Vágfalvi Zoltán Csaba: Egy sértődött pap hazaszeretete. Várossy Gyula igazságküzdelmei

1921 tavaszán több napilap értekezett egy megjelenés előtt álló memoárról, melyet szerzője fizetett hirdetésekben is propagált.[1] A szélsőjobboldali Új Nemzedék már ekkor gúnyt űzött az emlékíróból, amiért az a könyv kinyomtatásához a hazai zsidóságtól kért anyagi támogatást. Az újság szerint azért, hogy busás jövedelemért cserébe római katolikus magyarként védje meg a zsidókat.[2] A hírverés alapján egy jelentős történelmi szereplő elfeledett remekművére, szenzációs korrajzra, szaftos leleplezésekre is számíthatnánk, de nem ezt kapjuk. A könyv szerzője Várossy Gyula, a jómódú szegedi családba született katolikus pap, aki sértődöttségét, indulatait vetette papírra zilált, helyenként gyermeteg stílusban, önmagát és vélt igazságát ismételgetve.[3] Célom nem az emlékirat recenzálása, vagy tartalmi ismertetése. Azt mutatom be, miként gondolkodott ez az önnön jelentőségét messze túlbecsülő, rendkívül hiú, de naivan jó szándékú ember a frissen hatalomra jutott politikai kurzusról. Mit értett hazaszereteten, hazaáruláson, nemzeten, hogyan próbálta értelmezni kora társadalmi jelenségeit, köztük az egyre hangosabb és haragosabb antiszemitizmust.

A „túlfeszült lényeglátó” katolikus pap

Bár életében valószínűleg mindent megtett, hogy neve, tettei, irodalmi művei fennmaradjanak, halála után néhány évvel már nem sokan beszéltek róla. Amellett, hogy volt egy nálánál híresebb Várossy Gyula nevű egyházi személy − székesfehérvári püspök, majd kalocsai érsek −, Ferenc Józseftől kapott lovagkeresztje, érzelmektől fűtött írásai, szőlőmoly elleni szabadalma, sorozatos perei sem voltak elegendők az örökérvényűséghez.

Várossy Gyula (1858–1926) életrajzából itt csak annyit szeretnék összefoglalni, amennyi gondolkodásmódjának, érzelmeinek megértéséhez szükséges. Az egyik tényező mindenképpen 1848-as nemzetőr édesapja volt. Ez meghatározhatta egész életén át tartó függetlenségi szemléletét. 63 évesen írott emlékiratának ajánlásában is leszögezi: a Mohács előtti haza feltámadását kívánja. Ez számára a Habsburgok előtti országot jelenti, az osztrák uralom alatti Magyarország ugyanis szerinte nem volt független.[4] Liberális „sérelmi kurucságával”, érzelmi kitöréseivel Várossy tipikusan a szekfűi kismagyar utat járta.[5]

Kalocsai teológiai tanulmányainak befejezése után római katolikus pap lett, segédlelkészként szolgált Battonyán, majd 17 évig, 1894 és 1911 között volt kisteleki plébános. Regényeket, novellákat, ömlengő, javarészt giccses újságcikkeket írt leginkább műkedvelői szinten, önmagát jeles és sikeres alkotónak vélve. Szőlészkedett, szabadalmaztatott is egy szőlőmolyok elleni szert.[6] Mindeközben politizált, megpróbálván a „nagyok” közé kapaszkodni, de ezzel is csak úgy járt, mint az írással. Ideig-óráig feltűnést keltett, egyes kortársait dühítette harsány igazságkeresése, elveihez való makacs ragaszkodása, mások inkább megmosolyogták, de soha nem sikerült a politikai élvonalba küzdenie magát. Az 1896 és 1901 közötti ciklusban az erdélyi csíkkarcfalvi kerület képviselőjévé választották a Függetlenségi és 48-as Ugron Párt programjával. Ő volt a terminus egyetlen függetlenségi elveket valló papja a képviselőházban. Heves szónoklatait pártjában kedvelték, az obstrukció időszakában gyakran adtak neki feladatot, „hiszen ő akármikor is elbeszél egy-két rövid órácskát.”[7]

