Kiss Ernő: A közművelődés nagyasszonya

Dr. Apróné Dr. Laczó Katalin (1942-2000) egykori tanszékvezető főiskolai docens, művészeti író életrajza

Valóban nagyasszony volt: emberi mivoltában, személyiségében, szakmai kvalifikációja szerint egyaránt. Királynői jelenség volt megjelenésében, hanghordozásában – de a legnemesebbek közé tartozott: óriási tudása, bölcsessége a legtermészetesebb közvetlenséggel társult, alázattal és szerénységgel. Aktív munkássága 33 évében szüntelenül alkotott, sőt teremtett; a legfőbb hivatásának választott Közművelődés területén korszakot hozott létre a dél-alföldi régióban; képzőművészek, írók, zene– és színművészek sokasága neki köszönheti, hogy írásban–szóban a nyilvánosság elé került teljes emberi és művészi spektrumuk. Immár 22 éve távozott közülünk földi valójában, s még mindig csak 80 esztendős lenne; eljött az idő, amikor meg kell Őt magát örökítenünk.

Már ehelyütt szeretném köszönetemet nyilvánítani férjének, Dr. Apró Ferenc művelődéstörténésznek, aki 21 éve közreadta a rendkívül tartalmas Laczó Katalin Emlékkönyvet, s aki értékes interjúval, dokumentumokkal, fotókkal segítette a jelen életrajz megírását.

Hódmezővásárhelyen született, 1942. július 30–án. Édesapja, Laczó Endre kocsirendező − mai szóhasználattal: logisztikus − édesanyja, Szabados Anna irodai dolgozó, adminisztrátor volt, számos helyen, többek között a Szegedi Földhivatalban is dolgozott. Apai nagyapja, Laczó Lajos Vásárhely köztiszteletben álló polgáraként közel 40 évig állt a vásárhelyi Márton Utcai Evangélikus Iskola élén. Anyai nagyszülei, Szabados Kristófék kiválóan prosperáló divatszabóságot működtettek, melynek jövedelméből házat vettek maguknak. Amikor ezt a házat eladták, megvették a Szeged, Szent Ferenc (akkoriban Hámán Kató) utca 16. sz. alatti házat és Katalinnak adták. E házban élt egész életében férjével és gyermekeivel.

Szülővárosában a József Attila (születése idején: Csáky) utcában lakott szüleivel. Az akkoriban minden szempontból szépen fejlődő, értékes szellemiségű város és családja intenzíven inspirálta későbbi pályájára. 1999-ben írt önéletrajzában − Második otthonom[1]  − az alábbiakat írta: „ A képzőművészet és az irodalom iránti érdeklődésem ott kezdődött. Nyaranta láttam a Szabó Iván szobrászművész vezette képzőművészeti főiskolások csoportját dolgozni a városban. Elüldögéltem a Tornyai János Múzeum kiállításainak képei alatt. Utcánk, a József Attila utca árokpartján pedig esténként láttam Füstös Zoltán festőművész tanítványait, a fiatal művészeket festeni, rajzolni. Az előtt a ház előtt, amelybe hajdan József Attila járt Galyasi Miklóshoz látogatóba. Az irodalom iránti érdeklődésem jórészt dr. Zoltán Béláné és Csotó Nagy János tanáraimnak köszönhetem.”

1961-ben érettségizett a vásárhelyi Kossuth Zsuzsanna Leánygimnáziumban[2] , ezután egy évig dolgozott a vásárhelyi városi könyvtárban, majd megkezdte tanulmányait a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar-történelem-szakán, ahol 1967-ben végzett. „Az egyetemi világ, az a szellemi tőke, amelyet ott hallgatóként kaptam, meghatározta további sorsomat is.” – írta már idézett önéletrajzában.[3]  Egyetemi órái után szinte állandóan könyvtárakban ült, olvasta a kötelező, ill. számára fontosnak érzett irodalmat; hét könyvtár tagja volt egyidőben. Ekkor kezdett publikálni is, tanára, Dr. Farkas Ernő biztatására az Egyetemi Újságban[4]. Farkas tanár úr nagy eszperantista volt, nem véletlen, hogy 1964-ben megjelent első két írása − Dr. Apró Ferenc válogatott bibliográfiája tanúsága szerint − a szegedi nyári nemzetközi eszperantó táborról, valamint Baghy Gyula és az eszperanto irodalom kapcsolatáról szólt.

