában a DNP és képviselősége vádként vagy adatként 76 esetben szerepel.) A háború előtti társadalmi berendezkedésről úgy vélte, „Történelmi szükségszerűség volt, hogy annak a kornak és a kort megszemélyesítő figuráknak el kellett tűnni és pusztulni.” Máskor arról beszélt, hogy ’45 után „egy keresztény-klerikális politikai csoport szegedi »exponense« lett. A politikai élet menete nem olyan irányt vett, ahogy azt ő elképzelte, a párt nem jutott hatalomra, a célkitűzések füstbe mentek, – egyszóval »megbuktak«”. A háború után „még teljes világossággal nem látszott, hogy hová fordul az ország, a magyarság élete, jövője, történelme. Jött a kommunizmus, ha nem is váratlanul, de az ország közvéleménye nem volt felkészülve. Úgy éreztem és hittem akkor, hogy a kommunizmusban nekem is van feladatom, küzdeni a humanizmusért, az ésszerű haladásért […]. 1947-ig azt hittem, hogy a katolicizmus kiharcolhat egy olyan pozíciót, amelybe átmenthetjük [a] nemes és érdemes tradíciók egy nagy részét, amelynek kereteiben elveinket és elgondolásainkat megvalósíthatjuk. Én, aki azelőtt a napi politikával nem foglalkoztam, most »szakmai felkészültség« nélkül, de annál több hittel és jó szándékkal beálltam a sodrásba.” 1962 őszén azt mondta: „Téves helyzetmegítélés, helytelen információk, politikai rutinhiány stb. jellemezte a szélmalomharcunkat. Az akkori cél a szovjet megszállás és a vele szimpatizáló és azon épült politikai ellenfelek elleni küzdelem lett volna. Nekem egy nagyon keserű lecke volt. Politikai tájékozatlanságomat, jóhiszeműségemet egyesek, akikkel pártot alakítottunk, és akikkel a fórumra kiálltunk, nemegyszer kihasználták, előretoltak és a végén egy járhatatlan úton találtam magam”.

A koalíciós éveket a történelmi múlt, „ideológiai nézetei”, az Osztrák–Magyar Monarchia és a keresztényszocializmus firtatása követte: a keresztény Európáról, a „bolsevizmus megszelídüléséről”, a keresztényszocialista közép-európai föderációról, Magyarország majdani integrációs szerepéről és a világpolitikáról kifejtett véleményeit vizsgálták. Reakciós voltát a Monarchia iránt táplált „rendszer- és államellenes” nosztalgiájából, keresztényszocializmusát félremagyarázott legitimizmusából eredeztették. Ezekből az elemekből szerkesztették meg azt a gondolatmenetet, amely szerint illegális katolikus pártszervező tevékenységének, ideológiai fellazításának célja a Habsburg-restauráció, a kontinentális antikommunista összefogással létrehozandó keresztény európai unió. Nem illett a konstrukcióba, hogy a Habsburgok barokk világában és az első világháborúval összeomlott birodalmában nem az idegen elnyomást, a császári házat bálványozta, hanem évszázadok keresztény hagyományait, „lelki örökségét” tisztelte. Számára a Monarchia nemcsak Szent István Magyarországának volt a foglalata, hanem olyan katolikus univerzum is, melynek lelki-szellemi otthonosságában saját tudományának tárgyára személyes örökségeként és hivatásaként talált rá. Ennek az univerzumnak kiegyensúlyozó, korszakokon átívelő szellemi és tárgyi hagyatékában lelte meg a régi „szakrális világot”. Mint számára közvetlenül megragadhatóban, megtalálta benne a legújabb korba átnyúló hagyományt, amelynek az „európai parasztlétben” átörökített értékvilágát sajátjaként szemlélte. A Monarchiában ezért nemcsak hatalmi egyensúly-képletet, gazdasági organizmust látott, hanem olyan, a magyarság számára optimális keretet, amelyen bár túlhaladt az idő, öröksége a majdani Európai Unióban hasznosítandó. Mindez állambiztonsági értelmezésében úgy hangzott, hogy „politikai beállítottságának gyökerei a katolikus osztrák–magyar monarchia bálványozásában keresendők. Nagyra értékeli a monarchia szerepét, s mint egy közép-európai keresztény nagyhatalmat emlegeti. Jelenlegi politikai koncepciójának a »keresztény szocialista« állam megteremtésének lehetőségét is ebből a szemszögből építi fel […] ragaszkodik egy államszövetséghez, egy keresztény unióhoz”, fejtegetéseit ezért ítélték az államrend megdöntésére irányuló klerikális rendszerkritikának. 

