Hegedűs Réka: Humorral vegyített elegancia

Beszélgetés Szilágyi Annamáriával

„A nagy vörös asszony” – ahogyan Székhelyi József hivatkozott rá. Nekem nem ez jut róla először eszembe, sokkal inkább a humorral vegyített elegancia. Valaki, aki a puszta megjelenésével magára vonja a figyelmet, s ha elkezd játszani a színpadon, együtt nevetsz, együtt sírsz vele. A 2022-ben Szegedért Emlékéremmel elismert Szilágyi Annamáriával beszélgettem még augusztusban, éppen az ő rendezésében újragondolt Anconai szerelmesek Újszegedi Szabadtéri Színpadon való debütálása előtt.

– Mesélnél kicsit a szüleidről, a családodról?

– A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengerben születtem, Porcsalma községben nőttem fel, szüleim és a rokonságom nagy része – unokatestvérek – a mai napig ott élnek. Amikor tehetem hazalátogatok. Anyukám főszakács volt a helyi menzán, a mai napig jól főz. Apukám pedig gépkocsivezető a mezőgazdasági téeszben. Annak idején nagyapámék földbirtokosok voltak, egészen addig, amíg a földjeik államosítva nem lettek. Nagyapámnak sokan dolgoztak a faluban, úgy szólt a mondás, hogy a Szilágyi Laci bácsi, ha valakinek nem volt ebédje, akkor ő vitt neki. Mesélték, hogy egyszer volt egy cirkusz Porcsalmán, és meghirdettek egy versenyt: hogyha valaki legyőzi a medvét, akkor pénzjutalmat kap. Nagyapám erős ember volt, legyőzte a medvét, de a pénzt nem fogadta el. Úgy gondolta a cirkusz társulatának nagyobb szüksége van rá. Tőle hozom – és tőlük, mert szüleim is pont ilyenek – azt az emberekhez való hozzáállásomat, hogy mindig szeretnék segíteni annak, aki rászorul. Ez a hozzáállás az egész családomra jellemző, másokat és egymást is segítjük, amikor kell. 5 és fél óra az út Szegedtől Porcsalmáig. Zavar – őket pedig különösen –, hogy ilyen messze vagyunk, az biztos, hogy mindig nagyon várjuk, hogy eltölthessünk együtt egy kis időt, feltöltődjük egymással.

– Milyen gyerek voltál?

– Visszahúzódó kisgyerek voltam, aki mindentől félt, minden hangos szótól sírva fakadt, borzasztóan érzékeny, olyan „tedd ki hadd hűljön” típus, kicsit tutyi-mutyi. Aztán amikor az ember megél bizonyos jellemfejlődéseket, szembesül azzal, hogy ez így nem fog működni. Főleg, hogy ha valaki nem teszi oda magát 100 százalékig, nem mer kiállni magáért, a munkájáért, a véleményéért, azt hamar el tudják tenni az útból. Ezt én – ma már – eléggé nehezen viselem, az igazságérzetem erős lett az évek során. Megerősödtem ebből a szempontból, a megélt kudarcok után. A gyerekek sokszor nem igazán kedvesek egymással, megküzdöttem a saját problémáimmal, például sosem voltam egy vékony alkat, fehér a bőröm, szeplőim vannak. Ezek már önmagában okot adtak rá, hogy itt-ott „beléd rúgjanak”. Van, aki ezen könnyebben túllép, van, aki kevésbé, de óhatatlanul kialakul egy védőpajzs, egy burok, amin csak bizonyos embereket engedsz át. Megtanultam, hogy kiknek szabad és kell is meghallanom a véleményét. De ez nem ment egyik napról a másikra.

– Ami a karriert illeti, volt egy-két vargabetű az életedben mire színpadra kerültél. Voltál titkárnő, végeztél mezőgazdasági munkát… De hogy is volt ez a „kenyeret árulsz a faluban hajnalban”-történet?

