Apró Ferenc: Petőfi – Tömörkény tollán

A 2023. esztendő a Petőfire emlékezés éve, költőnk születési bicentenáriuma, hiszen a Tűzlelkű 1823. január 1-jén látta meg Isten napvilágát. Őrá aztán illik a római szentencia, miszerint Poeta nascitur orator fit. A költő születik, a szónok azzá válik. A vérében, a sejtjeiben hordozta a versalkotás csodáját, de nem mondhatni, hogy alkotóerejét átörökített génekben kapta volna: benne élt az egyszerűség nagyszerűsége, a nagyszerűség egyszerűsége. 

Költője volt a szépségeket sugarazó hazai tájnak, az Alföld tengersík vidékének, a szerelem vért forralásának. Nem kevesen vannak, akik neki tulajdonítják a legszebb magyar verssort: Elhull a virág, eliramlik az élet… Költője volt a magyar, és a lelkében parazsalló világszabadságnak, – vezére forradalmas nemzedékének, mígnem élte 26. évében a segesvári-fehéregyházi csatában egy (két?) rátámadó kozák dzsidástól vére pirosodott a védelmezett honért (1849). Akik valamelyik tömegsírban megvetették végső aluvó ágyát, nem ismerték föl, így hát nem tudták, hogy mely óriás fiát veszítette el a lassan rabigába görnyedő nemzet. Földi maradványai azóta sem kerültek meg, bár kutattak utána sokan Kéry Gyulától Dienes Andrásig, később – többek között – Szűcs Gábor 2011-ben könyvben állt elő elméletével[1], hogy hol, merre kellene keresni azt a szent, közös nyugovóhelyet. Gimnazista voltam, az egyik tanárunk fölsorolta a világirodalom valaha élt öt legnagyobbját: Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe és Petőfi… Persze tudjuk, hogy ilyen rangsor fölállítása lehetetlen vállalat, mi több, értelmetlenség, de azért csöndben összedobogtatja a honfiúi szíveket, hogy egykor hallani lehetett ilyetén „rangsorolásról”. 

Több évtizede bizton tudjuk, hogy a költők óriása nem járt Szegeden. Akkor Tömörkény miért vette a tollára? Nem hagyta nyugodni a múlt század elején még élénken élő szegedi Petőfi-legenda, már csak azért sem, mert édesanyja, Steingassner Józsefné Ströbl Mária (1826–1893) a költőt vélte fölismerni az Arany Oroszlánban rosszul lett (1849) fiatalemberben. Még az ingnyaka is ki volt hajtva…

És akkor most Tömörkény (Öreg sarki ház, 1903): „Az öreg, sárga ház öreges nyugalommal áll az utca sarkán (…) Az Arany Oroszlányhoz. Zum goldenen Löwe. Járta akkor még a német címzés is, mert negyvennyolc előtt történt ez, amikor öregapámé volt ez a ház, aki kávéházat meg vendéglőt tartott benne (…) abban az időben ez volt az első kávéház, a városnak jóformán egyetlen gyülekező helye (…) Nagy, öreg akácok álltak az udvarában, ugyan ott vannak még ma is. Belső üveges folyosóját az örökös kávéillat lengte körül (…) Az öreg sarki háznak akkor kezdődtek a nagy napjai, mikor az országgyűlés negyvenkilencben Debrecenből ide lejött. A sok képviselő nem talált magának helyet a városban, ahol a délebédet megehetné (…) ennélfogva ide szorultak mind az Arany Oroszlánba (…) Egy felekezet délben evett, a másik két óra tájon, a harmadik csapat csak úgy négy óra felé (…) Forgalmas, zajos világ volt akkor a  sarki házban, amikről annak idején az öregek sokat tudtak regélni (…) Így például, hogy az ebédelő képviselők társaságában összeesett s elájult egyszer egy fiatal, kihajtott ingelejű, sugár férfi (…) Az eszméletlen fiatal férfit sietve vitték ki a teremből a levegőre, aztán az udvari lakás egyik szobájába, amely most is megvan. Ott a dívánra fektették, ahol csakhamar magához tért s vizet kért (…) édesanyám, mint tíz-tizenkét éves lányka sietve vitte a kért pohár vizet. Így gyakran mesélte nekünk, gyerekeknek ezt a jelenetet, mert öreg korban is boldogságul és büszkeségül tartotta, hogy ő valaha, egyszer életében, egy pohár vizet vihetett Petőfinek. Mert annak tartották az elájult fiatalembert (…) Később keresni kezdtem a dolog tényét, de nemigen akadtam rá, hogy Petőfi férfikorában ezen a tájon járt volna (…) Sok fiatalember járt abban az időben kihajtott ingelővel (…) Még később, pár esztendővel ezelőtt (…) újra keresgéltem, hogy egyáltalán lehetett-e itten abban az időben (…) Petőfi július harmadika körül szabadságra ment Orlay Somához, s ott két hetet, pár napot töltött, amely időzés után visszatért az erdélyi hadakhoz, tizennyolcadika táján (…) Az országgyűlés pedig július másodikán jött Szegedre, lehet hát, hogy vagy jöttében vagy mentében itt megfordult volna. Ellenben az akkori újságok hírt ittjártáról nem adnak. Kurta kis lapocskák voltak azok az akkori helybéliek, de mégiscsak említést tettek volna felőle. Szóval nincsen ebben a dologban okos ember…”[2] A figyelmes olvasó észreveheti, hogy írónk édesanyja ekkor 20-22 éves lehetett, a tárcában szereplő két évszám – téves nyomdai olvasaton alapuló – sajtóhiba.

