Miklós Péter: Eperjessy Kálmán helye a magyar történetírásban és pedagógiatörténetben

Eperjessy Kálmán történész, főiskolai tanár, a szegedi pedagógiai főiskola 1945 és 1949 közötti igazgatója nem csupán a helytörténeti kutatások módszertanának kidolgozójaként, a település- és népiségtörténet jeles művelőjeként és a tanárképzésben 1945 után végrehajtott reformok egyik gyakorlati irányítójaként írta be magát a történeti emlékezetbe, hanem azzal is, hogy az 1920-as évek elején a makói diák József Attila osztályfőnöke, 1956-ban pedig a főiskola forradalmi bizottságának elnöke volt. A tanulmányban Eperjessy életútja, történészi tudományos munkássága és tanárképző főiskolai igazgatóságának a pedagógiatörténet számára érdekes néhány mozzanata kerül bemutatásra.

Eperjessy Kálmán 1893. február 11-én született Erzsébetvárosban. Apja a székely Eperjessy Ferenc Erzsébetvárosban állami elemi iskolai igazgató-tanító volt, édesanyja, az örmény katolikus Papp Rebeka erzsébetvárosi szőlész családból származott. Az elemi és a középiskola első négy osztályát még Erzsébetvárosban végezte, de ötödiktől nyolcadikig már a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumba járt, ahol 1911-ben érettségizett.

1911 és 1914 között az örmény katolikusok ösztöndíjasaként tanult a budapesti Eötvös Kollégiumban. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem-latin szakon végezte, ahol 1920. május 25-én szerzett tanári oklevelet. Katonai szolgálatot 1914 augusztusától 1918 novemberéig a galíciai orosz, majd az olasz fronton teljesített. Több magas katonai kitüntetés birtokosaként, mint tartalékos főhadnagy szerelt le.

1918. december 19-én kapott helyettes tanári alkalmazást a makói Csanád vezér Állami Főgimnáziumban, ahol 1920. december 15-től már rendes tanárrá nevezték ki Makón 1927 szeptemberéig dolgozott. Ez idő alatt volt két évig József Attila osztályfőnöke. Erre az időszakra, jó pár évtizeddel később az alábbi szavakkal emlékezett a Makói Múzeum Füzetei sorozatban megjelent húszoldalas József Attilával való kapcsolatáról szóló memoárjában.

Több mint fél évszázad távlatában ez a barátságos arcú kisdiák áll előttem. Ragaszkodó, meleg tekintete nem árulta el, hogy proletár gyermekkorának mennyi csalódása és szenvedése áll mögötte. Ki sejtette volna, hogy már hároméves korában nevelőszülőkhöz került, akik nem ismerték el az Attila nevet sem, hanem Pistának szólították. Volt már disznópásztor, hajósinas, rikkancs, kenyeresfiú. Hordott csomagot, árult mozikban vizet. A polgári magánúton való elvégzése után gyámja kispapnak adta Nyergesújfalura, a szaléziánusokhoz. De görög-keleti vallása miatt két hétnél tovább itt sem volt maradása.
A kisdiák a keresztény–nemzeti kurzus uralma idején érkezett Makóra 15 éves korában, de már átélte az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idejét is. Erdélyből származó, ezermester hajlamú, félig székely, félig román édesatyjának, mikor ő még csak kisgyermek volt, el kellett hagynia családját. Ugyanis a gyárban nagyobb darab kenyérre tartott igényt. Ezért elvesztette munkáját. Minthogy a családfő kereset nélkül maradt, Attilát fiatalabb nővérével, Etával együtt állami gondozásba kellett adni. A jogtalanság miatt tiltakozó harcos kiállás érzése apai örökség lehetett nála.[1]

Majd így folytatta: „Amidőn e sorok írása közben felidézem az 50 év előtt a Szépség koldusával nyilvánosság elé lépő József Attilát, meg kell vallanom, hogy mi, egykori tanárai nem sejtettük és nem is sejthetjük, ki jár közöttünk. Mi benne nem az eljövendő nagy költőt, hanem egy kedves, szeretetre méltó, kiváló tanítványunkat láttuk.”[2]

Mindennapi makói pedagógusi tevékenysége mellett Eperjessy Kálmán a történeti forráskutatásra – az általa vizsgált levéltárak köre Bécstől Makóig terjedt – és a tudományos publikációkra is tudott időt szánni. Ezirányú tevékenységét és kutatási eredményeit a szegedi Ferenc József Tudományegyetem azzal ismerte el, hogy 1929. október 24-én a Magyarország történeti földrajza című tárgyból egyetemi magántanárrá habilitálta. 1939. március 1-jén pedig „a tudományos irodalom művelése és a felsőoktatás terén szerzett érdemei elismeréséül” egyetemi nyilvános rendkívüli tanári címet kapott.