– Valóban nem volt olyan egyenes az út. Nyírbátorban ének-zene tagozatra jártam gimnáziumba, és miután azt elvégeztem, felvételiztem a Színművészetire, ahová – nyilván – nem vettek fel és én – nyilván – nagyon-nagyon meg voltam sértve. Valamit kezdeni kellett magammal, bekerültem a munkaügyi központnak a rendszerébe és beiskoláztak egy gyors- és gépíró tanfolyamra, amit nagyon szerettem, izgalmas, új dolgot tanultam meg. Nem akartam falun maradni, mindig bennem volt az, hogy majd én kipróbálom magam a világban. Anyukám nagyon féltett, nem akarta, hogy egyedül vágjak neki a fővárosnak, azt mondta, majd ő jön velem. Én meg gondoltam, te sem ismered ki jobban magadat Pesten, mint én, ketten kóvályognánk az utcákon. Aztán kompromisszumos megoldást kötöttünk: édesanyám testvére Kistarcsán lakott, náluk laktam először, majd egy ismerős segítségével kerültem a Comenius Tehetséggondozó Központba titkárnőként. Fogalmam nem volt, mit kell csinálni, de a habitusom, a személyiségem, a humorom hozzásegített ahhoz, hogy könnyedén el tudjak lavírozni ebben a munkakörben. Jártam a várost, intéztem az ügyeket. Eközben jött a Harlekin Színház felvételije, ahol először csak mint tanuló vettem részt, aztán bekerültem a nagy csapatba, akik kötelező olvasmányokat dolgoztak fel és ezekkel az előadásokkal turnéztak. Már akkoriban is sokszor jártam úgy, hogy „ami a szívemen, az a számon”, kimondtam, amit gondoltam és persze, hogy ez sokaknak nem tetszett. Főleg, ha egy huszonéves takonypóc akarja megmondani a tutit. Így ismét hazakerültem. Na, akkor árultam kenyeret a faluban. Volt egy pékség, ahonnan megvásároltam a pékárut, jártam házról házra, két forinttal olcsóbban adtam a kétkilós kenyeret, eggyel az egy kilóst. Apukám nem kérte el a benzinköltséget, így ami maradt hasznom, azt megtarthattam, gyűrtem bele a pénzt a kötényembe, otthon meg kivasaltam, hogy ne legyenek olyan gyűröttek a bankók. Aztán rábukkantam egy körlevélre, amely a Békéscsabai Jókai Színház színész képzését hirdette. Elmentem a felvételire, felvettek. Onnantól mondhatjuk, hogy szinte pályára álltam, ami a karrieremet illeti.

– Ha jól tudom, háromszor felvételiztél a Színművészetire, sikertelenül. Mennyire érzed igaznak ebben az esetben azt a mondást, hogy ami nem öl meg, az megerősít? Mert kerülőúton ugyan, de színész lettél, Színművészeti ide vagy oda…

– Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem vettek fel a Színművészetire mert Békéscsabán olyan tanáraim lehettek, akiktől megtanultam a szakmát és tényleg fontos volt nekik, hogy engem tanítsanak, akiktől elsajátíthattam a szakma iránti alázatot. Hogy már csitriként is tudtam, hogy hol van a helyem a pályán, ehhez szoktam hozzá. Hogy ha színészként bemész egy színházi büfébe, akkor melyik az az asztal, ahová te biztos, hogy nem ülhetsz le, hogy milyen kötelességeid vannak az idősebb kollégáiddal szemben… Nekem borzasztóan hiányzik, hogy erre ma már nem fordítanak annyi figyelmet. Az valószínűleg igaz, hogy nincs olyan kapcsolati tőkéje a vidéken végzett színészeknek, mintha Budapesten fejezte volna be a tanulmányait. Viszont ma már kevésbé működik a cserélődés, hogy meghívnak vendégművésznek, mindenkinek megvan a maga társulata. Akkoriban még volt rá példa. Amikor már a szegedi társulat tagja voltam, visszahívtak Csabára vendégszerepelni. Ez igen különös tapasztalás volt. Nem egy életbiztosítás ez a szakma, évente újítják meg a szerződésünket, bármikor mondhatják, hogy már nincs szükségük a munkádra. Ennek ellenére Szegedről önszántamból nem mennék el. Még a főváros miatt sem.

– Térjünk még egy kicsit vissza a békéscsabai évekre! Hány évet töltöttél ott? Miket tapasztaltál?

