Domokosné Hegedűs Szabina: A szegedi zsidóság története és a Szegedi Zsidó Hitközség belső karitatív tevékenysége

Szegeden a török hódoltság ideje alatt is éltek kis számban zsidók, a felszabadulás után illetve a betelepítések idején vándoroltak be nagyobb számban a városba, elsősorban Cseh-morva területekről. Az első próbálkozás a letelepedésre nem járt sikerrel. A legelső zsidó, aki Szegeden kívánt letelepedni Moyses Izsák kereskedő volt. Azért telepedhetett le, mert Herberstein gróf pátfogása alatt állt. Három évre bérbe vette Kosta Pepe szegedi görög kereskedő lakását, valamint boltját. A letelepedését követően azonban nem sokkal a hatóság Herberstein grófot megbuktatta és ezt követően Moyses Izsákot is száműzték.[1]

A 18. században a hatóság csak úgy járult hozzá a zsidók letelepedéséhez, ha megkeresztelkedtek. Szegeden az első keresztelkedésre 1731-ben került sor a Belvárosi templomban, amikor egy zsidó férfi felvette a Demeter nevet. Azonban a keresztelkedésért hatalmas összegeket kellett fizetni, így ezt csak a tehetősebb zsidók engedhették meg maguknak.[2]

II. József 1781-es türelmi rendelete előtt Szegednek nem volt hivatalos zsidó lakossága, csak kereskedelmi ügyletek során jártak a városban. Az első zsidó aki tartósan megtelepedett a városban Pollák Mihály (Michael Chajim), aki 1788-ban már házat is vett. 1784-ben ugyanis öt társával együtt lakhatási engedélyért folyamodik, amit meg is kaptak. 1784-ben tehát hatan: Izrael, Jakab, Pollák, Spitzer, Wolf nevű zsidók kaptak letelepedési engedélyt. Egy részük az idetelepedés előtt Új-Szegeden lakott, ez az adat arra enged következtetni, hogy a 18.század utolsó felében Szeged környéki településeken már éltek zsidó családok.[3] 1785-ben már 11 jegyzett zsidó lakosa volt Szegednek, rajtuk kívül sok kereskedő is megfordult a városban. Ebben az évben alakult meg hivatalosan a Szegedi Zsidó Hitközség is. Mint már említettem a korábbi években is voltak Szegeden zsidók, akik kereskedőként dolgoztak. A letelepedésükre irányuló kérvények csupán ebből az évből maradtak fenn. Löw Immánuel-Kulinyi Zsigmond Szegedi zsidók című munkájában említenek egy 1723-ból származó jegyzőkönyvet, melyben zsidó esküminta olvasható. Ez a közvetett bizonyítéka annak, hogy kereskedelmi célból éltek Szegeden zsidók ebben az időszakban. [4]

Szeged lett a 22. számú községterület székhelye, amelybe a következő területek tartoztak: Csongrád, Csanád, Békés és Torontál. 1786-ban 18 család és két nőtlen férfi lakott a városban, ugyanis ebben az évben engedélyezte a Helytartótanács, hogy polgárjog nélkül ugyan, de lakhassanak zsidók a szabad királyi városokban. Ezt követően folyamatosan emelkedő tendencia figyelhető meg. 1786-87 telén megismételt népösszeíráskor 25 famíliát és 136 főnyi népességet számlálnak. 1799-ben 58 családot tartottak számon, valójában ennél azonban sokkal többen éltek Szegeden. A Hitközség ekkor 53 tagja volt. 1799-ben a városi tanács betiltotta a zsidók letelepedését. A tiltás oka a zsidó kereskedők magas száma, a városi tanács attól félt, hogy emiatt a gazdasági élet irányítása kicsúszik a kezei közül. A rendelet nem akadályozta meg a zsidó családok számának növekedését, 1808-ban 60 família 357 főnyi népességgel lakott a városban. 1813-ban a zsidók részére letelepedési helyet, ún. házkört jelöltek ki a Palánk és a Rókus városrész déli területén. Ez nem tekinthető zárt kényszerlakhelynek, nem vették szigorúan a szabályozást, a zsidó lakosság kb. 40 %- a a házkörön kívüli területen lakott. Ráadásul a terület szűknek bizonyult, így a városi tanács kénytelen volt többször engedélyezni a bővítését. 1838-ban a házkör határai elérték a mai Kálvária, Fekete sas, Mérey utcákat és a Mars teret. A házkört 1859-ben eltörölték, a zsidók teljes és végleges polgári illetve politikai egyenjogúságukat csak 1867-ben, a kiegyezéssel érték el.[5]