Ezt megelőzte, hogy nem sokkal korábban bővítették a magántanárként oktatott tárgyainak körét az egyetemen. Mint a korabeli sajtóban olvashatjuk: „A vallás- és közoktatásügyi miniszter dr. Eperjessy Kálmán szegedi Ferenc József tudományegyetemi magántanár, főiskolai rendes tanárt, magántanári képesítési tárgykörének, »A Magyarország történeti földrajza különös tekintettel a XVII–XVIII. századra« című tárgykörből »Az újkori magyar népiség- és településtörténet« tárgykörre történt kiterjesztését jóváhagyótag tudomásul vette és e minőségében megerősítette.”[3]

Hogy a tudományterületét – a helytörténetet, illetve a településtörténetet – nagyon komolyan vette, igazolja az is, hogy például 1938 őszén Városképek az utcák elnevezésében, négy évvel később pedig Szeged népe címmel tartott tudományos ismeretterjesztő előadást. Ezekről a korabeli szegedi hírlap is beszámolt. Az alábbiakban olvasható tudósítások szövege pedig nem pusztán esemény-, illetve társadalomtörténeti forrás, de bepillantást enged Eperjessy előadói stílusába és történészi látásmódjába is, valamint láttatja történeti problémaérzékenységét.

Szerdán este dr. Eperjessy Kálmán egyetemi magántanár tartott előadást az egyetem archeológiai intézetében »Városképek az utcák elnevezésében« címmel. Dr. Erdélyi László rektor megnyitó szavai után dr. Eperjessy Kálmán az utcanevekből következtethető városfejlődéssel foglalkozott. – Az utcanevek a városok sűrített történelmének tekinthetők – mondotta –, feltárják a városok múltját, a lakosság települését, foglalkozását, nemzetiségét, belső társadalmi taglalódását, megismertetik a nép lelkivilágát, hagyományait, vezetőinek a gondolkodásmódját. Ezután arról szólt, hogy az utcanév a XIII. században tűnik fel Magyarországon, majd az utcanevek fejlődési mozzanatait tárgyalta. Elmondotta, hogy először csak utcanevekhez hasonló elnevezések voltak, ezután került sor az irányok alapján elnevezett utcákra. Ilyen utcák már az Árpád-korban találhatók voltak. Fokozatosan adtak ezután a természetről, a várakról, a török hódoltság korát ismertető utcaneveket, majd a foglalkozást bizonyító utcanevek következtek. Érdekesen magyarázta a sikátorok nevének eredetét. Például – sötétsége miatt – csókoló utcának is elnevezték a sikátorokat. Beszélt a tipikus alföldi utcanevekről. A kiegyezés után jelent meg először a személynév, mint utcanév. Újabban az irredentizmussal kapcsolatos nevekről nevezik el az utcákat. A nagyszámú közönség melegen megtapsolta dr. Eperjessy Kálmánt, akinek dr. Erdélyi László mondott köszönetet értékes előadásáért.[4]

Eperjessy Kálmán főiskolai tanár »Szeged népe« cím alatt minden vonatkozásban igen érdekes, néprajztudományi szempontból értékes előadást tartott az Egyetem Baráti Egyesületének szabadegyetemi előadássorozatában. Eperjessy azzal vezette be nagy figyelemmel kísért előadását, hogy napjainkban igen sok szó esik államiságunk és nemzetiségünk alapvető kérdéseiről: államról, nemzetről, szentistváni gondolatról stb. Különböző helyeken különböző álláspontot vallanak erről a nagyfontosságú kérdésről. A főiskolai tanár Szeged népe kialakulásával kapcsolatban férkőzött a kérdés lényegéhez előadása során. Tudományos precizitással fejtegette Szeged népi arculatának kialakulását s rávilágított arra, hogy milyen kapcsolatai vannak az országos történelemmel, mi benne a magyar és mi benne a speciálisan szegedi. – Szeged hazánk legmagyarabb városai köze tartozik – mondotta az előadó. – Árpád-kori magyar alapítás és tiszta magyar jellegét az egész középkoron át megőrizte. Népi kialakulása négy különálló települési ponton: a Vár körüli palánkban. Felsővároson, Alsóvároson és Rókuson ment végbe. Hazánk történetének négy korszaka volt reá döntő befolyással: a honfoglalás, a tatárjárás, a török hódoltság és a XVIII. századi telepítések.[5]