Hamarosan a keresztényszocializmus, a DNP természetjogra épített modern keresztény szociális és demokratikus állameszméje, majd a háború utáni kereszténydemokrácia nyugatnémet „vonala” lett az állambiztonság fő ideológiai problémájává; szerintük a jövőt „a klerikális reakció szószólói csakis a keresztény szocializmus megteremtésével – a marxizmusból az ateizmus kivonásával – úgymond a »kommunista eszmék megszentelődésén« keresztül képzelik el”. A Bálint körüli szerveződés tagjai „társadalmi rendszerünkkel szemben ellenséges álláspontot képviselnek. Politikai koncepciójuk egy ún. »keresztény szocialista« társadalom megteremtése, melyet egy keresztény alapokon létrehozott »európai egyesült államok« keretében látnak megvalósíthatónak.” Később azt mondta, mélyen hisz benne, hogy Közép-Európában „éppen a magyarságtól valami ki fog jönni […]. Ezért volnék én rendkívüli híve az európai gondolat kiteljesedésének, és ugye persze aztán minden nép élheti a maga sajátos életét és építgetheti a maga kultúráját”. 1961-ben arról nyilatkozott, szerinte „a marxizmus ma már elérte a délutánját.” A Szovjetunióról úgy vélte, „tanúi vagyunk egy metamorfózisnak (átalakulásnak) is, amikor a szélsőséges érdes [véres] forradalom lassan megszelídül, átalakul és »szalonképessé« lesz. Meg kell vallani, ha közelebb jön hozzánk és mi hozzá (ez megy nehezebben), azt vesszük észre, hogy benne élünk.” Ellenséges politikai felfogását ebben összegezték: „a forradalom »szalonképessége« alatt azt érti és reméli, hogy az osztályharc ideológiai területén lehetőségek nyílnak számukra. A társadalom ideológiai »fellazítása« révén megvalósítható lesz a »keresztény szocializmus«, mint általuk is elfogadható társadalmi forma.”

1964-ben ez az „ideológiája” vezette az állambiztonságot annak kutatásában, miként vélekedik az európai megosztottságot meghaladni akaró új áramlatokról, az aktuális világeseményekről. A nemzetközi helyzet európai tükrében főként a nyugatnémet belpolitika és a francia–német kapcsolatok megítélése után tudakozódtak. „Adenauer és De Gaulle lényegében az európai gazdasági uniót akarják megvalósítani […] egy ilyen nagy átfogó gazdasági közösség az ő elgondolásuk, mely óriási távlatú terv […] [előttük] végeredményben egy nagy európai katolikus államszövetség lebeg”. Ezt az összefogást azért tartotta „mérhetetlen európai jelentőségűnek”, mert az európai integráció, „egy új Európa mellett teszik le a garast”. 1965-ös jelentés szerint a „Keresztény Unió” gondolata „nem mai keletű dr. Bálint Sándor politikai elképzeléseiben. Mint a volt osztrák–magyar monarchia politikai rendszerének s főleg katolikus szellemének feltétlen híve és máig is csodálója, a »keresztény szocialista« állam megteremtésének lehetőségét is ebből a szemszögből építi fel, természetesen a mai nemzetközi politikai helyzetnek megfelelően […]. Ezeket a szempontokat figyelembe véve tartotta Bálint nagy horderejűnek a nyugatnémet–francia kapcsolatok elmélyülését, mert Nyugat-Németországot tartja az »új Európa« vezetőjének, akitől ezt a »megújhodást« várni lehet.” A Keresztény Unió szövetségében ő és társai „a nyugatnémet politikai berendezkedést tartanák ideális és megvalósítható politikai formának.”

A végső kérdéscsoportot az egyházpolitika alkotta. Ügynökei már a hatvanas évek elején a Szentszék XXIII. János után várható irányvonalról, a magyar egyház helyzetéről és a hazai egyházpolitika megítéléséről faggatták. Miután illegális katolikus párt szervezésével gyanúsították, a Rómából érkező utasítások feltételezett „vatikáni útvonalát” kutatták, igyekezve hasznosítani a magyar és a lengyel egyház megítéléséről, a lelkiismereti és vallásszabadságról gyakran kifejtett álláspontját is. A zsinati előkészületek, majd az 1963. májusi magyar–szentszéki tárgyalások idején „kiemelt téma” lett minden olyan információ, ami összefüggött a zsinattal és a megegyezéssel. Mivel Bálint a kommunista rendszert főként egyházpolitikája alapján minősítette, naplójában ezt írta: „az Úristen csak személyeket üdvözít, nem társadalmakat. Vegyük ehhez hozzá agonizáló egyházi közéletünket is, amely nem tudja részben saját hibájából, a fehér parázsként élő mulasztásaiból, másrészt poroszlóinak ébersége és gonoszsága miatt a helyét megtalálni. Megrekedt valami önvigasztaló, magát megmentő közönyben, a langyos közérzet utálatosságában. Kapott azonban egy keserűen bölcs, de klasszikusan keresztény tapasztalatot, amelyhez 56 juttatott bennünket.” Egy levele szerint „az Egyház kétezer esztendős, inkább küzdelmes, mint dicsőséges múlttal is még lehetőségeinek, missziójának a legelején tart. Hogyan lehet Igével táplálni azokat, akik kenyérre kénytelenek még mindig, a modern technika csúcsán is éhezni? [Szent] Ágoston óta egy kis sommás általánosítással XXIII. János fogta föl igazán, hogy miről is van szó. Nem szorul bizonyításra, hogy a világ, az emberiség egy soha nem sejtett integráció felé halad”.

