Kiss Ernő: Égi örömök – madártávlatok – parázsok

100 éve született Dér Endre

2022. július 7-én volt centenáriuma a József Attila-díjas írónak, de május 21-én már 18 éve annak, hogy földi valójában eltávozott közülünk. E sorok írója több mint 40 éve kötött barátságot Vele, azóta kutatja műveit; most negyedik alkalommal kísérli meg e zseniális alkotó sokrétű művészetének elemző megközelítését. A Mester 75. születésnapjára írta meg Dér Endre életrajzát (Próbák-tornádók-lépcsőfokok, Dér Endre-album, szerk.: Dr. Majzik István, Bába és Társai Kiadó, Szeged, 1997), ugyanezen alkalomból Paradicsommadarak című kötetének recenzióját (Isten paradicsommadarai, Szeged, 1997 július), a 80. születési évfordulóra pedig Dajkáló tájak vonzásában címmel zsadányi gyökerei megjelenítését. A jelen tanulmányban több célkitűzésnek szeretne eleget tenni. Mindenekelőtt Dér Endre alig ismert költészetének rétegeit, majd 37 éve megszakadt, de annál értékesebb drámaírói munkásságát igyekszik feltárni, azután az értelemszerűen annak idején csak 1997-ig megírt életrajzot fejezi be, végül az író halála óta eltelt 18 év rövid krónikájával zárja írását.

Dér Endre költőnek indult, erről életrajzi ihletésű írásaiban és pályatársai visszaemlékezéseiben egyaránt olvashatunk. Első, 16 éves korában megjelent alkotása is vers volt, s nem véletlenül kapta diáktársaitól a Múzsa elnevezést. Jánosy István[1] – akit később több helyen „Old Dzsenószi”-ként jelenített meg – így írt erről 1989-ben egyik novellájában: „Elementáris költő. (…) Múzsa meghökkentően jól verselt. Költeményeiben a kétkeziek életének szűkösségét, nyomorúságát ábrázolta, érezhetően Sinka Istvánt és Veres Pétert választva költői mintaképéül.”[2] Ezen idézet első két mondata teljes mértékben igaz; a folytatás már átgondolást igényel, bár erősen megnehezíti az értékelést Dér Endre költői életművének feltáratlansága, mindenekelőtt az az aspektus, mely szerint csak mintegy 30 éves koráig írt verseket[3], később — mint korábban jeleztük — csak saját emlékező novelláiban és jeles barátai köszöntő írásaiban bukkannak elő költeményei és csak ugyanabból korszakából, melyre épp az imént utaltunk. Versei különféle folyóiratokban, túlnyomórészt az Evangélikus Életben jelentek meg; Fricó című életrajzi ihletettségű novellájából tudhattuk meg, hogy 1944-ben a Keresztyén Igazság Kiadónál felmerült verseskötete kiadása, melyben Sumér tülök riog, Az Isten dallama és Csend ragyog címmel teljes ciklusai is szerepeltek volna. Ezt a kötetet azonban a háború eszkalálódása és az azt követő nehéz időszak meghiúsította, reflexiót sem kapott kéziratára[4]. Jelen ismereteink szerint verset 1952 után nem publikált, összesen mindössze 17 jelent meg nyomtatásban, s három kézírásos füzetben maradt fönn még 20 verse; szívből reméljük, hogy e gyűjtemény a jövőben bővülni fog. Költeményei nem véletlenül jelentek meg éppen az Evangélikus Életben: többségük hittel átitatott műalkotás, jórészt evangélikus lelkészi időszakában (1946–50) íródtak. Valamennyi kiválóan felépített, epigonizmustól mentes szabadvers, esetenkénti rejtett rímekkel, differenciált gondolatmenetekkel.

