Hegedűs Réka – Bátyi Zoltán – Kiss Norbert: Odessza – a lakók szemével

Meséljenek a 60 éves Odesszai lakótelepről azok a lakók, akik saját szemükkel látták a panelsorok felépülését, akik itt nevelték fel gyermekeiket, vagy akár itt töltötték gyermekkorukat. Akik közül sokaknak a mai napig ez a környék jelenti az otthont, a Székely sor, a Temesvári körút, a vasúti töltés, az Alsó kikötő sor, valamint a Torontál tér határában elhelyezkedő, Szeged testvérvárosáról elnevezett lakótelep.

Bunyevácz Miloje

Huszonnyolc évesen, 1975-ben költözött be feleségével az odesszai, kétszobás lakásába Bunyevácz Miloje, aki akkor fiatal pénzügyőrként dolgozott Szegeden. A ma 75 éves nyugdíjas pénzügyőr alezredes úgy látja: Odesszánál szebb, kényelmesebb helyen nem is élhette volna le életének azt a 47 évét, ami Újszegedhez köti. Az alezredes úr visszaemlékezéseit Bátyi Zoltán jegyezte le.

„Nem volt könnyű lakáshoz jutni Odesszában. A hetvenes évek közepére már híre ment, hogy itt minden adott ahhoz, hogy az ember komfortosan töltse el a hétköznapjait, vidáman az ünnepeit, ezért nagyon sokan szerettek volna itt élni. Engem pénzügyőri munkám segített odesszai lakáshoz, ugyanis a nagyállomás közelében lévő szolgálati lakást életveszélyessé nyilvánították, és mivel az önkormányzati tulajdonú bérlemény volt, minőségi cserével kapott a pénzügyőrség egy másik lakást, ami éppen Odesszában volt. A gyors költözéshez persze az is kellett, hogy a pénzügyőrség és a városi tanács jó viszonyt ápolt egymással.

Tagadhatnánk, de ennyi év távlatában már mi értelme, meg aztán minden idősebb szegedi tudja, hogy a lakáshoz jutáshoz nem ártott némi szocialista összeköttetés a ’70-es években, amikor még nagy volt országszerte, így Szegeden is a lakáshiány. Ami azt illeti: a ’60-es években még inkább, ezért mondhatjuk Odesszára, hogy irigyelt lakótelep lett már az első lakások átadásakor. Amikor mi ide költöztünk, azt láttuk, hogy a város elitjéből nagyon sokan jutottak itt lakáshoz, párt és tanácsi funkcionáriusok, magas beosztásban dolgozó értelmiségiek, gazdasági vezetők, bírók, ügyészek, és ki tudja még kik, honnan érkezők éltek sok-sok lakásban. Persze úgy is fogalmazhatok: nagy többségében olyan emberek, akik adtak arra, hogy igényesen kialakított, szép környezetben legyen az otthonuk, ezért a lakók már a beköltözéskor szépítették az utcájukat, a kis ház előtti kertjeiket, fákat ültettek, mint ahogy én is egy fenyőt, ami még ma is él a téglablokkos házunk előtt.

Ha a komfortra, a lakótelep állandó csinosítására gondolunk, a város vezetése mindent megtett azért, hogy akár mintául szolgáló lakótelep is legyen még országos összevetésben is Odessza. Az eltöltött évtizedek alatt mindössze egyszer fordult meg a fejünkben, hogy talán el is költözetnénk. Amikor fiunk, aki már ide, Odesszába született, betöltötte a 18. életévét, a feleségem arra gondolt, hogy nagyobbra cserélhetnénk az 54 négyzetméteres otthonunkat, akár olyan áron is, hogy más városrészbe költözünk. Én akkor így fogalmaztam: nézd, ha találsz még egy olyan lakókörzetet ebben a városban, de akár az egész országban, ahol egy kilométeres körzetben elérsz bölcsődét, óvodát, iskolát, ABC áruházat, presszót, kisvendéglőt, piacot, szolgáltató házat, gyógyszertárat, orvosi rendelőt, csodálatos ligetet, sportcsarnokot, uszodát, ahol szinte tökéletes a tömegközlekedés, és ahonnan akár gyalog is negyedóra alatt eljutok a belvárosba, akkor már csomagoljunk is. De addig én innen el nem mozdulok.

A fiam, mielőtt elköltözött volna a családi otthonból azt mondta: jó, önálló életet kezd egy másik lakásban, ám csak akkor, ha az is Odesszában lesz. Szerencsére tudtunk találni számára ilyen otthont a Csanádi utcában, így csak pár száz méternyire él a mi Fésű utcai otthonunktól. Vagyis már unokáim is odesszaiak.