– Négyéves volt az iskola, majd újabb négy évet voltam szerződésben a Jókai Színháznál. 24 éves voltam, mikor elkezdtem a sulit, az osztálytársaim pár évvel fiatalabbak voltak nálam, és először azt éreztem, ez túl nagy szakadék, nem fogok tudni beilleszkedni. Jó három hónap kellett, mire elkezdtem nyitni feléjük. Miután feloldottam ezt a gátat magamban, már éreztem, hogy nagyon jó a közösség, ahová kerültem. Boldog éveink voltak együtt, olyan tapasztalásokkal, amelyekből mai napig táplálkozunk. Ha valaki kimondja azt a szót, hogy Békéscsaba, még most is felvidul az arcom. Nem feltétlenül a város miatt, hanem a környezet miatt, ahol én színésszé avanzsálódtam. Egymást bátorítva dolgoztunk, egyenrangú partnerek voltunk, tudtunk egymás sikereinek örülni, a kudarcokban támogattuk egymást.

– Akkor miért döntöttél mégis úgy, hogy a szegedi társulatba szerződsz át? Főleg, hogy nemcsak a Jókai Színház legjobb főiskolásának járó, de a Megye Színművésze díjat is megkaptad az évek során Békéscsabától.

– Mindig is hittem kicsit az ezoterikus dolgokban és a Csabán töltött utolsó időszakban mindig volt valami testi tünetem, ami – utólag már úgy érzem –, azt jelezte, hogy váltanom kellene. Eltört a lábam, majd kibicsaklott a bokám… Az az érdekes, hogy mindig a lábammal volt valami, sokáig nem figyeltem a jelekre, majd csak megerősített, hogy lépnem kell. Még korábban Budapesten találkoztam Székhelyi Józseffel – a Szegedi Nemzeti Színház akkori igazgatójával. Látott egy előadáson és tetszett neki a játékom, aztán a Jókaiba is ellátogatott, elkerültük egymást, de a kollégáim mesélték, hogy keresett engem azon az estén. Valahogy megerősítést nyertem, hogy az évek elmúltával is emlékszik rám – „a nagy vörös asszonyra”, ahogy ő fogalmazott – így időpontot kértem hozzá Szegedre. Mikor pozitív választ kaptam, éltem a lehetőséggel és Szegedre szerződtem.

– Szegedi színpadon először az Anconai szerelmesekben láthatott a közönség. Jól érzem, hogy ez a darab különösen fontos helyet foglal el a szívedben? Már csak azért is, hiszen keretet ad a karrierednek. Az első szegedi fellépés, majd 2016-ban már a Veres 1 Színház előadásában a te rendezésedben, újragondolásoddal született meg a komédia. És egy újabb lépcsőfok, hiszen már csak pár nap és a Szegedi Szabadtéri Játékok is műsorára tűzi a produkciót, méghozzá az Újszegedi Színpadon. Egészen különleges élmény lehet, hogy ilyen sokféle nézőpontból megtapasztalhattad ezt a történetet…

– Amikor Megyeri Zoli – a 2004-es előadás rendezője – meghívott ebbe a darabba, csak hallomásból ismertem a történetet. Viktória szerepére kért fel, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni. Hiszen ezt a szerepet törékeny, filigrán színésznők játszották korábban. Aztán mondta, hogy Borovics Tamás lesz a „szerelmem”, akkor kicsit megnyugodtam. Kultikus előadást hoztunk össze, nagyon szerette a közönség és mi magunk is imádtuk csinálni. Szerintem a mai napig tudnánk játszani. Eszembe is jutott, hogy megcsinálhatnánk újra – így, öregen. Talán nem tudnánk már azokat a truvájokat hozni, mint akkor: Bori nem tud hipp-hopp felkapni a hátára, vagy hirtelen beugrani az ablakon. De nagyon mókás dolgokat ki lehetne belőle hozni, szerintem hamar visszatérne a régi hangulat. Ki tudja, talán egyszer megvalósul. Miután kifutott az előadás, szomorúak voltunk. Majd a Veres 1 Színházban vendégszerepeltem és Alexnak – Venyige Sándor a teátrum alapítója – jött az ötlete, hogy mi lenne, ha én rendezném meg a produkciót. Először persze megijedtem, mennyire tudok újat hozni egy ilyen kultikus darabba. Ragaszkodtam ahhoz, hogy Varsányi Annával készíthessük a díszletet, a jelmezeket és dramaturgént is részese legyen a munkának. Hiszem, hogy nem okoztunk csalódást. S hogy a kérdésedre visszatérjek, valóban furcsa – de annál jobb – érzés, hogy rendezőként át tudsz valamit adni a társaidnak abból a sikerből, amit te magad színészként is megéltél.

