Blazovich László: Vásárhelyek és forgalmuk a középkori Szegeden

A kereskedelem és a piac a városok kialakulásakor és későbbi történetük során is előre mozdították fejlődésüket. A heti és országos vásárokon áruk cseréltek gazdát és emberek találkoztak, akik árucikkeket adtak el és vásároltak, közben híreket, gondolatokat és eszméket osztottak meg egymással. A vásár segítette a helyi ipar fejlődését, növelte a lakosság számát, hozzájárult a város piackörzetének kialakulásához, és erősítette a város kereskedőinek a távolsági kereskedelemben, amely a legnagyobb hasznot hozta, való részvételét.[1] A fentiek hozzájárultak Szeged középkori, különösen a 15. századtól a 16. század közepéig, a török hatalomváltás idejéig tartó felemelkedéséhez. Tanulmányunkban e szerteágazó téma egyik elemét, a szegedi vásárok helyét vesszük számba, és működésükhöz kapcsolódóan teszünk megjegyzéseket újabb kutatási eredmények és analógiák alapján.

Az írásos dokumentumok pusztulása miatt kevés Szeged középkori történetére vonatkozó oklevél és irat maradt fenn, a vásárokkal kapcsolatosan ugyanez a helyzet. Az első két oklevelet, amelyek a hétfői vásárról tanúskodnak, a csanádi káptalan adta ki 1407. július 29-én, amelyek három vásáron kikiáltásról szólnak.[2] A révkanizsai, a szeri és a szegedi, egymást követő vásáron hívtak perbe bizonyos hatalmaskodókat vagy gonosztevőket. A vásár nyilván jóval korábban létezett már, csak 1407-ben került be az írásos forrásokba. A három vásáron történt kikiáltás jogintézménye a peres eljáráshoz tartozott, a bíróság közbenjöttével a felperesnek adódott lehetősége e jogintézmény alkalmazására. A kikiáltás a heti vásárokon történt azért, mert azon sok ember megfordult, akik ezt hallván átadhatták a perbe hívást az illetékeseknek.[3]

A kevés dokumentum egyike Bertrandon de la Brocquiére lovag 1433-ben készült útleírása, amelyben az Alföldről szólva Szegedet és annak vásárhelyét megemlíti, amelynek helye feltehetően a hétfői vásárával azonosítható: „Nagy bőség van itt mindenféle élelemből, különösképpen halból, amelyből nagyobbakat semmilyen más folyóból nem láttam kifogni. Itt egy nagy daru- és túzokpiacot láttam. Ezeket a madarakat itt szokásosan vadásszák, de tisztátalanul készítik el és fogyaszják… Ebben a városban [Szegeden] bőségesen vannak eladó lovak és érdekes látvány, ahogyan ezeket zabolázzák és szelidítik, mert mindannyiuk vad. És mondták nekem, hogy itt három- vagy négyezer eladó lovat is lehetne találni nagyon olcsón, mert tíz magyar forintért nagyon szép lovat lehet kapni”. Az informatív leírásból kiderül a szegedi piac gazdagsága és területének nagysága, hiszen nagy állatseregletet hajtottak ide föl. Továbbá az oklevelek száraz adatai mellett a leírás a vásár hangulatából is ad keveset.[4]

A szakirodalomban egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy az 1407-ben feltüntetett hétfői vásárról esik szó Hunyadi János 1456. június 9-én kiadott oklevelében, amelyben megtiltja, hogy a szegedi várnagy a palánki vásáron vámot szedjen.[5] Az 1456-os oklevélből kiderül, hogy a vásár tartása a város szabadságjogai közé tartozott, hiszen Hunyadi a király tisztviselőjét, a szegedi várnagyot tiltotta el a vámszedéstől, valamint az is, hogy a vásár kiváltsághoz járult a vásárra érkező és onnan távozó kereskedők vámolásának tilalma, amely általában hozzá tartozott a vásári kiváltságokhoz, azaz a kereskedők szabad úton jártak.[6]

Ezen vásártér neve 1499-ben fordul elő először a forrásokban, amikor II. Ulászló király május 6-án keltezett oklevelében Szent Luca napját (dec. 13.) megelőző és követő napokon országos vásárt (forum annuale liberum) engedélyez a Lathran utcában (ad vicum seu platheam Lathran appellatam), aminek egykorú fordítása az alábbi: „Lattorijan wzzayan”. A vásár helyét Máté Zsolt a mai Széchenyi térre és a Horváth Mihály utca tömbjébe helyezte. Ugyanebben az oklevélben hetivásár tartását is meghagyja a csütörtöktől szombatig terjedő napokon. Jóllehet a három napig tartó hetivásárban Tringli István kételkedik.[7]