Most egy pékség teraszán ülünk és beszélgetünk, ahol korábban évtizedekig az Ibolya presszó üzemelt. Bár ez is igényes hely, az itt élők még mindig nehezen emésztették meg, hogy bezárt a városrész presszója, vagyis az odesszaiak ragaszkodnak megszokott értékeikhez. Ugyanakkor örömmel vettük, amikor pár évvel ezelőtt megújult számos pontján a lakótelep, szebb útburkolatokat alakítottak ki, új járdák épültek, egyebek mellett megszépült sok kisebb tér. Maradva a külsőségeknél, az épületeknél azért hadd panaszkodjak is. Tulajdonképpen nem Odessza része, de azért itt mindenki annak tekinti az újszegedi vasútállomást. Egészen megdöbbentő és felháborító, ami azzal történt az elmúlt évtizedekben. A MÁV, mert hát az ő tulajdona, olyan szintre hagyta lepusztulni, hogy most már nem csak Újszeged, de az egész város egyik legcsúnyább szégyenfoltja. Pedig milyen nyüzsgő élet volt ott valamikor! A Galyatető néven elhíresült kisvendéglő szinte ikonikus hellyé vált, ahol a munkájába igyekvő gyári munkástól, az előadások után megpihenő tanáremberig, vagy éppen a határról hazatérő fináncig bárki megválthatta a világot, miközben a gondos kocsmagazda minden törzsvendégnek névre szólóan félretette a poharát. Remek kis baráti közösségek is kialakultak ott, mint ahogy egész Odesszában, legyen szó a kispiacról, a már említett Ibolyáról, vagy a Vakegérként elhíresült bisztróról, ahova a Tisza túloldalról is sokan átjártak egy-egy traccspartira. Szóval nagyon várjuk már, mi lesz az újszegedi vasútállomásnak és környékének sorsa.

Amikor ide költöztünk a lakásokban 85-90 százalékában még „őslakosok”, vagyis a ’60-as évek elején beköltözök éltek. Ma ez a szám nemhogy megfordult, szinte alig találni olyat, aki már akkor is az itteni járdákat koptatta. De hát ez a világ rendje, megöregszünk, a régiek elköltöznek, újak érkeznek. Ezzel nincs is semmi gond. De hadd mondjak el valamit. Amikor a fiam még kisiskolás volt, csak hazarohant a suliból, be sem jött a lakásba, hanem ledobta az táskáját az ajtó előtt egy üzenettel: az Ibolyába mentem fagyizni. A ház kapuja persze tárva-nyitva állt, de egy percig sem aggódtunk amiatt, hogy a táska eltűnhet. Nem állítom, hogy most már biztos elvinné valaki, hiszen Odessza nagyon is békés, biztonságos városrész. De azt igen, hogy az egykor nyitott házak becsukódtak, minden kapu zárható, csak kóddal lehet bejutni, ha éppen nem találom a kulcsot. És mintha az emberek is sokkal jobban magukba fordultak volna az elmúlt évtizedekben, no persze nem csak itt. A nagy beszélgetések helyébe az állandó rohanás lépett, semmire nem jut idő, így egymásra sem. De mit tehetünk? Ilyen világban élünk, és ha már a világ ilyen, válasszuk ki magunknak a legélhetőbb pontját. Ez pedig nekem és még nagyon sok embernek a szegedi Odessza”.

Varga Ferencné Jolán és Varga Ferenc

Az egykori Ibolya Presszó helyén nyílt pékség teraszán beszélgettünk Varga Ferencné Jolánnal és férjével, Varga Ferenccel. Jolán felkészülten, kis cetlivel a kezében érkezett, amelyre gondolatmozaikokat írt fel. Nehogy kimaradjon valami fontos. Hagyom mesélni, nem szeretném túlzottan behatárolni kérdéseimmel az emlékezést. Számomra is élmény hallgatni az emlékeket, szinte látom magam előtt az 1960-as, 70-es évek Odesszáját. A frissen átadott lakótelepet.

„Hétéves korom óta lakom azon a környéken, ahol most is élünk, így nagyon régről vannak emlékeim. 1948-ban költöztünk a régi Vedres utca elejére, a templommal szemben egy egyemeletes házba, amelyben több család élt, édesapám ebben az épületben kapott lakást. Akkor még kockaköves volt az út. Az első ütemben a ládagyár helyén alakították ki a lakótelep nagy részét, a kendergyár működött a háta mögött. Élesen élnek bennem apró hangulatok, emlékek. Például, hogy a kender áztatásakor gyakran éreztünk nagyon erős, nem éppen kellemes szagot. Vagy, hogy műszakváltáskor napi háromszor dudáltak a gyárban – reggel 6-kor, délelőtt 10-kor és délután 2-kor. Sokszor volt tűz a gyárban, nyáron pedig locsolóautóval járták az utakat, mert nagy volt a por.

