Apró Ferenc: Emlékező sorok Tápai Antalról

 

Jeles szobrászművészünk 120 éve született

A szegedi szobrászat fejlődése a 20. század második évtizedének a végén megtört. A ritka tehetségű Bánszky Sándor (1888–1918) az egyik francia „fekete kolostorban” hunyt el, míg az európai rangú Gergely Sándor, az aktivista szobrászművész 1920-ban Németországba költözött. Szeged jelentősebb alkotó nélkül maradt: Papp József, Taiszer János, Vigh Ferenc és kevés társuk munkássága távol esett a már elért színvonaltól.

Ekkor jött a kisteleki tanyavilágból származó Tápai Antal (1902–1986), aki szinte kész szobrásznak született, csupán az anyaggal való bánás fortélyait kellett megtanulnia. Szerette volna hálából megmintázni útnak indító pártfogóját, Móra Ferencet, de az író szabadkozott. Attól félhetett, hogy a 24 éves „képzetlen” fiatalember kezéből nem kerül ki elfogadható mű. Ám amikor meglátta Tápai munkáját, Tardos-Taussig Elly mellszobrát, modellt ült: így 1926 nyarán elkészült az első Móra-szobor, az agyagból mintázott mű. Olyan alkotás, melyben a legszigorúbb szem sem találhat hibát. Ma is megvan, a Somogyi-könyvtár harmadik emeletén a tájékoztató pulttal szemben látható. Sajnos fehér zománccal vonták be, így a visszaverődő fény egybemossa az arc formáit. A műről fényképfölvétel készült, melyet Móra e szavakkal dedikált a főiskolára készülő tehetségnek: „A vidám viszontlátás / reményében teljes bizalommal / várja vissza első szobrászát / öreg barátja: / Móra Ferenc”

Buday György grafikus vetette föl a gondolatot, hogy a megváltáshoz kell-e a szenvedés csöndes vállalása, az élet föláldozása? Az elsőéves (1926/27) Tápai válaszul készítette – a Krisztusra utaló – Hercules című szobrát: a csupasz, izmos férfialak a földből kitépett, hátára vett kereszttel rohan a bűnös világ ellen. Az alkotó úgy érezte, hogy a megváltásban az élet magasabb minőségre jutásának a vágya fejeződik ki, életünket az értékes belső erők álladó jobbító harca emelheti magasabb szintre: a megváltás akarati, aktív jellegét hangsúlyozta. Mórának tetszett, 1927. december 23.-án ezt írta az alkotásról: „A Krisztus, aki megváltó akar lenni, az a maga Krisztusa. Nem a megmerevedett halott, hanem a szenvedés fájával birkózó gigász. Egészen új és merész fölfogás.”

A Vívó a második tanév (1927/28) utáni nyári szünetben Szegeden készült. (Tápaihoz közel állott a téma, maga is űzte e sportot.) Az ágyékkötős tőröző alapállásba helyezkedett, kezében a fegyvere, fölső teste előrehajlik, feszülten várja az összecsapásra jelt adó allez vezényszót. A kiállított alkotás elnyerte a főiskolások számára létesített Ferenczy István-alapítvány díját.

Az utolsó tanévben készült (1929/30) sikerdarab a Tavasz (más címe: A Tavasz ébredése, Árokparti Vénusz). A ruhátlan női test szépségét örökítette meg: Krisztáról mintázta, az Epreskert kedvelt modelljéről. (Vezetékneve nem maradt fönn.) A lábujjhegyen pipiskedő, a fölső testét enyhe ívben hátravető, két kezét élvezettel széttáró, napba néző alak Tápai főművei közé tartozik. A Nemzeti Szalonban kiállított alkotást Stavropulos Sokrates görög műgyűjtő akarta megszerezni a trieszti kertmúzeum számára. A 28 éves alkotó nem vált meg szobrától: tisztában volt művészi színvonalával, környezetét uraló látványával, a nézőt megragadó kisugárzásával, – munkáját Szegednek szánta. A hazatérő diplomás szobrász az első itthoni kiállításán nyomban be is mutatta.

