Apró Ferenc: A kenyér Tömörkény és Móra írásaiban

Népünk legnagyobb tiszteletben tartott étke: a kenyér. Ejtése kinyér, mindig így hallottam Alsóvároson élő nagyszüleimtől, és persze ez az alak szerepel Bálint Sándor Szegedi szótárában (1957) is. Sőt: nagyanyám, Teleki Lászlóné Vastag Teréz csak a kicsinyítő képzős, becézőnek érzett 

kinyérke szóval élt. (Szikárodó világunkban ma már a kenyér szóalak az uralkodó, de a csúfolódó versezetek használta „könyér” sehol sem hallható.) A kenyér Jézus Krisztus testét szimbolizálja, ennek forrása a Biblia. (Jézus megáldotta a kenyeret, odanyújtotta tanítványainak: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” – Máté 26,26.) Leejtett darabját fölveszik, megtisztítása után megcsókolják, úgy eszik tovább.

Milyen lisztből készüljön a kenyér? „A tiszta búzából való kenyér nem jó. Ha régi, hamar megszárad, ha friss, nagyon fogy, […] rozsliszttel való keverése ennélfogva igen ajánlatos.” (4:376.)[1]

Írónk folytatja: „liszt meg liszt közt nagyobb különbség van, mint némelyik ember meg a másik között. A búzaliszt eláll a zsákban a kamra fala mellett esztendeig is, a kukoricaliszt széljárta helyen zsákba fölakasztva sem áll el két hónapig. Azután a gépmalom köveinek a járása sebös, attúl mögég a liszt[…] A szélmalom köve, az jó, de nagy szél idején akkor se engedje az ember, hogy a szélmolnár négy szárnyára eressze a vitorlát, mert akkor a kő ott is megtüzesedik, és tüzes kő alatt pedig a búzából kivesz a lelke, nem marad lángja. Pedig hát a lángliszt, az nem utolsó dolog […] a vízimolnár őrlése: az őrlés. Az nem lehet sebes, mert ha a víz árja sebes, elviszi a malmot is.” (6:228.)

Tömörkény erre máshol is visszatért: „azt mondja a vízimolnár, hogy a gőzmalmok gyors gépe, meleg köve megégeti a lisztet, nem úgy, mint az ő köveik, amelyek lassan és méltóságteljesen forognak […] Azt mondják, hogy az ő kövük más lisztet őrölt, más ízű volt annak a kenyere […]” (4:196.) „Kopik a malomkő, nincsen, aki megvágja […] De a malom kopott köve is megőrli a búzát, legföljebb kétszer járatják rajta. (6:337.)

A lángliszt a lisztnek a legjava, az ebből készült kenyeret valamivel drágábban adták. (8:471.) A szegedi piacon kapható habcipó: lánglisztből készült fehér cipó. (6:256.) A novibazári szandzsák albán kantinosa Magyarországról hozatta a lisztet, ám többet kért a kenyeréért. (3:185.) Igaz, ami igaz, akad „kukoricalisztes búzakenyér” is. (6:228.) Háborús időkben az is megteszi: „ha a románnak egész életin át jó a malaj [málé], hát nekünk ne löhessön jó a kukoricalisztös búzakenyér?” (6:228.)

A meg nem nevezett vendéglátóhelyen fagyos szalonna, száraz kolbász, kétszeresből sütött kenyér várja a vendéget. (6:13.) Deák Menyhért Szegeden katonáskodik, asszonyfelesége vasárnaponként visz neki falatozni valót, többek között maga dagasztotta kenyeret, kétszeresből. (7:134.) A kétszeres szavunk kihalt: olyan vetést jelentett, melynek vetőmagja fele részben búzából, fele részben rozsból állt. A szóval élt Dugonics („tiszta búza helyett kétszeressel”) az Etelka c. regényében. (1805. 2:75.). Halbőr Förgeteg Jánosék déli asztalán tarhonyás krumpli vöröslik, „mellette nagy karaj kenyerek, a rozzsal elkevert búza barnás színével.” (1:145.) A Budapestre elkerült menyecske dicséri a falujabeli, régi fajta jó rozsbúza-kenyeret. A pesti „hírül se öszik olyan kinyeret […] mint odaki Átokházán az epörfa alatt a paraszt.” (6:290.) A kocsmai intézményben a hihetetlen finom szalonna mellé „kenyér is van, friss rozskenyér.” (6:14.) Tömörkény odalent a görbe hegyek országában látott lapos zabkenyeret is, a török kőművesnek csak erre futotta. A szalmája is bele volt őrölve. (8:451.)