Az egyetem elvégzése után 1967-ben a Somogyi-könyvtár munkatársa lett; a könyvtár több részlegén dolgozott, nagy megtiszteltetetésnek érezte, hogy Móra híres íróasztala mellett is ülhetett, ekkor írta Beszélő papírlapok Móra Ferenc asztalánál című cikkét. 1968-ban már 16 jelentősebb írása jelent meg a Tiszatájban, a Délmagyarországban, a Csongrád Megyei Hírlapban, a Népművelésben, a Somogyi Könyvtári Híradóban[5], ezen írások főként rendezvényekről, kiállításokról szóló beszámolók voltak, de készített interjút is Dr. Dömötör Jánossal. 1968–tól kezdve a szegedi városi tanács művelődési osztály főelőadójaként dolgozott; itt mindenekelőtt a Szegedi Ünnepi Hetek rendezvényeinek gondozása tartozott hozzá, beleértve a Szabadtérit is. Ekkor ismerte meg igazán Szeged kultúráját, ekkor épültek ki kapcsolatai a város valamennyi intézményével. Ő szerkesztette az Ünnepi Hetek műsorfüzetét, s számos képzőművészeti katalógust szerkesztett (Borsos Miklós, Domanovszky Endre, Kopasz Márta, Vadász Endre, stb.). Nagyon lelkesen dolgozott: a nyári időszakban egymást érték a kiállítások, ő az összes megnyitón ott volt, ha kellett, vidékre utazott saját költségén. Ekkor ismerte meg a szegedi képzőművészeti élet nagyjait: Dorogi Imrét, Erdélyi Mihályt, Kopasz Mártát, Tápai Antalt, Vinkler Lászlót. Igen jelentős alapító munkája volt a Szegedi Műsor elindítása, mely orgánum ettől kezdve sajnálatos megszűnéséig a szegedi kulturális élet legfőbb információs kiadványa volt. E hasznos periodikával rengeteget dolgozott: 20 helyről kérte be a programokat. A Szegedi Műsor szerkesztéséért tisztességes összegű tiszteletdíj is járt; ezt volt, aki megirigyelte, s addig ügyeskedett, hogy 4 év után kivették Katalin kezéből a Szegedi Műsort, ő ugyanis − s ez egész életét végigkísérte − nem tudta érdekeit megvédeni. 1969-ben az egykori Gazdasági Kamara épületében, a SZOTE Jancsó-kollégiuma felépültével megnyitották a Bartók Béla Művelődési Központot, ahol Katalin − dr. Tóthpál József és dr. Simoncsics Pálné igazgatókkal közösen − megszervezte Az én világom c. művészportré sorozatot, mely az intézmény első éveinek legsikeresebb rendezvénye volt. A sorozat legelső vendége 1969. december 12-én Szeged fémművésze, Tápai Antal volt, őt 1970-ben Kopasz Márta grafikusművész, Tóth Béla író, Kovács János színművész, Dorogi Imre festőművész, 1971-ben Mocsár Gábor író, Pátzay Pál szobrászművész, Vinkler László festőművész, 1972-ben Vántus István zeneszerző, Borsos Miklós szobrászművész, Dér Endre író, Szabó Iván szobrászművész, Szalay Ferenc festőművész követte, végül 1975-ben − már szinte a sorozaton kívül − Vaszy Viktor zárta a sort. Dr. Apró Ferenc emlékei szerint Pátzay Pál estjén annyian voltak, hogy a nagyterem előtti előcsarnok is tele volt érdeklődővel.

