Bene Zoltán: Gazdasági regionalitás és versenyképesség

Beszélgetés Professzor Dr. Lengyel Imrével

Lengyel Imre matematikus, közgazdász 1954-ben született Mezőberényben. Alsó- és középfokú tanulmányait szülővárosában végezte, az érettségit követően felvették a József Attila Tudományegyetem matematikus (programtervező) szakára, ahol 1979-ben kapta meg diplomáját, kitűnő minősítéssel. Az egyetem után Békéscsabán kezdett dolgozni vállalati szektorban, majd rövid ideig a közigazgazásban, ezt követaően az MTA Regionális Kutatások Központja Békéscsabai Osztályán, később a békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Főiskolán. 1997-ben lett a József Attila Tudományegyetem Közgazdasági Tanszékcsoportjának egyetemi docense, a Regionális és Alkalmazott Gazdaságtani Tanszék megalapítója és jogutód intézetének vezetője 22 éven át. Munkásságát a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriuma az idénal ismerte el.

− Számos díjat kaptál már, társadalmi és tudományos elismeréseket egyaránt – ez a díj hol helyezkedik el a vitrinedben?

− Előkelő helyen, mert bár valóban kaptam rangos állami elismeréseket, mint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, komoly tudományos díjakat, mint az Akadémiai Díj, a Regionális Tudományért életműdíj vagy a Klebelsberg Kuno Díj, de ezt a díjat egyrészt a helyi, szegedi közösség ítélte nekem, másrészt a névadó, Szőkefalvi-Nagy Béla tanárom volt az egyetemen, akit igen magas piedesztálra emeltünk. Nagyon feldobott a hír, s amikor azon gondolkoztam, hogy így, az előttem álló nyugdíjas években mihez is kezdjek, az unokáknak szenteljem minden szabad időmet, vagy horgásszak, ebben, a jövőt illető döntésemben is szerepet játszott: megerősített abban, hogy szeretnék hangsúlyosabban jelen lenni Szeged tudományos közéletében, amely a pandémia és a betegségek miatt egy kicsit háttérbe szorult a mindennapjaimban. Régóta dédelgetett álmom, hogy Szeged és százéves egyeteme kapcsolatát gazdasági szempontból megírjam. Útjelzőt kaptam ezzel a díjjal.

− Békés megyéből kerültél Szegedre: az egyetemre, mint oly sokan, ám annyiban atipikus az életutad, hogy először visszatértél a Viharsarokba, s csak hosszú évek elteltével következett újra Szeged…

− Utólag végig gondolva több kacskaringója volt az életemnek… Úgy kerültem ide matematikusnak, hogy a matematika jól ment, iskolai és járási versenyeket nyertem, de igazából nem foglalkoztam matematikával. Amikor pályát kellett választanom, nagy dilemma elé kerültem. A matematika jól ment, de mivel rajzolni nem tudtam, ezért a műszaki pálya nem lehetett járható út, tanítani pedig nem akartam. Végül matematika-fizika szakos osztályfőnököm javaslatára döntöttem a matematikus szak mellett, s a szüleim is támogattak, úgyhogy ide kerültem Szegedre. Csakhogy már másod-harmadévben rájöttem arra, hogy engem a matematikának inkább a vállalati alkalmazásai érdekelnek, s már akkor felvettem tárgyakat a jogi karon, például nagyvállalati gazdálkodást vagy az iparvállalati szervezést… Amikor végeztem, azzal a feltétellel kerestem munkahelyet, hogy segítsenek és támogassák a tanulmányaimat a közgazdasági egyetemen, amelyet aztán el is végeztem öt év alatt levelezőn, munka mellett. A feleségem a Békés Megyei Tanáccsal kötött tanár-ösztöndíjat, én az orosházi síküveggyár ösztöndíjasa voltam, végülis Békéscsabára kerültünk, ahol a téglaiparban kaptam állást. Én azonban már tudatosan készültem arra, hogy tovább lépjek, mert egy matematikus vagy egy informatikus egy vállalatnál általában egy eszközt, programot használ, s valójában nem látja át a gazdasági folyamatokat, engem pedig igazán azok érdekeltek. A két területet, a matematikát és közgazdaságtant ötvözve tudtam hasznosítani a kutatásban is, matematikából, pontosabban számítástudományból doktoráltam 1982-ben Szegeden Csirik János segítségével. De a nagyvállalati bürokratikus hierarchia nagyon idegesített, úgyhogy amikor lehetett, tudatosan keresni kezdtem a lehetőségeket, hogy én − mint számítástudományból doktorált kétdiplomás egyén − milyen tudományos pályára tudok menni. Így kezdtem együttműködni Békéscsabán az MTA Regionális Kutatások Központjához tartozó földrajzi kutatócsoporttal, ahová később, 2 év közigazgatási kitérővel tudományos kutatónak hívtak. Ezzel kezdődött a tudományos pályám: a matematika és a közgazdaságtan határterületével foglalkozhattam. Nagyon jól éreztem magam kutatóként, de belesodródtam a csabai főiskola pénzügyi szakának alapításába. Ez oda vezetett, hogy átmentem a főiskolára, főigazgató-helyettes is lettem, belecsöppentem a felsőoktatás helyi szervezésébe, s ezekben úgy felőrlődtem, hogy amikor 1996-ban fölhívott Farkas Beáta, aki a szegedi jogi kar közgazdasági tanszékcsoportjának a vezetője volt, s elmondta, hogy karrá szeretnének szerveződni, s ebben számítanának rám, örömmel mondtam igent. Bár először agrárgazdaságtani tanszéket szántak nekem, ahhoz én nem értek, így végül meg tudtunk egyezni, hogy a Regionális és Alkalmazott Gazdaságtani Tanszék legyen a neve − így negyvenkét évesen tanszéket alapíthattam. Életemben nem álmodtam erről! Nem voltak nagyobb tudományos álmaim, kiváltképpen nem oktatói ambícióim, mégis szerencsésnek érzem magam, hogy Szeged visszahívott, és el is fogadtam ezt a hívást. Örömmel tértem vissza, hiszen harmadévesen itt nősültem meg, itt éltünk a feleségemmel albérletben és a Herman kollégiumban, legszebb éveink idekötődtek.

