Hegedűs Réka beszélgetése Rácz Tibor színművésszel

„Az előadás közös játék színész és közönség között, és a színésznek mindig tudnia kell, meddig mehet el ebben a játékban”

 „A közönség mindig megérezte azt, hogy nem vagyok hajlandó ellenük játszani” – fogalmazta meg Rácz Tibor egy korábbi interjúban. Talán ebben rejlik a 72 éve tartó siker? Vagy, Sándor János szavaival élve, „mert megőrizte magában a gyermeki naivitást, a játszani tudást”? Valószínűleg mindkettő igaz. Rácz Tiborral, a Szegedért Alapítvány 2023-as Gregor József-díjasával beszélgettünk.

– „Ha Bálint Sándor a legszögedibb szögedi, akkor a legszínházibb család a Rácz família volt Szegeden” – fogalmazta meg Apró Ferenc az Önről készült portréfilmben. Ez vitathatatlanul így van, hiszen ahogyan a színház, a művészet szeretetét Ön is örökölte a szüleitől, úgy a gyermekeibe is akarva akaratlanul beléjük oltódott ez a szerelem – lánya, Rácz Rita operaénekesnő lett, fia Rácz Máté hegedű virtuóz. Rácz Tibor gyermekként lépte át először a színpad deszkáit. Hogyan indult a színész família története Szegeden?

– A szüleim Hódmezővásárhelyről jöttek át Szegedre. 1947 novemberében, a születésemkor édesapám neve már szerepelt a színlapokon mint énekkari tag, illetve szólista is. Akkoriban ugyanis nagy szükség volt arra, hogy minél több jó fizimiskával és karakterizáló készséggel rendelkező színészt tudjanak szerződtetni karakterszínészekként. Mindkettőjüknek nagyszerű hangja volt, korábban Vásárhelyen a Feketesas Szállóban énekeltek magyar nótákat, amelyek óriási népszerűségnek örvendtek. Szegeden eleinte operákban szerepeltek a szüleim, mint például Puccini Pillangókisasszonya, amelybe 3 és fél évesen magam is bekerültem. Édesanyám vitt be a válogatásra és utalt rá, hogy nekem az összes jelentkező gyerek közül a legjobbnak kell lennem. Rendesen föl is szívtam magamat, nagyon elszánt voltam. Hármunkat választottak ki a darabra, jómagam több mint 30 előadásban alakítottam a gyermekkaraktert, Pinkerton fiát. 1951 márciusában volt a bemutató, onnantól kezdve elég gyakran megfordultam a színpadon.

–  Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre? Vannak gyermekkori emlékképei egy-egy meghatározó előadásról?

– Amiről saját emlékem nem volt, azt anyukám többször elmesélte. De azért vannak elég éles emlékeim is, például a Pillangókisasszonyról, hogy milyen nehéz volt kivárni, hogy hajnalodjon a darabban és végre kiszaladhassak az amerikai és a japán zászlókkal játszani. 11 évesen a Nem vagyunk angyalok című darabban már komoly szövegmennyiséggel dolgoztam. Domján Edit alakította az édesanyámat, Lontay Margit a nagymamámat, Kovács János az apámat, aki az 55 előadásból egyetlen egyszer úgy pofon vágott jelenet közben, hogy majdnem kicsordult a könnyem. Előtte mindig sikerült a színpadi pofon, akkor egyszer azonban félrecsúszott. Végül is, szigorú apa-szerepet kellett hoznia, ez hitelesen sikerült. Ugyanezért a darabért gyűlöltem meg évekre a mákos rétest is. Hihetetlen mennyiségben kellett megennem, nem lehetett lecserélni almásra, vagy túrósra, ha egyszer a karakteremnek a mákos volt a kedvence. Volt, hogy három előadást is megcsináltunk egy nap, egyet a katonáknak, akiket bármelyik percben riadóztathattak és akkor félbeszakadt az előadás. Elő is fordult ilyen egyszer-kétszer.

– Izgalmas kitérőnek hangzik, hogy a gimnáziumi érettségi után boltvezető-helyettesként is dolgozott. Hogy is volt ez?

