Bene Zoltán: Petőfi-teleptől a világ operaszínpadjaiig

Beszélgetés Temesi Máriával

Temesi Mária operaénekes, énekmester és operanagykövet 1957-ben született Szegeden. Szülővárosában szerzett ének- és zongoratanári diplomát 1979-ben, majd két évvel később kitüntetéses diplomával végzett a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Opera- és Magánénektanár mesterszakán. Többek között Bartók-Pásztory-, Liszt Ferenc-, Artisjus- és Juventus-díjas, művészetét az idén a Szegedért Alapítvány Művészeti Kuratóriumának Gregor József-díjával is elismerték.

 − Igen korán megmutatkozott a tehetsége: zeneóvodába járt, majd zeneiiskolában folytatta…

− Igen, a kakasos templomnál, a Kálvin téren lévő zeneóvodában kezdtem foglalkozni a zenével. Nemrégiben, amikor egy idős családtagom temetésén jártam, meglátogattam Kató néni sírját: ő volt a zeneóvodában az első mesterem …

− Ki figyelt föl arra, hogy érzéke van a zenéhez?

− Édesanyám, aki vezető óvónőként dolgozott. Szeged kertvárosában, Petőfi-telepen születtem, és bizony sokáig olyan érzésem volt, mint Puskin Anyeginjében Tatjánának, úgy gondoltam, a világ végén élek és sokáig teljesen elveszettnek éreztem magam. Később, amikor már bejártam a világot, ez az érzés megváltozott. Először talán Németországban, a Ruhr-vidéken döbbentem rá, hogy én voltaképpen a legcsodálatosabb helyre születtem: egy mediterrán folyóparti városba, amelynek gazdag kulturális élete van; arról nem is beszélve, hogy adott a négy, számomra legfontosabb elem: a levegő, a napfény, a víz és a családi közeg. De visszatérve a kezdetekre, anyukám álma volt, hogy a gyerekei tanuljanak meg zenélni. A szüleim nagyon küzdelmes, de igen tartalmas életet éltek, szépen neveltek minket. Az öcsém is, én is kicsi korunktól fogva tanultunk zenét. Az öcsémből végül nem vált zenész, villamosmérnök lett, és sikeres pályát futott be.

− Ön pedig először a zongorát választotta…

− Igen, noha az említett Kató néni a csellót ajánlotta, mégis a zongora mellett döntöttem. Szorgalmasan gyakoroltam, nagyon komolyan vettem a tanulást. Vagy édesanyám, vagy a barátnőm, akivel együtt tanultunk, Ördögh Mari anyukája vitt minket a zeneóvodába, később a Tábor utcai zeneiskolába, és mi a villamoson is szolmizáltunk. Petőfi-telepről bejárni viszonylag sok időt vett igénybe, a villamosok még egy sínpáron jártak, néha egy-egy kitérőben öt-hat percet álltunk, fél, de akár háromnegyed órába is beletelt, mire beértünk a belvárosba. Mi azonban mindig kihasználtuk az időt. Különleges szerencsének érzem, hogy a szolmizáció és a zeneelmélet alapjait már óvodában kezdtem elsajátítani. Olyan játékosan oktattak bennünket ott is, a zeneiskolában is, hogy észre sem vettük, hogy éppen tanulunk.

− Külön izgalmas beszélgetés témája lehetne ez is, amint általában a zenei nevelés, hiszen Kodály országában nem állunk ezzel valami fényesen. Maga Kodály mondta egyszer, hogy az az oktatás, amely nem fordít kiemelt hangsúlyt a művészeti képzésre, nem lehet általános, legfeljebb elemi, márpedig nem mondhatjuk, hogy különösebben erős volna a művészeti fókusz. Nem véletlen, hogy amikor Kodályt a 70. születésnapján megkérdezték, milyen ajándékot szeretne, azt felelte, második énekórát…

− Nos, igen, ez sajnos igaz. Tudja, én rengeteget utaztam és utazom ma is a világban, Amerikától Kínáig, de gyakran megfordulok a környező országokban is, amikor például zsűrizni hívnak, és azt kell tapasztalnom, hogy Kodály tisztelete számos országban nagyobb, mint itthon. Pedig arra, hogy milyen remek zenei képzésben lehetne része az embernek egészen kicsi gyerek korától fogva, én vagyok az élő példa. Arról nem is beszélve, hogy később milyen nagy hasznomra vált ez a képzés! Tanárként viszont, sajnos, nemegyszer tapasztalom, hogy az énekesek elméleti képzése elmarad a hangszeres zenészekétől. Én hangszeres zenészként kezdtem. A Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolába sem énekesként, hanem zongora szakon kerültem be. Csak később kezdtem el igazán komolyan énekelni, harmadévben, Berdál Valéria keze alatt.

− Ez viszonylag kései kezdetnek számít, ugye?