1971-től a Csongrád Megyei Tanács művelődésügyi osztályára nevezték ki közművelődési csoportvezetőnek, s ugyanebben az évben kezdett komolyra fordulni kapcsolata Dr. Apró Ferenccel, akivel 1973. február 24-én össze is házasodtak és 27 évig éltek boldog házasságban; Ferenc kiváló férj és családapa volt, emellett feleségének nagyszerű alkotótársa, mint kimagasló, a mai napig publikáló művelődéstörténész. Két gyermekük született: 1975-ben Krisztián, 1978-ban Adrián, kiket Katalin óriási szeretettel nevelt, és indított önálló életük útjaira. 1972-ben sikeresen doktorált: disszertációjának címe Bródy Sándor munkássága 1905-től haláláig, témavezetője Dr. Nacsády József docens volt.

Katalint ekkor már az egész megyében, sőt országosan is ismerték, intelligenciája és eleganciája mindenkit elvarázsolt. Kivételesen szép volt, frizurája pedig egyedi: az iráni sah felesége által konstruált Farah Diba-hajformát viselt; e hajkorona befésülése minden reggel 30-40 percbe került (csak később, már a ’80-as években változtatta meg hajviseletét, amikor egy téli szünetben rövidebbre vágatta haját).

Feladata 1971-76 között az egész megye közművelődésének irányítása volt, neki elsősorban a képzőművészettel kellett foglalkozni − Szegedi Nyári Tárlat, Vásárhelyi Őszi Tárlat − gyakorta vállalta a katalógusok szerkesztését is. Ekkor, 1973-ban hozták létre első ízben a közművelődési szakfelügyeletet, 1976-ban pedig − az MSZMP 1974-es közművelődési határozata alapján − megszületett a közművelődési törvény. Sajátos, hogy élete talán legfontosabb szakmai időszakát egy rendelkezés alapozta meg, miszerint a közművelődési munkakörben dolgozó tanácsi tisztségviselők munkakörüket csak szakirányú egyetemi végzettséggel láthatják el; ezen előírás alapján ő, Dr. Vitos Zoltánné és Tóth Attila 1974-77 között elvégezték a Kossuth Lajos Tudományegyetem népművelés szakát. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult, ugyanis 1975-ben − szinte utolsóként a magyar felsőoktatásban − megkezdődött a népművelés szakos képzés a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, s amikor az első tanszéki csoportvezető, Dr. Tóthpál József két szemeszter után a művelődésügyi minisztériumba távozott, Dr. Waldmann József, a képzés alapító atyja pedig jelezte, hogy nyugdíjba készül, Katalint a szó szoros értelmében „elkérte” a megyei tanácstól a főiskola személyzetise előbb oktatónak, adjunktusi fokozatban, majd 1977-től ő lett a tanszék vezetője. Számos tárgyat tanított − művelődéselméletet, művelődéspolitikát, szociológiát, művelődésszociológiát, vezetéselméletet − s a tanszék vezetésével fejlődött a főiskola tekintélyes, jelentős egységévé, ekkor volt első virágkora. Pedig nem indult könnyen a szegedi népművelőképzés. A főiskola vezetése úgy tekintett erre a szakra, mint amelyet felülről kényszerített rájuk a párt és a minisztérium, s ahol csak lehetett, nehezítették a tanszék életét, sokáig csak tanszéki csoportként kezelve.[6] Laczó Katalin a tanszék létrejötte 10. évfordulóján tömör összefoglalót írt a Népművelés című folyóiratba Tízéves a közművelődési képzés a szegedi főiskolán[7], melynek bővített változata megjelent A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei Tanulmányok a pedagógia és a pszichológia köréből fejezetében is, Békési Imre szerkesztésében. Az összefoglaló pontos képet ad arról a roppant munkáról, melyet Katalin és munkatársai végeztek tíz esztendő alatt. A kezdeti két szakpárt 6-7 szakpárra bővítették, létrejött a békéscsabai és a szolnoki kihelyezett központ. A jelentkezés a nappali tagozatra is többszörös, a levelező tagozaton tízszeres lett. Mindezt négy főállású oktatóval látták el; a 11 alaptárgy közül A természettudományok főbb kérdései tárgyhoz a fizika- és biológia-tanszék oktatóit is bekapcsolták, hasonlóképp a szakkollégiumok − film– és színházesztétika, jog, könyvtár (az utóbbi esetében három félév után alapfokú könyvtárosi képesítést is szerezhettek a hallgatók) − működtetéséhez. Teljessé vált az évközi és nyári intézményi gyakorlat, 1984-től közművelődési táborok is szerveződtek. A népművelés szakos hallgatók vezették a főiskola klubját. A tanszék, tudományos kutatói tevékenységével, a debreceni tudományegyetemen működő művelődéselméleti–művelődéspolitikai kutatócsoportban már 1977-ben dolgozott, három fontos résztémában: a művelődés állami és pártirányításának vizsgálata; a két világháború közti Magyarország művelődése; az általános művelődési központok tevékenysége. Bekapcsolódtak a helyi és regionális közművelődés elemzésébe is, így többek között vizsgálták a fiatal népművelők és könyvtárosok élet– és munkakörülményeit, elkészítették a Csongrád Megyei Művelődési Központ funkcionális tervét, foglalkoztak a kulturális egyesületekkel. Több elemzés készült a főiskola közművelődési életéről is. Művészettörténeti tanulmányok is készültek a tanszéken − nyilvánvalóan elsősorban Laczó Katalin alkotómunkájának köszönhetően (Dorogi Imréről, Vén Emilről, Vinkler Lászlóról, Bródy Sándor képzőművészeti témájú írásairól). Igyekeztek hozzájárulni a képzés továbbfejlesztéshez is; így az összefoglaló idején már megjelent a Tanulmányok a művelődéselmélet köréből című főiskolai jegyzet. Aktívan dolgoztak a hallgatók a tanszék tudományos diákkörében, rendszeresen vettek részt elméleti, ill. gyakorlati témájú munkáikkal az országos konferenciákon. 1979-1986 között 180 hallgató írt szakdolgozatot a közművelődés egyes kérdéseit feldolgozva. A tanszék kapcsolatrendszere rendkívül szerteágazó lett a tíz év alatt a szakminisztériummal, a Magyar Pedagógiai Társasággal[8], a Népművelési Intézettel stb.