Ahol hajnalok hajnalán meggyújtják a lámpást, ott alighanem a városra kászolódik a gazda, vagy kenyérsütésbe fog az asszony. (2:350.) Este a készítéshez kezd, „kever, gyúr, dagaszt, piros szegélyű fehér lepelbe teszi, hogy hajnalig keljen, amikor majd betüzel venyigével a kenyérsütő boglyakemencébe, amelynek meleg méhe majd az új életet megszüli.” (6:337, 8:235.) A többség „azon a nézeten van, hogy a kenyeret voltaképpen a dagasztás, a kelesztés meg a sütés irányítja” (6:229.), receptre csinálni – nem lehet. (6:230.) A kinyerek nagy, sárból készült kemencében sülnek, de ebben készül a sülthal is, hogy ahhoz képest a bádog tűzhelyen sütött hal nem étel. (8:234.) Sőt: lábastepsziben kalácsot is tesznek be, ennek neve kenyérkalács. (7:24.) A kemencéből lapáttal veszik ki a megsült kenyeret. (3:370.) A kész kinyere(ke)t valamikor a szobában a kenyerespadon tartották, de ez már elmúlt, e bútordarab kikerült a kamrába. (7:352.) A megszegett kinyerkét kenyeres kosárban vagy tiszta szakajtóban tartják (6:42.) kendővel leterítve. Máshol: „az ágy melletti pad végében szokott állni a gyékényből font kenyértartó, abban a kenyér a vágókéssel.” (Betyárlegendák. 1898. 63.) „Ahol négyen-öten vannak egy kenyeres szakajtóhoz, ott nagyon sok karéjt levágnak egy nap.” (2:152.)

Tömörkény írta a szegedi piacon árult kenyérről: „A külváros vetette el a búzát, a külváros aratta le, meg is őröltette. A külváros asszonyai gyúrták tésztává, ők is sütötték ki, s a külváros formás lányai viszik be […] A belváros pedig megeszi[…] Papucsos lányok viszik a piacra a rettenetes hízott kenyereket, amelyek oly nagyok, hogy átalfogásukhoz két ember szükségeltetik[…] Lepedőbe kell tenni valamennyit, és úgy vinni átalvetőben[…] héja az ilyen hajnali levegőben ontja azt a tiszta, meleg illatot, amelyet csak a paraszt sütőkemencében kap meg a tészta. (2:152.)

Joó Pálné reggel három kenyeret vitt be a piacra, de egyet visszahozott, úgy látszik, nagyon olcsón kérték, nem adhatta oda, majd megeszik maguk. (3:37.) A piacon cipót is árulnak, tízpénzöst. Alkudni kell s mindet végigpróbálni. Némelyik csodálatosan könnyű, s tele van likkal. No, az a bolond ember, aki megveszi. Más ellenben a jóravaló cipó[…] se nem könnyebb, se nem nagyobb, mint ahogy az tőle megkívántatódik. (1:357.) Minden vevőnek megvan a maga ismerős kenyérsütő asszonya, aki arról nevezetes, hogy csak ő tud jó kenyeret sütni. (4:151.) A kenyérpiac ott van, ahol Kossuth apánk szobra áll […] Ahol a kenyeret és tejet, a táplálkozásnak legfőbb értékeit árulják.” (6:325.)

A kenyér megszegése ünnepi pillanat: „Tíz hónap munkájának első eredménye ez. A gazda bicskáját előveszi s kicsattantja. Balkézzel a kenyeret fogja meg. Jobbjával a bicskát, annak hegyével a kenyérre kétszer keresztet vet. S megszegi.” (2:227.) Ilyen jelenetet gyakran láttam gyermekkoromban. A kenyér megszegése a családfőt illeti meg, aki a kinyérkét a baljában úgy tartja, hogy az alja a fölsőtestére merőlegesen álljon, és a kés hegyével egy-egy függőleges és vízszintes vonalat, azaz keresztet jelöl rá. Tömörkény máshol „kenyérvágó késről” írt (6:472.), ez áll közelebb a valósághoz. A hatalmas, 10–12 kilós kenyereket nem lehetett bicskával megszegni.