A maradandó emlékű Nagy Sándor (1836–1919), a szegedi újságírás „kis Petőfinek” nevezett érdemes robotosa Az a sarokház című tárcájában válaszolt: „Bocsásson meg nekem jó Tömörkény öcsémuram, hogy sarokházról írok, holott ugyanarról a sarki házról lészen itt is szó, amelyikről ő emlékezett meg nemrégiben. Arról a házról, amelynek sarkán valamikor vad oroszlán címerkedett, most pedig szelíd kecske pipázik, jelezvén az idők változandóságát…” Nagy főszerkesztő úr, azaz Senex írásában nem csillan föl Petőfi neve, ő a Bach-korszak sötét fölleges napjaira borzongott vissza. Arra a korra, amelyben a búsuló magyarok összedugták a fejüket, és úgy dünnyögték, hogy Lajos bácsi azt üzente… Amikor a kezek nap mint nap ökölbe szorultak, de vigyázni kellett, hogy ez az ököl ki ne bújjon a köpönyeg alól…[3]

Tömörkénynek hat kis esztendő múltán újból alkalma adódott, hogy megírja az édesanyjától hallottakat. A honfiúi áldozatkészség Jókai Mór és Feszty Árpád pesti lakóépületét – emlékeket gyűjtő – Petőfi-házzá alakította (Bajza u. 21.), ennek a megnyitására (1909. nov. 7.) készült el a modern magyar könyvtörténet egyik legművészibb darabja, a Petőfi Almanach. A Petőfi-ház Hölgybizottsága adta ki 500 számozott példányban, melyek nem kerültek kereskedői forgalomba. Ferenczi Zoltán (1857–1927) szerkesztette a költő műveiből és – többek között – Ábrányi Emil, Beöthy Zsolt, Gárdonyi Géza, Görgei Artúr, Gyulai Pál, Herczeg Ferenc, Jókai Mór, Négyesy László, Pósa Lajos és Tömörkény írásaiból. Az almanachot a Hornyánszky Viktor (1828–1882) alapította, és később a fia, ifj. Hornyánszky Viktor (1863–1925) vezette jóhírű nyomda állította elő hangsúlyozott betűkkel, kis nyolcadrét alakban. A magyaros díszítésű, dúsan aranyozott, festett, bordázott gerincű bőrkötést a neves debreceni mester, Dávidházi Kálmán (1864–1939) készítette remekbe.

Tömörkény írása a 197–201. oldalon olvasható, a címe: Járt-e nálunk? Citálok belőle, igyekszem elkerülni az átfödéseket. A Steingassner család a „nagy Petőfi-könyv” képeit nézegette, el-elmerengve a költő eltűnésének a rejtélyéről. Ekkor szólalt meg Steingassnerné Ströbl Mária:

– Én még láttam Petőfit.
– Óh, óh, Petőfit, az eltűntet, a mesékbe valót látta anyánk?
– Óh igen, igen! Mosolyodott büszkén, én még láttam, beszéltem vele, egy pohár vizet vittem is neki.
– De hol, de hol, mama?
– Ott Szegeden, otthon a grószmamáéknál.
(…) A grósztatáék háza pedig ott állt, ahol most is áll, az öreg Iskola utca sarkán, vendéglője volt benne az öregapámnak, címezve az Arany Oroszlánhoz[…] A vendéglő szobájában elájult  és elesett egy fiatalember. Sietve fölemelték és kivitték az udvar friss levegőjére. Kiáltások hallatszottak
– Vizet, vizet! Petőfi elájult!
A konyhából futott ki azután anyám a vízzel, amivel meglocsolták. Aztán pedig, hogy pihenjen, az udvar az egyik lakószobájába vitték, hol dívánra fektették. Így mesélte anyám, többször is. Mondtuk később, hogy talán nem Petőfi volt az illető fiatalember, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy jól emlékszik (…) Másfelől semmi bizonyíték nincsen arról, hogy Petőfi Szegeden járt volna…