– Bizony, ilyen is volt. Bár inkább praktikus, mintsem izgalmas. A középiskolás évek alatt rengeteg színpad működött Szegeden, többféle amatőr színitársulatban játszottunk. A Radnóti Miklós Gimnáziumban ismertem meg későbbi feleségemet, Fekete Gizit is. Bátyámmal fűztük, hogy jöjjön át abba a társulatba, ahol mi vagyunk. Aztán több sikeres darabot csináltunk együtt már ebben az időszakban is. Emlékszem 1966-ban megnyertem egy megyei Szép Magyar Beszéd versenyt, bejutottam az országos fordulóra Győrbe, ahol Péchy Blankától vehettük át a jutalmunkat. Érettségi után fölvételiztem a Színművészetire. Majd következő évben is. Először a második, majd a harmadik rostán szórtak ki. Hogy ne vigyenek el katonának, a szüleim segítségét kértem, hogy valahol folytathassam a tanulmányaimat. Az élelmiszeripar lett a befutó. Az Éliker indított egy osztályt érettségizetteknek, ahol élelmiszer-eladónak képezték a fiatalokat, több egykori általános iskolai tanárom adott órát ott nekünk. Mi egy év alatt végezhettük el a hároméves képzést. Úgy gondolták, hogy a boltvezetés is menne az osztálynak. A Francia utca sarkára jártam ki gyakorlatra. Mikor átvettem az oklevelet, kineveztek helyettes vezetőnek. Nemrégiben jártam arra, ahol a bolt működött. Mára lebontották, én meg azt gondoltam magamban: „na, ennyire rossz boltvezető-helyettes voltam?”

– De mégsem maradt ki az életéből a katonaság…

– Valóban nem. Két év kijárt nekem is belőle. A szegediekkel Nagykanizsára vonultunk be, ne legyen olyan könnyű hazalógni. Egy hónap után azonban átvezényeltek Pécsre, ott ugyanis Haumann Péter volt a bejáró művész. A Honvédségnél már akkor tudták, hogy Színművészetire jelentkeztem, így gondolták, jó helyem lesz Pécsen, meg különben is, az a legjobb, ha nem vagyok Nagykanizsán. Szerveztek hadosztály szavaló bajnokságot, amit megnyertem. Miután letelt a két év, visszatértem az Élikerhez dolgozni, júniusban pedig végre, harmadik próbálkozásra fölvettek a főiskolára.

– Tipikus színész-sors – bár kivételek azért mindig akadnak – hogy igazi küzdelem, sokszori kudarc és újrapróbálkozás, míg végül sikeres felvételit tesznek a Színművészeti Főiskolára. S vannak, akiknek ez sosem sikerül, más módon kell megalapozniuk az álmaikat, a pályájukat. Ön hogyan szűrte le ezeket a sikertelen próbálkozásokat magában? Mit vitt haza ezekből a tapasztalatokból?

– Hamar megtanultam, hogy az, ha gyerekszínészként sikeres valaki, nem mindig elég a sikeres fölvételihez. Addig megtapasztaltam mindent, ami a színházzal kapcsolatos, elsajátítottam a technikát, a mesterség csínját-bínját. De vannak dolgok, amikre meg kell érni, én pedig igencsak későn érő típus voltam. A Honvédségnél töltött idő érettebbé tett sok tekintetben. Hogy például miről is szól a Hetedik ecloga, amikor a „féligszítt cigarettát” érzed a szádban a hölgy csókja helyett. Volt, hogy éjjel fölébredtem és félhangosan, csak úgy magamban elkezdtem egy-egy verset szavalni, s hallottam, hogy a katonatársaim mellettem szipognak. Olyan dolgokat tapasztaltam ott, amiket korábban sohasem. És ez kellett ahhoz, hogy tovább haladjak az életemben. Így helyre tudtam rakni magamban azt, hogy korábban miért nem, és miért épp most sikerül bekerülnöm a főiskolára.

– Hogyan teltek a főiskolás évei? Milyen lehetőségek teremtődtek, milyen szerepvágyak valósultak meg ebben az időszakban?