Eperjessy Kálmán tudományos sikerei, eredményes magántanári habilitációja és rendkívüli egyetemi tanári kinevezése ellenére 1928-tól – az abban évben Szegedre települt – Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola tanára és történelem tanszékének vezetője volt, sőt roppant nehéz időszakban – 1945. júliusa és 1949. februárja között – igazgatója.[6]

A második világháború után igazgatóként azzal kellett szembesülnie, hogy a főiskolai tanárai és diákjai szétszéledtek, az épület más funkcióban került hasznosításra, s az intézmény alaki és infrastrukturális működésének kellékei – az anyakönyvektől a szemléltető eszközökig – ugyan megmenekültek a pusztulástól, de a távoli Sopronba kerültek. Erről számolt be akkoriban a Délmagyarország című napilap A tanárképző főiskola értékei majdnem teljes egészében visszaérkeztek Szegedre című 1945. szeptemberi cikke.

A múlt év őszén a szegedi tanárképző főiskola többszöri hatósági felszólításra elszállíttatta értékeit, irattárának alapanyagát, értékes műszereket és könyveket. Ez év júniusa óta állandóan foglalkozott a főiskola azzal, hogyan hozassa vissza az értékeket, de ez állandó nehézségbe ütközött. A Délmagyarország munkatársa felkereste Eperjessy Kálmánt, a főiskola igazgatóját, hogy felvilágosítást kérjen tőle a főiskola értékeinek sorsáról. – A főiskola elszállított értékei mindezidáig a soproni evangélikus tanítóképző intézetben voltak elhelyezve – mondotta Eperjessy igazgató. Az ostrom alatt ez az épület bizony erősen megrongálódott és hosszú ideig gazdátlanul állott. Ebből a szempontból köszönet illeti a főiskola Sopronban lakó hallgatóit, akik, hogy az értékeket megmentsék, saját lakásukra és más, biztosabb helyre vittek belőle. Különösen meg kell említenem Bujtás Mária, Farkas Márta és Somogyi Edit főiskolái hallgatónők önzetlen munkáját. A továbbiakban elmondta Eperjessy igazgató, hogy a legnagyobb elismeréssel és hálával dr. Szeghy Endre főiskolai tanárnak tartoznak, aki vállalkozott arra, hogy Magyar Ferenc és Vincze István altisztek segítségével hazahozza az elküldött fontos és pótolhatatlan értékeket. Az orosz parancsnokság jóindulata és támogatása következtében a főiskola is kapott egy vagont és így az egyetem értékmentő csoportjával együtt ők is elindultak Sopronba. Kétheti nehéz és fáradságot nem ismerő munkával sikerült is összeszedni az értékek legnagyobb részét. Az anyag összeszedésében Horváth József főiskolai hallgató nagy segítséget nyújtott Szeghy professzornak és vállalkozott arra is, hogy a vagont őrizve vele együtt jön Szegedre. Igy érkeztek meg azután mintegy hatnapi nehéz utazás árán a megmentett értékekkel a főiskolára. Ismét az orosz parancsnokság és a vasútállomás előzékenysége folytán az értékeket tartalmazó vagont egészen a főiskola jelenlegi épülete elé tolatták, hogy zavartalanabbul végezzék a kirakodást. Az értékmentő csoport eredményes és áldozatos munkája következtében az anyakönyvek mintegy 90 százaléka visszakerült és a hiányzó 10 százalék pótlása is könnyen lehetséges a szintén hazakerült vizsgálati jegyzőkönyvekből. Ennek azért is nagy a jelentősége, mert most már ismét tud a szegedi főiskola bizonyítványokat és okleveleket kiállítani az elmúlt évekről is. A könyvállománynak is háromnegyed része hazaérkezett, de sajnos, a műszerekből igen sok elpusztult. – A főiskolán egyébként szeptember 3-án megkezdődtek az előadások – mondotta Eperjessy igazgató – és a hallgatók már elég nagy számban jelentkeztek. Eddig körülbelül kétszáz hallgató van már és ebből 60 elsőéves. Most, hogy megtudták mindenütt az országban a főiskola megnyitását, még nagyobb létszámemelkedés várható. A főiskola most a polgári iskolák megszűntével az újonnan felállított általános iskolák felső osztályainak tanárképzésében tölt be nagy szerepet. Most már csak azt szeretnénk, ha minél előbb visszakerülhetnénk régi épületünkbe, hogy teljes erővel folytathassuk a tanárképzés nagyfontosságú munkáját – fejezte be nyilatkozatát Eperjessy Kálmán.[7]