− Nem, hiszen 18-20 éves korban is kezdenek énekelni tanulni többen is nálunk, Magyarországon, de akár Németországban is. Külföldi zsűrizéseim során a legmeglepőbb számomra a szomszédos Szlovákiában láttot-hallott élmények voltak: ott 6 éves kortól már tanítják a zeneiskolákban hangképzésre a kicsi gyerekeket, mi több, előadóművészetre és meg kell, hogy mondjam, remek támasz- és légzőtechnikákra is! A hang mutálásakor azonban szünetet tartanak ők is, ahogyan nálam történt kamaszkoromban, a gyerekhangomból a felnőtthanggá érésem folyamatakor, amikor egyszerűen biológiailag nem voltam még alkalmas arra a terhelésre, amelyet a magánének igényel. Bár a Tábor utcai, ma Király-König Péter nevét viselő zeneiskolában Szél Pálné Marikától is tanultam már énekelni, de még nem fejlődtek ki teljesen a hangszálaim, így nem teljesedhettem ki. Sőt, az általános iskolai énektanárom, Dr. Hoffszang Józsefné, Kati néni is fölfigyelt az énekhangomra énekórákon és a kórusban, olyannyira, hogy versenyekre is elvitt, és ezekről a versenyekről legtöbbször arany éremmel tértem haza, azonban abban az időben még nem lehetett igazán terhelni a hangomat. Végső soron ez az oka, hogy csak tizenhatévesen kezdett velem foglalkozni Berdál Valéria. A Tömörkény Mihálka György által vezetett kórusával egyébként az érettségi évében Angliába is eljutottunk, Londonban és Yorkban nyertünk első díjat. Ez az utazás – az első repülőutam! – hatalmas élmény volt mindannyiunk számára. Az érettségi évében, két év magánének tanulás után engem Berdál Valéria elvitt a Szegedi Nemzeti Színházba, hogy Pál Tamás akkori zeneigazgató meghallgasson. Olyan jól sikerült ez a meghallgatás, hogy egyből szerződést is kínáltak, ám Valéria nem engedte, hogy elfogadjam (Donizetti: Don Pasquale – Norina), azt mondta, még tanulnom kell. Felvételiztem a Zeneakadémiára, ám nem kerültem be, ezért egy évig a szegedi színházban dolgoztam, mint korrepetitor. Persze, nem adtam föl az álmomat, készültem a felvételire, méghozzá kettőre: a Zeneakadémia mellett a szegedi Zeneművészeti Főiskolára is jelentkeztem, zongora tanszakra, mert Hoffszangné Kati néni azt javasolta, legyen egy biztos szakmám, lévén az énekesi pálya annyira bizonytalan. Szegedre be is kerültem, Budapestre viszont másodszorra sem. Harmadjára azonban már csak akkor mentem el felvételizni, amikor megszereztem a zeneiskolai zongoratanári és magánénektanári diplomát − és akkor felvételt nyertem, méghozzá rögtön az opera szakra, ahová a már bent lévő zeneakadémistáknak sem sikerült sok esetben felvételt nyerniük.  

− Nem szokványos az útja az operaházak színpadára, ezért talán különösen fontos, hogy kiket tart mestereinek?

− Berdál Valéria és Sinkó György, a Szegedi Nemzeti Színház Érdemes művészei fontos szerepet töltöttek be a pályára való felkészítésemkor. Két főtanszakos lévén a zongoratanárom és énekes korrepetitorom Lakatos Katalin, majd Kerek Ferenc volt, akiknek szintén sokat köszönhetek. Budapesten Kutrucz Éva. Sipos Jenő, Medveczky Ádám és Mikó András, az Operaház akkori főrendezője voltak a tanáraim, az ő kezük alatt nyertem meg az akkori egyik legnagyobb világverseny első díját, Rio de Janeiróban. Izgalmas időszak volt az is, két héttel az opera szakos államvizsgám előtt, amelyen Bellini: Norma címszerepét énekeltem az Operaház zenekarával, Kórodi András vezényletével. 

− Azonban még mielőtt bekerült volna a Zeneakadémiára, Budapestre, egy igen rangos díjat nyert el Athénban…

− Sinkó György nevezett be a Maria Callas Énekversenyre 1979-ben, amelyen különdíjat nyertem. Ez egyfajta áttörést jelentett, ettől kezdve egészen biztos voltam abban, hogy ez az én utam, és nem a zongora…

− Később is több énekversenyen ért el kimagasló eredményeket…

− 1980-ban, Toulouseban, a Teatre du Capitol Énekversenyen 3. díjat kaptam, ennek köszönhettem az 1981-es Rio de Janeiro-i meghívást, a Nemzetközi versenyek díjazottainak versenyére, ahol első díjas lettem. Négy évvel később, 1985-ben Philadelphiában, a Luciano Pavarotti Énekversenyről szintén győztesként tértem haza. E két világversenyen nyert két első díjam indította el a meghívásokat a nemzetközi operaszínpadokra, amely folyamatos volt a Magyar Állami Operaházban lévő állandó tagságom és főszerepeim éneklése mellett.