1943-ban, akkori szerelméhez, Enikőhöz írta A homlokodat ilyen pogánynak sohse láttam[5] kezdetű versét, melyben szépséges hitvitát folytat az imádott nővel, aki a csillagok milliárdjait tekintve mondja el kétségeit Istenről és Jézusról: „Isten egy, de Krisztus ezer van? / Vagy ha egy van, / akkor örökké csak / a csillagokban bolyong kergén, / hogy megfeszítesse itt is, ott is magát?!” A költő bölcs válaszában a csillagoktól a számtalan földi baj felé irányítja szerelme gondolatait; de záró soraiban valódi vigaszt nyújt: „Mégse hagyd a csillagok meséjét! / Ki téged csillagbámulásra  alkotott, / talán megsimogatja hűs kezével / pogánytüzű, szép homlokod.” E sorok érett, mélygondolkodású fiatal férfinak mutatják a 21 éves Dér Endrét; ám korántsem lehetett könnyű a lelkészi hivatást vállalnia. Ő valamely egyetem bölcsészkarán szeretett volna tanulni, azonban a Pécsi Egyetem Soproni Evangélikus Hittudományi Karán tandíjmentesen, ingyenes kollégiummal és teljes ellátással tanulhatott; a békéscsabai evangélikus gimnáziumban pedig bőven kapott hitbéli alapokat. Ugyanakkor családi háttere — apja szociáldemokrata — és személyes élettapasztalata korán megláttatták és megéreztették vele az 1920-as, ’30-as évek társadalmi igazságtalanságait, melyek ellen tanult emberként, lelkészként egyaránt fel kellett lépnie, de e roppant feladatra szinte képtelennek érezte magát. Ezt a kettősséget drámai erővel tárja elénk A Sion tetején[6] című nagyszabású költeményében; eszmei szubsztanciája Mózes Második könyve 31-34. fejezete, a Tízparancsolat két kőtáblájának története. Az Úr a Sion tetején – a Sinai-hegyen – adta át a legfőbb parancsolatokat tartalmazó kőtáblákat Mózesnek, ki 40 napig böjtölt a szent hegyen; ám, visszaérkezvén népéhez, felháborodva látja, hogy távollétében a nép aranyborjút öntött és azt istenként imádva táncolja körül. A szent táblákkal széttöri az aranyborjút, a bűnösöket megbünteti; az Úr – megbocsátása jeléül – két újabb kőtáblát faragtat Mózessel és újra felírja azokra a szent parancsolatokat. A költő a bűnben fetrengő világ képével indítja versét, valóságos apokalipszissel, melyben paptársait ostorozza a legkeményebben: „…zsírt hörbölnek, tejfelt zabálnak, / (kövér tokájuk csupa csatak) / – röfögvén, hogy a Te papjaid ők, / papjai Baálnak” ; a gyomorfordító habzsolást mint disznók teszik, akik ráadásul papnak nevezik magukat, miközben a pogány isten papjai (Dér itt ügyesen fogalmaz: nem derül ki, hogy saját felekezete, vagy más egyház papjait átkozza). Tiszta, mennyei világ, ahonnan a földi világ fertőjét szemléli: „…itt? szabadon libeg a Kék, tisztán bíztat: „fényt-fényt igyál!”, itt akar maradni, az Úr mellett. Ám az Úr parancsa: a két kőtábla a bűnösök fejéhez verése, vagyis lelkészi hivatása teljesítése; s hiába könyörög a költő: az Úr ismételten ráparancsol, de végezetül reményteljesen szól hozzá: „S szózat zengett: a Mindent-betöltőn: / Csak ott leszek veled igazán!” Az Úr végtelen hatalmának teljes elismerése tükröződik a Dialektika című versében, egyben az a gondolat is, hogy erőtlenül, törötten előbbre lehet jutni az Úr nevében, mint saját erővel, akarattal. E versben és A Sion tetején címűben érződik a költő súlyos betegsége is: „Én Nálad is jártam, mert a /szárnyam/ zúzottabb már nem lehetett”, amikor már szívesebben maradt volna az Úrnál; de a parancs itt sem késik: „Épp te mégy a sártekére!…” A teljes odaadás imádsága, az őszinte Isten-keresés a Sóvárgok utánad[7] című vers; de itt is megjelenik küzdelmes élete, betegsége: „…dühödt-éles karmaival elsodort Tőled egy feketetestü, / örvénylő undok vihar…”, melytől a költemény jelen idejében is szenved, egyetlen reménye az Úr és az ő szépséges világa: „Mert hogy is felejthetném a legszebb percet: / két tündöklő napot – honnan a / fény sohasem apad… / milliónyi délibáb libegtetett / csodalila sugarakat…” A vers végig lágy ritmusban íródott, majdnem végig szabadvers; rímek-asszonáncok voltaképp csak az utolsó versszakban, az isteni kegyelemben való elmerülés jeleként jelennek meg: „a legszebb percet – libegtetett, sohasem apad – sugarakat”. Hasonló szép könyörgés a Mindenkori zsoltár[8], tele alázattal, bűnbánattal; azonban más, szocialisztikus színek jelennek meg az Isten kezében című versben. Már a vers indítása is szokatlan: „ Engem / – kis rongyost – / furcsa tanítók neveltek álmodozni: / gróf-torzította, burzsoá-gyötörte gyermekpásztorok /duruzsoltak fülembe – ködlő semmiről – „melynél nincs áldottabb dolog…” De szembefordul mindezzel, s a szerszámok, a gépek, a Munka matériáján keresztül eljut a forradalomig: „Hogy minden tirannak, hízott nadálynak fölébe-lendül minden szolganép –”, majd a hitre támaszkodó befejezésig: „…minden máz felenged;/ szeretve–nevetve melenget / (kit ködlő messziségben hittem)/ t a p i n t h a tó Kezében – Isten…” E költeményben különleges szintig jut el a költő: a vallásos, vagy hívő szocializmus hirdetéséig, melynek olyan nagy elődei és kortársa voltak hirdetői, mint Ady Endre, József Attila, Juhász Gyula és Váci Mihály. Ezen – sajnos, sokak által vitatott – eszmerendszer lényege: a zsidó-keresztény-keresztyén és több világvallás alapvetően szociális elvekre épül, az emberek egyenlőségére, egyenlő jogaikra, s ennek legfőbb letéteményese maga Isten, akarata szerint ilyen irányba vinné az emberiséget. Dér Endre ezt ismeri fel Isten kezében[9] c. versében. Ugyanezen gondolatkör nagyon szép lírai megjelenítése történik meg az Égi öröm hegedül[10] című költeményben (e cím két szava került át a jelen tanulmány címébe), s ha A homlokodat ilyen pogánynak sohse láttam című versben még a materiális gondolkodástól szeretné eltéríteni szerelmét, addig itt – a másik vershez hasonlóan – a „csillagvilágtól” indulva, a munkásokon, gyárakon, a testvériségen, az emberek egyenlőségén, az isteni megbocsátáson keresztül ismételgeti: Jó dolog dicsérni az Urat! De különösen szép a vers befejezése, ahol váratlanul Párja is megjelenik: „Drága Párom! mi zenél – ezer / hegedűn – a szívünkben? Úgy-e: Égi öröm hegedül!” Talán egyetlen időmértékes verse a Tavaszi hangon[11], mely örömtől, erőtől derűtől duzzad; a Természet mindent lebíró erejét érezzük soraiban; de kétszer – különleges módon – jelenik meg benne az Isten: „Részeg a Minden/ részeg az Isten / égi borától!”; „– Ember! Testvérem!/ Ne légy „Tamás”: / jelentgeti csodás–magát /víg arád: a Feltámadás!…” A vers így válik pantheisztikus himnusszá: az „égi bor” ezúttal az áldott, termést hozó eső, melytől mindenki megrészegedik, a természet feltámadása pedig a Hit legfontosabb tételével, Jézus feltámadásával válik azonossá. A hitbéli felhangok kimaradnak a Munka csodáit zengő Reggelente és Ezerszer szebben című versekből: az előbbi költemény azt az emléket, azt a pillanatot énekli meg, amikor a munka megkezdésékor mintegy varázsütésre csoda történik: megvirrad az új nap: „S akkor, e jelre, – / megfeszültek az ács-karok /s a szerszámok ledobbantak…/ S akkor, a jelre:/ széthasadt a Sötétség függönye Keleten / s a Nap vakító mosollyal bukott elő…” [12] (Különlegesség az evangéliumi párhuzam: a templom kárpitja kettéhasadt Jézus halála percében.) Az utóbbi, Kónya Lajosnak ajánlott vers a munkásság öntudatra ébredésének éneke: „ragyogó világot faragnak maguknak / véreink: a bányászok s az ácsok!”[13] Ennek a gondolatkörnek talán legszebb költeménye a Gyalog haladtunk… kezdetű vers. Szebbnél szebb metaforák, költői jelzők övezik a fő mondanivalót: a „dalládikó” történetét, mely a költő gyermekkorába visz bennünket vissza. Baráth Miska, az ács, apja szaktársa dalládikónak nevezi szerszámos ládáját, melynek tartalmát csalódottan látja meg a gyermek. Ám rövidesen meghallja a szerszámok „zenéjét”: „Mindez tomboló zenévé olvadt össze, / (hallatára felpezsdül az élő vére, / hallatára feltámad a holt): / a Munka dalolt!”[14]