− Ez azért nem lehetett könnyű döntés… Többnyire fiatalon ragadnak itt az emberek, s kevesen jönnek így, felnőttként, a hátuk mögött egy teljes egzisztenciát hátrahagyva Szegedre, ahol valamilyen mértékben újra kell kezdeniük…

− Nem volt könnyű betagozódni a városba, valóban. Ráadásul a feleségem egy ideig munkanélküli volt. De Szeged, legalábbis a Békés megyeiek számára élhető közeg. Budapest túl nagy és rideg, itt viszont megélhető közösségek vannak. Ha az ember besétál a városközpontba, biztosan találkozik ismerőssel. Baráti társaságunk is kialakult itt hamar, sikerült beilleszkednünk, mostmár nem vagyok „gyüttmönt”… Későn érő típus vagyok, úgy tűnik, de azt átgondoltam terveztem, hogy két diplomát és két nyelvvizsgát szerzek, tudatosan öltem munkát a tudományos kutatásba, a publikálásba – a többi pedig szerencse. Ha nem hívnak Szegedre, vállalati szférában helyezkedem el, Budapestre például mehettem volna az egyik bankhoz, főosztályvezetőnek. Sőt, Veszprémbe is hívtak: az egyetemre. Úgy érzem, nagy szerencse, hogy mégis ide kerülhettem az Alma Materembe, a szegedi egyetemre. Sokat köszönhetek a feleségemnek, aki a tudományos pályámon mindvégig támogatott és örömmel jött vissza Szegedre.

− Mennyiben válik előnyödre, hogy rendelkezel tapasztalattal a versenyszférában? Hiszen az egyetemi életutak nagy részére inkább az a jellemző, hogy a karrier szinte teljes egészében a felsőoktatáshoz köthető…

− A közgazdaságtanban nem olyan egzakt tudomány, mint a matematika, itt kissé elnagyolt fogalmakkal kell dolgoznunk. Matematikus barátaimnak szoktam mondani, hogy a közgazdaságtanban nem elég egy ellenpélda valamely elmélet cáfolásához, mint a matematikában, itt akkor kezdhet aggódni az elmélet kidolgozója, ha az ellenpéldák száma eléri a 10-15-20%-ot. Valóban, nekem nagy előnyt jelentett, hogy vállalatnál dolgoztam, egyúttal az is, hogy a vállalati szféra után, a kutatói munkám előtt a megyei önkormányzatnál is eltöltöttem két évet, ahol a tervezési folyamatokba láthattam bele. S mivel én regionális gazdaságtannal foglalkozom, például telephely-választással, regionális gazdaságfejlesztéssel, nagyon kapóra jöttek ezek a korábbi munkatapasztalat.