A hídon villamos közlekedett, ezzel jártunk be a városba. A Vedres utcának a sarkán volt egy földszintes, fehérre festett épület, ott alakították ki a boltot. A ma a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tulajdonában lévő épületben óvoda működött. A Zeneiskolában dolgoztam és jött az értesítés, hogy igényelni lehet szövetkezeti lakásokat. Akkor már házasok voltunk, de még édesanyáméknál laktunk a Vedres utcában, várandós voltam Edit lányommal. A hivatalban, mikor vittem be a papírokat, ránéztek a gömbölyödő pocakomra és azt mondták:»Első emelet, 3-as lakás, megfelel?«. Nagyon örültem neki, hogy az első emeleten kaptunk lakást. Az alapozástól kezdve végignéztük, ahogyan későbbi otthonunk felépült. 1965. szeptember 1-jén kaptuk meg a kulcsot és szeptember 5-én költöztünk be, a lányom akkor egy hónapos volt. Odessza 41-es épület lett a miénk, nem voltak utcanevek, csak számozások. 14 kockaházat építettek föl, ebből 7 tanácsi, 7 szövetkezeti lakóház volt, a miénk az utóbbiba tartozott. Picike lakások voltak, de minden megvolt bennük, amire szükség volt: hatalmas nagy ablakok, központi fűtés, parketta, hideg-meleg víz, beépített konyhabútor, minden családnak saját lomkamra, kis fürdőszoba szintén ablakkal és egy kocka alakú káddal, ami nekünk a mai napig megvan és nagyon szeretjük. Sokan időközben átalakíttatták, nagyobb kádakat alakítottak ki a helyén, most meg nem győzik kisebb zuhanyzókabinokra cserélni. ’70 körül kezdték el a panelépületeket, a tízemeleteseket is felhúzni.

Amikor lebontották a Vedres és Parajdi utcákban a magánházakat, anyukámékat is kiköltöztették. Kaptak lakást Tarjánban és két évig ott laktak, majd mikor felépült a hosszú panelsor, visszaköltözhettek. Mindig nagyon szerettük ezt a környéket, ahogy leszállunk a troliról, rögtön érezni lehet, hogy Újszegeden van az ember, két-három fokkal hűvösebb van, jobb a levegő. Mindig is megvolt – és ez mostanra különösen igaz – minden, amire szükségünk van: orvosi ellátás, oktatási intézmények – bölcsőde, óvoda, általános iskola –, sportolási lehetőségek – amikor csak tehetem, heti háromszor eljárok úszni az uszodába. Később ugyan, de megépült a könyvtár is. A tömegközlekedés nagyszerűen ki van építve, egy pillanat alatt be tudunk menni a belvárosba, ha éppen ott van dolgunk. Számunkra mindig is ez a környék – Odessza – jelentette az otthont és ez már így is marad”.

A képek forrása a Varga-család, valamint A Tisza-parti Általános Iskola 100 éves fennállásának emlékére 1896-1996 című kiadvány

Bágyoniné Varga Edit (Ferenc és Jolán lánya)

Miközben emailben egyeztettük a szüleivel történő találkozás részleteit, Bágyoniné Varga Editnek is kedve támadt felidézni gyermekkori emlékeit az Odesszai lakótelepről. Egy gyerek nézőpontjából különösen izgalmas rátekinteni a lakótelep történetére.

