Hegedűs Réka: A szegedi csillagász, akinek kisbolygó őrzi a nevét
Beszélgetés Szatmáry Károly csillagásszal, a Szegedi Csillagvizsgáló alapítójával és vezetőjével
A szegedi születésű Szatmáry Károlyra négy évtizedes tudományos életpályával a háta mögött igazi úttörőként tekinthetünk. Frissen végzett csillagászként ugyanis a fővárosból szülővárosába vezetett vissza az útja. Majd többedmagával meghonosította a csillagász képzést Szegeden; számos, szakmájában sikeres tanítványnak alapozta meg az útját; a Szegedi Csillagvizsgáló Alapítvány alapító titkáraként és jelenlegi elnökeként pedig évente több ezer lelkes látogatónak biztosítja azt a bizonyos Galilei-élményt távcsöves bemutatóival. Belemerülve a beszélgetésbe, csak úgy mellékesen megjegyzi: 41 év után éppen ezen a napon vonult nyugdíjba a Szegedi Tudományegyetem Kísérleti Fizikai Tanszékéről, de csak azért, hogy helyet adjon az ígéretes fiatal kollégáknak. Ez azonban korántsem jelenti az út végét. A csillagászat iránti elköteleződése ugyanis egy egész életre szól. A Szegedért Alapítvány Társadalmi-Állampolgári Kuratóriumának idei Debreczeni Pál-díjasával, Szatmáry Károllyal beszélgettem.
– Ha arra kérném, hogy a csillagászat iránti érdeklődése legfontosabb mérföldköveihez, állomásaihoz utazzunk vissza együtt az időben, hol, mely időpontoknál landolna az időgép?
– A Radnóti Miklós Gimnázium lenne az első megálló, amely az egyik legjobb középiskola volt már akkoriban is, nemcsak a megyében, hanem országos viszonylatban is. Középiskolai matematika lapokba adtunk le feladatmegoldásokat, minden hónap vége aggodalommal teli izgalommal telt, hogy elkészüljünk vele határidőre. Ráadásul már középiskolásként is jártam ide, a Béke épületbe – ahol most beszélgetünk, az 5. emeleten működött ugyanis a TIT-hez tartozó Uránia Csillagvizsgáló, ahol Márki-Zaj Lajos vezetett csillagász szakkört. Már akkoriban is érdekeltek a fantasztikus könyvek, filmek, egyre közelebb éreztem magamhoz a csillagászatot, de közben a tanítás is vonzott. És ez a két irány: a kutatás és az oktatás mindig jól megfért egymás mellett az életemben. Az érettségi után 11 hónapos sorkatonai szolgálat következett, utána előfelvételivel sikerült elsőre bejutnom az Eötvös Loránd Tudományegyetemre matematika-fizika tanári szakára. Akkoriban az egész országban csak ott létezett csillagász képzés, amelyet a harmadév elején lehetett felvenni többek között a tanárszak mellé is. Nem volt egyszerű három szakos hallgatóként az élet, heti 50 óra, 12–13 vizsgával egy vizsgaidőszakban, de ’81-ben aztán sikeresen lediplomáztam.
– A fővárosból a diploma megszerzése után mégis szülővárosába, Szegedre vezetett vissza az útja. Hogyan lett egy úttörő életpálya meghatározó kezdő pontja egy bizonyos távcső?