A tévedhetetlen ízlésű kritikus, E. Lengyel Vilma (1893–1983) „remek aktnak” nevezte, sorait ekként zárta: „A kiállítás őszintén szólva – meglepő. Öröm és büszkeség, hogy Szegedről hosszú idő után ismét elindul ilyen kiváló tehetség.”[1] Tápai a Tavaszt öt évvel később fölajánlotta a Városnak (1936), öntessék ki, helyezzék el a Közművelődési palota előtti szökőkutas medencében, – tiszteletdíjat nem kér. Igen ám, de a hetvenezer holdat számláló Szegednek erre nem volt 6–700 pengője… (Vágó Gábor Szent-Györgyi-mellszobrának a kiöntési költségét sem vállalták a torony alatt.) Lehet, hogy a szemlélettel volt a baj? Végül Pálfy György (1904–1970) közművelődési tanácsnok, későbbi polgármester jóvoltából szerezte meg a remeket a Város. Magától a művésztől tudom (1979), hogy alkotását a jónevű Rafael Vignali (1877–1940) pesti, Jász utcai műhelyében öntötték bronzba. (A vállalkozást a mester fia, Gosmano Vignali vitte tovább.) Innentől kezdve a szakirodalom adatai – beleértve az évszámokat is – megritkulnak. Annyi bizonyos, hogy csak 1963-ban állították föl Újszegeden, az 1964-re elkészült – Vidámpark melletti – tavacska elegáns szerénységgel meghúzódó téglapillérén. Végső helyére – hosszabb raktározás (!) után – 1976-ban lelt az egyetemi füvészkert lótusztavának szigetkéjén. Érdemes megfigyelnünk, hogy Tápai elgondolása, jelesül a vizes környezetben való fölállítás mindig megvalósult.

Kevés művész dicsekedhet el, hogy a főiskolás éveiben készített alkotásai életműve szerves részévé váltak. Tápai Antal joggal elmondhatta volna!

Szegeden megkezdődött a harc a munkákért, a megélhetésért. Sőt, 1931-től már kettőjükre kellett keresnie: jó érzéssel írom le, hogy felesége, Bálint Piroska (1909–2001) megértő, erőt adó társának bizonyult, aki a nehezülő időkben is rendíthetetlen támasza volt. Róla készített klasszikus formaadású mellszobra (1932) nem csak az arc tetszetős szabályozottságát, hanem bensőjének tiszta és nyílt voltát is visszaadja.

A fiatal Tápai útja kétfelé ágazott. Dolgozott a megrendelésein, míg szabad idejében a lelkéből lelkedzett művészi alkotásait mintázta, – igaz, ezek nem estek egybe a vidéki mecenatúra (hivatali elvárás) hullámzó elképzeléseivel.

Az Ecce homo (1933) visszatérés a megváltás témájához, ám most a szenvedést mutatta föl. A térdre esett Krisztus erőtlenségében hátra dől a két sarkára, két kezét maga előtt összekulcsolja, töviskoszorús feje szinte a térdéig előreesik. A kompozíció szerkezetét az alsó lábszár vízszintese, a fej és a hát közös ívbe szerkesztése adja meg. A fájdalmak és a kínok kiülnek a részletesen kidolgozott arcra, mely magához vonzza a néző tekintetét. A mű a Kerepesi úti temető egyik éke – márványban kifaragva…

A Kígyómarás (1937) kőtömbön ülő férfialakja a jobb lábát térdig fölhúzza, a balt derékszögben leengedve tartja; jobb karját könyökben fölemeli, baljával a testéhez kap. Mellén egy emberi fej összefonódik a kígyóra utaló vonulattal: nem csak a hüllő, embertársunk is belénk marhat. A kezek és lábak hangsúlyozott helyzete a horogkereszt vonalaira utal. Szerencséje volt a művésznek, hogy valami németbarát nem ismert rá…