A koalíciós évekre – s Eperjessy tanárképző főiskolai igazgatóságának idejére – esett az általános iskolai rendszer bevezetése a közoktatásban, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a tanérképzés reformja is, amelynek az egyik színtere – Budapest mellett – éppen Szeged volt. A szegedi sajtó erről a folyamatról Szerdán megnyílik a szegedi nevelőképző főiskola címmel közölt tudósítást 1947 novemberében.

A tanügyi reform elkészítésével és az általános iskolák felállításával szükségessé vált a nevelőképzés reformja is. Az általános iskolák felső osztályaiban az egytanítós rendszer helyett szaktanárok adnak élő. Ezért vált szükségessé, hogy nevelőképző főiskolát állítsanak fel. Ilyen főiskolát kettőt létesítettek az országban, mégpedig Budapesten és Szegeden. A szegedi az eddigi polgári iskolai tanárképző főiskola keretében került megszervezésre, de mindezidáig még nem nyílt meg. Ezzel kapcsolatban a Délmagyarország munkatársa kérdést intézett a tanárképző főiskola igazgatójához: dr. Eperjessy Kálmán professzorhoz, aki egyben az új pedagógiai főiskola igazgatója és szervezője is. – Eddig különböző költségvetési okok miatt nem indulhattak meg az előadások, – mondotta. E hét szerdáján 12 órakor ünnepélyes keretek között, végre megnyitjuk az új főiskolát. A megnyitóra valószínűleg Szegedre érkezik dr. Alexits György kultuszállamtitkár is és dr. Baráti Dezső kultuszminiszteri tanácsos. A hallgatókat már régebben fölvettük, úgyhogy körülbelül százas létszámmal kezdődnek meg az előadások. Megtudtuk Eperjessy igazgatótól, hogy a nevelőképző főiskola felsőbb évfolyamai évről évre épülnek föl, amíg a jelenlegi elsőévesek felsőbb évfolyamba lépnek. Ezzel egyúttal a polgári iskolai tanárképző főiskola megszűnik. Az új főiskola hároméves és a felkerülő tanárok az általános iskola fölső tagozatában tanítanak majd. Arra a kérdésünkre, hogy miben különbözik az új főiskola a régitől, a következő választ kaptuk: – Elsősorban is sokkal modernebb és korszerűbb, mint az eddigi. Sokkal inkább fokozottabbak a kötelező tárgyak minden szakos részére. Társadalomtudományi ismereteket megkövetelünk mindenkitől és a zenei, valamint a rajzkészséget is erősebben akarjuk fejleszteni. Hisszük, hogy mindennek eredményei pár év múlva megmutatkoznak majd, annál is inkább, mert a felvett hallgatók nagyrésze főként népi, munkás- és parasztszármazású fiatal.[8]

Eperjessy Kálmán oktatói és kutatói tevékenysége mellett aktív közéleti szereplő volt. A koalíciós években az akkoriban erős – 1945 és 1947 között legnagyobb választói támogatottsággal bíró – polgári Független Kisgazdapárt tagja volt, sőt a párt szegedi ügyvezető elnöki posztját is betöltötte 1948–1949-ben. Emellett szegedi városi képviselő és a helyi nemzeti bizottsági tag volt. Az 1956-os magyar forradalom napjaiban is komoly szerepet vállalt, hiszen egyrészt Magyar Történészek Forradalmi Bizottságának volt a tagja, másrészt a szegedi pedagógiai főiskola forradalmi bizottságának elnöke. 1957-ben emiatt fegyelmi eljárás alá vonták, majd – ennek „eredményeként” – nyugdíjazták.[9]