Pátzay Pál (1896–1979) 1984-ben készített bronzszobra, a Dugonics térre 2001-ben átvitt Kenyérszegő a második mozzanatot örökíti meg. Az elsőre, a keresztnek a jelölésére nem utal. A mester maga mondta el (1971), hogy a kormány megbízottjaként jött Szegedre, megvizsgálandó, mely harangok vihetők el beolvasztásra. Közeledve a Belváros felé, csodálatos kenyérillatot érzett: nem tudott neki ellenállni, követte, így jutott el a Klauzál téri kenyérpiacra, s fogant meg benne nyomban az alkotás gondolata…

A régi magyar reggeli egy karéj kenyér és egy pohár bor volt. (6:51.) Nyári János a bor helyett mézes pálinkát iszik. (3:421.) Az ember csak ezután indul el a kenyérkereső élet dolgai után. (6:37.) 

A duttyánban szép karéj fehér kenyéren adják a cigánypecsenyét[…] az evéséhez némi tudomány szükségeltetik[…] hogy valamiképp hamarabb meg ne egye az ember a tányért, mint a húst. (1:366.) A városi vendéglőben a célszerű magyar a kenyérbéllel tisztára törli a tányért. (3:256.) Ez – a babona szerint – másnapra jó időt hoz. Az úton levők szalonnát, hideg húst és madárlátta kenyeret húznak elő az ülésládából. (8:172.) A hernyószedő lányok délben lemásznak a fákról, a tanyaházban ebédet kapnak. Öten-hatan egy tálból esznek a földön, a kapás ad nekik egy-egy nagy karéj kenyeret. (4:14.) A városi étteremben a paprikás húshoz „jó karaj, omlós kenyérdarabok” járnak. (3:255.) A halotti torban előkerülnek az ennivalók, többek közt „kenyerek jönnek, jó és terjedelmes kenyerek, három darab […] Nagy karajok szegődnek a kenyerekből […] annak, aki a harangokat húzta, nagy karéj kenyeret vágnak, rá nagy darab tortúrót tesznek… (3:325–326.) A karaj: levágott szelet a kenyérből. Ha a külső magyar egész vagy fél napra bekövetkezett a városba, vitte magával a kenyeres tarisznyáját. (3:488.) A szabadságos katona mondúrban van itthon, de kenyeres tarisznya lóg az oldalában. (7:22.)

A kenyeret megeszik magában is, példának okáért a fuvaros délben (3:212.), szalonna ritkásan kerülközik hozzá. Akinek csupasz kenyér a délebédje, az kenyerez. (3:455.) A széles pusztaság távoli iskolájában délben falatoznak a gyerekek […] „Nem egy csak egy karaj kenyeret hoz ebédre, de azért az is jól esik nagyon […]” (1:391, 8:49–50.) A háborús években a rekvirálók elvitték a búzát is, amit ott hagytak, az „fejre” volt kimérve: így a kenyérből nem lehet adni senkinek sem. (7:445.) A kenyérmorzsát megbecsülik, abból az asszony kenyeres gombócot kászolít a gyereknek. (2:22, 7:331.)

Amit a katonák esznek, annak a neve népünk ajkán: komiszkenyér. (2:392, 2:439, 4:48.) A novibazári szandzsákban némelyik infanteristának „milyen jól esett volna csak egy darab kenyér is, amelynek a karaját az otthoni kenyérvágó késsel vágták. (6:472.) Akik együtt töltötték ki az idejüket, egész életükre kenyerespajtások maradnak. (3:428.)

A kilenc gyerekes vályogvetőnek délben is csak kenyérre futja. (8:107.) Ugyanígy élt a hétcsaládos Tóth István is, Tömörkény és – meg nem nevezett – társa vitt nekik szalonnát, kenyeret és pénzt. (8:143–145.) Akadt olyan szegényes hely is, ahol a kenyeret kérő éhes gyerekhasba csak vízzel összehabart kukoricaliszt jutott. (8:81.) Hajtsunk fejet Tömörkény emberi érzékenysége és írói bátorsága előtt is!