A háború éveiben megrendelések alig voltak, ínségmunkára járt az újszegedi kertészetbe. (Micsoda szavakat szült a Történelem!) És jött a legrosszabb: behívták, hadikórházi sebesültfoglalkoztató lett. A megfagyottak, a halál közeli sérültek látványa, a rothadó vér és emberhús szaga fizikai fájdalmat okozott neki. Az amputáltak gumipelenkán feküdtek, elviselhetetlen kínjukban ordítottak, és még ott voltak az épületben a tífuszosok is. Élete mélypontjára érkezett, érzéseit mi másban, mint szoborban fejezte ki. A Hadikórház csak agyagban készült el. Egy erős, álló férfi a két kezében tart maga előtt egy mindkét lábát térdben amputált katonát, – míg az ágyát tisztába teszik. A Törött mankók két féllábú alakot ábrázol, a fejüket bajtársiasan összehajtják. Csak egy-egy mankójuk van, a harmadiknak letört a feje, le sem tudnak hajolni érte. Szívbe markoló, erős érzelmi   nyomokat hagyó háborúellenes mű! Hatása alól Kligl Sándor sem tudta kivonni magát, amikor megörökítette a doni hősök/áldozatok emlékét. (Háború. Szeged, Rákóczi tér, 2009. október 31.)

Tápai Antal monumentális hatású, kétségkívül legjobb köztéri munkája – nem Szegedé. A kisújszállásiak 1923-ban kezdtek gyűjteni az első világháború helyi hősei emlékét megörökítő műre, ám a pályázatot csak 1938-ban írták ki. A szoborbizottság 1939. február 9-én két alkotást javasolt fölállításra, sorrendben Tápaiét (IV. Béla futárja. Vészidők véres kardot hordozó lovasa) és Borbereki Kovács Zoltánét. Az Árpád-korban – és később is – a véres kard körülhordozása az országban a fegyveres készülődés, a hadba hívás jele volt. A tekintélyes méretű alkotást Kisújszálláson mintázta. A művész azt a pillanatot ragadta meg, amelyikben a nyújtott testű és fejű nemes mén a két hátsó lábáról elrugaszkodik, mellső lábai már a levegőben vannak: korabeli nyergében keményen ül a király embere, két előrenyújtott kezében vízszintesen fölmutatva a véres kardot. Fokozza az alkotás mozgalmasságát, hogy a futár teste enyhén balra, míg a harci mén feje kissé jobbra tér el a képzeletbeli egyenestől. A város főterén állították föl 1940 tavaszán. (Az Arcanumban olvasható napilapok nem írtak az avatás idejéről.) Nem vállalunk kockázatot, ha leírjuk, hogy Tápai műve váltakozó színvonalú hazai elsőháborús emlékmű-szobrászatunk magasan kiemelkedő darabja.

Az eddig bemutatott alkotások nagyra hivatott, országos elismertséget ígérő pályafutás főművei voltak. Ám a háború utáni években ennek a folytatására, kiteljesítésére nem volt lehetősége. Az új Hatalom a mélyből jött parasztfiút, a béres apa szülöttét szerette volna magának kisajátítani, és előtérbe helyezni. Meg is tette. Ám a művészeti életben, a mindig éber zsűri előtt az egyszerűsítő szocialista realizmus volt a követendő kifejezési mód, gondolva, hogy a művészet(?) így eljut a tömegekhez. Megrendelték nála a szovjet Pincsuk és Taurity Lenin-Sztálin szobrának a másolatát, föl is állították a Stefánián (1950). Művészünk készítette a színház főhomlokzatára Erkel és Katona kétszeres életnagyságú szobrát (1956). Látni, hogy ez nem az igazi Tápai, az eruptív és mégis jól szerkesztett alkotások létrehozója. Persze, ezzel nem akarjuk elvitatni a két utóbbi mű kivitelezésének realisztikusan pontos és szakmailag kifogástalan voltát, az épület megjelenésébe való sikeres beillesztését. (Mi kár, hogy Vinkler László, egyik legelismertebb teoretikusunk ezekben az években kapott megbízást művészettörténeti tankönyv megírására.[2] Arról meg bölcsebb volt hallgatnia Tápai mesternek, hogy az ő kezéből került ki az újszegedi lourdes-i barlangkápolna másfélszeres életnagyságú Mária-szobra (1937), a Horthy–Zadravecz–Vajas hármas közös portréja (1937), a Petőfi-telepi templom Jézus szíve szobra (1937), netán Barmos György plébános atya arcmása (1942).