A suburbium, később Palánknak nevezett területén lévő vásártér piacos napjainak száma tehát hárommal bővült, ami a város gazdasági erősödését mutatja. A szombati vásárhoz annyit fűzünk hozzá, hogy a Szombathely (vicus Zombathhel) név először 1459-ben fordult elő Kapisztrán Jánosnak a szentté avatása előtt a csodáiról készült jegyzőkönyvben,[8] majd utóbb 1459 és 1590 között folyamatosan lejegyezték.[9] Maga a Szombathely név vásáros helyet jelent, lásd a Keddhely, Szerdahely, Csütörtökhely, Szombathely helyneveket. Úgy véljük, egy korábban már létezett piacos hely az oklevélben királyi megerősítést kapott. Máté Zsolt, aki elsőként vetítette számítástechnikai módszerrel térképre az 1522-es tizedjegyzék és más források adatait, ami új lépcsőfokot jelentett a város középkori helyrajzában, a Szombathely utcát – mint említettük – a Széchenyi tér és a Horváth Mihály utca tömbjébe helyezte.[10]

Máté Zsolt helymeghatározásával már el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor kijelölhetjük, hol helyezkedett el Szeged fő vásártere a középkorban és azon túlmenően a 19. század második feléig, mert ne felejtsük, a városalaprajzok nagyon ritkán és keveset változnak. Bátran mondhatjuk főpiacnak, mert azokon európai szokás szerint népgyűlést, comedia dell arte-szerű játékokat, egyházi programokat és egyebeket tartottak. Ezen események közül egy maradt fenn Szegedre vonatkozóan. 1455 őszén Kapisztrán János Fügedi Benedek piacon lévő házában lakott, és annak kapujában tartotta ideiglenesen épített szószéken beszédét, amelyet nagy tömeg hallgatott.[11] Jóllehet a szent ember nem tudott magyarul, mégis hatása alá tudta vonni a bizonyára több százas létszámú hallgatóságát, akárcsak Bécsben a Stephansdom előtt. Egykori kő szószéke máig megtalálható a dóm oldalában. Ez a szegedi vásártér a révtől, a mai hídtól és a várárok, valamint várkapu előtti területtől a Széchenyi téren át, amelyhez akkor a mai Klauzál tér ugyancsak hozzá tartozott, a mai Horváth Mihály utcáig terjedt.[12] Mintegy körbe vette a várat, amely előtt szabad teret hagytak, ahol nem volt semmilyen építmény, amely az esetleges támadókat védte volna. Feltételezésünk szerint a vásártérhez tartozott még, igaz nem közvetlenül a Nagy utca, a mai Oskola utca és a Dóm tér egy része, valamint a korabeli Szegedi utca egy szakasza, a mai Kárász utca a Dugonics térrel, amelyek elemzésére még visszatérünk. A nagy méreteken ne lepődjünk meg.

Budán ugyancsak nagy területen nyúlt el a vásár helye, amely a piactértől, a mai múzeum épületének környékétől a Tárnok utcán át a Szombat kapuig, a mai Bécsi kapuig terjedt.[13] Debrecenben sem csak a piactéren tartottak vásárt, hanem egyes utcákban is. Az előbbiről szólva a korabeli életre vonatkozó adat is maradt fenn. Egy 1551-es bejegyzés szerint „a tanács elhatározta, hogy akik disznót akarnak tartani, pásztoruk legyen, ne engedjék napszámra a piacon kóborolni, hogy az árus népnek kárt okozzanak. Éjjelre pedig zárják ólba […], annak az embernek, akinek kárt tett, szabad legyen a sertést megölni, ha kártételen kapja”.[14] Az állatok utcai kóborlását természetes dologként élte meg a középkori városok lakossága, hiszen „együtt éltek velük”, a háziállatok húsát fő táplálékként fogyasztották. A helyzet Szegeden hasonló képet mutatott, bár közvetlen adatunk nincs rá. Debrecenben az utcák is tartottak heti- és országos vásárt. 1466-ban Szilágyi Erzsébet adott január 10-től, Remete Szent Pál napjától 15 napig tartó éves vásárra, valamint a szerdai napra hetivásár tartására privilégium levelet Veres Balázs dékánnak és az utca lakóinak. Éppen száz évvel későbbi időből ismeretes a Cegléd utcai vásár.[15]