„1965-ben születtem (még a Vedres utcában laktak szüleim), de 1 hónaposan már beköltöztünk a Csanádi utcai „kocka házba”, amely az Odessza 41-es épület volt akkor. Gyerekkoromat ott töltöttem másfél szobás lakásunkban, öcsémmel és szüleimmel négyesben, egészen felnőtt koromig, amíg férjhez nem mentem. A lakótelepen hozzánk nagyon közel volt a bölcsőde a Fésű utcában, és az óvoda a mai Baross László utcában, amely az Odessza 1. sz óvoda nevet viselte. A Csanádi utca végében lévő általános iskolába – akkori nevén Mező Imre Általános Iskola, ma Tisza-parti Általános Iskola – pedig csak átsétáltunk. A legelső emlékeim között szerepel, hogy macskaköves volt a Csanádi utca. Az ablakunk oda nézett, így sokszor láttuk a lovaskocsikat, a faros Ikarus buszokat, amelyek a környéken közlekedtek. Vártuk, hogy érkezzen a kukásautó, amit öcsém nagyon szeretett. Fák akkor még alig voltak, a Fésű utcában lévő játszóterekre és a közeli Ligetbe vittek minket a szüleink. Mi pedig gyalog jártunk szinte mindenhová, hiszen közel volt az ABC (mai Spar épülete), az ovi, iskola, és a Liget, ahol imádtuk a Vidámparkot. Sűrűn elvittek a szüleink oda, kedvenceink a horgász játék, a dodzsem, a hullámvasút és a hajóhinta voltak. A Liget nagy területén sokat sétálgattunk. Az egész család együtt lehetett, mivel nagyszüleim a Vedres utca elején laktak, amíg házukat nem szanálták az 1970-es években. Később visszaköltöztek, de már az új, 5 emeletes panelházba.

Nagyszerű volt ezen a lakótelepen gyereknek lenni! Rengeteg velem egykorú lakott itt és szinte egytől egyig ismertük egymást. Nagyon összetartottak a Kockaház utca, Fésű utca, Baross László utca, Csanádi utca és Liga utca gyerekei. Szüleink nem féltettek annyira bennünket, hiszen nem volt ekkora forgalom és veszély, mint ma. Nagycsoportos óvodás korunkban csak átkísértek az úton, és onnan már egyedül mehettünk oviba, néha a szomszéd gyerekekkel együtt. Iskolába is együtt jártunk, hazafelé nagyokat beszélgettünk. Az Ibolya Presszóba 50 fillérért, majd 1 Forintért kaptuk a fagyit. A házak között mindenütt játszóterek voltak (a Fésű utcában), hintákkal, mérleghintákkal, homokozóval és mászókákkal. Mindig volt ismerős gyerek lent.

Nagyszerű közösségi élet volt akkoriban. 1971-től 1979-ig az általános iskolás éveim alatt igazi gyerekkorunk volt. Nyár elején és végén tábortüzet raktunk együtt a „kockaházak” között, fiatalabbak és idősebbek együtt. Rendeztünk cirkuszt, ahol mindenki magának választott műsorszámot, aztán két nagy pokrócot kifeszítve a fák közé, mint függönyt, megtartottuk az előadást. Az egyik ház lomkarájában egy kisebb helyiségben berendeztünk egy klubot is. Együtt játszottunk, sohasem unatkoztunk. A kulcs a nyakunkban volt, és egész nyáron a környező utcákban, játszótereken játszhattunk. Volt, akinek biciklije volt, vagy roller, görkorcsolya. Ezeket egymással cserélgetve tanultuk meg használni. Nyáron pokrócokat leterítve a házak oldalában lévő lépcsőkre berendezkedtünk, és ott beszélgettünk, játékokat, társasokat, babákat vittünk le, később kézimunkáztunk. A felnőttek sohasem zavartak el bennünket. Ha éhesek vagy szomjasok voltunk, mindig volt kihez felmenni egy picit.

Télen a töltésoldalban nagyokat lehetett szánkózni. Mivel szemüveges voltam már akkor is, ezért néhány el is törött. A töltésen minden évszakban jó volt biciklizni, kimentünk a gátőrházig is. Az egyik osztálytársunk ott lakott, gátőr édesapjánál (Marczika Imre) voltak kiskacsák, birkák, tyúkok, tehenek, kutya, macska, így az udvarukban is jól elvoltunk.

Közben megépültek a panel 10 emeletes házak is a 70-es években és még több gyerek lett a környéken. Évfolyamonként 3 osztály működött. Mi voltunk a „Mezősök”! Az általános iskolában is nagyon jó közösségünk volt. Az akkori kisdobos és úttörő élet adott sok közös programot. Őrsi foglalkozásokat tartottunk, mindig volt valami feladat, verseny, szereplés, program. Együtt mentünk papírt és vasat is gyűjteni kis kocsikat tolva. Örök barátságok szövődtek, amelyek a mai napig is tartanak. Számíthattunk mindig egymásra. Helyben ott volt a kisebbeknek a Zeneiskola is az iskola régi épületében, a pincében, ahol olajjal fűtöttek, olajos padló volt, jellegzetes szagokkal. Itt kezdtem el zongorázni, szolfézst tanulni. A Sportcsarnok és uszoda megépülése után kézilabda és kosárlabda meccsekre mentünk szurkolni, nyáron pedig uszodáztunk. Barátnőimmel mindig nagy sétákat tettünk, barátnőm kutyáját sétáltatva, a Sportcsarnokot, Ligetet megkerülve, jókat beszélgetve »az élet dolgairól«.