– Sosem tudtam elképzelni, hogy hogyan működhet, hogy valaki egyszerre rendez és játszik. Hogyan tudsz képet alkotni a saját játékodról?

– Magamról csak elképzeléseim vannak, a kollégáimat szoktam kérni, az asszisztenst, vagy Annát, hogy ha rossz irányba haladok, akkor szóljanak. Alapvetően a költségvetés miatt alakult úgy, hogy rendezni kezdtem. Nem tudnánk kifizetni egy rendezőt, a színésztársaimnak is végtelenül hálásak vagyunk, hogy nem nézik az anyagiakat, hanem jönnek és csináljuk. Ott vagyok velük végig a próbákon, így nem tűnik olyan nagy bravúrnak, hogy dupla szerepben vagyok. Van olyan darab, aminél ezt nem tudnám elképzelni, de ezek a nyári produkciók alkalmasak erre. Főleg, hogy már jóval a próbafolyamat előtt elkezdek foglalkozni az anyaggal, van, amikor egy évig érleljük, mielőtt bemutatjuk. Így mire odakerülünk, hogy döntéseket kell hozni, már vannak konkrét elképzeléseim, hogy milyen irányba kellene elindulnunk a megvalósítás útján. Fontos, hogy a színészek mit gondolnak, mi Annával lerakjuk az alapot, de együtt formáljuk darabbá a színészekkel. Közben mellesleg jól is érezzük magunkat. Mi is szeretjük, a nézők is szeretik. Idén Fekete Gizi csatlakozott a csapathoz az Esküvő után című darabban, és azt mondta, olyan szomorú, hogy ennek mindjárt vége lesz, olyan szívesen csinálná még.

– Ha már Varsányi Annát emlegetted: igen sikeres projekteket visztek együtt évről évre. Az A&A produkció keretében 2015 óta minden nyáron színpadra álmodtok egy-egy különleges előadást a Városháza udvarára. Nagyon jó érzékkel válogattok darabokat, amelyeket szeret a közönség. Hogyan jött a közös munka ötlete?

– Annával a színházon belül együtt dolgoztunk, de különösen szoros kapcsolat akkor nem alakult ki közöttünk. Mígnem részt vettünk Kocsis Juci kolléganőnk fotókiállításán, utána egy társaságba kerültünk és beszélgetni kezdtünk. Mindketten úgy éreztük, hogy a színház által ránk osztott feladatok mellett volna még energiánk új projekteket megvalósítani. Pár év múlva aztán kitaláltuk, hogy megcsináljuk Thuróczy Katalin Pastoraleját. A Szabadtérit és Herczeg Tamást környékeztük meg, aki nem volt annyira lelkes az ügyben, mint mi. Így Kolonics Erikához, az Ifjúsági Ház vezetőjéhez fordultunk. Ő nem hajtott el minket, mondta, hogy próbáljuk meg, majd látjuk mi lesz. S elég jól sikerült. Következő nyáron megint volt egy ötletünk a Városháza udvarára. Nyikolej Koljada vígjátékát, A topmodellt álmodtuk színpadra. A jogtulajdonosok elkérték felvételen az előadást. Még szerencse, hogy megvolt. Meghívták a szereplőgárdát az egész hetes programsorozatra Jekatyerinburgba a Nemzetközi Kortárs Drámafesztiválra. Ugyan nem nyertük meg a versenyt, de számunkra ez nagy dolog volt. Főleg, hogy Magyarországról mi voltunk az elsők, akik kijutottak. Visszatérve a Városházi estékre – Koló bizalmat szavazott nekünk az évek során. Amikor megkérdeztük tőle, hogy gondolkodhatunk-e új produkcióban, ő azt mondta, ez nem kérdés. Ha nyár és ha Városházi esték, akkor nektek ott kell lennetek.

– Egyszer egy interjúban úgy fogalmaztál: „A vígjátékban lubickol a színész, a drámában azonban meg kell szenvedni a sikerért”. Megfogott ez a mondat. Én eddig többségében vígjátékokban, komika szerepekben láttalak, valamiért a legélénkebben a XIV. René él az emlékezetemben, ahol még orosz akcentusod is volt.

– Pedig akkor még nem is tudtam, hogy megyek Jekatyerinburgba…

– Látod, ez a darab megelőlegezte neked a sikert. Te milyen színésznek tartod magad? Úgy értem, hogyan fér meg benned a drámaiság és a komikus véna? S ha már erről a kettősségről beszélünk: itt volt a tavaly szintén a Városházi estéken bemutatott New York csalogánya, amelyben a te alakításodban láthatta a közönség Jenkinst. Ez a szerep bőven rejt magában humort, de közben a háttérben egy ízig-vérig drámai történet.