A nagyobb városokban a fő vásárhelyek mellett kisebbek is léteztek. Ilyen volt például Budán „a hegy alatt a Szent Péter templomnál” – írja a Budai jogkönyv, amely „kispiacon” élelmiszert árusított hat kofa, négy német és két magyar, és a tanács külön kegyéből faggyúgyertyát is. A Szent Péter a Váralja plébánia temploma volt, a Vízivárosban a Csalogány és Medve utca sarkán tárták fel romjait. Ugyancsak „a hegy alatt a Zeiselbüchel-nél” árusítottak hatan ugyanúgy, mint a Szent Péter templomnál, és ugyanolyan formában. A hely a vár alján feküdt, talán a Szent István város egyik részén terülhetett el.[16] Debrecenben pedig az említett utcák vásárait talán ugyancsak a főpiactól távolabb elhelyezkedő vásárokként foghatjuk fel, jóllehet szerepük a kispiacokénál nagyobb lehetett, amint a forrásokból kiderül.

A fő vásártér mellett Szegeden adatolhatóan két hetivásárról tudósítanak az oklevelek. Zsigmond király 1431. október 14-én engedélyezte hetivásár tartását Szeged város Fölsősziget (Felszeged, Fölsőváros) nevű helyén minden csütörtöki napon. A vásárt felruházta mindazon jogokkal, amelyekkel a királyi szabad városok hetivásárai rendelkeznek. A vásár más városok jogait nem sérti, és biztosítja az oda érkező kereskedők szabad árusítását, valamint az oda- és visszautazásuk szabadságát.[17] Egy oklevél 1328-ból egy keddi vásár emlékét őrizte meg. Talán éppen a Felszegediét.[18] A felszegedi hetivásár helyét illetően a szakirodalomban eltérő vélemények alakultak ki. A vita végére Máté Zsolt tett pontot. Ugyanis egy 18. századi térképen (Balla térkép) a templom neve „forensa”, ’piaci’.[19] Ebből következően a hetivásár helye a mai Szent György téren feküdt. Ne feledkezzünk meg a helyrajzi objektumok korszakokon túl terjedő állandóságán. Annál inkább, mert a temető a későbbi térképek szerint a templomot körülvevő téren tőle észak-keletre terült el.

Legkésőbb, 1459. január 20-án adta ki Mátyás király a Szűz Mária kolostor előtti területre a szegedi polgároknak a piactartási engedélyt a szerdai napra, ugyanazokkal a jogokkal, mint más királyi szabad városokban. Egyúttal engedélyezte négy mészárszék felállítását.[20] Az oklevelekből kiderül az obszerváns ferences kolostor létezése, tehát már felépítették, legalább is egy részét, ám a templom még nem épült föl teljesen, a zárókövén lévő dátum alapján 1503-ban fejeződött be építése.[21] A vásártér a kolostor és az épülő templom előtti területet foglalhatta el,[22] amely máig szabad terület, annál is inkább, mert a kolostortól észak-keletre a temető helyezkedett el, amelyet Mária Terézia királynő 1775-ös rendelete nyomán számolták fel.[23]

A hetivásárok mellett az éves vásárok ugyancsak fontos szerepet töltöttek be egy-egy város és vidéke, piackörzetének életében. Az előzőekből ismeretes az 1499-ben II. Ulászló királynak a Luca napja körüli időre adott országos vásárt engedélyező privilégium levele. Nehezen elképzelhető azonban a mintegy 10 ezer lakosú és három piacgyűrűs település csak egy éves vásárral. Éppen ezért adunk helyt Kulcsár Péter feltételezésének, aki a középkorra nézve egyetért a szegediekkel, akik 1690-ben a régebbi időkben volt két országos vásár jogának visszaadását kérték Lipót királytól, aki helyt adott kérésüknek. E sokadalmakat a Szent György napon (április 24.) és Szent Mihály napon (szeptember 29.) és az utánuk következő 8 napon tartották, valamint a szabadalom levél birtokában újra tartani fogják.[24] Tehát adatolhatóan három országos vásárral rendelkezett a város a középkorban, ugyanis kettőt kértek vissza a királytól, a harmadiknak, a Luca napinak a kérésére nem volt szükségük, mert birtokolták annak privilégium levelét a titkos levéltárukban.

Az országos vásárok helye, talán nem kételkedhetünk benne, a középkori főpiacon, a Lathran téren és utcán foglalt helyet. Az 1499-es oklevél ezt pontosan meg is határozta. Szeged középkori vásárhelyei hasonlóan a magyar és európai vásárokéhoz a jelentős épületek, a vár és a templomok körül kialakult szabad tereken helyezkedtek el, amelyek hosszú évszázadok során a gazdasági és társadalmi berendezkedés nyomán a 19. század második feléig nem változtak.