A sors úgy hozta, hogy óvónőként a főiskola után pont az egykori óvodámban kezdhettem el dolgozni, hiszen a saját óvónénim éppen nyugdíjba ment. Ismertek már, mert a gyakorlati időmet ott töltöttem. Az Odessza 1-es számú óvoda így számomra nagyon kedves volt mindig is. 1985-től 1996-ig dolgoztam ott. Férjemmel együtt egy darabig éltünk egy Csillag téri garzonlakásban, de végül visszakerültünk Újszegedre, a Pinty utcába, így 1989 óta újra újszegedi lakosnak mondhatjuk magunkat. Nagyon jó látni, hogy mennyit fejlődött és szépült ez a városrész. Még mindig barátságos és élhető, nagy zöld területekkel. Minden megtalálható itt: gyógyszertár, orvosi rendelő, uszoda, piac, parkok. Trolival pedig gyorsan eljuthat bárki a központba is”.

Csányi Péter

Csányi Péter és Kiss Norbert a Liget fái alá ültek le egy kellemes beszélgetésre az egykori Odesszáról. Szó esett aktuális örömökről és kisebb bánatokról is.

„Gyerekkoromban a Jósika utcában laktunk, szüleim kapták meg a lakást itt Odesszán. „1044.-ek vagyunk a várólistán” – mondta apám. Rengetegen vártak lakásra, már csak ezért is volt kiváltság ide kerülni. Főleg, hogy ha a Tisza két oldalát nézzük, ez a terület belvárosnak számít. Éppen egy pár hónappal ezelőtt találtam meg a papírt, amit a papa kapott: „Odessza 224. (Székely sor)” – ez volt ráírva.

Előtte magánházak voltak végig a környéken, nagyon szép kis házak, az Újszeged állomás környékén is. Lerombolták akkor őket, nagy-nagy tervekkel, hogy mi mindent építenek majd a helyükre, amelyek a mai napig nem valósultak meg. Nem volt járda sem, kitaposott csapásvonalak voltak, a Liget határa is kijjebb volt még. 1978 augusztusában költöztünk ide a szüleimmel, közben én a munkahelyemtől, az OTP-től kaptam egy kis lakást Tarjánban, a Víztorony téren. De Odesszára visszatérve, érdekes, hogy magáról az építkezésről nem sok emlékem van. Csak annyi, hogy a Torontál térhez közeli házsorok épültek ki először. Visszagondolva, éppen abban a két évben zajlott a lakótelep kialakítása, amikor katonáskodtam. Viszont maga a környék élesebben él az emlékeimben: a sarki fodrászüzlet, a Lippai fatelep, az UTC-pálya, ahol megnéztük az unokatestvérem meccseit…

Emlékszem, hogy sokáig egy földgömb-alakú szobor jelképezte Odesszát, mint Szeged testvérvárosát. Ez a városrész legutóbbi átalakítása után eltűnt. Egy időben sokat jártam ki a Fő fasorra, úgy éreztem, a sorban a legutolsó pad éppen nekem lett kitalálva, pont annyira lejt, amennyire még kényelmes ülni rajta. Ott olvasgattam és mindig csapódott hozzám 4-5 ember, akikkel el tudtam beszélgetni. A legtöbben kutyasétáltatásban voltak éppen. A kutyás közösség erős itt Odesszán is, egyébként a közösségi szellemet nem érzem olyan jelentősnek. A lakóházakban olykor kialakulnak barátságok, magam is jóba lettem több, idősebb házaspárral a házból. Egyikük Tápéról költözött ide, s szerettünk együtt kertészkedni.

Mostanra egyre több rendezvény van, amelyeknek Újszeged ad otthont, régebben csak a majálisok zajlottak itt. Sokat fejlődött a városrész a hosszú évek alatt, parkosítva lett a környék, megépült a vadonatúj rendelőintézet, amiért szerencsésnek mondhatjuk magunkat itt lakókként. Talán egyetlen dolog hiányzik. Nincs olyan kultikus hely, ahol minden odesszai lakó megfordulhatna. Akár egy közösségi ház valamelyik tízemeletes aljában – ahogyan Pesten az öcséméknél. Ha volna ilyen, a lakógyűléseket sem kellene az utcán tartani. S kicsit mindenki otthon érezné magát benne”.

Megjelent a folyóirat 2022. októberi számában