Dr. Pálfy Miklós[15] bevezetésével jelent meg – első ízben 1967-ben – az 1943. január 17-én írt – később 1944 januárjára datált – nagyszabású apokaliptikus, horrorisztikus látomás, a Verekedés az Istennel. Szabó Vendel, a falu bolondja éjszakai őrjöngése, majd halála a világ minden baját előhívó látomásba torkoll, melynek okán valóban van ok az Istennel való verekedésre: „S tudom, hogy / roppan az ín, hogy /talicska kotyog, /s hogy sárarcú, görbe keszeg / milliókat kavar a szél… / Szívük se dobog, agyuk sem él. / csak az égre bőgnek néha kólikásan…/ Tudom, hogy kenyérért tépi / anyja sovvány kezét / a hörgő gyerekcsorda” A költő verséhez kétféle befejezést írt, az első: „Ember, ember, Szabó Vendel, / verekedjünk az Istennel! (…)”[16], a második: „Verekedjünk – ezer dőre – / S hallgatózó sírok árnyán / Csend borul a temetőre.”[17] A második befejezés visszatér Szabó Vendel halálához; az első mégegyszer ráerősít az attraktivitásra. E költemény Dér Endre legkeményebb, a társadalmi igazságtalanságok ellen lázadó műve, ebben szinte az első. Az igazán nyomasztó és a hátborzongató azonban a Fejbe verni a világot, melyet 1982-ben idézett fel Varga Domokos a Tiszatájba, Dér Endre 60. születésnapjára írott köszöntőjében, majd 1997-ben a Dér Endre 75. születési évfordulójára összeállított albumban ismét közlésre került.[18] Szinte szokatlanul négysoros versszakokban, páros rímekkel íródott, ezzel a vers népi, balladás hangvétele erősödik fel. Népdalszerű sorokkal kezdődik: „Sziromszerű felhő libeg / alatta ül öreg Rideg.” A folytatás azonban szó szerint kemény: „Botot farag, nagy husángot, / fejbeverni a világot…” Tíz gyermekét verné agyon: sorolja néhányukat, kik közül „Sanyi kölyök” már ötévesen tüdőbeteg. Ám az igazi szörnyűség a nagylányt éri: „melléfekszik apja este. / Nyuvasztja a gyenge rabot / öreg Rideg: párja halott.” Vérfertőzés, amiről olvasunk: ez az igazi pokol, melyben az öreg Rideg és tíz gyermeke él. „Halott ,mint a világ leszen/ ha a botra ólmot teszen. /Azzal üt a tíz gyereken, / végül magán – mondja nekem. „Magamon csak – takarossan: / olyat, hogy a fejem loccsan.” Végül csak a költő zárszava van hátra, mellyel visszatér a lágy nyitósorhoz, de erős fájdalommal: „… Csoda-é, ha szívem szakad /sziromfehér felhők alatt?” Dér Endre, aki már egészen fiatalon választékos, virtuóz művésze volt a versírásnak, szándékosan leegyszerűsítve, lecsupaszítva festi le a rettenetes nyomor naturális képét, vádolva ezzel azt a társadalmat, melyben ilyen életek lehetnek.