Miután a szegedi heti és országos vásárok idejét és helyét számba vettük, kísérletet teszünk az egyes áruféleségek vásáron belüli helyének meghatározására. Jelen esetben csak a főpiac esetében kerülhet erre sor, a felszegedi és alszegedi vásárhelyekre az adatok hiánya miatt nem térhetünk ki. E két hetivásárt – mint említettük – egyébként elsősorban élelmiszer piacként tekintjük, azonban nem zárjuk ki más, például fazekas termékek, vasárúk és egyéb, a háztartásban szükséges cikkek jelenlétét a piacon.

Bár tárgykorszakunkon kívül esik, mégis felhasználunk egy, a város visszaszerzésére végrehajtott 1552. évi sikertelen kísérlet előtt készült török forrást, A szegedi és csongrádi náhije 1548. évi török adóösszeírását,[25] azon belül a Szegedi szandzsák adófizetőinek a törvénykönyvét. A defter és a törvénykönyv adatait Szakály Ferenc és Máté Zsolt idézett műveikben már felhasználták. A szegedi főpiac rendjére és az árucikkek bemutatására bíztatást kaptunk a Budai jogkönyvnek a budai piaci rendtartást leíró szabályaiból,[26] amelyek részletesen leírják az egyes árucikkek árusítóinak számát, néhány esetben pedig utalnak a helyre is, továbbá a kofák helytelen magatartását követő büntetéseket.

Hogy a szegedi piacon belül az egyes eladni valót hol árusították, arra nézve egy adatunk van, mégpedig 1499-ből. A Luca napi országos vásár helyét az oklevél – mint említettük – a Lathran utcán jelöli ki, a hátlapon pedig egy korabeli vagy későbbi kéztől származó kivonat található: „Az barom vasarrul Luca napján.”[27] A Lathran utcát Máté Zsolt a Szombathely utcával (Szombathely utca nem volt, csak vicus/tér/ és Szombathely mahalle, ami a Szombathely=Széchenyi térről kaphatta a nevét), a mai Széchenyi térrel azonosította.[28] Ezt a területet akkor apró pocsolyák, vízállások töredezték, amint későbbi térképekről leolvasható.[29] E kisebb vizekkel szabdalt tágas helyen elfértek a vásárra hozott állatok, szarvasmarhák, lovak és juhok, amelyeket a heti vásárokon ugyancsak árusítottak. Szegedet ugyanis a Tiszántúlról Velence felé irányuló szarvasmarha kereskedelem gyűjtőhelyeként tartották számon.[30] E piacrész közelében árulhatták az állatbőröket is.

A halpiac területe szinte teljes biztonsággal meghatározható, mégpedig a tiszai rév melletti parton. A kikötőben partra tett halakat nem szállították beljebb, itt árusították, amit ugyanitt későbbi nevek, Halpiac (1826), Hal tér (1879) erősítenek meg.[31] A Vár karéjában, a Szombathely utca mellett az állatvásár után a Horváth Mihály utcától a Várkertig a szénát, a tűzifát és a faszenet árusíthatták, amint később még kitérünk rá.[32]

A vásár árucikkeinek elárusító helyek szerinti szakosodására a magyar–török hatalomváltás előtti időből több adat felsorolására, illetőleg feltételezés megtételére nincs lehetőség. Segítséget nyújt azonban a már említett, az 1548-ban készült defter elején álló adófizetői törvénykönyv, amelynek egy részét feltehetően a piacon járva írták össze. Benne természetesen segédkeztek az erre kiválasztott vagy vállalkozó, „kollaboráló” szegediek. Ne felejtsük, a hatalomváltás megtörtént, de maga a gazdasági, kereskedelmi élet a korábbiakhoz hasonlóan folytatódott, jóllehet a legtehetősebbek, együttműködni nem tudván az új hatalommal, lassan elhagyták a várost.[33]

A vásártér továbbra is a vár körüli szabad téren, a Latorján/Lathran (nevében talán a vár előtti latorkert rejtőzik) és a Szombathely utcákon terült el. A vásárteret az árok és sánc (palánk) választotta ketté, amelyen feltételezésünk szerint hidakon jártak át. Ennek következtében a vásártér palánki részét keletről a Tisza, északról a várárok, délről a palánki házak és nyugatról a védelmet szolgáló árok és sánc határolta körül. A vásártér nagyobbik részét, amely már a Középvárosban vagy Külpalánkban helyezkedett el, a várárok és a középvárosi házak határolták.

