Miklós Péter: „Van benne valami éber és finom ösztön”

Sőtér István Sík Sándor-képéről

Sík Sándor (1889–1963) piarista szerzetes, katolikus pap, költő, író, műfordító a két világháború között a szegedi egyetem irodalomtörténész professzora volt. Kedves tanítványai közé tartozott – s nála írta doktori értekezését – Radnóti Miklós, Baróti Dezső, Ortutay Gyula és Tolnai Gábor. A budapesti gimnáziumban tanította a legendás író és irodalomtörténész Szerb Antalt, aki aztán éppen az ő tevékeny támogatásával lett a városunkban működő egyetem habilitált magántanára.

A szegedi születésű Sőtér István (1913–1988) szerkesztésében (s bevezető tanulmányával, valamint az egyes költőket és életművüket bemutató rövid esszéivel) 1948 szeptemberében jelent meg a Parnasszus Könyvkiadónál (a Légrády Testvérek Rt. nyomdájában készítve) a Négy nemzedék. Élő magyar költők című antológia. A több mint háromszázötven oldalas gyűjtemény mintegy félszáz kortárs költő verseit tartalmazta: köztük Sík Sándor négy költeményét.

Sőtér István író, irodalomtörténész, akadémikus (1955-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1965-től rendes tagja) Szegeden nőtt föl (édesapja még kicsi korában, az első világháború második évében halt hősi halált, mint a császári és királyi 85. gyalogezred főhadnagya), s a helyi piarista gimnáziumban tanult és érettségizett. Ezt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (magyar–német–francia szakon) szerzett diplomát és doktorátust, majd az Eötvös Kollégium (mint annak egykori tagja) könyvtárosa és franciatanára lett. Az 1940-es évek második felében a Vallás- és Közoktatási Minisztérium vezető munkatársa, majd 1948-tól 1952-ig Szegeden, később a fővárosi Eötvös Loránd Tudományegyetemen professzor (1953 és 1956, illetve 1963 és 1966 között rektor, 1956-ban oktatási miniszterhelyettes).

Az 1960-as években a Magyar Pen Club elnöke. 1957-től 1983-ig a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti (későbbi nevén Irodalomtudományi) Intézetének igazgatója. Írói, műfordítói és irodalomtörténész munkásságát Kossuth-díjjal (1954) és József Attila-díjjal (1985) is elismerték. Prózakötetei nemzedéke értelmiségi útkeresésének hiteles – és immár művelődés- és eszmetörténeti forrásértékű – leírásai. A magyar olvasók fordításában ismerhették meg – többek között – Ernest Hemingway Akiért a harang szól, Emily Brontë Üvöltő szelek, Graham Greene Hatalom és dicsőség című művét.

Sőtér a Négy nemzedék címmel szerkesztett antológiájában az alábbi szavakkal értékelte Sík Sándor költészetét (akinek a kötetben négy verse szerepelt: a Ments meg, Uram, a Borongós naplementekor, a Kaszálók és a Bárányfelhők című költemények).