Szegeden 1830-ban a zsidókat felvették céhekbe. Vannak olyan iparágak, amelyeket túlnyomórészt zsidók képviseltek, ilyen az aranyműves és kárpitosipar. A zsidó lakosság részére csak 1839-ben engedélyezték az állandó boltban történő árusítást. Egy év múlva azonban már gyáralapításra is jogot nyertek. 1841-ben a zsidó fiatalok részére iparos kiképző egyletet alapítottak. Három évvel később felépítették az első államilag elismert iskolát. A nagy migráció idején a Szegedre beköltözött családok 7/8-a magyarországi származású, csak 1/8 része cseh-és morvaországi eredetű. [6]

Pollák Mihály volt tehát az első zsidó, aki Szegeden letelepedett és házat is vett. Megtaláltam Pollák Mihály melyik házat vásárolta meg, azonban, hogy ez pontosan hol helyezkedik el további kutatást igényel. Löw Immánuel és Kulinyi Zsigmond Szegedi zsidók 1785-1885-ig című munkájának függelékében szerepel az alábbi bejegyzés: „Alólírt a Zsidók álapottya megvizsgálására kirendeltetett Ns küldöttség meghagyásából megvizsgálván az Urbariális könyveket és ott találta, hogy 1-ör Polyák Mihály Zsidó 1788-dik Esztendőben vette meg és íratott nevére Orkale Istvány háza.”[7] Annyi ismert még az életéről, hogy 1792-ben, mikor a hitközség elnöke Herczel Jechezkel volt, Pollák Mihályt háromszor egymás után megválasztották a hitközség bírójának. A hitközségnek ekkor még nem volt zsinagógája, így az ő házában tartották az istentiszteleteket. [8] Dr. Löwinger Adolf ennyit jegyez még meg Pollák Mihályról: „utódai most is jelentékeny szerepet visznek a község életében.”[9]

Az évek folyamán a zsidók Szeged városának nélkülözhetetlen gazdasági szereplőivé váltak. Asszimilációjuk egyik jele a magyar anyanyelvűség volt. A korábban németmagyar vegyes tannyelvű elemi iskola 1863-ra kizárólag magyar tannyelvűvé vált. 1910-re a 6907 főből álló zsidóság 93 százaléka vallotta magyar anyanyelvűnek magát.[10]

A szegedi zsidók mindig hajlottak a teljes vagy részleges asszimilációra és a magyar kultúra befogadására. A közösség meghatározó személyiségei igen aktívan kiálltak e nézet mellett. Elsőként 1843-tól Pillitz Dániel szorgalmazta, hogy a zsidók minél előbb az ország egyenjogú állampolgárai legyenek. Az emancipáció lelkes híveként tartották számon, aki ráadásul − azokban az időkben nem túl megszokottan − magyarul prédikált.[11] Az említett nézet hívei voltak Löw Lipót és fia Löw Immánuel is. Az 1868-as magyarországi egyetemes zsidó kongresszus hatására a szegedi közösség nagyobb hányada a neológ irányzatot választott. Egy kisebb csoport, Szegedi Ortodox Zsidó Imaegylet néven folytatta tovább életét.[12]

A szegedi zsidó hitközség első rabbija 1789-től Jechiel rabbi volt. Ezt követően a hitközségnek többnyire mindig volt rabbija, mint például Bak Hirs, Pillipz Dániel, Löw Lipót, Löw Immánuel, Birnfeld Sámuel, Backer Vilmos, Löwinger Adolf, Frenkel Jenő, Schindler József, stb. [13]

A 19. század első felében egyetlen egységes izraelita felekezet volt Szegeden, ez később Löw Lipót főrabbissága alatt ( 1850-75) két részre szakadt: neológ-és ortodox irányzatra. Szegeden ma már nem él az ortodoxia, de a múlt században még létezett.