Az ’50-es évek eleje rendkívül válságos volt a fiatal irodalmár számára. Mindenekelőtt annyira súlyosbodott tüdőbetegsége, hogy nem volt elkerülhető egy középkori kínzásokkal felérő műtét, melyet évekig tartó lábadozás követett (orvosai akkor legfeljebb húsz évet jósoltak neki). Betegsége véget vetett lelkészi hivatásának; ám bizonyára nagy dilemmával küzdhetett: költőként, vagy íróként folytassa munkásságát? A prózaírás mellett döntött – időközben állandó megélhetést biztosító állást kapott Szegeden: a helyi írócsoport félállású titkára és a Tiszatáj felelős szerkesztője lett – s rövidesen elkészült első, igen jelentős regénye, Az első próba, mely 1956–ban a József Attila-díjat is elhozta neki. E regény folytatását Ifjú szívekben címmel írta meg 1960-ban, még ugyanabban az évben Fordul a föld címmel a harmadik részt is (a tervezett negyedik rész, sajnos, soha nem készült el). Sajátos körülmény, hogy e trilógia együtt, egy kötetben csak 2003-ban, az író 81. életévében, egy évvel halála előtt jelenhetett meg. E sorok írója is a második kiadás megjelenése évében olvasta először az Ifjú szívekben című regényt, s csak 2022-ben a Marika című színművet, melynek alapja, mintegy cselekményvázlata e regény. Az első próba még egyes szám első személyben íródott, az Ifjú szívekbent már elbeszélőként alkotta meg a szerző. A főszereplő, Bánszki András (azonnal felismerhető Drienyovszki András – Dér Endre), itt már érettségi előtt álló eminens diák, a gimnáziumi önképzőkör elnöke, nagytudású, öntudatos, aki házitanítóként ismerkedik meg szerelmével, aki törhetetlen gerince, s egyik verse okán kerül bajba. E vers a Parázzsal játszva (Parázs körül), melynek dátuma: 1942., s a regény szerint a Szekercék – forgácsok c. ciklus része[19]. Esti idillel indul a költemény – bár bizonyos feszültség az első soroktól kezdve érződik – ám egyszercsak „megmozdultak a fáradt emberek /s virágokon ijedt sóhaj dongott át: / Szőke Béni, a legnyugodtabb kőműves – / tűzbevágta a szalonnát… „Látomásszerű, ahogyan a költő előkészíti hőse szózatát, melyben elnyomatásukról beszél: „az úr, a vérszopó a nyárson / arra forgat minket is, amerre akar…/ És egyre forgat bennünket a tűzön, / s mi szikkadunk, amíg bírunk , /míg ki nem csepeg / minden zsírunk.” Szavai hatását írja le ezután a szerző, társaiban és saját lelkében. Lelkiismerete fölerősödik és akkori környezetéről kemény vádat mond: „Lábam a bihari rónát megtagadta. / Hazug szóval tanítgatnak / Fejlehajló alázatra.” A regényben e két mondat a főhős vesztét okozza: nehéz helyzetbe kerül a gimnáziumban; de végül csak utolsó figyelmeztetésben részesül, azonban szerelmétől, Marikától eltiltják, sőt Marikát férjhez adják, őt magát pedig behívják katonának. Ebben a regényben drámai módon találkozik költői és írói alkotó énje, saját életrajzi elemei beleszövésével pedig maximálisan hitelessé vált írása, mely új, általa addig nem próbált műfajhoz is elvezették. Regényét ugyanis elolvasták a szegedi színház fiatal színészei is, akik akkoriban nem kaptak nagyobb szerepeket. „Összefogtak tehát, s felkeresték Dér Endrét, a sokuk által kedvelt fiatal írót, elmondván neki: új regénye szinte kiállt a színpad után, csak dramatizálni kellene.”[20] Az író nagyszerű kihívásnak érezte ezt a feladatot, nem késlekedett, megírta a Marika című színművet, s azt a szegedi színház Kísérleti Színpada be is mutatta 1960. június 13-án. Annak ellenére, hogy ez volt első színpadi műve, egészen kiválóan sikerült, több lett, mint egyszerű dramatizálás, voltaképp új mű született. Dér a színműhöz keretjátékot írt, mely évekkel a történet jelene, a háború befejezése után játszódik, ezzel az izgalmas megoldással emlékképpé válik a tényleges cselekmény. Igen jó érzékkel építette fel a darab szerkezetét: elsősorban a főhős és Marika közti szerelem vált így hangsúlyossá, valamint az idekapcsolódó dramatikus helyzetek, konfliktusok. Erőteljesekké váltak a darab karakterei, mindenekelőtt a főhős, Bánszki Andris alakja, monológjai lírai ihletettségű mondatok, igazán színes lett Marika figurája, de erőteljesebb lett az apa, Kővágó Emil személye is. Különösen bravúrosan írta meg Dér Endre a darab befejezését, melyhez a trilógia harmadik részéből (Fordul a föld) is emelt át részeket. Andris éppen akkor érkezik vissza – nem tudni, hogy katonaszökevényként, vagy szabadságát töltve – Marikához, amikor Marika családja menekülni készül a front elől. Ő akarja magával vinni és feleségül venni, de Kővágóék elragadják, s innen képzeletbeli játékon keresztül érkezünk vissza a darabot nyitó keretjátékhoz. Andris emlékeiből megtudjuk, hogy Marikáék vonatát bombatámadás érte, Andris végképp elvesztette Marikát. A darab befejezése nagyon szép apoteózis: Andris zárószózata a lehetséges szebb jövőről: „Nem elérhetetlen, utópia többé a boldogság kék madara. Hisz’ már mi is érezzük szárnyának selymét az ujjunk hegyén. Vajon a mienk lesz-e? Csak rajtunk múlik, senki máson. Rajtunk: Embereken.”[21]