Nem ok nélkül tekintik a magyar vallásos költészet megújítójának; életműve pontos képe egy Istenhez közeledő, rendeléseivel és szándékaival szüntelen küzdő, s csak a Kegyelem ritka pillanataiban megpihenő lélek fejlődésének. A világ katholikus költészetében talán senki sem ábrázolta oly pontosan és részletesen Isten és ember viszonyának egységét, mint ő. Claudel ódáinál és litániaszerű dicséreteinél közvetlenebb feladatra vállalkozott Sík Sándor – vallomás-sorozatot, lelki, bensőséges önéletrajzot adott, s egy sajátos ritka lírai helyzetet teremtett meg, amelyben az önmagáról szóló lélek hangja sohasem hallatszik egyedül, hanem mindig is egy titokzatos jelenléttel, Isten jelenlétével eltelten. Más kettősség ez, mint a szerelmi költészet kifelé, egy külső személyre irányuló feszültsége: ennek az isteni dialektikának pólusai egybeesnek egymással.
Sík Sándor nem tekinthető misztikus költőnek: tisztaságában, logikus rendszerében az ő költészete épp ellentéte a Donne-megszólaltatta misztikának. Emberi és hétköznapi az ő kapcsolata, gyakorlatian közvetlen kapcsolat. De épp e gyakorlatisága, Istennel: a modern ember életében megvalósuló, majdhogynem mindennapisága miatt érezzük is igazán költőileg modernnek. Nem a szószék magassága, s nem is az oltár elkerítettsége jellemzi e költészetet, hanem az utca, a város, s változó élet, a család színessége, eseményessége. Istenhez nem azáltal közeledik, hogy a világtól elfordul, hanem, hogy épp nagyonis kíváncsian, felajzottan figyeli az élet minden eseményét, minden jelét és látványát. Az emberekkel ugyanúgy teremt kapcsolatot, mint Istennel – innét költészetének általánossága, változatokban, helyzetekben való gazdagsága. Él és az élettel kapcsolódik egybe Sík Sándor költészete; Istenhez is csak az élet tarka utcái vezetik el.
Van benne valami éber és finom ösztön, érzékenység a valóság iránt. Fekete kenyér című kötetében és naplószerű alkotásaiban is biztos, szellemes és jellemző ceruzavonalakkal kanyarítja körül egy-egy arc, helyzet, epizód költői lényegét. Szűkszavúan és sokatmondóan tud környezetet, légkört teremteni – valósággal kisepikai, novellai képességeiről beszélhetnénk. Csak az emberi, felebaráti testvériségben érzi jól magát: sohasem magányos, mindig megleli a költészetét tápláló kapcsolatokat; versei mindig a közösség meghitt kemence-melegét lehelik.
Valamikor talán túl önfeledten fogalmazott, de igazi, s épp az utolsó korszakára jellemző verseiben, melyek az idilli világkép helyébe a szenvedések, szorongások tisztítótüzét idézik, ezekben a mélyen megrendült, vezeklő, leszámoló, vergődő versekben megleli a szorongattatásból kiáltó emberi fájdalom és remény szavait, melyek tömörségükben és erőteljességükben majd költészetének legmaradandóbb részét alkotják.[1]

Sőtér a kötet végén az annak lapjain szereplő szövegek szerzőinek rövid életrajzát is közölte. Ebben a részben Sík Sándorról a következő sorokat olvashatjuk. „Tanulmányait Gödöllőn, Budapesten és Kecskeméten végezte. 1903-ban lépett a piarista rendbe. A budapesti egyetemen szerzett tanári oklevelet és doktori címet. Vácott és Budapesten tanárkodott rendjének iskoláiban; 1930-ban a szegedi egyetemen a magyar irodalomtörténet tanára lett. 1945-ben Budapestre költözött, mint az Orsz. Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöke; 1947 óta a piarista rend magyarországi tartományfőnöke. 1948-ban Kossuth-díjas. Az Akadémia levelező, a Kisfaludy Társaság rendes tagja. Fiatal korától kezdve széles körre terjedő irodalmi tevékenységet fejtett ki: drámái, novellái, tanulmánykötetei, ima- és tankönyvei népszerűségük dacára is igényes alkotások. A tartalom és forma egységének elvére épült háromkötetes »Esztétiká«-ja a magyar szakirodalom alapvető műve. Juhász Vilmossal együtt a »Vigilia« társszerkesztője.”[2]

Czine Mihály (1929–1999) irodalomtörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanára a Sőtér Istvánt hetvenedik születésnapján köszöntő írásában az általa szerkesztett 1948-as lírai antológiát generációja egyik irodalmi-költészeti orientációs pontjaként határozta meg.

Nagyobb reménységgel nemigen néztek akkor fiatal íróra és kritikusra, mint Sőtér Istvánra, a minden értékkel számoló szerves irodalmi fejlődésnek, Lukács György mellett, talán benne látták legtöbben a szószólóját. Okkal: maga a modernség útját kereste, és becsült minden értéket. Az akkoriban különösen erősen támadott Németh László Iszonyáról ő írta a legértőbb tanulmányt, méltányolva benne a »Móricz -Kosztolányi-Krúdy utáni korszak egyik legjelentősebb alkotását«, s a Négy nemzedékben, lírai antológiájában, minden régi értéket könyvelt és minden új törekvést köszöntött. A Négy nemzedékhez írt bevezetője s apró portréi, s minden megnyilvánulása igazolta: Sőtér István az irodalommal véglegesen eljegyzett, a műveket is személyiségként tiszteli.
Az én nemzedékem – még az utánunk jövők is – az induló új magyar költészetet Sőtér István antológiájából ismerte meg. Az egyetemre a »fordulat évében« érkeztünk, akkoriban folyt talán legerősebben a küzdelem a magyar irodalom lehetséges, illetve elképzelt koncepciói között. Lukács György volt a legtöbbet olvasott és emlegetett szerző, de az Eötvös-kollégiumba felvettek első »kötelező« – belső igény szerint kötelező – olvasmányai között szerepeltek Sőtér István könyvei is. Nemcsak azért, mert Sőtér István valamikor kollégista volt, s mert a Fellegjárásban – első regényében – a húszesztendősök a maguk gondjaira ismertek, az ember, s irodalomszeretete is sokak előtt példának számított; a Négy nemzedék puhakötéses példányát valamennyien megszereztük.[3]