– Hazatérve Szegedre, meghallottam, hogy az egyetem kap az odesszai testvérvárostól egy 40 cm átmérőjű tükrös távcsövet. Ez nagy szó volt, ahhoz képest, hogy akkor még nem volt csillagász képzés a városban, a tanár szakosok heti kétórás előadását is egy bajai kolléga tartotta, mert nem volt a fizika tanszéknek csillagász végzettségű oktatója. Ösztöndíjas gyakornokként kerültem be a Kísérleti Fizikai Intézetbe, havi 2700 forintos kezdőbérrel. ’82-ben nősültem meg, az esküvő után nem sokkal négy hónapra ki is kellett utaznom Odesszára, előkészíteni a távcső érkezését, megismerkedni a kinti kollégákkal. Amikor ’85-ben végül megérkezett a távcső az országba, Szegeden nem volt megfelelő hely, ahol felállíthattuk volna, így Bajára került. ’90-ben Csákány Béla rektorsága idején alapította meg az egyetem a Szegedi Csillagvizsgáló Alapítványt, a Füvészkert sarkából szívességből megkaptunk egy elkerített kis részt, oda épült fel a csillagvizsgáló, benne a közben Bajáról visszahozott felépített távcsővel. Megkezdődtek a kutatások, ’99-re pedig a szegedi, 5 éves csillagász képzést is akkreditáltatni tudtuk, egy teljesen más profillal, mint ami az ELTE-n működött. Ott ugyanis elméleti napfizikával, égi mechanikával, a csillagközi anyag fizikájával foglalkoznak, míg Szegeden a változócsillagok a fő kutatási nyomvonal. Akkoriban az MTA Csillagászati Kutató Intézetében is épp ezzel foglalkoztak, így a nálunk képzett csillagászok iránt igen nagy volt az érdeklődés. Büszke vagyok a tanítványaimra, mert közülük többen az MTA doktorai lettek, de akad köztük Széchenyi-díjas akadémikus is, és az ország vezető csillagászati intézményei élén is több egykori diákom megtalálható.
– Azt gondolom, a büszkeség kölcsönös. A tanítványai nemcsak szakmai sikereikkel bizonyították, hogy mennyire megérte a több évtizedes munka, a megszerzett tudás átadása. Hiszen nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a diákjai égitestet neveztek el róla. Mesélne egy kicsit a Szatmáry nevű kisbolygóról?
– Egykori tanítványaim egy része szabadidejében kisbolygó-vadászattal foglalkozik. Ha elég hosszan tanulmányozzák ezeket a kisbolygókat és pontos Nap körüli pályát sikerül meghatározniuk, akkor jogot kapnak a Nemzetközi Csillagászati Uniótól, hogy nevet adjanak a felfedezésüknek. Számos égitest létezik már, amely Szegedhez köthető nevet kapott: József Attiláról, nemrégiben Karikó Katalinról is neveztek már el kisbolygót. S valóban, itt ez a kb. 5 km átmérőjű kisbolygó. A Szatmáry. Ami ott kering a Mars és a Jupiter közötti területen, és örvendetes, hogy nem keresztezi a Föld pályáját, így nem lehet riogatni vele, hogy egyszer a vesztünket okozza. Valóban annyi mindent kapok vissza a tanítványaimtól: a 60. születésnapomon például egy „mini csillagász szimpóziummal” köszöntöttek. Ajándékba pedig egy könyvet kaptam, amelybe mindenki írt néhány kedves sort. Feledhetetlen élmény, az egyik legkedvesebb emlékem, ami oktatói pályámhoz kötődik.
– Ha bárki megnyitja a Szegedi Csillagvizsgáló weboldalát, rögtön kirajzolódik az a két irány, amelyek meghatározzák a tevékenységüket: oktatóknak/hallgatóknak és látogatóknak. Ez is bizonyítja, hogy a kutató munka és az ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő misszió szépen megfér egymás mellett…
– Így van. Mi már a kezdetektől fontosnak tartottuk, hogy ne csak a kutatásoknak és az egyetemi oktatásnak nyújtson terepet a csillagvizsgáló, hanem a tudománynépszerűsítés, az ismeretterjesztő tevékenység is fontos szerepet kapjon. Így péntekenként a nagyközönség felé is megnyitottuk a kapuinkat: egyéni látogatóknak, családoknak, osztályoknak tartunk kiselőadásokat, vetítéseket és persze távcsöves bemutatókat. Ez utóbbi különösen érdekli a közönséget. Meghökkentően gyönyörű látvány tud lenni, amikor a látogatók saját maguk fedezhetik fel, hogy hogyan vetnek árnyékot a hold kráterperemei, vagy éppen megfigyelni a Jupiter négy legfényesebb holdját, a Szaturnusz gyűrűit, a Vénusz sarló alakját, a vöröslő Marsot, amikor éppen Földközelben van… Ezt hívják Galilei-élménynek. Azt tudni kell, hogy a csillagvizsgálónak nincs állandó kinti személyzete. Egyetemi, tanszéki kollégák, doktorandusz hallgatók, végzős csillagászok járnak ki a legkülönfélébb csoportoknak előadásokat tartani. Jönnek hozzánk osztálykirándulók, óvodások, sérült gyerekek… Mind-mind más módszereket igényel. De minden esetben fontos a szemléltetés, csillagászatról, űrkutatásról anélkül lehetetlen beszélni. Így maketteket, videókat készítünk, kézzel fogható meteor-darabokkal dolgozunk. Éves szinten úgy 3 ezer látogató fordul meg nálunk. Az alapítvány idén lesz 30 éves, amit tervezünk megünnepelni. A sors fintora, hogy éppen most rongálta meg a szélvihar a vizsgálót, gyakorlatilag letépte a tetejét, a helyreállítás költségei nem könnyítik meg a dolgunkat, de reméljük, hogy a tavaszi időszakra már tudunk meghirdetni programokat.