− Ezen a ponton adja magát a kérdés, kiváltképpen a tapasztalatok szempontjából: mekkora átalakulást hozott a gyakorlatban a rendszerváltozás, amely erőteljes és gyökeres gazdasági strukturális váltás is volt egyben?

− Természetesen meghatározó, alapvető változás volt az 1990-es rendszerváltozás, gazdasági átalakulás, de igazából ez elsősorban bizonyos tulajdonosi és intézményi struktúrákat érintett, ám aki benne dolgozott tudományos kutatóként vagy munkavállalóként, azt kevéssé: ugyanúgy volt főnöke, ugyanúgy el kellett végeznie a munkát. Azonban például a területfejlesztési elvekben, vagy a gazdaság területi kiegyenlítődésére való törekvésben nemigen változtak a dolgok, mert Magyarország már a hetvenes években átvette pl. a francia területfejlesztés néhány módszerét, s ha lassan és felemás módon is, de a legjobb nyugati elméletek és minták kezdtek beszivárogni az országba. Persze, a munkanélküliséget vagy az árak elszabadulását mindenki látta, érezte, de aki a gazdaságban beosztottként tevékenykedett, a munkájában nem érzékelte a fordulat volumenét. Egyébként nehéz még értékelni mindezt, nem telt el elég idő ahhoz, hogy kellő objektivitással tudjuk megvonni a mérleget. Ráadásul én sosem a nagy, országos közgazdasági problémákkal foglalkoztam, hanem regionális léptékű kérdésekkel.

− Bár lokális kérdéseket kutattál, komoly nemzetközi kapcsolatrendszered alakult ki…

− Igen, és ez komoly döntési helyzetet teremtett, amikor Szegedre kerültem. Döntenem kellett, hogy a nemzetközi kapcsolataimat erősítsem-e továbbra is, vagy az oktatásra koncentráljam minden energiámat. Tagja voltam a Nemzetközi Földrajzi Uniónak egyik munkabizottságának, amelynek Kelet-Európából akkoriban ketten voltunk mindössze tagjai, s ahol én Enyedi György akadémikus helyét vettem át, számos konferencián vettem részt, többet szerveztem is. Az egyetemen új tantárgyakat kellett oktatnom, s egy-egy tantárgynak olykor csak kisebb részével foglalkoztam korábban, tehát el kellett döntenem, hogy kutatóként konferenciákra járok, résztémákra koncentrálok olyan rendszerességgel és energiával, mint korábban, vagy teljes egészében tanárrá válok, tananyagokat fejlesztek, fiatal tehetségeket gondozok, menedzselem a képzéseket, tanszéket építek, ami teljes embert kíván. A hazai tudományos közéletet és oktatói létet választottam, az első években ketten voltunk összesen a tanszéken, nem lehetett lazsálni… Később aztán a regionális versenyképességgel kezdtem foglalkozni, s ebben újra rám találtak a tudományos sikerek is, hiszen huszonkét nyelvre fordították le a modellemet, és számos helyen alkalmazzák külföldön. A pandémia idején pedig be tudtam fejezni a Regionális és városgazdaságtan című monográfiámat, amely a témakör terjedelmes hazai összefoglaló műve.

− Hogyan látod a regionalitásban rejlő lehetőségeket Szeged kapcsán, milyen a város versenyképessége?