A csíkkarcfalvi mandátumért nem indult újra, és a kisteleki plébánosságról is maga mondott le. Szülővárosába visszaköltözve közíróként tevékenykedett és a helyi függetlenségi körökben volt aktív. Azon „bűnöket”, melyekért kortársai egy része megbélyegezte, főként 1919-ben „követte el.” Ilyen volt aktív részvétele a Délmagyarországi Papi Tanácsban[8], ahol szószólója volt a papi nősülés engedélyezésének, ilyen volt a Békeműhely, ahol a szegedi munkásságot igyekezett állítása szerint antibolsevista szellemben szervezni, és ne feledkezzünk meg a Szegedi Friss Újságnak írott harcos vezércikkeiről. Ezekhez jött még, amikor 1911-ben beszédet mondott Löw Lipót néhai főrabbi születésének 100. évfordulóján. E tevékenységei miatt kapta meg a „kereszténység árulója”, a „hazaáruló”, a „zsidó-kommunista” jelzőket, és e vádak elleni védekezésül írta meg szenzációsnak szánt, valójában hatástalan memoárját. Élete utolsó harmadára ráilleszthető mindaz, amit Bibó István az általa túlfeszült lényeglátóknak nevezett emberekről írt.[9] 1901-ben kivonult az országos politikából, 1911-ben a kisteleki plébániát is otthagyva szegedi lakásába húzódott, szőlőjét eladta. Mind több ellenséget szerezve vívta harcait az általa vélelmezett igazságért, majd emlékiratában magára vállalta a lényeg kimondását.

A továbbiakban nem azt elemzem, miként sikerült e lényegkimondás, vagy mekkora az emlékirat valóságtartalma. Azt vizsgálom, miként értelmezte a szerző saját habitusának megfelelően a hazaszeretet-hazaárulás fogalompárosát, mit jelentett számára a nemzet, hogyan gondolkodott az antiszemitizmusról.

Hirdetés A világ 1921. április 16-i lapszámából

„A hazaáruló könnyei”

Ami Várossy Gyulát a legérzékenyebben érintette, a hazaárulás vádja volt. Könyvében szenvedélyes kirohanásokkal bizonygatja hazaszeretetét és azt, miért nem lehet ő hazaáruló. Nagy sértettségében még egy klapanciát is elkövetett „A hazaáruló könnyei” címmel.[10] Megbántottsága, felháborodása színpadias, drámai, de őszinte. Mégpedig azért, mert mindent, amit tett, mondott, azt liberális politikai meggyőződése, keresztény identitása mentén tette, mondta, így képtelen volt önmagára értelmezni a hazaárulás fogalmát.

Várossy ellenfelei hazaárulásnak minősítették, hogy kiállt a zsidóság mellett, amikor a közbeszédet és közgondolkodást mindinkább eluralta az antiszemitizmus. Nem kelt ki elég erőteljesen a kommunizmus ellen, felebarátaiként kezelte a munkásokat akkor, amikor a Tanácsköztársaság rémtetteiről szólt minden, és a bolsevik uralomtól megmenekült Szeged az ellenforradalmárok bázisává vált. Ellenfelei nézőpontjából Várossy hazaárulása leginkább abban nyilvánult meg, hogy nyíltan kritizálta az ellenforradalmi kurzus bizonyos jelenségeit. Mivel pedig véleményével kisebbségben maradt, könnyen süthették rá a sértő billogot.

Könyvében Várossy hosszan értekezik az ellenforradalmi rezsimről és amellett érvel, miért nem keresztény az önmagát kereszténynek mondó rendszer. Kurzuskeresztényeknek nevezi az őt támadókat, kurzuslapoknak a vele vitatkozó sajtót. Azt, hogy szerinte mi az igazi keresztény kurzus, így fogalmazza meg: „A legmagasztosabb világirányzat az, melyet Krisztus hozott az emberiségnek.”[11] Azt nem vitatja, hogy az országnak keresztény kurzusra van szüksége, de a „[…] krisztusi keresztényre és nem a politikai keresztényre.” Szerinte utóbbi jelent meg az országban, gyűlölködést, torzsalkodást szítva, miközben tagjai a krisztusi szeretet, összetartozás elvét harsogják.[12] Kérdéseket tesz fel a rendszernek. „A hibákat megértő és megbocsátó melyik ösvényen haladtatok? A kiengesztelésnek hídján átvezettétek-e az összes magyar munkásokat? Megértés céljából szóba álltatok-e a zsidósággal? Tisztában vagytok-e az igazi liberálizmus fogalmával?”[13] Ő maga nemmel válaszol ezekre, majd kimondja, hogy a kurzus nem keresztény, hanem antiszemita, mert egyetlen tartóoszlopa a lecsúszó középosztály bűnbakkeresése, a bűnbak pedig a zsidóság.[14] Várossy nyíltan nem hazaárulóz le senkit, de azzal, ahogyan megadja a hazaárulás fogalmát, mégiscsak megjelöli, kikre gondol. „[…] az ellenséggel összejátszik, elárul, elad és rombol. A nemzeti ideálokat és törekvéseket lábbal tapossa. A haza ellensége, aki nagy néprétegekben gyűlöletet szít, torzsalkodik és nem dolgozik.”[15]