A fölélesztette szoborkovácsolás (trébelés) felé fordult, melynek munkafolyamatában a negatív formát kellett kikalapálnia a rézlemezből. Megrendelésre Lenin-fejeket készített, és persze az európai és magyar kultúra nagyjainak az arcmását is (Dante, Michelangelo, Madách, Ady, Kodály, Juhász Gyula, József Attila, Móra), és megmintázta a régi barátokat (Magyar László, Hegyi István). A trébeléssel elkészített domborítások – nem domborművek! – nem tették lehetővé az expresszív kifejezés folytatását: a látvány bravúrosan pontos visszaadása érintette meg a nézőt.

Tápai második alkotói korszakából két műve kívánkozik a tollamra. Az ifjúsági vízisporttelep előtt fölállított, kétszeres életnagyságú Evezős (1959) a kisportolt férfitest művészi dicsérete. Az álló fiatal a magasba nyújtott jobbjával könnyedén megtámasztja földre állított evezőlapátját, bal kezéből szemellenzőt csinálva a távolba néz. Az alkotás hatásának nehezen fölfejthető a titka: a lapát a sportoló társává nő, testet kísérő vonala kellemes hangsúlyt ad az izmos fölső testű alaknak, erősíti látványát, az ember és a tárgy elválasztatatlanná válik. Mesterünk szoborkovácsolt darabokból állította volna össze, de a zsűri az öntést parancsolta rá.

A Hálóvetőt két erővonalra komponálta: az egyik a forgásban levő halász fölső teste és bal lába, a másik a lendületben levő, még ki nem nyílt vetőháló (pöndölháló) íve. Agyagban kétszer is bemutatta (mezőgazdasági- és virágkiállítás, Horváth Mihály utca, 1937; mezőgazdasági vásár, Mars tér, 1960). A 70-es évek legvégének a terve szerint a Tisza Lajos körút végén, a szőke folyó partján állították volna föl. Még szoborgazdag városunknak is egyik kiemelkedő művészi éke, idegenforgalmi nevezetessége lehetett volna, ha valahol el nem akad a megvalósítása… Az újszegedi Bálint Sándor Művelődési Ház 2016. július 28-án kamarakiállítással emlékezett meg a Mesterről. Zsúfolt ház volt, a várost és a művészetet szeretők a hatásos alkotás fölállításáért kardoskodtak. Az agyag- és a gipszminta elkészítését nyugodt szívvel rábízhatjuk Farkas Pálra, Fritz Mihályra és Kalmár Mártonra. Az is elhangzott, hogy a 20. század első két évtizedének a helyi köztéri művei mind közadakozásból készültek el. A segítő sajtó 2-3 naponként közölte a támogatók nevét, a fölajánlott összeget és a gyűjtés állását. (Ha a végén valamicske hiányzott, kiutalta a Város kasszájából Lázár György (1851–1915), akit szoborállító polgármesternek tiszteltek.) A Klauzál téri Kossuth-szobor (Róna József, 1902) költségeinek az összegyűjtése Tömörkényt is föllelkesítette: „Mint már az a gyűjtésnél szokás, különféle helyekről érkeztek adományok, kisebb és nagyobb összegek. Messzi pusztákra eső tanyai emberek (…) keresve-keresgélték, hogy hol van az az újság, ahol a Kossuth szobrára adózni lehet. Mert áldozatot tenni kell (…) Én Sáry Pál mög a feleségöm, Farkas Erzsébet, szintén belealapozunk két forintot…”[3]

Mutassuk meg, hogy mi, a kései sarjak is meg tudjuk csinálni…

Megjelent a folyóirat 2022. májusi számában

Jegyzetek

[1] Délmagyarország 1931. november 8.

[2] Képzőművészeti alkotások. [A] Szocialisa nevelés könyvtára. 96. sz. Budapest, 1954., 179 o.

[3] Munkák és napok a Tisza partján. 1963. 255. o.