– Mindkettőt szeretem. Nyilván egy vígjátékban azonnali visszajelzéseket kapunk, érzed, hogy ült-e az a poén az embereknek, mert ha igen, akkor jó esetben nevetnek rajta. Ez pedig iszonyúan fel tudja tölteni a színészt. Egy drámai szereppel viszont a benned lévő keserűséget és fájdalmat fel tudod dolgozni. Mert azért gyűlik bennünk is, sőt, a színészek még érzékenyebben szipkázzák magukba a különféle érzelmeket. Régebben gyakran ültünk ki a Széchenyi térre, úgy neveztük, figura lesen vagyunk, s megfigyeltük az arra sétáló embereket, mit tudunk és hogyan felhasználni a mozgásukból, a gesztusaikból. A saját életünkben felhalmozódott drámaiságot mint terápiát, jó dolog kiadni magadból egy-egy szerepen keresztül. Lehet, hogy csupán egyetlen mondat az, ami akkor éppen rezonál a saját életedre, de ha estéről estére kimondod, az segít a megküzdésben. Emlékszem, amikor a Színházi bestiák című darabot próbáltuk. 5 nő a főszerepben. Olyan drámai feszültségekkel, katarzisokkal teli próbáink voltak, hogy Horgas Ádám – a rendező – többször mondta, hogy „lányok, álljunk le, szünet”. Olyan erős női energiák munkálkodtak, hogy ezt mindenki érezte. Nem mondhatni, hogy vígjáték volt, közben pedig rengeteget nevettünk a próbák alatt. Egy színésznek, azt hiszem az a legjobb, hogy ha mérleget vonunk, akkor ugyanannyi drámaiság kerül a serpenyőbe, mint humor. Nekem legalábbis ezek a kettős szerepek voltak a legmeghatározóbbak.

– Nemrégiben elvégeztél egy kommunikációs trénerképzést. S a színészet mellett mostanra ezen a fronton is igen szép sikereket értél el. Honnan jött ez az indíttatás?

– A pandémia lesegítette a szemellenzőt a szemünkről. Bizony, színház nélkül is fölkel a Nap. Bármennyire is fájdalmas, az emberek a kultúrát, a szórakozást teszik le először, ha rákényszerülnek, hogy valamit letegyenek. Mert enni kell, ruházkodni kell, a számlákat fizetni kell, a gyerekeidet iskoláztatni kell, de ha mégsem veszed meg magadnak azt a színházjegyet, az nem rengeti meg az életedet. Maximum a lelkedet. A járvány miatt ránk szakadt az a rengeteg szabadidő. Még úgy is, hogy betartva a biztonsági intézkedéseket, mi azért folyamatosan próbáltunk. Mondhatni, befőttes üvegekbe raktuk el az előadásokat, hogy amikor szabad utat kapunk, csak le kelljen venni őket a polcról. Mégis azt éreztem, hogy emellett csinálnom kell még valamit. Ráadásul, nem lenne rossz egy „második lábat növeszteni”. Bár a mai világban nyolc láb sem biztos, hogy elég lenne, hogy az ember ezer százalékig biztos legyen a megélhetésében. Elvégeztem egy kommunikációs trénerképző tanfolyamot, ami jó lecke volt. Magamról is annyi mindent megtanultam. Trénerként ugyanis egészen máshogy kell viselkedni, mint színészként. Le kell faragnom magamból. Jó érzés volt, mikor az oktatónk végre azt mondta, hogy egy-egy gyakorlatnál megszületett Annamari mint tréner és képes voltam hátrahagyni a színész énemet. Ez is egy olyan út az életemben, amivel másokon tudok segíteni. Rövid az életünk ahhoz, hogy folyamatosan kompromisszumokat kössünk, valahogy a leglehetetlenebb helyzetben is meg kell találni jót. Azon dolgozunk, hogy ezt megkönnyítsük.

– Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a két szerepet az életedben: a színésznőt és a trénert? Már csak a logisztikára is kíváncsi lennék.