A hitközség több szociális intézményt alapított: 1860-ban komaegyletet, 1865 Hachnoszasz Kalloh alapot, Chevra Kadisat, menházat illetve árvaházat.[14]

A zsidók létszáma a dualizmus idején és azt követően töretlenül növekedett. [15] 1910-ben 6907 fő, 1920-ban 6954, 1930-ban némi csökkenő tendenciát mutatva 5560 zsidó élt a városban. 1910-ben 6907 fő vallotta magát magyar anyanyelvűnek. [16] 1941-ben 4161 főt tart nyilván a statisztika. Emelkedő tendenciát ezt követően már nem mutatott a létszám. [17]

A Szegedi Zsidó Hitközség belső karitatív tevékenysége

A hitközség keletkezésének első évében, 1785-ben, már megindult az intézményesített jótékonysági tevékenység, a „kebelbeli szegények” segítése, amely később 1831-ben a Tápláló Társaság nevet kapta.

A legismertebb emberbaráti célokra létrehozott szervezet a Hevra Kadisa, amely Szegeden 1787-ben alakult. A haldoklás, halál rítusában végzett feladata mellett intenzív jótékony tevékenységet folytatott. Létrehozta például a kórházat, amelyet 1859-ben Kiss Dávid adományozása révén bővíteni tudtak, valamint egy menházat 1866-ban és és egy árvaházat 1894-ben. „A Szent Egylet…támogatja a szegényeket, segíti az özvegyeket, árvákat, gyógyitattja a betegeket, teljesíti a vallás kegyes cselekedeteit…a zsidó intézmények minden emberbaráti cél szolgálatában…és előmozdításában tevékenyen részt vesznek. Mert a felebaráti szeretet parancsa nem ismer különbséget ember és ember között.[18]

A Chevra mellett 1817-ben alakult a Nőegylet, amely kiemelet szerepet foglalt el a jótékonyság területén. A Nőegylet tagjai a különböző rendezvények, kulturális előadások, bálak bevételeit is karitatív célra fordították. Felhívásaik nemcsak a vallási közösségekben terjedtek, hanem a helyi sajtót is felhasználták rendezvényeik népszerűsítésére.

A 19. század második évtizedének a végén, a napóleoni háborúk befejezését követő nyomor enyhítésére jöttek létre Pesten az első Magyarországi nőegyletek. Felekezeti hovatartozás nélkül segítettek a rászorulóknak.

A Pesti Izraelita Nőegylet 1866-os megjelenése Bischitz Johanna vezetésével, népkonyháival, leányárvaházaival azonban mintát mutatott a vidéki zsidó asszonyoknak is. A Magyar Izraelita Nőegyletek Országos Szövetségét (MINOSZ) 1922-ben alapították. Célja volt, hogy országosan fogja össze a működő izraelita nőegyleteket, és közös jótékony munkára ösztökélje őket. Fontos célkitűzése volt emellett a zsidó kultúra terjesztése, leányegyletek szervezése és a vallásos élet elmélyítése. Ebben az évben nyílt meg az Izraelita Nőegylet keretében az a leányotthon, ahol hajadon lányoknak biztosítottak lakhatást, a Vilma nőotthon pedig idősotthonként működött: megözvegyült, szegény sorban élő asszonyok lakhatását biztosította.  1898-ban bekövetkezett haláláig aktívan próbált segíteni. Az általa létesített egyesület a mai napig jelentős karitatív tevékenységet végez.

A szegedi Pollák Simonné Katalin a pesti vásáron járva hallott az egyletről és megtetszettek neki a célkitűzések. Hazatérve baráti köréből néhány hölgyet meggyőzött arról, hogy jótékonysági célra heti két garast befizessenek. Kohen Ábrahámné a hetente adakozó hölgyeket összehívta és megalakult az első szervezett zsidó nőegylet magyarországon Szegedi Izraelita Nőegylet néven. Az alapításban 49 fő vett részt.

Az egylet céljai: szegény családok, özvegyek és árvák segélyezése. Szegény menyasszonyok és szegény gyermekágyasok gyámolítása. Virrasztás súlyos betegeknél és a halottak körül kegyes szolgálatokat végző női szolgák alkalmazása.
A menyasszonyok gyámolítását 1871-ben határozatilag megszüntették, mivel a hitközség e célra létrehozta a Hachnószasz Kalloh alapot. Az alap azonban elégtelennek bizonyult, így a nőegylet, később is szavazott meg ilyen segélyt. Sőt a nőegylet 1890. nov. 28-i közgyűlésén Milkó Jakabné javaslatot tett a szegény leányok kiházasítását szolgáló alap létrehozására is. Ennek megvalósítását úgy képzelte el, hogy az alap tagjai házi perselyt tesznek ki, és abba hetenként legalább két krajcárt dobnak.