Ezek után nézzük meg az egyes árucikkek árusító helyét, amelyekért helybérletet, helypénzt (zemini mukataa) fizettek, amelyet magyarul vásár jogának (szergi haki) neveztek.[34] Még megjegyezzük, hogy egyes termények és termékek, amelyekért nem fizettek adót, nem kerültek be a törvénykönyvbe, mint például a tej, a kenyér, a só és a gyümölcsök. Őket a Budai jogkönyv azonban kijelölve helyüket számba veszi.[35] A só érkezésére és vámolására adatokat Káldy-Nagy Gyula: Szegedi török számadáskönyvek című munkájában bőségesen találunk.[36]

A Tisza partjától nyugat felé a sáncig haladva, azaz a palánki piac részen, úgy véljük, az alábbi árucikkek sorjáztak. A folyóparton tehát a halpiac volt, majd azt követte a zöldség és gyümölcs piac. Az előbbin petrezselymet, tárkonyt és „más zöldségféle terményt” árultak.[37] Gyümölcsről, amelyet a Budai jogkönyv részletez, nem esik szó. Más forrásból azonban ismeretes az Almaáros (Almaárus) név.[38] Gyümölcsöt, mint a későbbi korokban, ugyancsak hoztak távolabbról Szegedre, amint ezt tették a kladovai pálos barátok, akik Zsigmond lengyel királyfinak hoztak kedveskedve gyümölcsöt, aki 1504 őszén éppen Szegeden tartózkodott. Krzysztof Szydlowieczki, a titkára számadás könyvében minden kiadást feljegyzett, ebben maradt ránk az adat.[39]

A konyhára valókkal folytatódik a piac leírása, mégpedig zöldségek mellett a tyúkokkal és nyilván itt árulták az egyéb házi szárnyasokat. Ezekért csak a rendszeresen árusítók fizettek helypénzt. Itt sajtot is árulhattak. A törvénykönyv ezután sorolja fel a húsárukat, majd a szarvasmarhát és juhot. A disznóhúst ugyanitt árusíthatták. Mivel a törökök nem fogyasztottak disznóhúst, nem fizettek érte adót a piacon, ellenben az egy évnél idősebb sertésekért két akcsét szedtek, az egy évnél fiatalabbaktól semmit.[40] Majd ez után jönnek a cserépedények: „Ha szekérrel cserépedényeket, poharakat és fapoharakat hoznának, az eladóktól helybérlet címén[…] semmit sem szoktak szedni, s most se szedjenek semmit. De ha a vásár napjára a kereskedők és az árusok bejőve a cserépedényekből és a cseréppoharakból egyet-egyet is eladnak, az elfoglalt helyért hely joga címén fél akcsét fizessenek”.[41] A cserépedények nagy részét, érte nem adóztak, Szegeden készítették, amire a Fazékszer utca neve utal,[42] amelyet Fazékjártónak is neveztek. Feltehetően a mai Cserepes sor tájékán kereshetjük a helyet. A város népességének csökkenésére utal az, hogy az 1670-es tizedjegyzék külön falunak tüntette fel. Nyilván Alsóváros lakosság csökkenése nyomán Fazékszer és a város között lakatlan rész terpeszkedett. A cserépedényeket taligán és szekereken hordták fel a fazekasok a vásártérre. A kereskedők ugyanezen piaci helyen árusítottak.

A kenyeret, tejet, vajat még a vásártér palánki részén árusíthatták. Mivel adót vagy helypénzt nem szedtek utánuk, nem tüntették fel őket a törvénykönyvben. Mindenesetre külön helyük lehetett, amint ez a Budai jogkönyvből kiderül.[43] A kenyeres pultok, ahol kenyeret és zsömlét egyaránt árulhattak, a pékek sütödéi közelében állhattak. A sajt után adóztak, ezért bekerült a törvénykönyvbe.[44] Ugyanitt árusíthatták „a túrót, vajat, tejszínt, tejet, tejfölt, tojást és ezekhez hasonlókat” – amint a Budai jogkönyv írja,[45] és ahogy ma is van a piacokon.

A búza szekereken és hajókon érkezett,[46] keveset a város határában is termesztettek. Mivel csak a vámját említi a törvénykönyv, árusítási helyére csak következtetni lehet. A mai Dugonics tér korábban a Búza tér nevet viselte (1826 Búza piac, 1859 Búza tér, 1878 Dugonics tér).[47] Feltehetően már korábban árusították itt a búzát a többi gabonafélével együtt, talán a középkorban is. Éppen ezért lehetett a vásártérnek az élelmiszer piactól délre eső legtávolabbi helye, amely immáron a Középvárosban, másképpen Külpalánkban terült el.