A hazaárulást a hazaszeretet „fonákjaként” határozza meg, utóbbiról pedig bőségesen áradozik. Érzelmes, cikornyás megfogalmazásainak vezérgondolata a becsületes, a haza érdekében végzett közös munka. Ennek ki kell egészülnie a törvény- és jogtisztelettel. „A tunyaságból, szószátyárkodásból, jelszavaskodásból és gyűlölködésből még egy ország sem élt meg, de jó néhány már elpusztult.” – figyelmeztet.[16] Nem felejti ki az áldozathozatalt sem. „A gyakorlati szeretet abban áll, hogy érette teszünk, vagyis dolgozunk, szenvedünk, ha kell, vagyont, vért és életet áldozunk.”[17]

Ez utóbbi idézettel meg is érkeztünk oda, amit a hazaszeretet definiálásakor Benedict Anderson a szülőföld iránt érzett politikai szerelemnek nevez.[18] Mint az angol szerző kimutatja, a hazáról jobbára a rokonságra, az otthonra vonatkozó szavakkal szoktak írni. Várossy „A hazaáruló könnyei” című versében az édesanyjára emlékezik, másutt gyakran említi a „földet”, mint a haza szinonimáját, de ami őt kifejezetten jellemzi, az a következő idézetben fogható meg: „Mi a hazaszeretet? A szív legnemesebb érzéséből, a lélek legfenségesebb gondolatából, s a becsületes kezek tisztes és szívós munkájából, a nemzeti eszmék ormára épített isteni templom. […] s a bazilika oltárát az áldozatot hozók, az egy célra törő, egyet: a haza nagyságát akaró honfiak fonják koszorúba.”[19] Pap lévén, számára a templom és az oltár jelenítenek meg egyfajta otthont. Ezért helyezi egyházi miliőbe a hazát és annak szeretetét.

Hirdetés Az est 1921. április 22-i lapszámából

A nem okos, mindig szenvedő magyarság

A hazaszeretetről bőségesen ömlengő Várossy nem tudja, nem is akarja megkerülni, hogy a nemzetről értekezzék. E feladatba azonban belebonyolódik, önellentmondásba keveredik, mert történelemszemlélete és a példaképeinek tekintett politikusok nemzetfelfogása nehéz helyzetbe hozzák.

A hazaszeretet szentélyként, templomként megjelenítve ezt írja: „E szent hely megváltó légkörének lángjában elolvad a faji, nyelvi és vallási különbség, testvérként olvadnak össze a szívek, s a bazilika oltárát az áldozatot hozók, az egy célra törő, egyet: a haza nagyságát akaró honfiak fonják koszorúba.” [20] Ez olyan idilli állapot lehetne, mely a szerző által ismert Magyarországon soha nem létezett. Ha csak ezt az egy gondolatsort vennénk szemügyre, azt is vélhetnénk, Várossy egy társnemzeti vagy multinacionális államot vizionál, hasonlót, mint amilyet napjaink társadalomtudósai is rendszeresen felvázolnak az asszimiláló nemzetállam alternatívájaként.[21] Kikiálthatnánk őt a kora előtt járó prófétának, vagy a modern társadalomkutatás előfutárának. Ennek alátámasztására szolgálhatnának a következők is: „A haza terület, mely akkor válik nemzetivé, ha a benne élő polgárok, legyenek azok más fajúak, vagy más nyelven beszélők, a közös haza szeretetében, megvédésében és felvirágoztatásában lelkileg egyesülnek. […] Az érzés, az odahajtás, nem szünteti meg a nemzeti mivoltot, mely ugyanazon egyhazában (sic!) nem csupán egy törzsfajnak a kiváltsága, hanem minden ott lakó fajnak, legszentebb és el nem vehető tulajdona.” [22] Ha azonban a bekezdés elejére beemelt idézetet újra szemügyre vesszük, kezdhetünk is gyanakodni. A „testvéri összeolvadásban” miért ne lehetne benne az asszimilációnak valamiféle idilli változata? Ha az egész emlékiratot tekintjük, inkább ez, sem mint a multikulturalitás állt közel a szerzőhöz. A Habsburg uralmat a magyarság minden balsorsáért kárhoztató Várossy például ezt írja a dinasztiáról: „Nyakunkra eresztettek minden idegent: a rácot, a svábot, az örményt. […] Ellenben nem bírtuk és nem is engedték, hogy összes magyarhoni nemzetiségeinket magyarnyelvű és lelkű polgárokká neveljük. Együttérző, nemzeti uralkodók alatt, midőn a török kivonult, a magyar céltudatos kultúra alapján, hozzám hasonlatos színmagyarrá válhatott volna még a Zrínyiek horvát népe is.”[23] Ezek már egyértelműen a 19. századi nemzetiesítő gondolattal azonosítható érvek. Inkább arról lehet szó tehát, hogy Várossy naiv liberalizmusa, politikai, emberi csalódásaiból fakadó frusztrációja a felebaráti szeretet krisztusi parancsával keveredve jelenítették meg előtte a multikulturálisnak ható, valójában egy elképzelt, sikereres asszimiláció nyomán kibontakozó vágyképet.