Mindezen szembetűnő és bizonyított eredmények mellett tanúskodott Katalin legkedvesebb és legközelebbi munkatársa, Dr. Galgóczi Anna is, aki a vele készített interjúban egyben megpróbálta feltárni, miként kezdődött Katalin leváltása a tanszékvezetői megbízatásról, sőt a tanszékről történt eltávolítása: „Ő annyira lelkes tanár volt, annyira az volt a célja, hogy egy tökéletes tanszéket fölépítsen, mindent nagyon fontosnak tartott, a hallgatókat szerette, de megkövetelte tőlük az anyagot, s ez azért sokaknak nem tetszett, különösen, amikor kívülről egy kicsit hergelték is őket, a későbbi időkben ezzel kapcsolatban. Pedig ő mindig igen nagy tisztelettel volt mindenki iránt, a kollégáinak és a hallgatóknak egyaránt megadta a tiszteletet, már a megszólításban is: mindenkit teljes nevén szólított, nem feledkezve el kollégái tanári rangjairól, doktori fokozataikról. Nagyon jó kirándulásokat szervezett, meghívott különböző előadókat, szélesítette a hallgatók és kollégák látókörét, nyílt, vidám, sokoldalú népművelőkké váltak, akik onnan kikerültek. Kati tényleg azon volt, hogy nagyon sokoldalúvá váljanak a hallgatók, és ezért szétnézett a főiskolán, s próbált mindenféle szakembert hozni, hogy minél tágabb ismeretkörük legyen, így került be a két fiú, a Zoli meg a Tamás[9], akik gyakorló népművelők voltak. Szóval szétnézett más tanszékeken is: kik lennének azok a kollégák, akik tudnának valami pluszt adni a hallgatóknak. Dr. R. J.-t mindenesetre meghívta, mert kémia és matematika szakos volt (bár akkoriban dialektikus és történelmi materializmust tanított), volt olyan tantárgy, hogy természettudományos alapok. Ebben, sajnos, nagyon melléfogott, mert J–nak megtetszett a szak. Aztán Katit megpróbálták lejáratni a hallgatók előtt, meg olyasmiket is csináltak, hogy J., aki ifjúsági felelős is volt, összehozott egy értekezletet, amin arról beszéltek, hogy Kati nem tud tanítani… Neki volt egy jó módszere. Nála egy szigorlat nem abból állt, hogy 5 perc alatt kiment a hallgató, hanem legalább egy félóráig eltartott, meggyőződött arról, hogy milyen a tudása azon a szakterületen belül, így reális jegyet tudott adni. Voltak hallgatók, akik ezt nehezményezték, hogy ez micsoda dolog, hogy annyira kikérdezi őket, a módszerébe kötöttek bele, és akkor még a hallgatók is ellene fordultak…”[10] 1988-at írtunk: a rendszerváltást megelőző, meglehetősen zavaros korszak volt ez, amikor a pártközpontokból és a marxizmus–leninizmus–tanszékekről távozni próbáltak a munkatársak, hiszen várható volt, hogy elvesztik addigi munkahelyeiket. A főiskola vezetése rövidesen eljutott odáig − máig sem érthető módon − hogy Katalint le kell váltani, az pedig állítólag egy baráti beszélgetésben dőlt el, hogy az utód Dr. R. J. lesz, holott semmiféle szakirányú közművelődési képzettsége, vagy közművelődési gyakorlata nem volt, viszont kandidátus volt (filozófiából)[11], Katalin azonban csak évekkel később tudta disszertációját megvédeni. Az új tanszékvezető bizonyára szabad kezet kapott a tanszék szakmai és oktatói struktúrája kialakítására: az új irány a média- és menedzser