A Középvárosban, azaz a Külpalánkban az állatvásár helye után északra és északkeletre a törvénykönyv szerint a tűzifát, a faszenet és a szénát árulták. Terjedelmes méreteik miatt kerültek a piac szélére a búzapiachoz hasonlóan. Értük csak jelképes összeget kértek helypénzként. „A szekérrel tűzifát hozóktól egy darab tűzifát és a faszenet hozóktól egy marok faszenet és a szénát hozóktól egy marok szénát szedjenek”.[48] Bár a források nem említik, az élelmiszer, só és hús, valamint kenyér elárusító helyein talán álltak bódék és sátrak hasonlóan más vásárhelyekhez. A leírt módon – talán nem tévedünk – karéjozta a várat a vásártér a középkorban és a török kor egy részében, majd újra átívelte azt a 19. századig.

Az élelmiszer piacot a búzapiaccal összekötő utcákban, például Nagy utca, a mai Oskola utca mintegy a piac részeként számos üzletben kínáltak portékákat. Létükről már pusztulásuk után tájékoztat egy török kincstári forrás: „Az egykor a szegediek birtokát képző, hosszú idő óta romos boltokért és házakért Piri halfa és Ahmet bölük basi 1500 akcsét fizetett”.[49] E házak és boltok emlékét az 1965-ben lebontott „török ház” pincéje őrizte.[50] A Középkorból megmaradt pincéjében feltehetően bort tároltak, amelyet a Szerémségből hoztak. Egy részét tovább szállították Lengyelország felé, a másikat pedig helyben kínáltak eladásra. A törvénykönyv előírja: egy hordó borért 12 és fél akcsét fizessenek.[51]

Ezen üzletekben árultak fűszert, borsot, sáfrányt és szegfűszeget,[52] továbbá sokféle hsználati cikket, díszítő tárgyakat (több ötvös tartott fenn műhelyt Szegeden) és egyebeket. Közülük találunk néhányat Zsigmond lengyel királyfi említett számadás könyvében. Az előkelő utas tömjénnel, amelyet a városban vásárolt, feltehetően az egyik gyógyszertárban, illatosította szálláshelyét. A füstölni valót, ha valóban dohányt jelent, ugyanott vehette. Tudvalevő ugyanis, hogy már a 15. században, az amerikai dohány megjelenése előtt pipáztak hazánkban. Feltehetően Törökország felől érkezett a füstölni való. A pénztári elszámoláshoz szükséges papírt ugyancsak Szegeden vásárolhatta egy üzletben. Fürdőt vett a városi fürdőben, helyi lantos szórakoztatta, továbbá kártyázással múlatta az időt.[53] Az előkelő vendég mindent megtalált a városban, amihez bőséges árukínálatot nyújtottak a szegedi piacok, amelyek valamelyikén a hét minden napján vásárolhattak az oda kilátogatók. Amint a Törvénykönyvből kiderül, Szegeden a kofák (viszonteladók) és a saját terményeiket, termékeiket a vevők számára kínálók egyformán árusíthattak, sőt házakhoz ugyancsak vihettek cikkeket eladásra.[54]

Az említett boltok és maga a vásártér egyaránt kivették részüket a távolsági kereskedők adásvételeiből. Mint ismeretes, az Alföldről főképp a szarvasmarha és marhabőr áramlott nyugat felé, onnan pedig a szövet, posztó és vasárú érkezett. Dél-kelet alföldi távolsági kereskedelem központjaként tárgykorszakunkban és a 16. század utolsó harmadáig létezett Szeged és egyre gyengülve fennált e kereskedelmi hálózat. Hogy milyen nagy számú és mennyiségű szövet és posztó áruféleség fordult meg és cserélt gazdát a szegedi vásártéren és boltokban, azt Szakály Ferenc összesítette javítva a forráskiadás szövegét. Érzékeltetve a bőséget leírjuk a ruhaanyagfélék nevét: skarlát, gránát, londis, pingomál, dimi, ewejszin, diszpolum, portokal, norporgar, boroszló, igler, tarjanin.[55] Ne feledkezzünk meg a borkereskedelemről sem. A pesti kereskedők mellett a szegediek szállították a bort Lengyelország felé mindaddig, amíg a szerémségi borvidék el nem pusztult. Közben és utána Baranya és Somogy megyéből is szállítottak Szegedre bort. A Törvénykönyv adatai mutatják, hogy abból mekkora jövedelemre számított a török hatalom.[56] Mindezt lehetővé tette a határok átjárhatósága. A „német oldalról” és a Tisza másik odaláról érkező árucikkekről és élőállatokról ugyancsak szól a Törvénykönyv.[57]

A szegedi középkori piacok helyét, árusítási idejét és elsősorban a főpiacon kínált árucikkeket vettük számba írásunkban, hozzá felhasználva török kori adatokat. Szegeden főképp a helyi és a város piackörzeteiben létrehozott áru forgott, ám gazdaggá főképp a távolsági kereskedelemből származó haszon tette, tárgyaiból pedig a város és piackörzeteinek lakossága bőségesen részesült.

