Bátyi Zoltán: Egész Európában népszerűsítette szülővárosát a bőgőművész zenetanár

Kiszin Miklós munkásságát Szeged Kultúrájáért-díjjal ismerték el

A szórakoztató zene szinte minden ágában nagy sikert aratott az elmúlt évtizedekben Kiszin Miklós zenepedagógus, bőgőművész. A kivételes tudású zenész – akit Szeged városa idén a Szeged Kultúrájáért-díjjal tüntetett ki – egy szoba-konyhás lakásból indulva járta be Európa szinte minden országát, erősítve szülővárosa hírnevét Stockholmtól a Kanári-szigetekig. Az 1957-ben született zeneművész hosszú pályafutásának legfontosabb állomásai közül mindenképp ki kell emelni a szegedi konzervatóriumot, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolát, ahol diplomáját szerezte, a Molnár Dixieland Bandet, amelynek 1986 óta tagja, és a Deák Ferenc Gimnáziumot, hiszen már harminc éve dolgozik itt énektanárként. De a legfontosabb a család – emelte ki beszélgetésünk során Kiszin Miklós –, hiszen ez indította el zenészi pályáján, és ez támogatta mindig abban, hogy sikeres legyen a színpadokon.

– Szegeden a Kiszin név minden zenebarát számára nagyon ismert. De ugye nem bántom meg, ha azt mondom: ez az ismertség nem az Ön személyével kezdődött?

– Egyáltalán nem, sőt, örömmel veszem, hogy még mindig sokan emlékeznek édesapámra, aki mellett hosszú évekig engem a „kis Kiszinként” emlegettek. És édesapám nagyon sokat tett azért, hogy neve ma is éljen a köztudatban, hiszen roma zenészként, a nagybőgőzés mellett, rendkívül aktív tevékenységet fejtett ki egész élete során. Szakszervezeti vezetőként – dolgozott ugyanis egyebek mellett a Zeneművészek Szakszervezetének elnökeként – számos roma és nem roma zenész oktatásában, pályájának elindításában segédkezett, és azért is rengeteget tett, hogy Szegeden a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben olyan pezsgő zenei élet zajlott, amivel csak a fővárosban lehetett találkozni.

– Ilyen híres zenész apa mellett, gondolom, nem is volt más választása, mint zenei pályára lépni?

– Ha arra gondol, hogy netán a család erőltette rám a zenét, azt kell, hogy mondjam, ez nem igaz. Első meghatározó élményem például egy hangversenyzongora volt, ami a mi Lengyel utcai, kis szoba-konyhás lakásunkban hatalmas helyet foglalt el. Ezt láttam pici gyerekkoromtól, és ettől a zongorától vezetett az utam a Tábor utcai zeneóvodáig, ahol zenei tanulmányaimat kezdtem el. Természetesen a családi háttér is meghatározó volt, hiszen például anyai ágon Csemer Batla Kálmán cigányprímásként és dalszerzőként vált elismertként, míg Csemer Géza, aki az első roma musical, a Piros karaván szerzője, az unokatestvérem volt. Sorsom formálásáról szólva nem szabad megfeledkezni Szeged városáról sem. Édesapám kapcsán már említettem a városunk pezsgő zenei életét. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, de ifjabb koromban, ha valaki végigsétált Felsővárostól Alsóvárosig számtalan olyan vendéglátóhelyre térhetett be, ahol élőzene szórakoztatta a közönséget. Természetesen én is megfordultam a legtöbb helyen, magával ragadott a szórakoztató zene, a hangulat, és ezek az élmények voltak rám olyan hatással, hogy végül ne a komoly zenét válasszam. Bár 7 évig csak zongoráztam az általános iskolában, végül mégis más útra léptem. És megint csak édesapámat kell említenem, aki kiváló muzsikusként bejárta Európát, zenélt Hollandiában, Belgiumban, Németországban, s bár a gyerekeit, a nővéremet és engem sem engedték ki hozzá a nem egyszer hónapokig tartó turnéjára, ezernyi élményt hozott haza. Szavaiból kiéreztem, milyen is az élet a szabad világban, és természetes, hogy én is hasonló utat akartam bejárni.