Nem valószínű, hogy emlékirata elkészítése előtt Várossy Gyula hosszas tanulmányokat folytatott volna a nemzetfogalomról. Ahogyan a nemzetállammal kapcsolatban, úgy a nemzetről is a 19. század emberének gondolatait közvetíti. Egészen pontosan így: „Nemzeti a nyelv az intézmények, törvények, műveltség, művészet ipar és minden, melyre a magyar szellem, fölfogás, érzés, minden más népektől elkülönítve, nemes bélyegét rányomta.”[24] E definícióban ugyan nem említi külön a történelmet, de munkájában bőségesen hivatkozik a múlt általa nagyra tartott alakjaira Mátyás királytól Kossuthon át Deákig, de nem feledkezik el saját kortársairól sem, különösen ha hozzá hasonló függetlenségiekről van szó. Leírásában összeáll mindaz – nyelv, érdekazonosság, lélek, szellemi alapelv –, amit másokhoz hasonlóan Ernest Renan is nemzetként definiál, vagy amit Miroslav Hroch objektív kapcsolatok és szubjektív reflexiók kombinációjának tekint.[25] Várossynál is megjelenik a „mi” és „ők”, például amikor egy föntebbi idézetben a rácokról, svábokról, örményekről mint idegenekről ír, pláne, amikor másutt osztrák zsarnokságról, 400 éves osztrák-német igáról kesereg. Ezzel persze megint foszladozik a testvérként összeolvadó népekről szóló vágykép, és végső soron kiderül, a nemzetről értekezve Várossy éles határt húz a magyarok és a többiek közé. Egyetlen kivétel van ez alól: a (hazafias) zsidóság, de ez a következő fejezet tárgya.

Van viszont egy nemzet, melyet Várossy nem tekint, és értelemszerűen nem is tekinthet a zsidósághoz hasonlóan a magyarság részének, de lelki értelemben nem kezeli idegenként. A franciákról van szó, akikhez 1919. július 13-án írt cikornyás, hízelgéstől, testvéri szeretettől túláradó vezércikket a Bastille bevételének 130. évfordulójára.[26] A szöveg keletkezésének nyilvánvaló oka Szeged akkori francia megszállása volt. Érdekessége pedig, hogy bár eredetileg Trianon előtt jelent meg, Várossy beleszerkesztette 1921-es emlékiratába, egyértelművé téve, nem a franciákat tartja felelősnek a békediktátumért. Trianonról egyébként nem sokat értekezik, de arra azért tesz egy alig burkolt utalást, hogy a békeszerződés szerinte szintén a Habsburg uralom következménye.[27] Franciaországban a szabadság valamiféle ideálját látja, és úgy ír róla, mint ha a Bastille ostroma után nem következett volna semmi más, csak a szabadság és az egyenlőség. Sajátos módon veti össze a franciák sorsát a magyarokéval. Szerinte a franciák „az okosak és sokat szenvedők”, a magyarok „a nem okosak, de mindig szenvedők”. A franciák megértésére számítva itt is leszögezi, a magyarság az elmúlt fél évezredben nem volt szabad, a világháborúba pedig az „osztrák-német iga” hajszolta. Nemzete minden felelősségét hárítja, rámutat a bűnösre, és tollát letéve valószínűleg biztos volt benne, tett valamit a hazájáért.