A darab az ősbemutatón és még egy előadáson igen nagy sikert aratott, köszönhetően többek között Békés András rendező munkájának. Különösen kiváló volt a két főszereplő, ezt a kritikus is kiemelte: „Az alakítások közül Földi Teri Marikája felejthetetlenül kedves. Finom pasztell színek illenek hozzá. Magárahagyatottsága és kitörései, elvágyódása és visszazuhanásai a lélek sokhúrú játéka, egy igazán a Földi Terire méretezett egyéniség, báj és kellem, szeretnivalóan kedves arc, amelyet szívesen magunk elé idézünk még sokáig. Madaras József Bánszki Andrása megkapó biztonsággal lép elénk. Az a munkásgyerek típus, aki bakancsaival először taposott utat a jövőbe a gimnázium lépcsőin — meg nem alkudva az alkuvások korában, meg nem hajlítva gerincét az úri rend előtt.”[22] S kiválóak voltak a többiek is: Somogyi Miklós, a fiatal Király Levente, s a fiatalokhoz csatlakozó remek színészek: Kátay Endre, Décsy Györgyi (aki ezúttal valódi drámai szerepet kapott és Károlyi István. Sajnos, a színmű sorsa ezután szomorúan alakult: Kormos Lajos főrendező, aki erősen ellene volt a produkciónak, Madaras Józsefet és Somogyi Miklóst elüldözte a színháztól, így a darab ezután már nem került előadásra. (Ezen negatív szituáció még 25 évvel később is érezhető volt: a Szegedi Nemzeti Színház 1986–ban megjelent jubileumi kötetében nincs nyoma a Marika bemutatójának…)