specializáció lett, Laczó Katalinnak és Dr. Galgóczi Annának pedig távoznia kellett a tanszékről. Katalin 1992-ig még kapott néhány órát, tudományos főmunkatársként a főiskola levéltárának gondozását látta el ezután, s mellette dolgozhatott Anna is. A levéltár a főiskola Boldogasszony sugárúti épülete alagsorában volt, meglehetősen nyirkos helyiség, Galgóczi Anna szerint ez sokat ártott Katalin egészségének. Aki viszont nem harcolt, nem lázadt méltatlan helyzete miatt[12], hanem dolgozott, amit tudott, és amit lehetett. Így készítette el hosszú évek kemény munkájával a Szegedi Tanárképző Főiskola 1873–1998 c. 575 oldalas almanachot főszerkesztőként, mely a mai napig csaknem egyedülálló az országban, s közreműködött még − a szerkesztő bizottság tagjaként − e kiadvány második része (Tanszéktörténet) munkálataiban is. 1991-ben vázolta fel 1994-ben befejezett, és 1997-ben megvédett kandidátusi értekezését − A népművelés állami irányításának változásai 1957–1970 − mely messze több, mint ami címéből adódott volna. Feldolgozta ugyanis az ún. szabadművelődési korszakot (1945-48) is, s konkrét következtetéseket rögzített szinte az értekezés tényleges időpontjáig.  A 294 oldalas nagyszabású értekezés − melyhez 354 oldalas dokumentumtár is tartozik − 11 nagy fejezetben dolgozza fel a témakört; melyek több esetben további jelentős alfejezetekre oszlanak. Rendkívül tökéletes munkát végzett: disszertációja teljeskörű közművelődéstörténet, melyet könyvben kellene kiadni és tanítani kellene. Megírta a szakminisztérium − művelődésügyi minisztérium[13] – és a Népművelési Intézet[14], különösen részletesen a népművelőképzés történetét, a megyei népművelési tanácsadók[15] kialakulását, foglalkozott olyan részkérdésekkel, mint az ún. művelődési autók és a Népművelés c. szakmai folyóirat. Különösen figyelemre méltó a megyei, járási és községi művelődési tanácsok, az országos népművelési tanács története, illetve A vezetés demokratizálása a művelődési otthonokban – A művelődési otthonok társadalmi vezetősége c. fejezet, hiszen az előbbiek az 1997. évi CXL. tv. és annak 2017.évi módosítása által preferált, de szinte alig létező közművelődési tanácsok (kerekasztalok) elődjei volt, az utóbbiak pedig szinte nyomtalanul tűntek el 1990 után. A disszertáció a Tervezés a népművelésben c. fejezettel zárul. E rendkívül értékes, roppant méretű alkotás olvasása közben érezhetjük igazán, mit élt át Katalin 1988-ban, és a rendszerváltás után. 11-12 év sikeres alkotó év után legfőbb élethivatását és egzisztenciáját semmisítették meg, 1990-ben és azután pedig az évtizedeken keresztül épített társadalomfejlesztő szakmai rendszer omlott össze szinte néhány hónap alatt; tegyük hozzá: sok esetben szakmaibeliek „hű” támogatásával… 1990-ben már odáig jutottunk, hogy a helyi közgyűjteményi és közművelődési feladatokra egyáltalán nem kapnak állami támogatást az önkormányzatok; a végül kiharcolt „100 Ft-os fejkvóta[16]” alacsony összege miatt egymás után zárták be a művelődési házakat és könyvtárakat; ez a korszak még több kollégánk életét is megrövidítette.[17]