A gyermek tejes kenyeret kap (2:59.), ő délután is haraphat néhányat a kinyérből. (8:50.) Az ajnározott egyke sosem kenyérpusztító, sosem polcleső (6:123.), de az idősebbek tréfásan kenyépolc-üresítőnek nevezhetik egymást. (6:351, 7:110.) A kenyérrel evett sózott uborka nyáron hűsít. (4:68.) A kenyeret lehet enni almával (3:320.), és az eperfa gyümölcsével is. (6:290.) Az ellopandó malacot pálinkás kenyérrel bódítják el (4:390.), de rossz szándékban járók ezt vetik a házőrző kutya elé is. Ámbár nem lehet tagadni, az ebállat jobban kap a zsírban sült kenyérdarab után… (3:33.)

A juhászos ember a kenyér héját odaadja a szamarának (4:98.), a disznót hizlaló gazda a malacának (6:375.), ám mióta kitört a háború, a népek maguk is megeszik. (6:375.) A csóró cigány a száraz kenyerét a Tisza vizében puhítja meg, és halat képzel mellé. (6:387.) Mióta a romákat is bekívánta a haza, azóta gazda nélkül maradt számos hegedű, kenyérkereső nélkül még számosabb rajkó. (6:468.)

Kenyér szavunk szimbolikusan sok esetben a foglalkozást, állást, munka végzését jelenti. (3:39.) Megszerzéséért olykor kenyérharc folyik. (4:404.) Van akinek kisebb kenyér jut (3:330, 4:262.), az útszéli csárdásét elapasztja az élénkülő vonatjárás (2:96, 3:26.), a hajósnak pedig télvíz idején nincs is. (3:38.) Ő ilyenkor – írónk szóalkotásával – kenyeretlen. (4:165.) Másutt: neki a tél a kenyértelenség ideje. (3:25.) A foglalkoztató: a kenyéradó. (8:421.) A névaláírás nehéz kenyér annak (6:91.), akinek a kapa elhúzta a kezét. Egy-egy kisebb–nagyobb munka a napi kenyér elvégzendői közé tartozik. (6:93.).

Szólásban, nyelvi fordulatban

Kenyér szavunk nem kevés szólásban, közmondásban, sajátos népnyelvi fordulatban, velős mondásban is előfordul. Tömörkény ezeket használta: Kiütik a kezéből a kenyeret = állásától megfosztják, munkavégzését megakadályozzák (6:25.) – Nem kér kenyeret = ingóságot költség nélkül lehet tárolni (6:102.) – Megbékül a maga kenyerén (4:449, 6:112.) – Az Isten itt hullajtotta el a kenyerét = a megnevezett foglalkozásból él (3:465, 7:485.) – A nép kenyerét éli = szélhámosságból tartja fönn magát (4:206.) – Mikes Kelemen mondta, hogy a megennivaló kenyerek szerteszéjjel vannak szórva a földön = idegenben is van élhetőség (4:63.) Metafora. – Egy kenyéren vannak = közös háztartásban élnek (2:401.) – A maga kenyerén van = önálló háztartást vezet (3:367.) – A maga kenyerére szegődik el = a napszámos csak pénzt kap, ételt nem (3:320.) – Télen kenyeredet, nyáron szűrödet el ne hagyd (3:344.) – Télen kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd = télen a kenyeres tarisznyádra, nyáron a subádra ügyelj. Változat. (5:144.) – A Szegedi szótár a két utóbbit nem tartja számon.

Rudolf királyfi nem halt meg, bizonyság rá, hogy Bakson nem volt érte kihirdetve a gyász: most bujdosó kenyéren él. (6:117.) Tömörkény másik népnyelvi erejű szóalkotása a kenyérélelem. (3:381.)

A pusztai kapitányságban van Kenyérváró (Kenyérvári) halom (3:323, 3:381–2, 7:26.), kenyerük fogytán a pásztorok (6:471.) innen lesték még az 1870-es években is, hogy hozzák-e már nekik – pásztorbér fejében – a kinyeret. Tömörkény szakcikkéből tudjuk, hogy Alsótanya központjáról van szó.[2]

Írónk egyik kedvelt mondása volt: Nagy embör, nagy embör, uram Isten, csak azt mondanátok már mög ëgyször, mi az a nagy embör. Aki a nadrágszíjra a csatot kieszölte, az nagy embör volt. Mög aki ki tudná eszölni, hogy az ëgy hatos ára kenyeret ëgy krajcárért löhessön adni, az még nagyobb embör volna. (Emlékkönyv Tömörkény István születésének centenáriumára. Szeged, 1966. 192. o.)