A „vatikáni politikát” nem hasonló (elfogott leveleiből összegyűjtött) fejtegetései miatt kutatták, hanem mert őt tekintették legfőbb magyar világi „végrehajtójának”. Egy 1965. tavaszi, téziseit nem tekintve meglepően pontos dokumentumban azt is leírták, hogy „mélységes vallásossága és keresztény világszemlélete következtében élénk figyelemmel kíséri az egyházi élet alakulását. Mélységesen elkeseredik azért, mert a katolikus papság, még a »kommunista rendszer« által megengedett lehetőségeket sem használja ki. Hosszú időn keresztül, Hamvas András püspöksége idején Bálint az egyházmegye és a katolikus hitélet lanyhulását a püspök tehetetlenségével, a kommunistákkal való lepaktálásával magyarázta.” A politikai rendőrség előtt azonban már 1965-ben is fontosabbnak bizonyult a „hálózat”: kiterjedt katolikus papi és értelmiségi kapcsolatrendszere, különösen a „jezsuita vonal” és az alsópapság, széleskörű baráti és tanítványi ismeretsége. Ez a kör egyszerre volt az információszerzés forrása és tárgya. Tagjai közül többen adtak jelentéseket, melyek alátámasztották, hogy a bele tartozók aknamunkája „része annak a nemzetközi méretű ideológiai harcnak, ami a szocializmus és a kapitalizmus erői között folyik. Tevékenységük az ifjúság, a jövő szocialista nemzedéke ellen irányul, azt fertőzi meg, teszi kétkedővé eredményeinkkel szemben, s ebben van mérhetetlen káros volta.”

Az állambiztonság hamarosan mégis belátta, hogy akciói nem hozták meg a kívánt eredményt: a szervezkedési ügy előkészítésével felhagytak, és az izgatási vád megalapozásán kezdtek dolgozni. Önkényes ideológiai jelentést adtak Bálint gyakori történetfilozófiai párhuzamainak, allegóriáinak, a hasonlatoknak és metaforáknak. A tudatos félreértelmezések az ellenségkereső, mereven egyházellenes ateista „világkép” folytonosságából származtak. Nem értették lehallgatott kulcsmondatát sem: „»Én nemcsak egy rendszerben élek, tehát egy politikai rendszerben, amely nekem nem szimpatikus, amely, ha engem agyonütnek, akkor sem kell, mert idáig rendben van a dolog, de van az éremnek egy másik oldala is, egy társadalomban is élek, és ezzel a társadalommal szemben nekem súlyos kötelességeim vannak…« Hogy mit ért a »súlyos kötelességen«; olyan tevékenységet, ami ideológiai síkon támadja a marxizmus-leninizmusnak a társadalom fejlődésére, az osztályharcra vonatkozó tételeit. Nagy társadalmi megbékélést hirdet, de keresztény egyeduralom alatt, és ehhez megalkotta a maga politikai koncepcióját, a szocializmus és a keresztény humanizmus összeolvadásának »elméletét«.” Később is a társasági politizálásból következtettek; „Az összejöveteleket Bálint lakásán tartották, ahol […] erősítették egymásban a nyugati, elsősorban NSZK felé való orientációt egy keresztény szocialista alapon álló »Európai Egyesült Államok« megvalósításának gondolatát.” Bálint 1964 áprilisában egy nemzetközi néprajzi konferenciára Bonnba utazott, eljutott Kölnbe és Münchenbe, ahol úgy érezte, „A sóvárgott integráció már nem földrajzi körülhatároltság, hanem metafizikai követelmény.” Elmondta, leírta, hogy „25 év után most először volt »szabad földön«, ahol nem kellett kukának lennie, hanem szabadon beszélhetett”; „A monasztikus Európa szimfonikus csendjét, hallgatássá teljesedett világát most nem kell a poroszlók elől rejtegetnem”.

Miután az amerikai és nyugatnémet „fellazítási taktika” hatására „ellenséges izgató tartalmú” könyveket hozott magával, a szegedi állambiztonság egyik tisztje feljelentette, bíróság elé állították, hogy végül egy rendbeli, folytatólagosan elkövetett államellenes izgatásért három évre felfüggesztett hat hónapi börtönbüntetésre ítéljék. Az egyetemről nyugdíjba küldték, akadémiai doktori fokozata megszerzését megakadályozták. Életének utolsó másfél évtizede gazdag termést hozott, és bár körülötte a politikai légkör később is csak kevéssé enyhült, amint a hatvanas évek elején írta naplójában, mélyen hitt benne, hogy „Közép-Európa egyetlen útja az univerzalizmus, a népek és kultúrák mellérendeltsége és szövetsége, a nyelvi esetlegességeken fölülemelkedő szolidarizmus, a keresztény hit és európai múlt közösségében való újjászületés.”

Megjelent a folyóirat 2021. decemberi számában