Katalin azonban töretlenül dolgozott tovább: 1991-2000 között írta a válogatott publikációs jegyzékben szereplő írásai egyharmad részét (52 tételt). Számos, egy-egy képzőművész és más notabilitások munkásságát feldolgozó tanulmány (Kopasz István építész, H. Dinnyés Éva keramikus- és szobrászművész, Cs. Pataj Mihály festőművész, Vinkler László festőművész, Dinnyés Ferenc festőművész, Szathmáry Gyöngyi szobrászművész, R. Pap Piroska festőművész, Somogyi József neveléstudós, Ábrahám Ambrus akadémikus stb.) mellett a kilencvenes évek végén alkotta meg két legreprezentatívabb kötetét: Kopasz Márta (1997), majd Dorogi Imre (1998) életműalbumát. E két csodálatos kötet minden ízében Katalin kiadása, munkája volt. Kopasz Márta albumához 30 nagyoldalas tanulmányt írt, 60 jegyzettel, melyet 18 oldalas adattár, ill. bibliográfia és német, ill. angol nyelvű rezümé követ; a kötetben a művész összesen 115 különféle reprodukciója szerepel (a reprodukciókat Dömötör Mihály fotóművész készítette). A Dorogi-album tanulmánya 35 nagyoldalas, a jegyzetek száma 119, az adattár, ill. bibliográfia 7 oldalas, s itt sem maradt el a német, ill. angol nyelvű rezümé. 102 Dorogi-kép reprodukciójában gyönyörködhetünk e kötetben, melyet szintén Dömötör Mihály készített. Mindkét kötet több mint 2 milliós (reprodukciós fotózás, tördelés, nyomda), összesen 4 milliós költséggel járt; ezt Katalin évekig tartó, szívós pályázással, kérleléssel, rábeszélésekkel tudta összegyűjteni, a Kopasz Márta albumot 13 szervezet, intézmény és magánszemély, a Dorogi Imre-albumot 9 szervezet, intézmény és magánszemély támogatta. Komoly szervezést igényelt a magántulajdonban lévő műalkotások fotózására és közlésére szóló engedélyek megszerzése is. Az eredmény azonban − szó szerint − fényes volt: a valaha Szeged megjelent képzőművészeti albumok között a legelső vonalban áll e két kötet, szakmailag teljesen hibátlan, a szem számára gyönyörűség mindkettő.