Fejezzük be magyarországbeli Szent Erzsébettel, aki kosarában titkon kenyeret vitt a szegényeknek. Amikor fösvény sógora, Henrik tetten akarta érni, az égiek a kenyérdarabokat rózsává változtatták át. (8:503.)

Ez nem csak Szent Erzsébet legendája. A kenyéré is…

Móra az első világháború elején többféle lisztről írt: készül kenyér lisztbúzából is, kukoricabúzából is, a kettő keveréke a főzőliszt. Ebből sose lesz kenyér, csak bodag, annak is az alja. A tehetősnek lánglisztre is futja, és abból habkenyeret süttet. (Memento. 1967. 225–226.)[3] A spanyol Pablo olyan ágrólszakadt istenszegénye, hogy avas zablisztből szerkesztett kenyéren éli napjait. (Túl a palánkon. 1959. 286.) Ferenc, az orosz hadifogoly evett korpakenyeret is, zabból valót is, sőt vert a hír, hogy arrafelé fagyökérből is őrölnek „lisztet”. (Ének a búzamezőkről. 1927. 2:104.) Írónk tudott Gergely utónevű névrokonáról, aki Rodostóban ököllel ütött a mellére: „Inkább öszök itt az én fejedelmemmel korpakenyeret, mint Bécsben a császárral kalácsot!” ([A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. 1962. 408.) Az egyik bujdosó a törökök kenyerét sületlen árpabodagnak nevezi. (Sokféle.1958. 128.) A kenyér a nép szemében mindig Krisztus teste maradt, mit se számított, hogy a háború végén őrölt zabszalmát sütöttek bele. (Ének, 1:31.)

Móra Mártonné (1842–1924) nem csak „idelent” volt pitymallatkor kelő kenyérsütögető asszony ([A] Daru, 32, 91, 315, 377.; Szilánkok. 1961. 478.), a Jóisten országában is e hivatalt viselte. Odafönt minden léleknek ki van porciózva a lisztje holdújulásig, és abból kap naponta egy zsemlyecipót, Móráné kezesütését. Kié fehérebb, kié barnább, már aszerint, ki milyen érdemeket szerzett rá. Az Istenke cipója lánglisztből készül, és persze nem közönséges élesztővel, hanem párral. (Georgikon. 1959. 83.) A pár olyan kedvelt kenyérélesztő, melyet borseprőből és korpából gyúrtak össze, kiszaggatták, és szikkadása után vették használatba.

Hogy kevesebb legyen a vesződsége, az özvegyi sorba jutott András egyszerre hat kenyeret sütött ki. Mind kirakta a polcra az ereszet alá, hogy rá ne dohosodjanak, és hetente rájuk locsolt egy kanta vizet, hogy rá ne száradjanak. (Göröngykeresés és más csöndes történetek. 1960. 397.) A hadifogságból hazatérő, magára maradt Ferenc is teli teknőben dagaszt, mert ugye kicsiért nem fog hozzá: hat kenyeret szaggatott ki a megkelt tésztából. (Ének, 1:127.) A kinyeret ő is hagyományosan szegi meg: először keresztet vet az aljára. (Ének, 2:190.)

Móra Márton (1834–1913) két segédet és két inast tartó szűcsmester volt, de az idők változandósága okán a foltozószűcsségen végezte. Ha Fercsike fia kérdezte az édesanyját, mit esznek vacsorára, ez volt a válasz:

– Háromfélit: kenyeret, haját, bélit… (Véreim. 1958. 8.)

Írónk csöndes szóval egészítette ki: Néha a hajával is be kellett érni. (U.ott, 11.)

Márton, a családfő az egész napi munka után elmorzsolt egy karaj kenyeret, és megivott rá egy kancsó vizet. (U.ott, 9.)

Fercsike papsajtot szedett a csirkéskofa Dobákné malacának, kapott is érte egy nagy karaj fehér kenyeret. Hazavitte, ám nem ették meg: a fiúcska azt füllentette, hogy a másikkal már jóllakott, anyja pedig a vacsorájára, a hajában főtt krumplira hivatkozott… Móráné a kenyérdarabot reggel belecsúsztatta férje tarisznyájába. Márton szűcs este jött meg a szőlőből, és madárlátta kenyérrel lepte meg a fiát. Az a darab volt, amelyet Fercsike kapott tegnap, és az apja reggel magával vitt!