– A szakma több ízben is elismerte életpályáját, 2001-ben elnyerte az Eötvös Lóránd Fizikai Társulat Detre László-díját, ami az egyik legmagasabb csillagászati elismerés az országban. 2019 augusztusában a Magyar Érdemrend Tisztikereszt Polgári tagozatának kitüntetését ítélték Önnek. 2022-ben pedig szülővárosától is elismerést kap, ugyanis a Szegedért Alapítvány Társadalmi-Állampolgári Kuratóriumának Debreczeni Pál-díjával folytatódik a sor. Hogyan értékeli tősgyökeres szegediként ezt az elismerést?
– Nagyon fontos a számomra, hiszen a városért végzett munkámért kapom. A korábbi díjazottak névsora igen illusztris, így jó érzés, hogy közéjük kerülök. Az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a díjjal együtt járó pénzjutalmat a Szegedi Csillagvizsgáló Alapítványnak ajánlom fel, most, hogy a szélvihar komoly károkat okozott, minden forint számít a helyreállítás kapcsán.
– Említette, hogy éppen a mai naptól számít hivatalosan nyugdíjasnak. 41 év után, ha máshogy nem is, de jelképesen elköszön az egyetemi oktatástól. Milyen tervekkel indul el ezen az új úton? Lehet-e egyáltalán a tudományos érdeklődést egyik napról a másikra letenni?
– Lehetetlen. Hiszen az űrtávcsöves adatbázisok létezése óta annyi a beérkező adat, hogy nincs annyi csillagász a Földön, hogy valaha fel tudjuk az összeset dolgozni. Naponta 50–100 cikk születik a témában vadiúj kutatási eredményekkel. Egy egyetemi oktatónak talán ebből a szempontból még nehezebb is a feladata, mint egy kutatónak. Mert minden új eredménnyel, részterülettel tisztában kell lennie. Volt olyan, hogy reggel olvastam egy új kutatásról, a délutáni órám anyagába már be kellett építenem, mert annyira lényeges eredményeket közölt. Ami engem illet, mindenképpen szeretnék továbbra is foglalkozni doktorandusz hallgatókkal. Úgy tűnik, hogy az emeritus professzori címet is elnyerem, amit csak azért tartok fontosnak, mert így továbbra is lehetőségem lesz kurzusokat hirdetni. Mindig próbáltam úgy alakítani a tevékenységemet, hogy lelkes csapatot gyűjtsek magam köré, olyan embereket, akiknek át tudom majd adni a stafétát. Szalai Tamás, Barna Barnabás, Székely Péter… Szerencsére vannak olyan fiatal kollégák, akik tovább fogják vinni a megkezdett tevékenységeket. Ami pedig a tudománynépszerűsítést illeti, mindig is voltak és lesznek is olyanok, akik a szívükön viselik az éremnek ezt az oldalát is. Mert egy kutatónak meg kell mutatnia, mivel foglalkozik, miért is hasznos az az emberiség számára, hogy például az űrkutatás kapcsán a miniatürizálás technikája, vagy éppen a különleges anyagok kifejlesztése hogyan alkalmazható a hétköznapi életre. Ezért is fontos, hogy az alapkutatásokba is erőt fektessünk, mert azok nélkül az egész tudományág olyan mintha egy fát megfosztanánk a gyökerétől. Elszáradna.
– Köszönöm a beszélgetést!
Megjelent a folyóirat 2022. márciusi számában