Tömörkény itt már megtoldja a korábban írtakat: a jelenlevők bizton tudták, hogy Petőfiről van szó! A grósztata írónk anyai nagyapja, Ströbl Ignác (1796–1868) volt. A „nagy Petőfi-könyv” minden bizonnyal a Petőfi Összes Költeményei. Képes kiadás című kötet volt. (Tolnai Simon cége jelentette meg évszám nélkül, 414 oldalon.)

Ide kívánkozik a másik „Petőfi-történet”, melyet Kapcsándi Imre, a későbbi pesti zenetanár és zongorahangoló küldött meg a Szegedi Naplónak. A lap 1908. március 17-én közölte, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy mindez bizonyításra szorul. Rövidre fogva közreadom:

Kossuth 1849 júliusában fontos iratokat bízott Kazalik József huszárőrnagyra, hogy juttassa el részben Szegedre a polgármesternek, részben Bemnek Erdélybe. Távoztában a folyosón tartózkodó Petőfi megkérte az őrnagyot, hogy velük mehessen, hiszen Bemhez akar eljutni… A 30 főnyi lovascsapatot Rózsa Sándor cimborája, Veszelka Imre vezette Szegedre a „betyárhajtó úton”. Délután ötkor indultak, pontban éjfélre érkeztek meg. Az iratok átadása után Petőfi kérésére fölkeresték Dugonics sírját a Deszkás temetőben. Két óra volt. A költő körbejárta a síremléket, elolvasta a föliratát, és rövid beszédet tartott. Részlete: „A mélységből kiáltok fel hozzád nagy Isten, én, a népszabadság dalnoka, tekints le árva nemzetemre, amely annyit szenvedett a múltban és jelenben (…) Itt könyörgöm e szent sírnál, amelynek lakója igaz szolgád volt (…) Imádkozz érettünk, te nagy ébrenalvó. Nagy voltál és nagy leszel mindaddig, míg magyar haza lesz!” Utána a kis csapat folytatta útját Erdélybe.

Az esetet Kazalik őrnagy írta le egyes szám első személyben. Igen ám, de ilyen nevű őrnagyról (sem más sarzsiról!) nem tud sem Bona Gábor[4], sem a szakirodalmat jól ismerő Nyéki Tamás. Magát a történetet – Kazalik személyének a kutatása nélkül – mind Juhász Gyula[5], mind Móra[6] valótlannak tartotta. Ám ennyi idő távolából is csodálkozó elismerés illeti meg azt, akinek fantáziájában mindez megszületett.

A szegedi Kapcsándi Károly (1830–1911), a 48-as huszártizedes minden bánsági ütközetben részt vett. A zászló lehajlása után a tisztes mészárosi ipart űzte, múlásával az időnek a városi vámpénztár ellenőre lett. Az ő fia volt az 1865-ben született Kapcsándi Imre, – a Napló föltehetőleg a család ismertségére tekintettel közölte a beküldött írást.

A bizonyossághoz közeli a valószínűsége, hogy a képzelt jelenetet kiötlő személy maga Kapcsándi Imre volt, hiszen a helyi motívumok sora (minoriták temploma, betyárhajtó út /=főleg betyárok használta úttalan út/, Rózsa Sándor és Veszelka Imre alakja stb.) szegedi személyre utal.

Kapcsándi nem csak megírta a „legendát”, még egy huszárőrnagy szerzőt is kieszelt hozzá…

Megjelent a folyóirat 2023. januári számában

Jegyzetek

[1] Szűcs Gábor: Petőfi halála − Fehéregyháza, 1849. július 31. Budapest, Corvina, 2011.

[2] Tömörkény István: Munkák és napok a Tisza partján. Cikkek, riportok, tanulmányok 1884-1916. Budapest, Szépirodalmi, 1963. 285–289. o.

[3] Tömörkény István: Ötven év. Szeged, 1909. 220–223. o.

[4] Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848–49. Budapest, Zrínyi, 1987.

[5] Juhász Gyula összes művei 7. (prózai írások 1923-1926). Budapest, Akadémiai, 1969., 53. o.

[6] Móra Ferenc: Elkallódott riportok − Napok, holdak, elmúlt csillagok. Budapest, Magvető, 1958. 311. o.