Megjelent a folyóirat 2022. januári számában

Jegyzetek

[1] Tringli István: Vásártér és vásári jog a középkori Magyarországon. In. Uő: Szokás és szabadság Budapest, 2017. 138–185. o.

[2] Zsigmond-kori oklevéltár II. 2. (1407-1410). 5649. sz. Összeállította Mályusz Elemér. Budapest, 1958.

[3] Tringli István: Hatalmaskodások a középkori Magyarországon. Vác–Budapest, 2020. Kézirat. 429. o.

[4] Somogyi-könyvtári műhely. Szerk. Péter László. Szeged 1983. 4. 231–232. o. Palásti László fordítása.

[5] Kristó Gyula (szerk.): Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983. A vonatkozó részt Petrovics István 408–409. o. és Kulcsár Péter 371. o. írta. Reizner János: Szeged története IV. Szeged, 1900. 28. sz. 50–51. o.

[6] Weisz Boglárka: Vámtípusok a középkor első felében. Adattár. In: Uő.: A király ketteje és az ispán harmada. Vámok és vámszedés Magyarországon a középkor első felében. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet. 2013. 9–15. o., 357–358. o.

[7] Reizner i. m. 89–90. o. Máté Zsolt: Szeged helyrajzi rekonstrukciója eltérő rendezettségű XVI. századi összeírások számítástechnikai egybevetéssel. In: Uő: Akivel oldottál, azzal köss. Tanulmányok Szeged múltjából. Szeged, Areión Könyvek, 2020. 20. o. Tringli István: Vásártér és vásári jog a középkori Magyarországon. In. Uő: Szokás és szabadság Budapest, 2017. 173. o.

[8] Mazuran, Ive: Čudesa Ivana Capistrana. Ošiek, 1972. 108. sz.

[9] Blazovich László: Szeged történeti helyrajza. A kezdetektől a középkor végéig. In: Blazovich László (szerk.): Szeged várostörténeti atlasz 3. Szeged 2014. 7. o.

[10] Máté Zsolt: Szeged XVI. századi helyrajza. In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből XIV. Szeged, 1989. 5–75. o. Máté Zsolt: Szeged helyrajzi rekonstrukciója eltérő rendezettségű XVI. századi összeírások számítástechnikai egybevetéssel. In: Uő: Akivel oldottál, azzal köss. Tanulmányok Szeged múltjából. Szeged, Areión Könyvek, 2020. 20. o és 2. sz. térkép.

[11] Bálint Sándor: Szeged reneszánsz kori műveltsége. Humanizmus és reformáció 5. Budapest, 1975. 28. o.

[12] Máté Zsolt: Szeged helyrajzi rekonstrukciója eltérő rendezettségű XVI. századi összeírások számítástechnikai egybevetéssel. In: Uő: Akivel oldottál, azzal köss. Tanulmányok Szeged múltjából. Szeged, Areión Könyvek, 2020. 19–20. o.

[13] Das ofner Stadtrecht. Eine deutschprachige Rechtssammlung des 15. Jahrhunderts aus Ungarn. Hrsg. von Karl Mollay. Budapest, 1959. Magyar fordítása: Buda város jogkönyve. Közreadja: Blazovich László, Schmidt József. Szeged, 2020. 154. sz. Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig (1541-ig). In: Gerevich László, Kosáry Domokos (szerk.): Budapest története a későbbi középkorban és a török hódoltság idején. Budapest története II. Budapest, 1973. 16–17. o. és térkép. Benda Judit: A kereskedelem épületei a középkori Budán II. Mészárszékek háza, zsemlyeszékek háza, árucsarnok. Tanulmányok Budapest múltjából. Budapest, 2012. 7–42. o. Végh András: Buda város középkori helyrajza I–II. Budapest, 2006–2008. Passim. Uő. Buda I. 1686-ig. Magyar várostörténeti atlasz 4. Budapest, 2015. 103–104. 96. o.

[14] Debrecen város magistratusának jegyzőkönyvei 1550/1551. Fordította és a válogatást végezte Balogh István. Szerk. Szendrey István. Debrecen 1982. 149/1. sz.

[15] Blazovich László: Városok az Alföldön a 14–16. században. Szeged, 2002. 155. o.

[16] Buda város jogkönyve 154. sz.

[17] Petrovics István: Oklevelek Szeged középkori történetéhez. In: Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica LXVI. Szeged 1979. 62. o.

[18] Kristó Gyula (szerk.): Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983. Petrovics István, 409. o.

