Apró Ferenc: Sír- és oltárkerülésről, gyűrűforgatásról

A sírkerülés eredete elvész az időben. Ferenczi Imre (1931–1989), a szegedi egyetem néprajzkutatója fölemlíti, hogy Patroklosznak, az elesett görög hősnek a máglyára rakott testét háromszor körbelovagolták. (Iliász, 23. ének.). Vergilius később már a változatát írta: a máglyát háromszor körbefutották, háromszor körbelovagolták. (Aeneis, XI. ének.) A szívósan élő népszokás átvétel útján került hazánkba, későn, talán az 1800-as években.

A szegedi Népünk és Nyelvünk című folyóiratban kedvelt rovat volt a Kérdések és a Feleletek. Az 1929. évi 4–6. számban kérdezték: „Szokás-e az alföldi magyar népnél temetés alkalmával a már felhantolt sír körüljárása?” Összefoglalom a válaszokat. Nem szokás Vásárhelyen, Gyomán, Baján és Kiskunfélegyházán. Viszont élő gyakorlat Algyőn (ének nélkül), Szeged-Fölsőtanyán (Balástyán, imádkozva), Csólyospusztán, Kiskunmajsán (imával) és Röszkén. Szokásban van Sándorfalván is, azért, hogy a halott lelke (a kísértet?) vissza ne térjen, ne rémiszgesse az élőket. A legrészletesebb válasz az „ősi” békéscsabai és az orosházi szokást ismertette. A sírjárók imádkozva háromszor megkerülik a sírt a halott lábától balról jobbra haladva, a fejénél mindig megállva annyi időre, amíg maréknyi földet dobnak a sírra. A rítus célja a lélek hazajárásának a megakadályozása volt. A magyarázat további része szerint amilyen keménnyé válik a föld a sírjárók léptei alatt, olyan keményen áll majd a halott lelke a mennyországban, ahonnan az ördögök nem vihetik le a pokolba. Múlik az idő: 2013-ban Orosházán voltam apósom nénjének a temetésén, bizony, nem járták körül a 102. évében elhunyt asszony sírját. Szegeden napjainkban a szokás kis része él: amikor a koporsó még látszik, egy-egy rögöt dobnak a sírba.

Cserzy Mihály bőségesen ír a temetési szokásokról, de a sír körüljárását éppen csak megemlíti: „felhantolás után a sírt háromszor megkerülik a családtagok.”[1] 

Bálint Sándor szerint az új sírt a legközelebbi rokonok olykor még napjainkban is háromszor megkerülik. Ilyenkor a pap és a kántor már nincs jelen.[2] Ez főleg kisebb településeken lehet így, jómagam Szegeden sosem láttam. A pap és a kántor távozta mutatja, hogy ezt a népi rítust az egyház nem ismeri el a temetési ceremónia részének! 

Tápén 1976-ban az egyik férfirokon fölhívására háromszor megkerülték a frissen fölhantolt sírt. A kezdeményező indokát is adta: lezárjuk a sírt, hogy az elhalt ne jöjjön vissza kísérteni, és utoljára lásson együtt bennünket. (Ilia Mihály irodalomtörténész szíves közlése 2022-ben édesapja temetéséről.) A „lezárjuk” rontott változata a „körbezárjuk” igealaknak. 

A mágikus kör meghúzásának (circumambulatio) célja a megkötés és a megvédés. E körhúzás előfordul az élet jelentős állomásait jelképező ősi (közép- és újkori) ceremóniákban.[3] A szerző nem élt példákkal, jelen dolgozatunkban ezekből mutatunk be.