A bevételek azonban nem voltak elegendőek, hogy a jótékony tevékenységeket fedezzék, rendkívüli bevételek után kellett nézni, ez a törekvés hozta létre a nőegyletek táncvigadalmait, hólabdabálokat, stb.

A hitközség egyletei, alapítványai gyűjtések során, adományok révén jutottak többletbevételhez. A különböző helyeken elhelyezett perselyek szintén ezt a célt szolgálták. A hitközség korai szakaszában heti vásárokban körbehordozták, sátrakban elhelyezték, majd házaknál, zsinagógáknál tették ki a pénzgyűjtő eszközöket. A jeruzsálemi nagytemplom példáján kerersztül terjedt el a keresztény világban is a persely használata.

***

A következőkben a jótékonysági munka további résztvevőit kívánom konkretizálni. A Persely Alapítvány 1880-ban jött létre, célja: az Árvíz betörése után egy évvel a Mindenható iránt kívántak maradandó emléket állítani a karitatív tevékenység által. A Hachnoszasz Kalloh kiházísító alap, illetve az Anijé Irénu egylet a helybeli házi szegényeket támogatta.

Működött Betegápoló egylet, Énekkari-, templomépítési-, zsidó kórház alap, valamint az Ászáf-kari alap, amely a kórust szponzorálta. A Talmud Tóra Alapítvány a vallásos képzést ő. segítette elő, ugyanis az ifjúság oktatása a zsidóság számára mindig fontos feladat volt, ezért a szegény iskolások segélyezésére különösen törekedtek. Később, és folyamatosan a szegény iskolások ruházkodására, tanszereire, az iskola fenntartására is létesült alap.

Adakoztak még iskola-, zsinagóga-, kórházépítésre, könyvtártámogatásra, gyógyszerre, üldözöttek, emigránsok – különösen a háborús időszakban- megsegítésére, szűkölködő családok elláttására, betegek, öregek, rossz útra tért gyermekek, árvák, nők, gyámolítására. Orvosi rendelőket, fogyatékosokat, betegeket, börtönben élőket, szeretetházakat segélyeztek.

Juttattak a népiskola fönntartására, eszközeinek fejlesztésére, szegény átutazóknak, házasulandóknak, szegény csalásoknak, sőt 1918-ban a menekülők részére is. A segítségnyújtás kiterjed más települések zsidóságára is, például a bécsi izraelita siketnémák, bécsi izraelita vakok intézete, a rabbi-képző szegény diákjainak gyámolító egyesületének.

A politikai változások hatására hozták létre a Pártfogó Irodát 1938-ban. Feladata a tanácsadás, közérdekű ügyekben a hatóságoknál az eljárás, átképzés, elhelyezkedés segítése, törvényes keretek között a kivándorlás lehetővé tétele.

A közösségileg szervezett jótékonyság mellett az egyéi segélyezésre is szükség volt. Ez azonban az 1800-as évek végéig nem működött megfelelő ütemben. 1885-ben Löw Immánuel főrabbi a magánemberek által létrehozott alapítványokról a következőket írja: „Ami a magánosok által tett alapítványokat illeti, azoknak fájdalom, igen rövid a sorozata.” [19]

Ebben az időszakban stabilan a Barberger Sámuel – főgimnáziumi tanulók számára –, Dr. Cajus Gábor és neje – egyrészt magán célra, másrészt árva leányok ruházására –, Buziási Eisenstadter Ernő-féle alapítvány működött. Szegény, szorgalmas zsidó fiú részére nyújtott segítséget. Kiss Dávid a szegedi zsidó polgár, nemzetének és városának előrehaladása érdekében az oktatást támogatta.: „Az alapítvány jótékonyságában részesítendő valláskülönbség nélkül minden tanuló…”. Patriotizmusát dicséri, hogy több alkalommal segítette ki a várost kamat nélküli kölcsönökkel, ugyanígy tett az árvízvédekezésnél is.

Néhány további alapítvány is megemlítenék ebből az időszakból: Baron Jakab (1855) kórházi célra, Basch József (1864) szegény tanulók ruházkodására, Czinner Eichanan (1857) 10 szegény férfi számára, akik kaddist mondanak az alapító halála évfordulóján, Milkó Jakab és neje (1866) menház részére adakozott.