− Szeged versenyképességét legmarkánsabban az egyeteme határozza meg, amely a trianoni döntés kevés pozitív következményeinek egyike. Gazdasági értelemben Trianon Szegedre is, az egyetem idekerülésén kívül, csak negatív hatással volt. Ahogyan például az ötvenes évek, a Komócsinok, vagy éppen a titoi Jugoszlávia közelsége. De úgy tűnik, mára a sok negatív hatás okozta lemaradásból, visszafogott fejlődési ütemből kezd kilábalni a Város. Az Európai Uniós statisztikákban ugyan hátul kullogunk, ám azok megyére és régióra készülnek, s nem Szegedet mutatják. Szeged önmagában sokkal jobb mutatókkal bír, mint ami a statisztikákban látszik, a rossz eredmények annak „köszönhetőek”, hogy a megye, illetve a régió egyéb területei húzzák vissza a térségünket, azok rontják le az eredményeket. A térség ugyanis az Európai Unió legtöbb vidékéhez képes valóban elmaradott, ám Szeged nem az. Szeged egy olyan fejlődési pályára állt, amely nem látványos, ám tartósan sikeresebb. A munkanélküliségi mutatókban például 2021-ben a megyeszékhelyek között Győr után a második legkedvezőbb, jobb a helyzete Debrecennél vagy a fővárosnál is. Részt vettem az ezredfordulón egy olyan vizsgálatban, amikor egy olasz élelmiszeripari cég keresett telephelyet, s kiderült, hogy Szegeden nincs elegendő munkaerő, mert a meglévő fizikai munkaerő-kapacitást fölszívja a Pick és a többi, már itt lévő cég, s ha újabb ipari termelő egység érkezne, nem tudná helyi munkásokkal feltölteni az üzemét. Szegednek nem kellenek látványos ipari beruházások, szerintem itt a szolgáltatásokon, az informatikán és az egészségügyön alapuló fejlődés a követendő irány. Szegednek az a nagy előnye, hogy az egyetemen van 18-20 ezer hallgató, az ország harmadának legtehetségesebb fiataljai itt tanulnak, s ezek az ifjak dolgozni akarnak, képzettek, nyelveket beszélnek, rájuk építeni tudnak a szolgáltató cégek. Kezdenek is kitermelődni a helyi start upok, pl. informatikában vagy egészségiparban. De ott van például a fizetős egészségügy, amely Európában az egyik leginkább feltörekvő piac, és Szegeden is egyre inkább teret nyernek ezek a szolgáltatások. Nem csak azért, mert olcsóbb, mint nyugaton, de immáron megbízható és magas színvonalú is. Már nem csak fogászatra járnak ide a nyugatiak, nem csak csípőműtéteket végeznek nyugati polgárokon a magyar privát egészségügyi szolgáltatók, hanem egyre szélesebb a kínálatuk.

− A jövő legmeghatározóbb gazdasági tényezője tehát a felsőoktatás?

− Egyértelműen. Minden olyan befektető, amely nem olyan üzemet kíván létrehozni valahol, amely kevés hozzáadott értékkel működik − magyarán valamiféle összeszerelő üzem vagy olyan feldolgozóipari telep, amely nagyrészt fizikai munkát kínál −, hanem hosszú távú, magas szintű, nagy hozzáadott értéket létrehozó beruházás, az először azt nézi, milyen képzés van az adott régióban, városban, milyen helyi tudásra építhet. Jól mutatják a statisztikák is ezt: azok a megyék, ahol már nincs vagy leépül a felsőoktatás, onnan elvándorolnak az emberek. Ahol nagy feldolgozóipari vagy egyéb termelőüzemi beruházások jönnek létre, ott rövid ideig van egy gyors, látványos felívelés, amit stagnálás, végül lassú hanyatlás követ. Győr-Moson-Sopron vagy Komárom-Esztergom megyék például már messze nem olyan jó mutatókkal rendelkeznek, mint évekkel ezelőtt, gazdasági növekedésük megtorpant, s megfigyelhetők az autóipari összeszerelés negatív gazdasági hatásai. A digitalizáció korában hosszabb távon sokkal prosperálóbbak a harmadik szektor vállalkozásai, ha nem is olyan látványos eredményeket érnek el, s nem is olyan gyorsan. A térségek gazdasági szerkezete átalakul, s ami hosszú távon leginkább meghatározó, az a humán erőforrás, nem (például) az autópálya, amely – teszem azt Pécs vagy Szeged esetében − már több tekintetben hátrányos, hiszen Budapestről könnyebben kiérnek az ügyintézők, a budapesti cégek a piaci logika alapján az egész országot lefedik, nincs szükségük helyi irodákra, telephelyekre, helyi szolgáltatásokra, emiatt több helyi vállalkozás csődbe is ment…

− Ezek hihetetlenül izgalmas dolgok… Amikor azonban nem ilyenekkel foglalkozol, akkor mi tölti ki az életed, az időd?

− Korábban sokat sportoltam, a feleségem testnevelő, s magam is több sportágban kipróbáltam magam. A fiam kézilabdában háromszoros ifjúsági bajnok, a Pickben Nagy Lacival, Laluska Balázzsal játszott együtt, de ma már sikeres tudományos kutató. A lányom szintén a mozgás elkötelezettje: kortárs táncművész és koreográfus. Az utóbbi években pedig egyre több időt töltök az unokáimmal, mindenekelőtt ők határozzák meg a mindennapjaimat…

− Nagyon köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2023. márciusi számában