*

A ferencesek alsóvárosi Havi Boldogasszony temploma főoltáráról írta Bálint Sándor: „szabadon áll, két ajtaja is látható. Amikor az oltárkerülés, offertórium-járás (=adakozás) még liturgikus hagyomány volt (nagy ünnepeken, Mária-ünnepeken, újhold-vasárnapokon, búcsú idején) a hívek, búcsúsok háromszor körüljárták.”[4]

A hatalmas főoltár elkészültét évszám jelzi: 1713. Ebből következőleg ebben az időben a liturgia olyan fontos része volt az oltárkerülés, hogy a főoltár jobb- és baloldalára egy-egy – díszítés nélküli – ajtót helyeztek el. Bő háromszáz év elteltével ma is láthatók! Néhány évvel ezelőtt jómagam is körbejártam a főoltárt: feledhetetlen élmény volt. A néző (hívő, búcsúcs, látogató) azt hiszi, hogy a monumentális építmény – jobbára – márvány. Ám az oltár fából készült, ügyes kezű márványozók és aranyozók munkája kelti a tökéletes illúziót. Hátulról meg lehet szemlélni a szintén fából készített hatalmas tartószerkezetet, mely a magasba nyúló oltárt rögzíti. Az oltárépítő barátok neve nem maradt fönn. Köztük lehetett Graff Antal, a szószék (1714) mestere, aki Bálint Sándor szerint szerzetes, rendi testvér.[5]

Egy közel kétszáz évvel ezelőtti oltárkerülésről Ordinánsz Konstantin (1767–1838) alsóvárosi gvárdián írt. A Rókus városi Vér Antalné Borbás Erzsébet 11 éves kisleánya, Terézia „inaszakadt” volt, csak négykézláb tudott csúszni–mászni. Innen idézek: „szüléje (…) ezen Havi Boldog Asszony Templomába lehozatván, a nagy Oltár eleibe helyheztette, sőt az ájtatos népek szokása szerént nehányszor az oltárnál körülhordozta[…] több jelen lévő ájtatos híveknek láttára az eddig inaszakadt leányka először ugyan térdeire, azután lábaira emelkedvén, az említett édes Annyával tulajdon lábain haza ballaghatott.” Olvashatjuk a pontos dátumot is: az „isteni jótétemény” 1829. július 2-án, Sarlós Boldogasszony ünnepén történt.[6] Fontos adat: a szerző a főoltár körbejárását az ájtatos népek szokásának nevezi!

Bálint Sándor szerint a főoltár két ajtaját még a 20. század elején is kinyitották, hogy esküvő után a násznép megkerülhesse az oltárt.[7] Máshol bővebben szólt: „A liturgiából sarjadt régi hagyomány az esküvői szertartást közvetlenül követő oltárkerülés is: a vőlegény, a menyasszony, a násznép a szegedi nagytáj több templomában háromszor megkerüli a főoltárt. Ez a szokás a feketebarátok idejében, 1914-ig Alsóvároson is élt, sőt nyilvánvalón ez volt az archaikus példakép.[8] A feketebarát az a ferences, aki nem fogadta el az 1897-ben elrendelt szigorú regulát.

Némethy Lajos (1840–1917) esperes röviden szól az oltárkerülésről: amíg a miséző pap az ostyát és a bort fölajánlja, ezalatt a hívek saját adományaikat ajánlják föl (kenyér, bor, később pénz). Úgy véli, hogy az adományok fölajánlásának a szokásából származik az oltárkerülés.[9]

Szegedi A. Kilit (1816–1888) részletesen ír az egyházi házasságkötés ceremóniáiról (gyűrűk papi megáldása, jegyesek megáldása, a pap az egyház hatalmát jelképező stólával körülövezi a jegyesek egymásba fogott jobbját stb.), de az oltárkerülésről hallgat.[10]

Erdő Péter egyházjogi népszokásnak nevezi az offerálást, amely „liturgikus keretben, oltárkerüléssel egybekötve végzett pénzbeli adakozás”. Idéz Szeredi József egyházjogi kézikönyvéből: „bizonyos ünnepeken a hívek (…) a credo után, számos helyen pedig a menyegzői vendégek az esketés után (…) a nagyoltárt megkerülvén (…) az oltáron fekvő tányérba tetszésük szerinti pénzadományt tesznek.” Piliscséven – folytatja Erdő Péter – manapság a keresztelő után „a jelenlévők megkerülik az oltárt és adakoznak. Ezután az új anya megáldása következik, melynek végeztével az anya a többiek nélkül, gyertyával a kezében ismét offerálást végez oltárkerüléssel. Ugyanez a helyzet esküvő után is.”