A hazafias és a különös öltözetű

Várossy Gyula viszonyát az antiszemitizmushoz anélkül szeretném bemutatni, hogy a fogalom mély elemzésébe bocsátkoznék. Mindenekelőtt azt állítom, hogy Várossy bármennyire kereste az igazságot, főként a maga igazságát e témában is, bármennyire filoszemitának tartották őt kortársai és azok is, akik a közelmúltban írtak róla, valójában antiszemita volt. Ha nem is az akkori, de az 1945 utáni értelemben mindenképpen. Erről árulkodik könyvének címe is. Megkülönbözteti benne a hazafias és nem hazafias zsidókat, nem lép túl kora szelektív antiszemitizmusán. Ugyanazt követi el, amit ellene elkövettek, ami miatt a könyvét megírta: hazafiatlansággal vádolja a zsidóság egy részét. Ezt az állításomat bizonnyal felháborodottan utasítaná vissza, hiszen nem is értené. Idézné önmagát: „Az antiszemitizmust, mely embertársát gyűlöli, soha nem ismertem, de a romlott, elvetemült ellen fölemeltem ostoromat, bármely sorból is került ki.”[28] Pedig könyve megírásának időszakában az egyházi és a világi közbeszédben elterjedt volt a kétféle zsidót megkülönböztető szemléletmód. Amit Várossy antiszemitizmuson ért, az nem a teljes zsidósággal szembeni ellenérzés. Nem az háborítja fel, hogy a zsidókat általában megkülönböztetik, általánosságban hazaárulózzák, hanem hogy az általa hazafiasnak gondolt zsidókkal is ez történik.

Egy, a magyarságot pozitívan feltüntető, ám felületes kiindulópontot talál. Nemzetét úgy festi le, mint amelyik türelmes, barátságos, befogadó, vallásáért és származásáért senkit nem gyűlölt, csak a háború, a bolsevik diktatúra és ezek következményei, köztük a nyomor és a bűnbakkeresés torzították el. Mint kifejti, miközben a háború után a legtöbb népréteg nyomorral küzdött, „Némely zsidó láthatólag meggazdagodott, egy része nem titkolt jólétben élt, előkelően öltözve sétált, vagy kocsizott. […] A kormányok által, nem tudom miért, beeresztett és megtűrt galíciaiak nevelték a gyűlölet lángját. Budapesten egész kolóniák alakultak belőlök. Különös öltözködésük és viseletük a modern magyar zsidóban is bizonyos ellenszenvet keltett. Az árdrágításhoz, az áruk elrejtéséhez és kicsempészéséhez nagyban hozzájárultak. Ezek bűnét is az összmagyar zsidóságnak kellett viselnie.”[29] Ezzel ki is alakította a maga jó zsidó, rossz zsidó kategóriáit. Előbbiek, a magyar, a „modern” zsidók, akik már asszimilálódtak. Utóbbiak a jöttment idegenek, a frissen bevándoroltak, akiknek még az öltözete is rendhagyó. Mintha közöttük egy sem lett volna, aki a beilleszkedés szándékával érkezett.

A magyar társadalom többségéről Várossy úgy véli, nem antiszemita.[30] Először is felmenti a papságot, vagy legalábbis annak általa józannak minősített részét, csupán a vándorpapok némelyikét marasztalja el zsidógyűlölet miatt. A társadalmi rétegek közül felmenti még a parasztságot és a munkásságot. A középosztály nyomorral küzdő része szerinte nem csak a zsidóságra, hanem minden nálánál gazdagabbra „lázadó lélekkel” tekint, bajaiért nem a háborút és az osztrák uralmat, „inkább a zsidót okolja”. Az iparosok közül a tanoncokat látja antiszemitának, a kereskedőket egyáltalán nem. A magyarságot hangulat antiszemitának nevezi. „Ha igaz, vagy vélt sérelmet szenvedett a zsidó polgártársától, azt szóval, magyarán jóizű káromkodással, fenével, istennyilával és egyéb jókkal alaposan leteremti, azután újra szent a békesség.”[31] Nem veszi észre, hogy miután megnevezett néhány, szerinte antiszemita társadalmi csoportot, és hosszasan elemzi a magyarországi zsidógyűlölet általa vélelmezett okait, ez a bagatelizáló megállapítás sehogyan sem illeszthető gondolatmenetébe.

A magyarországi antiszemitizmus gyökereit vizsgálva tagadja, hogy faji vagy vallási alapja lenne, ezek helyett három elemet nevez meg: az irigységet, a gyűlöletet és az ártási vágyat. Az egész jelenség alapjának ezek közül az irigységet gondolja, hozzátéve, a kicsinyeskedők nem látják a jóléthez vezető sok munkát, teljesítményt, csak a végeredményt. Azt feltételezi, az irigység a társadalom minden, irigylésre méltóbb helyzetben lévő tagja, rétege ellen irányul, nem csupán a zsidóságra. Példaként említi a jobbágyfelkeléseket.[32] Ezzel valójában meglepő irányba fordítja gondolatmenetét. Egy kalap alá veszi a magyar történelem múltbéli társadalmi konfliktusait kora antiszemitizmusával, figyelmen kívül hagyva, hogy a zsidókat Magyarországon azelőtt is megkülönböztették. Sem az izraelitákat, mint egyéneket, sem a zsidó vallást nem tekintették egyenrangúnak. Ennek alapja pedig nem az irigység volt. Sokkal inkább az, hogy a zsidóság etnikumként jelent meg, melynek tagjait egy másfajta hit, nem pedig valamely keresztény vallás kötötte össze, mint a magyar nemzet tagjainak többségét.[33] E jelenséget Szabó Miklós úgy írja le, hogy egy etnikum a politikai közösség részeként lehet az adott nemzet tagja, de kulturálisan ettől elkülönült, saját identitása van. A beilleszkedéshez azonban bírnia kell a többségi nyelvet, ismernie a törvényeket és szokásokat.[34] Itt lényegében megállapítható, hogy akiket Várossy hazafias zsidóknak nevez, az utóbbi feltételeknek megfelelt zsidókat jelenti.