Helyzete azonban ezekben az években is változatlan maradt. Máig felfoghatatlan, miért hagyták magukra korábbi felettes kollégái, hogyan maradhatott − miközben a világ igen sokat változott − tanszékvezető Dr. R. J. egészen 2001-ig. Katalin, aki − nem győzzük ismételni − csodálatosan tiszta lelkű, magánéletében és munkájában rendkívül tisztességes volt, képtelen bármiféle alakoskodásra, konspirációra, csendesen dolgozott, bajait, bánatát magába fojtva; azonban azok alattomosan őrölni kezdték. Már a ’90-es évek közepétől lehettek panaszai, de azokat eltitkolta, s amikor egyes tüneteiről mégis beszélt legjobb barátnőjének, Galgóczi Annának, sokáig nem hallgatott tanácsaira: forduljon szakorvoshoz. Amikor pedig végre hajlandó volt elmenni, nem engedte alaposan megvizsgáltatni magát, sőt, kedves mosolyával elterelte a szót másra, s az orvossal jót beszélgettek a képzőművészetről. Csak akkor derült ki halálos betegsége, amikor már szembetűnő volt egyre rosszabbodó állapota (igen sokat fogyott, és komoly fájdalmai voltak), ekkor nagy műtéten esett át, ám az őt műtő orvos közvetlenül a műtét után közölte férjével, Dr. Apró Ferenccel és Dr. Galgóczi Annával: már nagyon nagy a szóródás, azaz sok áttét van… Egy évig volt fekvőbeteg ezután; egy ízben még trombózist is kapott. Időnként bement a kórházba: ekkor az orvosok − férje emlékei szerint − azt mondták: megpróbáljuk az életminőségét javítani; férje ilyenkor mindig azt hitte: javulás állt be… Még betegen is dolgozott: 1999-ben 7 írása jelent meg; R. Pap Piroska festőművészről szóló tanulmányát nekem, mint a Szegedtől Szegedig 2000 Antológia felelős szerkesztőjének küldte el. Utolsó írása Kopasz Márta írásairól szólt, A szellem győzelmei címmel, ennek megjelenését (Szeged, 2000, február) még megérte, az Antológiáét már nem. 2000. május 16-án halt meg. Temetése május 19-én volt a szegedi Belvárosi Temetőben; aznap jelent meg az SZTE Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar által jegyzett nekrológ is. Ravatalánál Dr. Varga István professzor mondott beszédet a Kar nevében, sírjánál a jelen sorok írója a volt tanítványok és a Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete nevében búcsúzott Tőle. Egy évvel később emlékest keretében mutattuk be a férje által szerkesztett Laczó Katalin Emlékkönyvet, mely hű tükre értékes munkásságának, melyből mindenki megismerheti, milyen értékes, nagyszerű személyiség volt. Az Emlékkönyv bemutatójáról a Szegedi Szépírásba írtam beszámolót; ez írás két aktuális részletével zárnám mostani soraimat: „Hallgatunk, várva, hátha egyszer megszólalnak azok, akiknek legalább most ki kellene mondaniuk három rövid szót: Bocsáss meg, Kati.” Ezt azonban már alighanem hiába várjuk. Marad a másik gondolat: „Nekünk, dél-alföldi szellemieknek, nagy és végső menedékünk az írás, a betű: a mindenkori hatalom mindenkori kénye-kedve fölé emelkedve megfoghatjuk egymás kezét, s szerető mondatainkkal fölmutathatjuk egymás értékeit. Ha el nem fog bennünket is a dölyf, a gyűlölködés. Ha nem vétkezünk – mulasztással.” Katalintól fényévekre volt a gyűlölködés, és soha nem vétkezett semmiben, mulasztással végképp nem. Talán most a jelen sorok írója is feloldozást nyer kétévtizedes mulasztása után; talán sikerült Nagyasszonyunk, Katalin szent alakját teljes valójában felmutatnia, bebizonyítania, hogy Ő örökké él.