Erdő Péter szerint „az oltár megkerülésének az értelme már többnyire nem világos a szokást követő hívők előtt.”[11] Ezek után várnánk, hogy a szerző rátér az offerálás „értelmére”, az oltár köré húzott, védelmet nyújtó szakrális körre, – de erről nem ír…

A teljesség végett: ahol a templom építészeti sajátosságai nem teszik lehetővé az oltár megkerülését, ott az istenházat járják körül (körmenet, processzio). A körmenet gyökerei az ókori Rómáíg nyúlnak vissza, ott már szokásban volt az imával, énekkel kísért ünnepélyes vonulás az istenek tiszteletére.

*

A csallóközi Nagyszarván Bokor Péter bakter a hivatalos jelvényét, a dárdát az elődjétől örökölte, és a helyi templomban ő is megszenteltette. Ha a kísértetek ellen szükségét érezte, bekerítette magát, azaz a kinyújtott kezében maga elé tartott dárdával – körbeforgott. A babonás hiedelem szerint éjfélkor nem ajánlatos időt kiáltani, mert a szellemek a nyugalmuk megzavarásáért széttéphetik a baktert. Így aztán az éjfelet kevés helyen kántálta az éjszakai őr (…) Sárosfán Bitó Lipót földesúr cselédje elpanaszolta Nagy Lajos bakternak, hogy egy kísértet – fekete kutya képében – minden éjjel megjelenik a gazdája udvarán. Szépen kérte a baktert, hogy „jó nagyot keríjjen a dárdával, hogy hozzánk ne érhessen!” A kutya el is ment…[12]

Minden magyar ismeri a Kossuth-nótát:

Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára.
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája…

Ma már kevesen értik, hogyan esik az eső karikára. A víztócsa fölületére hulló esőcsöpp hullámot kelt, melynek körkörös terjedését egyre növekvő „karikaként” érzékeljük. A következő esőcsöpp ismét ilyen kört, „karikát” idéz elő, így a vízfölületet kisebb-nagyobb, folyamatosan növekvő karikák borítják be. A látott valóság után következik a kívánalom: Kossuthra (a rímelés végett a kalapjára) essenek a kör alakot mutató esőcsöppek, és a kialakult körökből az Ég rászálló áldásával létrejött szent tér fogja körbe védőleg. Segítse egész életében a Kormányzót, és védje meg minden bajtól, rossztól.

A bakter dárdáját a templomban a pap szentelte meg szenteltvízzel, és a védendő kört a bakter húzta meg, ezzel szemben Kossuth személyénél a védelmet nyújtó szent (szakrális) teret már az Ég áldása alakítja ki. Látjuk, hogy a különbség nagy. Ami közös bennük: a védettséget nyújtó, elképzelt tér kör alakban övezi a védendő személyt.

Móra István (1864–1957) írta a népdalszerű nóta szövegét (Lakodalom van a mi utcánkba’), Hoppe Rezső (1866–1927) nagy beleérzéssel zenésítette meg. Minket a második versszak érdekel:

Vége van már a lakodalomnak
Nagy bánata van a menyasszonynak,
Forgatja a karikagyűrűjét,
Sajnálja a régi szeretőjét.

Azt könnyen megértjük, hogy a leányt hozzá kényszerítették ahhoz, aki nem szeret. De miért „forgatja” a karikagyűrűjét? A Magyar Néprajzi Lexikon nem ad választ (gyűrű, karikagyűrű). A tisztán látáshoz vissza kell mennünk az Időben. A gyűrű kör alakja (az önmagába visszatérő vonal) a végtelenre (örökkévalóságra) utal, míg zártsága általában kapcsolódásokat szimbolizál: a természetfölötti hatalomhoz és a másik emberhez (hűség, kötődés). A fáraók varázsgyűrűi – hitük szerint – mágikus hatalommal ruházták föl viselőjüket. Gyűrűjük az istenek világához kapcsolta őket. (A már írt természetfölötti hatalom.) A bibliai Salamon király ujján mindig vastag pecsétgyűrű volt, rajta a hatágú csillaggal: a hiedelem szerint a gyűrű viselője közeli kapcsolatban áll Istennel, innen ered a bölcsessége. Nem a halandó ember hoz (salamoni) ítéleteket (döntéseket), hanem maga az Isten…