– De végül is nem a cigányzene mellett tette le a voksát, mondhatjuk, e téren nem folytatta a családi hagyományokat.

– Kézenfekvőnek tűnt, hogy apám nyomdokaiba lépjek, de gondoljunk csak vissza: a hetvenes években egy egészen új zenei sokszínűség alakult ki a világban, amit én jól megismerhettem, hiszen édesapán Nyugatról mindig a legjobb lemezeket hozva ajándékba érkezett haza. Beatles, Rolling Stones bűvöletében éltem, de a szegedi Sárga ingesek zenekari bulijain is azt éreztem, nem a komolyzene az én világom. Különösen a basszus gitár hangzása varázsolt el, és ezt látva édesapán a zeneiskola bőgőszakára íratott be. Kezdőként a nulláról indult itt bőgős pályafutásom, de Vadász Ilona tanárnő kiváló munkájának, no meg a befektetett sok munkának köszönhetően mire befejeztem a Tisza-parti Gimnáziumot, elég magas szinten elsajátítottam a bőgőzést.

– Annyira, hogy már vállalhatott fellépést is?

–   Egészen pontosan 18 éves koromban dobtak a mélyvízbe – hétfőtől az Égő Aranyban fogsz zenélni, mondta egyszer apukám. Itt kiderült, hogy basszus gitárosként kell zenélnem, ami ugyebár nem sokban tér el a bőgőtől, hacsak nem a méreteit nézzük, de azért mégiscsak egy más hangszer. Az elején féltem is rendesen, de kiderült, a gitár is elég jól megszólal a kezemben. Ám az is világossá vált számomra gyorsan, hogy az úgynevezett vendéglátós zenélés sem az, ami kielégítené vágyaimat. Mivel közben azt is látnom kellett, hogy a zenészi pálya nem kínál biztos megélhetést, úgy döntöttem, tanári diplomát szerzek, és a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára jelentkeztem, ahol végül magyar-ének szakon fejeztem be a tanulmányaimat. De közben a tanulás mellett minden időmet a zenélés töltötte ki. Játszottam a főiskola kamarazenekarában, előfelvételis katonaként pedig Jánoshalmán még zenekart is alapítottunk, amivel 1977-ben elindultunk a Ki mit tud?-on is, és ha a tisztünk egy rossz címválasztás miatt nem tilt el a folytatástól (Kerítés című dalunkkal akartunk indulni a tévés felvételen, de ilyen címmel egy szocialista katonazenekar nehogy már színpadra lépjen, mondta ő…), nagyobb sikert nem érhettünk el. Megjegyzem, közel sem mellékesen: a jánoshalmi zenekarunk kiváló dobosa nem más volt, mint Bubik István, a későbbi színművész.

– Ha belophatok egy személyes szálat a beszélgetésben, elárulom: én Önt először egy country zenekarban láttam játszani.

– Ez könnyen meglehet, hiszen 1978-ban Savanya István barátom, aki azóta Kanadában költőként és zenészként is hírnevet szerzett magának, még angol szakos diákként hívott meg zenekarába, ami Bluegrass Pilgrims Band néven vált ismerté az ezt követő években.  Zenénket Savanya Pista feleségének, Várkonyi Eszternek különlegesen gyönyörű énekhangja segítette abban, hogy évekig számtalan meghívásnak tehettünk eleget. Játszottunk ifjúsági táborokban, koncerteztünk klubokban, felléptünk a Szegedi Ifjúsági Napokon, országos elismertségünket jelezte, hogy országos újságok címlapján is megjelent a zenekar fotója. De 1983-ra elfáradni látszott a country műfaj, Savanyáék külföldre távoztak, a zenekar megszűnt. Ekkor már tanítás mellett folytattam a zenélést. Előbb a szőregi, majd az ásotthalmi általános iskolában tanítottam, és munka mellett 1984-től a Hóra zenekarban játszottam. És két évvel később rám talált Molnár Gyula…

– Vagyis elérkeztünk pályafutása legnagyobb sikereihez, amiket a Molnár Dixieland tagjaként élhet át azóta is…