 

A szerző köszönetet mond Dr. Apró Ferencnek, Dr. Galgóczi Annának és a szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár munkatársainak, hogy interjúikkal, fotók és dokumentumok rendelkezésre bocsátásával segítették a jelen tanulmány elkészültét.

Megjelent a folyóirat 2022. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Laczó Katalin: Második otthonom. In: Szeged, 1999. december. 138–139. o., Laczó Katalin Emlékkönyv – Önmagamról, Szeged, 2001. 110-113. o. (részlet)

[2] Ma: Kossuth Zsuzsanna Műszaki Szakközépiskola és Gimnázium, Hódmezővásárhely, Kaszap u. 29.

[3] Laczó Katalin: Második otthonom. In: Szeged, 1999. december. 138–139. o., Laczó Katalin Emlékkönyv – Önmagamról, Szeged, 2001. 110-113. o. (részlet)

[4] Ma: Szegedi Egyetem.

[5] Később: Somogyi-könyvtári Műhely, Szegedi Műhely.

[6] E sorok írója – Dr. Apróné Dr. Laczó Katalin egyik első tanítványaként – 1975–79 között végezte el a népművelés–ének–zene-szakot, s bár még az első évfolyam megindulása előtt szerzett tudomást a szakpárról, miután magyar-ének-zene-szakra nyert felvételt 1974-ben, egy év küzdelem után tudott szakot változtatni.

[7] Laczó Katalin: Tízéves a közművelődési képzés a szegedi főiskolán. In: Népművelés, 1986 január, 15–16. o.

[8] Laczó Katalin tagja volt a Magyar Pedagógiai Társaságnak, a Magyar Népművelők Egyesülete Oktatói és Kutatói Szakmai Szervezetének és Csongrád Megyei Szervezetének (1992 után: Csongrád Megyei Közművelődési Egyesület), a Művelődési Minisztérium Közművelődési Szakbizottságának, az MTA köztestületi tagja volt.

[9] Dr. Eszik Zoltán és Dr. T. Kiss Tamás, 1979-ben kezdtek dolgozni a főiskola népművelés–tanszékén; Zoltán a Szeged–Petőfi-telepi klubkönyvtár, Tamás a November 7. Művelődési Központ igazgatója, majd a Bartók Béla Művelődési Központ helyettes igazgatója volt.

[10] Interjú Galgóczi Annával, 2022. május 16. (hangfelvétel).

[11] Az interneten szereplő életrajzi adatai szerint csak 1996-ban védte meg kandidátusi értekezését; ez az adat valószínűleg téves.

[12] Engedtessék meg ehelyütt egy rövid és szomorú történet felidézése. 1994-ben Mindszenten volt a Csongrád Megyei Közművelődési Egyesület (2000 óta: Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete) évzáró közgyűlése, melyen jelen volt Dr. Laczó Katalin és Dr. R. J. is. Akkoriban készítette el az új művelődési otthoni törvény első változatát Vadász János, aki engem kért arra, hogy próbáljam az anyagot ismertetni, vitára bocsátani. Én ezt fel is vetettem; ekkor szót kért Dr. R. J. és szó szerint a következőket mondta: „Ernő, vigyázni kell ezekkel a törvényekkel, mert azért vagyok én a népművelés (akkoriban már közművelődési) tanszék vezetője és nem Kati, mert a jogszabályok ezt írták elő.” Katalin eközben lehajtott fejjel hallgatott. Máig szégyellem, hogy nem szóltam vissza: J., kérlek, pontosan jelöld meg, milyen jogszabály szerint lehetsz te közművelődési tanszékvezető filozófia szakos végzettséggel?  

[13] Ma: Kulturális és Innovációs Minisztérium.

[14] Ma: Nemzeti Művelődési Intézet.

[15] Ma: a Nemzeti Művelődési Intézet megyei irodái.

[16] 1991-ben az önkormányzatok állandó lakosonként 100 Ft központi támogatást kaptak helyi közgyűjteményi és közművelődési feladataikra, melyhez csak nehezen tudtak minimális kiegészítést szerezni.

[17] 1993-ban halt meg Kiss István balástyai kollégánk (művelődési házát 1991-ben bezárták) és Jenei Sándor mindszenti kollégánk (konspirációs úton többévtizedes sikeres munka után nem nevezték ki újra).