A Szegedi Néplap Munkában a Pedagógiai Főiskola Forradalmi Nemzeti Bizottsága című 1956. november 4-i cikkében az ő nevével is találkozhatunk. „Néhány napja a Pedagógiai Főiskola dolgozói demokratikus titkos szavazással héttagú forradalmi nemzeti bizottságot választottak. A bizottság tagjai: Végh Joachim, Vajtay István, Forgács Géza, Berkes Jenő, Csorba Miklós, Pálfy György, Eperjessy Kálmán, póttagok: Jancsó József, Megyeri János, Kövesdy Pál, Molnár Sándor. A Pedagógiai Főiskola Forradalmi Nemzeti Bizottsága a teljes nemzeti egység alapján áll és a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáig károsnak tart mindenféle pártszervezkedést. Vajda László – akit az önkényuralom alatt üldöztek és állásából eltávolítottak – a Főiskolai és az Egyetemi Forradalmi Nemzeti Bizottság javaslatára újra elfoglalta az irodalmi tanszéket a főiskolán. A Pedagógiai Főiskolai Forradalmi Nemzeti Bizottság sokirányú munkája során legfontosabbnak tartja a magyar népoktatásügy reformjával való foglalkozást. Ebben a kérdésben hamarosan javaslattal fordul a felsőbb forradalmi szervekhez és a kormányhoz.”[10]

Eperjessy Kálmán 1956 októberében–novemberében a főiskola forradalmi bizottsága elnökeként feladatának tartotta biztosítani a tanárképző főiskola személyi és vagyoni védelmét, ennek jegyében elkészítette az intézmény védelmi tervét. A szervezet két tagot delegált a városi forradalmi bizottságba, valamint létrehozott egy bizottságot – szintén Eperjessy elnökletével –, amely a felsőoktatási autonómia lehetőségeiről tárgyalt. Ez a testület azonban új elképzelést nem fogalmazott meg, csak a más egyetemekről és főiskolákról beérkezett anyagokat vitatta meg. Eperjessy az egyik forradalmi gyűlésen figyelmeztette munkatársait és a hallgatókat, hogy „akik most nagyon ki vannak kokárdázva és címerezve, azok legyenek szerényebbek”.[11]

Bálint László állambiztonsági kutató „Ellenséges elemek” című, a szocializmus kori Csongrád megyei megfigyeltek adattárát tartalmazó könyvében Eperjessy is szerepel. „Eperjessy Kálmán (Erzsébetváros, 1893. február 11. Papp Rebeka). Főiskolai tanár, történész.1956-ban, a forradalom alatt, a Szegedi Pedagógiai Főiskolán a forradalmi bizottság elnöke. 1957-től állambiztonsági nyilvántartásban szerepelt.(†1976) Források: ÁBTL O-14967/a.”[12]

Eperjessy Kálmán önálló kötetei a következők voltak. Kézirati térképek Magyarországról a bécsi levéltárakban (1928); A bécsi Hadilevéltár magyar vonatkozású térképei (1929); Politikai és gazdasági elemek a Maros folyó történetében (1933); Történelemtudomány és történelemtanítás (1934); Várostörténet az utcanevekben (1937); Településtörténetünk időszerű kérdései (1938); A magyar falu településtörténete (1940); A Délvidék magyarsága (1942); Az alföldi város (1945); Csongrád megye helytörténeti kutatásának feladatai. Útmutató a megye helytörténeti kutatásához (1955); A helynév a várostörténetben (1956); Találkozásom Móra Ferenccel, a régésszel (1957); A magyar falu története (1965); Csanád megye az első katonai felvétel (1782–1785) idején (1971); Városaink múltja és jelene (1971); József Attila makói diákévei (1975); Írások a régi Makóról (1984).

Ezek mellett szerkesztette a két világháború között megjelent Csanádvármegyei Könyvtár című sorozatot, amelynek darabjaiban nagyarányú forrásföltárásra épített és modern történettudományi módszerekkel megírt dolgozatok jelentek meg, hiszen a hagyományos kormányzat-, intézmény- és gazdaságtörténet mellett az újabb keletű művelődés-, társadalom, eszme- és mentalitástörténet is helyet kapott benne.