Móra ezzel zárta le a megható jelenetet:

– Azóta tudom, mi az a „mindennapi kenyerünk.” (U.ott. 12–13.)

A sorsöklözötteknek már jó, ha naponta egyetlen karajhoz jutnak. Dobó Sándor kubikos három gyermeke egy-egy darab kenyeret visz ebédre az iskolába, még a morzsáját is fölszedik. A két legkisebb otthon marad, egész napra be vannak zárva. (Szilánkok, 8.) Megsüvegelendő Móra valóságlátása és bátorsága: ezt pályája második hónapjában, 1902 júniusában írta! A napszámosok délben kenyerezgetéskor sós–paprikás kinyérkét esznek. (Utazás a földalatti Magyarországon. 1960. 475, 345.) A Szegedre érkező Mórának egy karéj kenyér volt a szíve fölüli kabátzsebébe gombolva. ([A] Daru, 110.) Ennél többet is elárult: hatéves koráig minden nap pálinkás kenyeret kapott. (Szilánkok, 477.)

Móra többeket nevez kenyerespajtásának: Balla Jenő színikritikust ([A] Daru, 436.; Beszélgetés a ferde toronnyal. 1959. 127.), Csallány Gábor régészt (Utazás, 335.), és az öreg Napló szerkesztőségében vele együtt görnyedő társait. (Sokféle. 1958. 177.) Írónk is él a kenyér szó „állás, foglalkozás” jelentésével: Gondtalan kenyér = jól fizető állás (Szegedi tulipán[t]os láda. 1959. 358.); Elveszi a szájából a kenyeret = magatartása más állásának a megszűnésével jár (Tulipán[t]os, 490.); Szeged kenyerét eszem 26 éve (Tulipán[t]os, 367.); Őtőle nem kér kenyeret = őnála nem áll munkába ([A] Daru, 379.).

Szólásban, hasonlatban, nyelvi fordultban

Egyik-másik Móra leleménye. Annyi bűne sem volt, mint a leesett kenyérmorzsa (Georgikon, 87.) – Karajt akarunk szegni, de nincs kenyerünk (Napok, holdak, elmúlt csillagok. 1958. 329.; Utazás, 435.) – Egy kenyérből szegnek = közös háztartásban élnek (Parasztjaim. 1958. 358.) – Egy kenyéren vannak (Ének, 2:19.) – Két felé szegik a kenyeret = megszüntetik a közös háztartást (Tulipán[t]os, 274.) – Kenyértörésre viszi a dolgot (Ének, 1:74.) – Igével csak úgy élhet az ember, ha a kenyérből is karajolhat (Ének, 2:214.) – Hóka, mint a sületlen maradt kenyér (Ének, 2:68.) – Kölcsönkenyér visszajár (Ének, 2:112.) – Hátán a háza, kebelén a kenyere = hajléktalan, vagyontalan, magányos ember. Eredetileg találós kérdés volt, melynek megoldása: csiga. (Csak a második része szorul magyarázatra: a csiga középbél mirigye termeli az emésztőnedvet, és itt raktározódik el a fölösleges tápanyag.) Idők folyamán a találós kérdés jelentése bővült. ([A] Daru, 110.) – Fogyogatott Rozál az ágyban, / Akár a megszegett kenyér (Könyes könyv. Szeged, 1920. 97.) – Ahova Isten a kenyerünket letette. Móra élt a Tömörkény használta – Mikestől átvett – színes metaforával (Tulipán[t]os, 264.; Göröngykeresés, 431.; Memento, 469.; Véreim, 55.; Utazás, 443.; Sokféle, 129.) – Megette a kenyere javát (Tulipán[t]os, 421.) – Könnyű neki, mikor a kenyér is az ő keziben van, meg a kés is. (Utazás, 435.) – Akármilyen kérges a paraszt tenyere, mégis csak abban van mindenki kenyere. Írónk átvette Pósa Lajos aforizma erejű kétsorosát, és átalakítva beleszőtte a regényébe. (Ének, 2:215.)