A gyűrű története nem tárgya írásunknak, hosszú is lenne. Korunkban viseli a pápa is (a Szent Péter képével díszített halászgyűrű; gyűrűcsók), és a világiak sok-sok milliója.

A magyar népmese hősének is varázsgyűrűje van: ha megfordítja az ujján, elő tudja hívni segítő szellemét, segítségével legyőzi a sárkányt, távol tartja a Gonoszt.

A Benedek Elektől közreadott népmesében Molnár Ferkó megment egy kis kígyót. Kiderül, hogy az anyja sárkány, aki jutalmul varázsgyűrűt ad a mesehősnek. Ha Ferkó háromszor megfordítja az ujján, előterem három óriás (természet fölötti erők), és teljesítik minden kívánságát. Tehát népmesevilágunk is ismeri a háromszor megforgatandó varázsgyűrűt! A katolikusoknál a gyűrű hatékonyságát növelte annak egyházi megszentelése: a vallásos népi hiedelem mágikus erőt tulajdonított neki.

Móra István dalszövegében is a néphit rejtezik: az esküvői gyűrűnek varázsereje van, ezért forgatja meg (föltehetőleg háromszor) a menyasszony, segítő szellemétől remélve, lesz ő még a régi szeretőjéé, és bízik a nem akart férj eltávolításában. (Gonosz-elhárító szerep.) 

Pompás ez a száz évet is fölülhaladó dalszöveg, sejtelmesen őrzi a népi hitvilágnak a gyűrűhöz kapcsolódó hiedelemkörét. Móra Istvánnak tucatnyi kötete jelent meg, de életművének a csúcsára ez az ihletett órában megírt, népdal magasságú nyolc sor kívánkozik. 

És már visszaértünk oda, ahonnan elindultunk: a védelmet (segítséget) nyújtó hiedelem az őskortól fogva kör alakjában tárgyiasult.

Megjelent a folyóirat 2022. novemberi számában

Jegyzetek

[1] Temetkezési népszokások Szeged vidékén. In: Néprajzi Értesítő. 1911. 4. füzet. 258. o.

[2] Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. I−III. 1976-80. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyvei 3. kötet 200. o.

[3] Egy temetési rítus magyar párhuzamai és történeti összefüggései. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Néprajz és Nyelvtudomány. IX. köt. Szeged, 1965. 9–12. o.

[4] Bálint Sándor: Szeged–Alsóváros. Templom és társadalom. Budapest, Szent István Társulat, 1983. 86. o.

[5] Bálint Sándor: A szeged-alsóvárosi templom. Budapest, Panóni, 1966. 28. o.

[6] A Libanus havasi alatt illatozó Titkos értelmű Rózsa… Grünn Orbán örökösei. Szeged, 1831. 61. o.

[7] Bálint Sándor: Szegedi szótár I.-II. Budapest, Akadémiai, 1957. II. kötet 225. o.

[8] Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. I−III. 1976-80. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyvei 3. kötet 125. o.

[9] A r. kath. egyházi szertartások kézikönyve. 8. kiad. Budapest, 1898. 54. o.

[10] Anyaszentegyház szervezete. Pest, 1855. 299–301. o.

[11] Erdő Péter: Magyar egyházjogi népszokások – az offerálás. In: Tüskés Gábor (szerk.): „Mert ezt Isten hagyta…” Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Budapest, Magvető, 1986. 252-274., 263–265. o.

[12] Szomjas-Schiffert György: Hajnal vagyon, szép piros… Énekes várvirrasztók és órakiáltók. Budapest, Magvető, 1972. 19, 35, 63. o.