[19] Máté Zsolt: Szeged helyrajzi rekonstrukciója eltérő rendezettségű XVI. századi összeírások számítástechnikai egybevetéssel. In: Uő: Akivel oldottál, azzal köss. Tanulmányok Szeged múltjából. Szeged, Areión Könyvek, 2020. 25. o. Atlasz B. 1.

[20] Reizner i. m. 56. o.

[21] Kristó Gyula (szerk.): Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983. 471. o. A vonatkozó részt Kulcsár Péter írta.

[22] Máté Zsolt: Szeged helyrajzi rekonstrukciója eltérő rendezettségű XVI. századi összeírások számítástechnikai egybevetéssel. In: Uő: Akivel oldottál, azzal köss. Tanulmányok Szeged múltjából. Szeged, Areión Könyvek, 2020. 25. o.

[23] Apró Ferenc: Az Alsóvárosi temető. In: Szeged. Magyar várostötténeti atlasz 3. 80–81. o. Atlasz. B. 1.

[24] Kristó Gyula (szerk.): Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983. 471. o

[25] Vass Előd: A szegedi és csongrádi náhije 1548. évi török adóösszeírása. In: Farkas József (szerk.): Tanulmányok Csongrád megye történetéből II. Szeged, 1979. 5–80. o. Különösen 34–36. o.

[26] Buda város jogkönyve 154., 155. sz.

[27] Reizner i. m. 89–90. o.

[28] Máté Zsolt: Szeged helyrajzi rekonstrukciója eltérő rendezettségű XVI. századi összeírások számítástechnikai egybevetéssel. In: Uő: Akivel oldottál, azzal köss. Tanulmányok Szeged múltjából. Szeged, Areión Könyvek, 2020. 25. o.

[29] Pl. Szeged és Újszeged a 18. század végén, 1790. körül. In: Szeged atlasz. A. 3. 4.

[30] Szakály Ferenc: Kereskedelem. In: Kristó Gyula (szerk.): Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983. 572–573. o.

[31] Apró Ferenc: Utcák. In: Szeged atlasz 74. p.

[32] Vass Előd i. m. 34. o.

[33] Szakály Ferenc: A „Szegedi diaszpóra”. In: Kristó Gyula (szerk.): Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983. 552–554. o.

[34] Törvénykönyv 8. sz.

[35] Buda város jogkönyve 154. sz.

[36] Káldy-Nagy Gyula: Szegedi török számadáskönyvek az 1585–1588-as és az 1670 évekből. Dél-alföldi évszázadok 18. Szeged, 2002. 40. 44. és tovább.

[37] Törvénykönyv 3. sz.

[38] Kristó Gyula (szerk.): Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983. 472. o.

[39] Divéki Adorján: Zsigmond lengyel herceg budai számadásai. Budapest, 1914. A szegedi részt fordította Blazovich László. In: Szeged folyóirat 1997. február. 30. o. Újabb kiadás: Rábai Krisztina: Jagelló Zsigmond herceg udvarának számadáskönyve 1504-1507. Budapest, Quintus Kiadó, 2014.

[40] Törvénykönyv 6. 7. 14. 15. sz.

[41] Törvénykönyv 7. 8. sz.

[42] Törvénykönyv 10. sz. Káldy-Nagy Gyula 2002. 68. 100. 176. sz.

[43] Buda város jogkönyve 154. sz.

[44] Törvénykönyv 11. sz.

[45] Buda város jogkönyve 154. sz.

[46] Törvénykönyv 4. 5. 16. 26. sz.

[47] Apró Ferenc 2014. 71. p.

[48] Törvénykönyv 9. sz. 28. sz.

[49] Kristó Gyula (szerk.): Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983. 539. o.

[50] Máté Zsolt: Egy épület titkai – Amit még meg lehet tudni a „Török ház”-ról. In: In: Uő: Akivel oldottál, azzal köss. Tanulmányok Szeged múltjából. Szeged, Areión Könyvek, 2020. 80–87. o.

[51] Törvénykönyv 24. sz.

[52] Törvénykönyv 25. sz.

[53] Lásd a 38. jegyzetet!

[54] Törvénykönyv 26. sz.

[55] Szeged története 1. 573. p. A ruhaanyag azonosításához lásd: Székely György: Posztófajták a német és nyugati szláv területekről a középkori Magyarországon. Századok 1975. 765–794. Fekete Lajos: Budapest a török korban. Budapest története III. Budapest, 1944. 209. p.

[56] Kristó Gyula (szerk.): Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983. 472–475, 570–576. o. A vonatkozó részt Kulcsár Péter és Szakály Ferenc írta. Törvénykönyv 24., 25. sz. és passim.

[57] Törvénykönyv 21., 25. sz.