A sorozat történeti értékét Szabó Ferenc nyugalmazott Békés megyei múzeumigazgató a következőképpen értékelte a makói városismeret historiográfiáját áttekintő tanulmányában. „A legnagyobb teljesítményt az Eperjessy Kálmán kezdeményezésére 1926-ban megindított és 1947-ig 43 kötetet vagy füzetet elért Csanádvármegyei Könyvtár című sorozat jelenti. (Szerkesztésében Barna János, majd pedig Árva János főlevéltáros is részt vett.) Az Eperjessy tudásával és áldozatkészségével összefogott sorozatban 21 szerző szerepelt: Móra Ferenc és Banner János tanulmányainak címei, a fiatal Erdei Ferencnek a sorozatban megjelent első könyve, Eperjessy saját munkái tűnnek föl először, a többség azonban a makói tudós tanárok, orvosok és néhány más foglalkozási ágból (mérnök, lelkész) valók köréből került ki. A sorozat 16 füzete vagy kötete szorosabban makói témájú volt, a többi az egész megyére vagy annak egyes településeire vonatkozott. A régészet, a művelődéstörténet mellett a társadalomelemzés, a város és a táj történeti és természeti földrajza, termelése, népnyelve szerepel a feldolgozott témák között. A 21 esztendőn át fenntartott folyamatosságot még a háború sem szakította meg.

A Csanádvármegyei Könyvtár egyes számai néha végeredményben különlenyomatok voltak a Szegeden (pl. a Banner János szerkesztette régészeti Dolgozatokban) és másutt megjelent kiadványokból, több esetben a makói gimnázium évi értesítőiből. A sorozatépítő szerkesztést ez a körültekintés még külön dicséri. Eperjessy Kálmán, Kelemen Ferenc és mások a jeles sorozaton kívüli kisebb köteteket is ki tudtak adni.”[13]

Eperjessy a professzionális helytörténeti kutatások elméleti hátterének összefoglalását és mind a mai napig mértékadó módszertani megalapozását adta A magyar falu története (1965) című kötetében, amelyet Péter László nyelvész, folklorista, irodalomtörténész, helytörténeti kutató – a szegedi egyetem jelenlegi professor emeritusa – így értékelt nem sokkal megjelenése után. „József Attila makói osztályfőnöke a magyar mezővárosi és falusi történet régi kiváló művelője, Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Hanzó Lajos és Szántó Imre mellett a helytörténeti kutatások módszertanának kidolgozója. Sok részlettanulmányán kívül főként az 1940-ben megjelent a Kincsestár-kötete (A magyar falu településtörténete) és az 1955-ben Szegeden kiadott tanulmánya (Csongrád megye helytörténeti kutatásának feladatai) vált kezdeményezővé és mozgósító erejűvé. Mostani könyve ezek eredményeit is összegzi, ám egyben a hazai történetírás legfrissebb kutatásait is összefoglalja. Ezzel válik a honismereti mozgalom, a helytörténeti kutatás mai eligazítójává, szinte kézikönyvévé.”[14]

Eperjessy Kálmán Budapesten hunyt el 1976. november 15-én. A szegedi Délmagyarország a következő nekrológot közölte halálakor. „Dr. Eperjessy Kálmán, a Szegedi Tanárképző Főiskola történelemtanára és a fölszabadulást követő években igazgatója, 83 éves korában, autóbaleset következményeként hétfőn Budapesten elhunyt. 1920–22-ben a makói gimnáziumban József Attilának osztályfőnöke, latin- és történelemtanára volt. Ő írta a diákköltőről bizonyítványába a híres jellemzést: »Tehetséges, kötelességtudó, bátor fellépésű.« Tavaly jelent meg a Makói Múzeum Füzetei közt visszaemlékezése nagy tanítványára. Tudományos munkásságát is Makón kezdte. Kiadta Szirbik Miklós krónikáját, fölkutatta a bécsi hadilevéltár magyar térképeit és közzétette jegyzéküket. 1929-ben a szegedi egyetem magántanára lett, »Magyarország történeti földrajza, különös tekintettel a 17. és 18. századra« tárgykörből, 1940-ben pedig rendkívüli tanári címet kapott. Nyugdíjazása, 1957 után is folytatta tudományos munkálkodását. 1965-ben jelent meg »A magyar falu története«, 1971-ben »Városaink jelene és múltja« című könyve. Haláláig akadémiai megbízásból nagy összefoglaló munkán dolgozott: Magyarország 18. századi országleírásán. Hamvai – kívánsága szerint – szegedi földben fognak nyugodni.”[15] Így is lett: a szegedi Dugonics-temetőben (V/B-11-15) helyezték örök nyugalomra.[16]