A kenyér motívuma főszerepet kapott Móra Ének a búzamezőkről c. nagyívű, több nyelvre lefordított regényében. Ferenc és Rókus megszökik az orosz hadifogságból: hat napja csörtetnek a rengetegben, de nem találnak ki belőle. Kenyerük fogytán, ha valamicskét haraptak is, Ferenc mindig nagyobb darabot adott társának, ő maga beérte a kisebbel is. Az utolsó félmaréknyit a beteg Rókus kéri, de társa ezt már nem adja neki oda, ő maga is farkaséhes… (Ének, 2:134–137.) Rókus meghal, a fagyos földben nem lehet sírt ásni, Ferenc leveleket és gallyakat húz rá.

Móra a kenyérhez való viszonyukkal jellemzi alakjait. A haza jutott Ferencet mardossa a lelkiismeret, mindent kenyér nélkül eszik. (Ének, 1:134.) Akkor jött rá újból a kinyérke ízére, amikor az önvád elcsitult benne: a duttyánban egy egész kalács-cipót elmártogatott a piros lében. (Ének, 2:186.) Messzi Gyurka a vendégségben kenyérrel törli tisztára a megüresedett kocsonyás tálat. (Ének, 1:137.) Ferenc olyan jó Etelhez, mint a falat kenyér. (Ének, 2:20.) Etel pedig dicséri Ferencet: nem hogy olyan, mint a falat kenyér, hanem mint a húsvéti kalács. (Ének, 2:102.)

Márikának a friss kenyérből szel a nagyanyja, Pétörkének a szárazból, hiszen ő nem vér a véréből. (Milyen pompás megfigyelés a szegényparaszti lét ösztönös fukarságáról!) A kislány mondja az anyjától hallott kultikus mondókát:

Újság hasamba,
Hideglelés pokolba!

 Az újság az új kenyeret, az újdonságot jelenti. Pétörke kikapja Márika kezéből a megmaradtutolsó falatot, és elszalad vele: egészen a közeli tóig, melynek békanyálas, hínáros részében leli halálát. (Ének, 2:60–63.) Az alapgondolat változatai Móra két művében is föllelhetők: az Omár c. versében (1904) a törökbecsei szerb kisfiú pillekergetés közben fullad bele a kopolyakútba. A gipszkötésben fekvő Hajnal Matyika kenyerét el akarja venni a fekete kandúr. A gyerkőc oda kap, megragadja napi betevőjét, de a lendülettől leesik az ágyáról. Este hazatérő anyja emeli föl a földről… (Göröngykeresés, 440.) A gyászoló Ferenc szívét nyomasztotta a baljós gondolat: nem adta oda Rókusnak kettejük utolsó, kicsinyke kenyérdarabját (Ének, 2:147.), ezért pusztult el kisfia falattal a kezében…

A „föld mindönkit mögöszik”, – bölcseli az öreg Mátyás (Ének, 2:246.), a hajladozó kaszások népének a fönnmaradását az új sarjadék jelenti: Matyi fiú, aki már szétvillázza a lekaszált szénát, és a bakfissá csöpörödött Márika, aki kemencébe veti élete első dagasztását… (Ének, 2:191.) Az utóbbi kép – fontossága ellenére – nem hangsúlyozott, nem érezzük szájbarágónak, elegáns csöndességgel húzódik meg a jelenetek sorában…

Móra lelkéből lelkedzett „énekét”, három nemzedék széles tablóját az utolsó nyelet orosz kenyérdarabka nyitja, és a magyar búzamezők földjén sütött új kenyér zárja.

Megjelent a folyóirat 2022. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Hivatkozásaimban az első szám Tömörkény István összegyűjtött (valójában válogatott) műveinek nyolc kötetére, míg a második a lapszámra utal. Az első hetet Czibor János (1922–1961), a nyolcadikat Péter László rendezte sajtó alá.

[2] Ásatások a Kenyérváró dombon. In: Archaeológiai Értesítő. 1903. 4. füzet. 387–388. o.

[3] A Móra Ferenc-életműsorozat (1958–1967) darabjait sem a Magvető Könyvkiadó, sem a sajtó alá rendező Vajda László (1909–1968) főiskolai tanár nem számozta meg. (Az utóbbi akár a jegyzetei elején is megtehette volna.) Ezért a hivatkozásaim hosszabbak, de a forrás újabb előfordulásakor rövidítéssel élek.