1893-ra már emelkedő tendenciát figyelhetünk meg az alapok létrehozásában, melyek magánadakozásból épültek. Szám szerint alap működött. 1913-ban maradt kilenc, 1931-ben 15-re emelkedett, majd 1941-ben 10-re csökkent.

Magánszemélyek, családok az 1900-as évek elején már nagyobb lendülettel hoztak létre alapítványokat. 1937-ben 99 volt, 1941-re 50-re csökkent a számuk.

Elmondható, hogy a hitközség történetében az alapítványok mozgásban voltak, keletkeztek, tőkéjük növekedett, némelyikük elértéktelenedett. 210 év alatt összesen 316 alapítványt tarthatunk számon. Azonban a bekövetkezett politikai, társadalmi változások, alapítók és fenntartók elhurcolása, az infláció, a bankok megszűnése hatására a még működő alapítványok is megszüntek. Mára csupán kettő maradt: a Zsinagóga és a Szociális Segély alapítvány.

A tárgyi adományozásban elöl járt a közösség. A pénzt nem igénylő karitatív tényezők cselekedetekben vagy tárgyi adományokban valósultak meg. A nem tárgyi támogatás idős emberek látogatása, gondozása, minden, ami nem váltható pénzre. Külön kiemelendő a halott kísérése, mert ez egy olyan jótett, amely nem vár viszonzást.

A tárgyi adományozás sorába tartozott a templomnak szánt ajándékozás, például pergamenre írt, bádogtokban tárolt Eszter tekercs, hímzett Tóra köpenyek, szalagok, asztalterítők, Tóraszekrény függönyök, esküvői mennyezet.

Iskolai adomány volt a lepkegyűjtemény, könyvek vagy kövezet a tornacsarnokba.

A hétköznapi élet megsegítésére nyújtott segítség: tüzelőfa, marhahús, burgonya, bab, kenyér, liszt.

A Szegedi Zsidó Hitközség szerves része a karitatív tevékenység, mint ahogy azt a fentiekben felvázolni igyekeztem. [20]

Megjelent a folyóirat 2023. januári számában

Jegyzetek

[1] Torkos Róbert – Oláh Tamás: A szegedi zsinagógák és a város zsidósága. Szeged, Szegedi Temetkezési Kft. 1997., 5. o.

[2] Uo. 6. o.

[3] Domokosné Hegedűs Szabina: A szegedi Pollák-család a családkutatások tükrében. In.: Szeged folyóirat, 2020. p.13.

[4] Löw-Kulinyi 1885. i.m. XVI-XVII.

[5] Torkos Róbert – Oláh Tamás i. m. 5. o.

[6] Domokosné Hegedűs Szabina: A szegedi Pollák-család a családkutatások tükrében. In.: Szeged folyóirat, 2020. szeptember 14. o.

[7] Löw Immánuel – Kulinyi Zsigmond: A szegedi zsidók 1785-1885-ig. Szeged, Szegedi Zsidó Hitközség, 1885. 351. o.

[8] Löwinger Adolf i. m. 33. o.

[9] Uo.

[10] Varga László: „Ha egyszer Szegedet megkérdeznék…” In: Szeged 2001.  szeptember, 6-10. o.

[11] Holokauszt Megemlékezések Naptára 2008. (3. rész) www.zsido.com nyomán!

[12] Ábrahám Vera: Szeged zsidó temetői. Szeged, 2016.

[13] Torkos Róbert – Oláh Tamás i. m. 6-7. o.

[14] Uo. 10. o.

[15] A zsidó népesség száma településenként (1840-1941). Budapest, 1993. 139. o.

[16] Holokauszt Megemlékezések Naptára 2008. (3. rész) www.zsido.com nyomán!

[17] A zsidó népesség száma településenként (1840-1941). Budapest, 1993. 138. o

[18] SZZSHK 1938.évi jelentése. Budapest, 1939. 33. o.

[19] Löw Immánuel-Kulinyi Zsigmond i. m. 263. o.

[20] Ábrahám Vera: Zsidóság-jótékonyság: Karitatív tevékenység a Szegedi Zsidó Hitközség történetében. Kézirat. Balatonszárszó, 2012. július 15.