A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola is őrizte Eperjessy Kálmán emlékét. Ennek jegyében a történettudományi tanszéken – születése centenáriumán – 1993. február 11-én konferenciát rendeztek a tiszteletére, amelyen Benda Kálmán történészi munkásságát, Nagy István életrajzát, Huszka László szegedi éveit és tanári habitusát idézte föl. A konferencia anyagából megjelent kötet lapjain helyet kapott a nevét viselő diákkör életének bemutatása mellett bibliográfiája is.[17] S ugyancsak Eperjessy Kálmán megbecsülésének és tiszteletének jele, hogy az egykori főiskola, ma már a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kara főépületének egyik – az Alkalmazott Kisebbségpolitikai és Társadalomismereti Intézet által legtöbbet használt – termét róla nevezték el 2018. november 15-én.

Összefoglalva az eddigieket megállapítható, hogy Eperjessy Kálmán a helytörténeti és honismereti kutatások tudományos igényű és a forrásadottságok alapos ismeretének birtokában összeállított módszertanát dolgozta ki és publikálta több művében. Ezen eredményei az általa vezetett pedagógusképző főiskola törekvéseiben is megjelentek, hiszen a tanári hivatásnak és gyakorlatnak – s a nemzeti, helyi, intézményi tanterveknek és pedagógiai programoknak –fontos része napjainkban is a nemzeti és lokális identitástudat kialakításának feladata és küldetése. A maga elméleti és gyakorlati munkásságával Eperjessy Kálmán ezt az ügyet szolgálta – egykori tanítványa, József Attila szavaival – „nem középiskolás fokon”.

Megjelent a folyóirat 2022. novemberi számában

Jegyzetek

[1] Eperjessy Kálmán: József Attila makói diákévei. Egykori tanárának visszaemlékezése. Makó, József Attila Múzeum. 5. o.

[2] Uo. 18. o.

[3] Délmagyarország, 1938. július 26. 6 o.

[4] Délmagyarország, 1938. március 20. 7. o.

[5] Délmagyarország, 1942. október 23. 5. o.

[6] Fizel Natasa: A magyar polgári iskolai tanárképzés története (1868–1947). Esély az együttműködésre: professzionalizáció és intézményesülés. Budapest, Gondolat Kiadó. 97–114 o.; T. Molnár Gizella: A tanárképző főiskola szegedi megnyitása. In: Kiss Róbert Károly – Vajda Tamás (szerk.): Az Állami Polgári Tanárképző Főiskola története (1928–1947). Szeged, Belvedere Meridionale. 77–87. o.

[7] Délmagyarország, 1945. szeptember 20. 3. o.

[8] Délmagyarország, 1947. november 4. 3. o.

[9] Jancsák Csaba: A forradalom indítószikrája. A szegedi MEFESZ. Szeged, Belvedere Meridionale. 60 o.

[10] Szeged Népe, 1956. november 4. o.

[11] Nagy István: „…fiatal szívek forradalma…” A szegedi pedagógiai főiskolások 1956-ban. Szeged, Bába Kiadó. 163. o.

[12] Bálint László: „Ellenséges elemek” Nyilvántartottak, megfigyeltek, célszemélyek, meghurcoltak és elítéltek Csongrád megyében. 1945–1990. Hódmezővásárhely, Emlékpont. 135. o.

[13] Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár 368. o.

[14] Péter László: Eperjessy Kálmán: A magyar falu története. In: Délmagyarország, 1966. szeptember 29.; In: Uő: Makói kis tükör. József Attila Múzeum. 69–70. o.

[15] Délmagyarország, 1976. november 17. 5. o.

[16] Tóth Tamás: Csongrád megye temetőiben nyugvó jeles személyek adattára. Szeged, Magánkiadás. 26. o.

[17] Jancsák Csaba – Nagy Tamás – Szegfű László (szerk.) 1995. A tanítványait szerető, tisztelő, megbecsülő ember. Emlékülés Eperjessy Kálmán születésének centenáriumán a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Történettudományi Tanszékén (1993. február 11.) Szeged, Belvedere Meridionale.