Dér Endre mindezek ellenére még több színpadi művet írt, illetve tervezett. Megírta Vadember veszélyben című ifjúsági regénye színpadi változatát (e darab kézirata jelenleg lappang), írt darabot a korrupcióról (jelenleg ennek kézirata sem található) és 1985-ben A perzsa címmel a generációs ellentétekről írt egyfelvonásos színművet. Ez utóbbi 1997-ben meg is jelent a Helga regénye című kötetben, és ma, 37 évvel megírása, s 25 évvel megjelenése után aktuálisabb, mint valaha. Háromtagú család életét mutatja be, ahol az Apa szobrászművész és iszákos, az Anya keramikusművész és a család áldozata, fiúk, Bálint pedig 30 éves korában – annak ellenére, hogy számos területen tehetséges – még mindig nem tudja, mit tegyen az életével, keresi az útját, legfőképpen szülei mellett érzi jól magát, miközben tudja, hogy egyre kevésbé lehetséges (életmódja szerint a napjainkban oly közismert „mama-hotel”-t véljük felismerni). Mindhárman szeretik egymást, mindhárman szenvednek egymástól, a darabban az abszurd, kilátástalan helyzetet abszurd akciókkal érzékelteti a szerző: az Apa hazahoz egy fehér tyúkot, aki összetöri az Anya kiállításra előkészített munkáit, Bálint a szobában akar motort szerelni, az Apa és Bálint borozás közben fekvőtámaszokkal versenyeznek. A címadó perzsa szimbólum: az Anya újra és újra kitisztítja a család perzsaszőnyegét, de családtagjai újra és újra beszennyezik; azaz: reménytelenül küzd a családi rendért.

Dér Endre valamennyi irodalmi műfajban értékeset alkotott, mindenekelőtt költőként, de drámaíróként is voltak esélyei, amennyiben szerencsésebben alakul első bemutatójának sorsa. Prózaíróként, művészeti íróként viszont vitán felüliek alkotói érdemei.