Az imént vázolt ellenszenvre később ráépülhettek egyéb sztereotípiák, vagy akár az irigység is, de ez utóbbi semmiképpen nem lehetett alapja az antiszemitizmusnak. Már csak azért sem, mert a 20. század eleji antiszemitizmust – Várossy állításával ellentétben – nem csak a szegényebb rétegek szították, hanem vagyonosabb polgárok, a katolikus egyházon belül pedig nem csak a vándorpapok, hanem magasabb beosztásúak is. Magát Várossyt sem ipari tanoncok, nyomorgó középosztálybeliek sértették meg. Nem velük szemben kereste a maga és a „hazafias” zsidók igazát, hanem például azon Központi Sajtóvállalat országos és szegedi orgánumaival szemben, mely vállalatot a katolikus püspöki kar is szubvencionált. Akik őt magát is gúnyosan zsidónak mondták, azok szegedi függetlenségi elbarátai voltak, meg az a Zichy Aladár, akit emlékiratában saját tisztelőjeként állít be.[35]

Az irigység, mint ok mellett kitér a gyűlöletre is. Kifejti: „Az antiszemitizmus alatt a gyűlöletet értem szóban, írásban, cselekedetben és érzületben. […] Ily értelemben, a maga általánosságában, a magyar nép nem antiszemita.”[36] E gondolatát visszacsatolhatjuk a nemzetről vallott nézeteihez. A magyarságot ott is türelmesnek, befogadónak írja le. Ebből kiindulva elemzésem is ugyanoda érkezik, ahová egyszer már kifutott: Várossy az ország bajaiért, az antiszemitizmus terjedéséért az osztrákok mellett az általa kurzuskeresztényeknek nevezett honfitársait teszi felelőssé, elfedve vagy fel nem ismerve az ennél jóval mélyebb okokat.

A fejezet zárásaként megemlítem még, amit Várossy Gyula az általa magasztos gondolatnak nevezett cionizmusról gondol. Szerinte a palesztinai zsidó államnak a tagjai azok lesznek, „Akiket máshonnét a pogrom, a szegénység, a jobb sors reménysége, vagy az ősi hagyományok szent rajongása odavitt. Esetleg, különböző segélyekkel odatoboroztak. Ők is mondják, hogy nem kell odamenni mindenkinek, nem is szükséges, idegen államokban is tagja lehet a zsidó nemzetnek, emennek pedig hű polgára maradhat.”[37] Ezen utóbbi gondolatra lecsapva rögtön kijelenti: egyszerre két nemzet tagja senki nem lehet. Nem tudja elképzelni, hogy létezhet egy transznacionális zsidó etnikai tudat, mely a vallás mentén köti egybe az izraelitákat, akik azonban, mint a magyarországi zsidók is, nyelvi és kulturális értelemben a lakhelyükül szolgáló állam többségi nemzetéhez tartozónak vallják magukat. Vajon mit mondana Várossy a két nemzethez tartozásról, a nemzetiesítő eszméről, ha a határon túlra szorult magyarokról kérdeznénk?

Ami az emlékíróból megmarad

Számos tévedése, naivsága ellenére miért ébredhet bennünk mégis együttérzés Várossy Gyulával szemben? Ezt leginkább úgy világíthatom meg, ha röviden összefoglalom, mivel igyekezett igazolni tetteit, miért nem értette az őt ért támadásokat.