– Így igaz. Sokan mondják, hogy igazi zenész karriert csak akkor lehet elérni, ha a sikerre áhítozó muzsikus, zenéljen bármilyen műfajban is, felmegy Budapestre. Én ezt egy percig sem éreztem így. A Molnár Dixi, ahogy minket szólítanak, bejárta egész Európát, játszottunk Stockholmban éppen úgy, mint a Kanári-szigeteken, és alig tudnék olyan európai országot említeni, ahol ne tapsoltak volna a mi zenénknek. Volt olyan nemzetközi fesztivál Drezdában, ahol harminc zenekar közül sikerült a legjobb kettőbe bekerülnünk, máskor a német ZDF televízió közvetítette élőben a zenénket, de Franciaországban a St. Raphaelben rendezett jazzfesztiválon is nagy sikerünk volt. Különösen a két frontember, Molnár Gyula zenéje és Garai Márta éneke ragadta magával a közönséget, de bízom benne, hogy a bőgőjátékokkal én is tettem valamit az elismertségünkért. A rengeteg fellépés során egyébként mindig nagyon fontosnak tartottuk, hogy hazánkat és azon belül is Szegedet népszerűsítsük. Csak érdekességként: volt olyan hely, ahol Paprikás dixieland néven szólítottak színpadra.

– És mindezt a sok sikert, fellépést tanítás mellett sikerült elérnie, megélnie?

– Ahogy mondja. Nem volt könnyű összeegyeztetni a tanári feladatokat a rengeteg gyakorlással és fellépéssel, de hálásan mondhatom, hogy mindenkori iskolaigazgatóim és pedagógus kollégáim minden segítséget megadtak ahhoz, hogy ez sikerüljön. Természetesen soha nem éltem vissza ezzel a megértő segítséggel. Hogy egy példát említsek: egy holland-német turné bejezésekor például Münchenben úgy szálltunk kocsiba, hogy aztán egyhuzamban levezessek 800 kilométert, hogy másnap már a tanári dobogó állhassak.  Külön is meg akarom említeni Kovács László igazgató urat, aki a Deák Ferenc Gimnáziumban kínált állást, és olyan feltételeket teremtett a tanintézetben a zenei oktatáshoz, ami országosan is párját ritkította. Erre alapozva egy hosszabb amerikai tartózkodás után (egy évig éltem ugyanis feleségem ösztöndíjának köszönhetően Dallasban), felhasználva az ott megélt élményeket sikerült megalakítanunk a Deák Big Bandet, amely azóta is sikeresen működik az iskola egykori és mai diákjaiból álló csapatként. Egyébként nem véletlenül emeltem ki feleségem szerepét, ugyanis a tanártársaim mellett családomnak is szeretnék köszönetet mondani azért a sok segítségért, amit ahhoz nyújtottak, hogy eddig több mint kettő és félezer koncerten állhattam a színpadon félprofiként, tanári munkám mellett.

– Egyébként hogy látja tanárként: a mai fiatalok mennyire fogékonyak a zenére?

– A technika rohamos fejlődése azt eredményezte, hogy a világ teljesen kinyílt a zenét szeretők számára. A legkülönbözőbb irányzatok, a legnevesebb művészek, a leghíresebb dalok azonnal elérhetők a világhálón, és a XXI. századba beleszületett nemzedék él is ezekkel a lehetőségekkel. Nekem az a feladatom, hogy megpróbáljam felmutatni számukra, mi az, ami értékes a zenében, és mi az, amit egy meghallgatás után jobb máris elfelejteniük. Tehetséget látva arra is igyekszem ösztönözni a tanítványaimat, hogy ne csak hallgassák, hanem műveljék is a zenét. Lehet, hogy tudásuk nem lesz elég egy nagy zenész karrierhez, de a zene ezernyi élményt tartogat számukra akkor is, ha csak baráti közösségben, vagy családi körben művelik. Aminek örülök: sokan hallgatnak a hívó szóra, és belevágnak a zenélésbe. Ami viszont kicsit elszomorít: úgy tűnik számomra, hogy a legtöbb fiatalból hiányzik az elszántság, a kitartás, ami a rengeteg gyakorláshoz kell. Márpedig sok munka nélkül siker nem érhető el. Mondhatom ezt sok-sok év tapasztalatával, ismerve rengeteg művészsorsot, benne sok sikert és kudarcot.

Megjelent a folyóirat 2022. áprilisi számában