***

Mint a jelen tanulmány bevezetőjében jeleztem, 1997-ben viszonylag pontosan sikerült megírnom életrajzát a Róla készült jubileumi kötetben történő megjelentetésre, néhány héttel később Paradicsommadarak c. kötete recenzióját publikáltam a Szeged című folyóiratban, az író 75. születésnapját a BÁV Kortárs Galériában (Szeged, Nádor u., sajnos, közel két évtizede megszűnt) ünnepeltük meg irodalmi est és születésnapi beszélgetés keretében. Ebben az évben még harmadik Dér Endre-kötet is megjelent: a Helga regénye, mely három kisregényét – Madártávlat, Kitömött sirály (2. kiadás), Helga regénye – és a fentiekben elemzett A perzsa c. színművét tartalmazta. A Bába és Társai Kiadó hatalmas mértékben segítette Dér Endre életműve kiadását, külön hangsúllyal kell említeni a kiadó igazgatója, a Bába és Társai Kft. ügyvezetője munkáját, aki 7 év alatt 7 Dér Endre-kötetet jelentetett meg a Kiadó saját kiadványaként, valamennyi kötet szerkesztését vállalta (bár név szerint csak három kötetben szerepel szerkesztőként), grafikusművész leánya, Majzik Andrea pedig e kötetek illusztrátora és tervezője volt. 1998-ban jelent meg a Párbeszéd a művészetről című. kiadvány, mely Dér Endre 52 művészeti írását tartalmazta, 8 színes és 38 fekete-fehér reprodukcióval. 2000-ben az író igen kedves könyve készült el a Bába Kiadó műhelyében, nyomdájában: a Viruló évek, mely részben az 1989-ben megjelent Tornádón alapult, de annak újra– és átszerkesztett, kibővített, novellákkal kiegészített új könyve. 2002-ben elérkeztünk Dér Endre születésének 80. évfordulójához, a születésnapi ünnepségen volt a Dér Endre 80 éves című kötet bemutatója, melyben több köszöntő és új tanulmány (t. k. a bevezetőben említett Dajkáló tájak vonzásában) mellett több értékes újraközlés is szerepelt, s természetesen számos fénykép, többek között az író családjáról: fiáról, feleségéről, menyéről és unokáiról. A Marika című színdarab elemzése kapcsán említésre került a Parázs című kötet, melyben végre együtt jelent meg regénytrilógiája 2003-ban. Szomorúan kell leírni: éppen időben, mert ez volt Dér Endre utolsó életében megjelent kötete: 2004. május 21-én rövid, de gyógyíthatatlannak tűnő betegségben elhunyt. Temetése a szegedi evangélikus-református temetőben 2004. május 24-én volt, a szertartást Cserháti Sándor evangélikus lelkész celebrálta, a Szegedi Írók Társasága nevében a jelen sorok írója búcsúzott Tőle.

2012. július 7-én A finom lélekrajz mestere címmel jelent meg emlékező írás a Délmagyarországban posztumusz 90. születési évfordulóján, július 13-án a Szegedi Írók Társasága helyezett el koszorút sírján. 2014. június 19-én volt a Dajkáló tájak vonzásában című Dér Endre-est első változatának ősbemutatója (szerkesztette és előadta a jelen sorok írója). 2021 decemberében elhunyt szeretett felesége, Kaszás Györgyike. 2022 tavaszán a Szegedi Írók Társasága kezdeményezte emléktáblája elhelyezését egykori lakóházán (Szeged, Teleki u. 7.), az emléktábla avatása az író születése 100. évfordulóján, 2022. július 7-én volt, az avatóbeszédet Cserháti Sándor evangélikus lelkész, a Szegedi Evangélikus Gyülekezet vezető lelkésze és a jelen sorok írója mondta. Az emléktábla a Szegedi Evangélikus Gyülekezet, Zsadány Község Önkormányzata, Dr. Dér András, Dér Endre fia és Kiss Ernő támogatásával készült el. 2022. június 8-án a Szegedi Evangélikus Gyülekezet Közösségi Termében volt a Dajkáló tájak vonzásában c. est új változatának bemutatója, mely június 10-én a Zsadány Község Önkormányzata támogatásával a Zsadányi Művelődési Házban és Könyvtárban is elhangzott. Augusztus 4-én történt meg Dér Endre és Kaszás Györgyike síremlékének felavatása a szegedi evangélikus-református temetőben.