Bár plébánosi hivatását 1911-ben feladta, ezután is papi identitását, katolikus meggyőződését hangoztatta, egyházával nyíltan nem helyezkedett szembe. Számos pert indított igazsága védelmében. Mindig megszólalt, ha személyében sértve érezte magát, még saját testvérével is sajtópolémiába keveredett, de soha nem támadta a római katolikus egyházat vagy annak vezetőit. Emlékiratában Bangha Bélát megszólította, de csakis amiatt, mert az általa létrehozott sajtóvállalat terméke volt az Új Nemzedék című szélsőjobboldali lap, ami ellen a 2. számú lábjegyzetben említett sajtópert indította. Tetteit is Csernoch János hercegprímás megnyilvánulásaival igyekezett igazolni. A szegedi Békeműhely kapcsán – az ebbeni részvétele miatt akasztották rá a kommunista jelzőt – egy 1919-es főpásztori levélre hivatkozott, melynek „szelleme az evangélium alapján parancsolt: a jogaikért és létfenntartásukért küzdő munkásságot oltalmamba vettem.”[38] A korabeli sajtóbeszámolókat és Várossy beszédeit olvasva valóban nem az látszik, hogy a bolsevikokkal szimpatizált volna. A Békeműhely inkább egy lelkes, de erőtlen próbálkozás volt a szegedi munkásság megnyerésére a Várossy által oly sokszor emlegetett és óhajtott össznemzeti közös munkához. Várossynak az fájt, hogy e törekvését nem ismerte el a szegedi ellenforradalmi mozgalom, annak egyes támogatói megbélyegezték miatta.

Még jobban fájt neki, hogy a „hazafias zsidók” érdekében kifejtett tevékenyége miatt megkapta a hazaáruló jelzőt. Itt is a hercegprímás egyik szereplésével igyekszik igazolni magát. Csernoch János 1920. szeptember 13-án Szobon az ottani zsidó hitközség tagjai előtt megígérte, hogy nehéz helyzetben mindig számíthatnak a katolikus papság védelmére, valamint elítélte a felekezeti gyűlölködést. Ugyanakkor hozzátette: „[…] legyenek jó zsidók! Éljenek Mózes törvényei szerint! […] Mert ha vallásos szellemben nevelődnek a gyermekek, úgy nem fognak olyanok akadni, akik – mint a múltban is – a zsidóságra szégyent hoztak, ámbár ilyenek más felekezetek vallástalanjai közt is akadtak.”[39] Várossy arra hivatkozik, hogy ő katolikus papként ezen beszéd szellemében védte meg a zsidókat az igaztalan támadásoktól. Azt tette, amit a hercegprímás megígért.[40] És pontosan ugyanúgy, hiszen Csernoch is megkülönböztetett jó zsidót és olyat, aki szégyent hoz a vallására. Várossy tehát úgy érezte, bármit tett, azt saját liberális meggyőződése és egyháza útmutatása szerint tette. Emiatt nevezte ellenfeleit kurzuskeresztényeknek, és harcolt a maga igazságáért.

De mi maradt mára ebből az igazságból, és magából Várossy Gyulából? Egy sértődött, önigazoló, rendkívül hiú és esendő ember képe, akinek felháborodása érthető, de minél hatásosabban szeretne válaszolni az őt ért vádakra, igyekezete annál súlytalanabb. Történelemcsinálónak is mondja magát, központi figurának, különösen az 1918-1919-es eseményekben. Erről szó sincs. Nem volt központi figura, bár nagyon szeretett volna az lenni. Nem volt próféta és igazlátó sem, realista sem lehetett, mert érzelmei, vehemenciája rendre magukkal ragadták. Nem volt jó író, szövegei érzelemvezéreltek, helyenként giccsesek, és bármennyire is szerette magát szó szerint egy lapon emlegetni jelentős író kortársaival, az ő műveire ma már nem emlékszik senki.

Megjelent a folyóirat 2022. májusi számában

Jegyzetek

[1] A katolikus papság a Károlyi-forradalomban. In: Jövő 1921. március 24. 5. Hirdetésekre példa: Világ 1921. április 16. 6. o.; Az Est 1921. április 22. 2. o.

[2] Apostol − felülfizetéssel. In: Új Nemzedék 1920. szeptember 12. 5. o. A cikk miatt Várossy 1922-ben bírósághoz fordult. A per irodalomtörténeti szempontból érdekes, ugyanis a durván antiszemita cikket, igaz név nélkül, Kosztolányi Dezső írta. Az ügyet Móra Ferenc közvetítésével simították el úgy, hogy Várossy valószínűleg soha nem tudta meg, ki tűzte őt tollhegyre. (Lengyel András: Az Apostol-ügy. In: Holmi 2006/11., 1511–1520. o.)

[3] Várossy Gyula: Hazaáruló vagyok-e, mert a hazafias zsidókat védtem? Szeged, Szerzői kiadás, 1921.

[4] Uo. 4. o.