– A Junior Akadémia keretében belül dolgoztunk a Vasvári Gimnáziumban Kovács László trénertársammal együtt. 24 fős osztályokat vittünk a különböző tréningeken és sok pozitív visszajelzést kaptunk. Ezek délelőtt zajlanak, így előadásokat nem érintenek, a próbafolyamatokat pedig tudjuk úgy alakítani, hogy jó legyen mindenkinek. Van, amikor egész nap dolgozom, de nem érzem azt, hogy ez sok lenne, mert szeretem csinálni, nagyon feltölt. Nyáron van a full időszak, amikor a színjátszó táborok is zajlanak. Petőfi-telepen második éve szervezi meg a Ne szóljál be elnevezésű tábort Fekete Mariann, mentálhigiéniás szakember. Ez tulajdonképpen egy készségfejlesztő tréning középiskolásoknak. Jó látni, hogy hogyan nyílnak meg a bezártságból, hogyan találnak egymásra, hogyan lesznek barátokká az alatt a 4-5 nap alatt.

– Tipikus újságírói kérdés, hogy van-e álomszereped. Ezt nem fogom feltenni. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy melyek voltak a legkedvesebb karaktereid.

– Az álomszerep sokszor csak álom marad. Nekem is volt, be is ígérték, majd úgy ment el mellettem, mint a szél. Akkor megtanultam, hogy ezeket el kell engedni. Föl tudnék sorolni 15-20 szerepet, amit szerintem most, abban a korban, amiben vagyok, el kellene vagy el lehetne játszanom. Jól érezted, valóban az Anconai szerelmesek az egyik legmeghatározóbb az életemben, elsősorban azért, mert nagyon nem mindegy, hogy az ember egy új helyen mivel és hogyan mutatkozik be. Én a kezdeti népszerűségemet elsősorban ennek a darabnak köszönhetem. De fontos mérföldkő volt még a Kaktusz virága is, vagy éppen a La Mancha lovagja. Ezekre nagyon büszke vagyok.

– A beszélgetésünk apropója a Szegedért Emlékérem, amellyel Szeged városa 2022-ben elismerte a munkásságodat. Hogyan fogadtad ezt a megtiszteltetést?

– Kaptam a gratuláló üzeneteket, de nem értettem miért, hiszen még nincs születésnapom. Majd felhívtak az önkormányzattól, akkor is csak hebegtem-habogtam. Valamiért az volt bennem, hogy ilyen díjakat idősebb emberek kapnak, akik az életművükkel letettek valamit az asztalra. Utána rájöttem, hogy bizony én sem vagyok már fiatal és végülis, letettem már pár dolgot az asztalra, még ha ebben nem is volt tudatosság. Mert aki csak azért dolgozik, hogy díjakat kapjon, az könnyen lehet, hogy csalódni fog. Ráadásul nem terjesztett fel erre a díjra engem senki, a városvezetés határozott úgy, hogy elismerik a munkámat, ami különösen megtisztelő.

– Szeretem megkérdezni mindenkitől, aki Szegedre – hogy ezzel az érzékletes kifejezéssel éljek – gyüttmentként érkezik, hogy mi volt az első tapasztalása, szembesülése a várossal. Most tőled is ezt kérdezném…

– Nagyon tisztán emlékszem az első szembesülésre. Az első napokban, mikor idejöttem éppen meg akart büntetni a rendőr, mert valamiért rossz helyre fordultam be az autóval. Egyébként számomra a szegedi közlekedés a mai napig nehézséget okoz olykor. Mondtam a rendőrnek: már bánom, hogy ideköltöztem. Erre ő azt mondta, ne bánjak semmit, higgyem el, hogy jó lesz itt nekem. Ezzel kicsit helyrerakott. Mondjuk utána megbüntetett. Ezt nem úsztam meg. Aztán miután a közlekedési traumákon túltettem magam – mint mondtam, a mai napig nem sikerült maradéktalanul – azt éreztem, én ide hazajöttem. Megtaláltam azt az élhető várost magam számára, ami mindig a szívem csücske marad. Mert nem akkora, mint Budapest, mégis pezsgő és színes kulturális élet van itt, én pedig szeretek pezsegni, szeretek beszállni ebbe a vérkeringésbe, de ha éppen olyanom van, nagyon szeretek ki is szállni belőle, s itt azt is megtehetem. Gyüttment vagyok, de itthon vagyok.

 – De még mennyire, hogy itthon. Annamária, nagyon köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2022. novemberi számában

A kiemelt kép Szabó Luca fotója.