Ferenczi László (1937–2015) irodalomtörténész professzor, a Miskolci Egyetem egykori oktatója Sőtér halála tizedik évfordulóján megjelent esszéjében a Négy nemzedék irodalomtörténeti értékére és jelentőségére is kitért.

Lassan fél évszázada, hogy 1952-ben – tizenöt éves voltam – egy bátor antikvárius a pult alól a kezembe adta Négy nemzedék című költői antológiáját. Az indexek és félindexek korában (a Négy nemzedék számos példányát is bezúzták) szabadító könyv volt: kiderült, hogy a hivatalos értékrendtől függetlenül létezik a felejtésre kárhoztatott élő magyar költészet. Füst Milán, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Sinka István, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és még számos – nevük sem említette – költőt ismerhettem meg belőle. Sőtér István előszava és az egyes költőket bemutató rövid jegyzete képzeletfelgyújtóan volt ösztönző. Azóta próbálom ellesni Sőtér Istvántól, hogy hogyan lehet tizenöt–húsz–huszonöt sorban megrajzolni egy költő portréját.[4]

A szegedi születésű Sőtér István és a városhoz számos szállal kötődő Sík Sándor (aki a helyi Dugonics Társaság elnöki tisztét is betöltötte) részt vett az 1946. október 23. és 28. között, A demokrácia kultúrnapjai Szegeden címmel megtartott eseménysorozaton. A rendezvényt Donászy Kálmán városi kultúrtanácsnok, kisgazda politikus szervezte, s azon „a kultuszminisztériumot Keresztury Dezső kultuszminiszter és Pátzay Pál, a művészeti osztály főnöke” képviselte.[5]

Mint a Szegedi Kis Újság című korabeli lapban olvashatjuk: a városba érkező írókat helyi lakosoknál igyekeztek elszállásolni, Sík Sándornak azonban erre nem volt szüksége, hiszen itteni idejét a piarista rendházban tölthette.

A város kultúrügyosztálya ismételten felhívja tehát a város lakosságát, hogy a magyar irodalom legnagyobb élő kiválóságainak önkéntes felajánlás útján öt éjszakára szállást biztosítsanak. A Szegedre érkező írók névsora a következő:
Berczeli A. Károly, Bóka László, Darvas József, Devecseri Gábor, Gergely Sándor, HeltaiJenő, Illés Endre, Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Kassák Lajos, Kolozsvári-Grandpierre Emil, Lukács György, Márai Sándor, Németh László, Ortutay Gyula, Rónay György, Sík Sándor, Sőtér István, Szép Ernő, Tamási Áron, Török Sándor és Veres Péter.
Az írók közül Sík Sándor a kegyesrendi rendházban, Ortutay Gyula pedig valószínűleg édesanyjánál száll meg s így csak 20 író számára kell a kultúrügyosztálynak lakást szereznie.[6]

Sík Sándornak a Sőtér István által összeállított Négy nemzedék (1948) című gyűjteményben való szereplése hozzájárult ahhoz, hogy a piarista papköltő lírai életműve a modern magyar költészet színterén – annak szerves részeként és érvényes irányzataként – a megfelelő és méltó helyére kerüljön.

Megjelent a folyóirat 2022. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Sőtér István (szerk.): Négy nemzedék. Élő magyar költők. Budapest, 1948. 73. o.

[2] Uo. 337. o.

[3] Czine Mihály: Sőtér István köszöntése. In: Jelenkor, 1983. 6. sz. 583. o.

[4] Ferenczi László: Sőtér István. Esszé és vallomás. In: Napjaink – Új Holnap, 1998. 11. sz. 3. o.

[5] Magyar Nemzet, 1946. október 23. 2. o.

[6] Szegedi Kis Újság, 1946. október 18. 5. o.