Zsadány Község Önkormányzata még ez év során szintén emléktáblával kíván adózni Dér Endre munkássága előtt, aki számos remekmívű alkotásában örökítette meg az Őt felnevelő sárréti községet (Az első próba, Az utolsó bihari betyár, Dajkáló táj, Csillag fut az éjben).

Dér Endre szerteágazó tehetségű, kiváló író volt, aki valamennyi irodalmi műfajban marandót alkotott. A jelen tanulmány szerzője határozottan ki kell, hogy jelentse: Ördögh Szilveszter és Temesi Ferenc írói munkásságának megjelenéséig Ő, Tóth Béla (1924–2013) József Attila–díjas író és Mocsár Gábor (1921–1988) József Attila-díjas író álltak a XX. század második fele szegedi prózai irodalma élén, de egyedül ő volt többműfajú szerző és a prózaírói finomhangolás mestere. Centenáriumán sikerült több adósságunkat törleszteni, talán sikerült életműve rejtett kincseit vázlatosan feltárni, de kötelességünk immár nem rejtett költői és drámaírói munkásságát a lehető legteljesebb mértékben a nyilvánosság elé tárnunk, azaz valamennyi költeményét és Marika című színművét egy új Dér Endre-kötetben megjelentetnünk. Bízunk abban, hogy az égi és földi hatalmak ebben segítségünkre lesznek.

Megjelent a folyóirat 2022. szeptemberi számában

Jegyzetek

[1] Jánosy István (1919-2006) József Attila-díjas író, költő, evangélikus lelkész.

[2] Jánosy István: Nagy belga lovak. Maróti Jancsi egyszer így mesélt gyermekkoráról. 1968–78 (részlet) In: Új Írás, 1989 május, 54. o.

[3] Utolsó dátummal ellátott versén 1952. március 11. a keltezés.

[4] Dér Endre: Viruló évek. Szeged, Bába és Társai Kiadó, 2000 A Tisza Hangja No. 52. Fricó (részlet). 67, 69. o.

[5] Majzik István (szerk.): Dér Endre: Ádventi ajándék. Dér Endre 80 éves. Szeged, Bába és Társai Kiadó, 2002. 85–86. o. (Újraközlés).

[6] Evangélikus Élet, XV. évfolyam 1950. április 30. 2. o.

[7] Evangélikus Élet, XIV. évfolyam 35. szám, 1949. szeptember 4. 1. o.

[8] Evangélikus Élet, XIV. évfolyam 34. szám, 1949. augusztus 28. 1. o.

[9] Evangélikus Élet, XV. évfolyam 25. szám, 1950. június 18. 1. o.

[10] Evangélikus Élet, XIV. évfolyam 40. szám, 1949. október 19. 1. o.

[11] Evangélikus Élet, XV. évfolyam 13. szám, 1950. március 26. 1. o.

[12] Evangélikus Élet, XV. évfolyam 35. zs., 1950. aug. 27. 4. o.

[13] Evangélikus Élet, XV. évfolyam 33. sz. 1950. szept. 10. 4. o.

[14] Dér Endre: Viruló évek. Szeged, Bába és Társai Kiadó, 2000 A Tisza Hangja No. 52. „Állva”, 47–48. o.

[15] Az Evangélikus Élet felelős szerkesztője és kiadója.

[16] Evangélikus Élet, XXXII. évfolyam, 4. sz. 1967. január 16. old.

[17] Dér Endre: Viruló évek. Szeged, Bába és Társai Kiadó, 2000 A Tisza Hangja No. 52. Verekedés–megbékélés, 62-63 o. Jánosy Istvánnak ajánlva.

[18] Dér Endre. Bába és Társai Kiadó, 1997. 48-49. o.

[19] Dér Endre: Parázs. Bába és Társai Kiadó, Szeged, 2003, Ifjú szívekben, 2. kiadás, XVIII. rész. 225–226. old.

[20] Kiss Ernő: Próbák–tornádók–lépcsőfokok. In.: Dér Endre, 1997. Bába és Társai Kiadó, Szeged, 1997. 21–22. o.

[21] Dér Endre: Marika (részlet, kézirat)

[22] Lődi Ferenc: Marika. In: Délmagyarország, 1960. június 15. 5. o.