− A Philadelphiai Operában aratott győzelmekor már az Operaház tagja volt…

− Igen. Amikor végeztem az akadémián, 1981-ben, leszerződtetett az Operaház. Wagner Lohengrin című művének Elzáját énekeltem. Huszonnégy évesen egy Wagner-főszerep óriási fegyverténynek számított, annak számít ma is. Wagner egyébként végig kísérte az életemet, kilenc operájának énekeltem a főszerepét, ugyanakkor olasz operákban is számos főszerepet kaptam − Verdi, Puccini, Mascagni műveiben. Szinte végig énekeltem az összes, hangfajomnak megfelelő Verdi, Wagner, Puccini, Mozart női főszerepet, egészen a kortárs művekig. Az operaszerepek mellett rendszeresen felkértek dalestek és oratórium főszerepek éneklésére is, amelyekről a Magyar Rádió számos felvételt őriz.   

− Mennyire számít ritkaságnak az, hogy egy szopránt gyakorlatilag ugyanolyan mértékben foglalkoztassanak Wagner-operákban és olasz művekben?

− Meglehetősen ritka dolog ez. Nekem volt szerencsém mind a két zenei világban helyt állni. De énekeltem modern operákban is, például Szokolay Sándor Ecce homojának Lénióját. Ugyanakkor az operaházi jubileumaim alkalmával mind a kétszer, tehát mind a 25, mind a 30 éves jubileumomkor Wagnert énekeltem, 2008-ban Sieglindét a Walkürből, 2021-ben Elisabethet a Tannhäuserből. Több, mint harmincöt főszerepet énekeltem itthon és legalább annyit külföldön. Számos országban, számos városban megfordultam. Drezda, Berlin, Hamburg, Köln, Milánó, Párizs, Nizza, Lisszabon, Athén, London, New York, Philadelphia vagy éppen Kairó és Montevideó színpadjaira is fölléphettem, de a sort sokáig folytathatnám. Olyan rendezőkkel dolgozhattam együtt, mint Katharina Wagner vagy Mikó András, olyan karmesterekkel, mint Ferencsik János vagy Lamberto Gardelli.

− Az énekesi pálya mellett azonban fontos szerepet töltött és tölt be az életében a tanári hivatás is…

− Nagyon szeretek tanítani, szeretem a fiatalokat, a tehetségeket. Az Operaház énekmestere is vagyok és a szegedi egyetemen pedig az utánpótlás nevelésével foglalkozom. 2001-ben habilitáltam, 2003-ban DLA-fokozatot szereztem, hiszen ezek a stallumok elengedhetetlen feltételei az egyetemi oktatásban lévő professzori munkakörnek. 1997 óta vagyok Szegeden a Magánének Tanszék vezetője, az idén, április 11-én ünnepeljük meg ezt a Szegedi Tudományegyetem 100 éves jubileumi rendezvénysorozatának keretében egy nagyszabású Szegedi Nemzeti Színházban megrendezett, a Szegedi Szimfonikus Zenekar által kísért koncerttel, amely szeretném, ha az én jubileumom mellett a szegedi énekiskola nagyjairól is szólna. A magyar törvények szerint koromnál fogva nem maradhatok tovább vezetőként, csak oktatóként a felsőoktatásban, de remélem, hogy miután az elődeim sikereit 25 éven át tovább vittem, utánam is méltó kezekbe kerül ez a hírös-neves szegedi Magánének Tanszék, amely nekem kezdetektől fogva szívügyem! Nagy büszkeségem az 1998-ban alapított Simándy József Énekverseny, amely azóta a Nemzeti Értéktárba is bekerült, és amelynek célja a kezdetektől fogva a fiatal énekestehetségek támogatása. Mindenképpen maradok az oktatásban, és Örömmel teszek eleget emellett az egyre sokasodó mesterkurzus- és zsűrizés-felkéréseimnek, valamint egy-egy hazai vagy külföldi koncertnek, mint most legutóbb Londonban, Nápolyban vagy Belgrádban.

− 2014 óta mindezek mellett pedig még operanagykövet is…

− Igen, így van. A Magyar Állami Operaház hozta létre ezt a programot, amelynek a célja, hogy a gyermekeket, a fiatalokat a saját közegükben megszólítva egy új, kulturális értelemben szélesebb látókörű, operába járó nemzedéket neveljünk. Ennek érdekében sok, az operát népszerűsítő tudományos és ismeretterjesztő előadást tartok országszerte.

− Ebből is látszik, hogy kiapadhatatlan energiái vannak…

− Szeretem, amit csinálok, ez a titkom.  

Megjelent a folyóirat 2022. márciusi számában