[5] Dénes Iván Zoltán: A reálpolitikus, a próféta és a szelíd lényeglátó kísérletei a magyar politikai skizofrénia feloldására. In: Beszélő 2005/6. 163–171. o.

[6] 59960 lajstromszám. Szabadalmi Közlöny 1913/9., 383. o.

[7] Országgyűlés. Pesti Napló 1897. június 27. 3. o.

[8] A témáról lásd pl. Tengely Adrienn: A Papi Tanács 1918–1919. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 2007/3-4., 19–67. o.

[9] Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Uő: Válogatott tanulmányok 1945–1949. II. köt. Budapest, Magvető, 1986. 569–620. o. Elektronikus változat: https://mek.oszk.hu/02000/02043/html/349.html (Utolsó letöltés: 2021. november 14.)

[10] Várossy Gyula: Hazaáruló vagyok-e, mert a hazafias zsidókat védtem? 108. o. Várossy stílusának illusztrálására érdemes idézni a teljes verset, melyet változtatások nélkül közlök.

A hazaáruló könnyei . . .

Én Istenem, te tudod csak, nagyon beteg a lelkem,
Megbántottak az emberek, kiket mindig szerettem.
Harmathullás a virágon, langyos szellő fáradtnak:
Ez voltam én életemben az egész nagy világnak.

Édes anyám, megcsókolom sirhalmodnak a porát;
Fog-e Isten megbocsátni bus fiadnak odaát?
Azt mondják, hogy elárultam Istenem és hazám…
Hát csakugyan így neveltél?! Ne sírj, ne sírj, jó anyám.

A magasban égzengés szól, kiterítve a Hazánk,
Lent a magyar egymást tépi, most teszik a béklyót ránk.
Egyetértés, honszerelem nem kell itt, csak hatalom…
Kálvária járás közben szegény hazám siratom.

[11] Várossy Gyula i. m. 49. o.

[12] Uo. 49. o.

[13] Uo. 53–54. o.

[14] Uo. 55. o.

[15] Uo. 109. o.

[16] Uo. 173. o.

[17] Uo. 171. o.

[18] Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Budapest, L’Harmattan, 2006. 122. o.

[19] Várossy Gyula i. m. 108. o.

[20] Uo. 109. o.

[21] Feischmidt Margit: Multikulturalizmus: kultúra, identitás és a politika új diskurzusa. In: Uő (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest: Osiris, 1997, 5–17. o.; Kis János: Túl a nemzetállamon. In: Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel, 2005. 59–86. o.

[22] Várossy Gyula i. m. 123–124. o.; 168–169. o.

[23] Uo. 4–5. o.

[24] Uo. 123–124. o.

[25] Ernest Renan: Mi a nemzet? In: Bretter Zoltán és Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1995. 171–187. o.; Miroslav Hroch: A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig: a nemzetépítés folyamata Európában. In: Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Budapest, Rejtjel, 2004. 230–247. o.

[26] Várossy Gyula: Nation de la gloire (1789. jul. 14). In: Szegedi Friss Újság 1919. július. 13. 1. o.

[27] Várossy Gyula: Hazaáruló vagyok-e, mert a hazafias zsidókat védtem? 5. o.

[28] Uo. 133. o.

[29] Uo. 134. o.

[30] Uo. 165–167. o.

[31] Uo. 167. o.

[32] Uo. 142–143. o.

[33] Az etnikum fogalmát itt abban az értelmében használom, ahogyan Anthony B. Smith vagy Szabó Miklós is meghatározták. (Anthony D. Smith: A nemzetek eredete. In: Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Budapest, Rejtjel, 2004. 204–229. o.; Szabó Miklós: Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében. In: Medvetánc 1984/ 4. – 1985/1. 45–74. o.)

[34] Szabó Miklós i. m. 67. o.

[35] Kelemen Béla: Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kormány történetéhez 1919. Szeged, szerzői kiadás, 1923. 415. o.

[36] Várossy Gyula: Hazaáruló vagyok-e, mert a hazafias zsidókat védtem? 164. o. Ugyanitt megjegyzi: „A magyar nem, de az olasz, szerb, román tud személyesen is gyűlölni, s a sértésért ellenfelét még évek múlva is kész ledöfni, házát felgyújtani, jószágában kárt tenni.”

[37] Uo. 169. o.

[38] Uo. 148. o.

[39] A hercegprímás újévi beszéde a zsidósághoz. In: Egyenlőség 1920. szeptember 18. 1. o.; A hercegprímás a szobi zsidókhoz. In: Magyarország 1920. szeptember 18. 4. o.

[40] Várossy Gyula: Hazaáruló vagyok-e, mert a hazafias zsidókat védtem? 147. o.