– Minden nap tanultam valami újat. Egy szegedi fiatalnak szinte elképzelhetetlen, hogy kap egy blokk füzetet és olyan színházi előadásokra, filmvetítésekre juthat el, amelyekre korábban soha nem volt lehetősége. Első évben Hegedűs D. Géza volt a szobatársam – akkoriban csak Hegedűs Géza, de a szeretett tanárunk a névrokona volt, így tiszteletből megváltoztatta a nevét. A kollégiumban 20-25-en lehettünk, főképp azok, akiknek nem volt pesti szálláslehetőségük. Békés András osztályába jártam, Kerényi Imre volt a tanársegédünk, aki a musical műfajára is ráirányította a figyelmünket, így már nem volt ismeretlen a terep, amikor a Vámos László-féle Veronai fiúkba behívtak. Harmadik negyedév után mehettünk ki különböző színházakhoz, el-elhívtak filmezni is. Major Tamás rendezésében szerepeltem a Jegor Bulicsov és a többiek című darabban Gobbi Hildával együtt, akiről elnevezett díjat jóval később megkaphattam. Eljátszhattam majd harminc évesen A tizenöt éves kapitány címszerepét a Gyermekszínházban, de akkor már annyi idős voltam, hogy a kollégáim úgy énekelték: „éljen Dick Sand, a kétszer tizenöt éves kapitány”. Békés András főrendezőként rendszeresen vitt be minket a Magyar Állami Operaházba. Akkor még nem tudhattam, hogy jópár évvel később a lányomat hallhatom majd Gildaként ugyanazon a színpadon énekelni. Még főiskolás voltam, amikor Németh Sándor mögött lehettem a másik Bóni gróf a Csárdáskirálynőben, ami egyébként még többször vissza-visszatért a karrierem során. Voltam ugyanis Bóni, Miska pincér, majd Feri bácsi. Kérdezték, kit nem játszottam még, a Csárdáskirálynőben? Mondtam, a vén szoknyapecér főherceget, de még az is eljöhet.

– Időközben feleségül vette szerelmét, Fekete Gizit, aki szintén sokadik próbálkozásra nyert felvételt a Színművészeti Főiskolára. Adott valamilyen tanácsot neki?

– Volt, hogy direkt megpróbáltam kihozni a sodrából – legtöbbször sikerült is – hogy ne úgy szavalja a verset, ahogy a nagykönyvben meg van írva, hanem legyenek róla saját gondolatai is. Az ember ugyanis azt hitte, hogy a fölvételin azt várják, hogy óriásit színészkedjünk. De nagyon nem erről volt szó. Nem erre voltak kíváncsiak. Gizin is láttam, hogy mikor éri el ezt a szintet, és egyszer csak ő is megérezte. Abban az évben föl is vették.

– Hamar meg kellett tapasztalniuk friss házasként, hogy milyen a külön töltött idő, ugyanis a főiskola elvégzése után Ön Szolnokra szerződött, majd az Operettszínházba, míg a felesége a kaposvári társulatnál kezdett dolgozni. Hogyan viselték ezt az időszakot?

– Kezdetben nem éreztem problémásnak, de aztán ahogy teltek az évek, egyre nehezebb volt. Ezért is döntöttük el, hogy visszatérünk Szegedre.

– Lehetősége nyílt megtapasztalni több vidéki színházban is, milyen a légkör, milyen a szakma. Szolnok mellett ugyanis – már házasként és apaként – nyolc évet töltöttek el Zalaegerszegen, ahol Ruszt Józseffel közösen alapították meg a helyi színházat. Emellett már említette a fővárosi Operettszínházban eltöltött időszak tanulságait is. Hogy érzi, a szegedi teátrum rendelkezik valamilyen különleges atmoszférával, ami semmivel sem összehasonlítható?

– A színház maga egy olyan építmény, ami az embernek a lelkét is megfogja. Amikor visszatértünk Szegedre az azért is volt, mert nem engedett el a város, a színház. Azt éreztem, hogy itt családként létezünk és tevékenykedünk. Mindenki szegedi akart lenni, szegedivé akart válni a társulatban. Szolnokon például mindig csak pillanatnyi sorsfordulásokat láttam, hogy éppen itt vagyok, de előadás után már rohanok is valahová máshová. S még ha sok minden meg is változott, a mai napig ez Szeged legnagyobb vonzereje, hogy bár elmehetsz megmutatni magad – a fiataloknak meg is kell – de kell, hogy legyen mögötted egy biztos bázis, ahová visszavárnak.

– Számos elismerést tudhat magáénak. A már emlegetett Gobbi Hilda-díj, a Dömötör-életműdíj és Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagsága, a Pro Urbe díj Zalaegerszegen… Idén pedig a Szegedért Alapítvány Művészeti kuratóriumának Gregor József-díjasának választották. Mit jelent ez az elismerés az Ön számára.

– Borzasztó sokat jelent. Az ember általában nem a különböző kitüntetésekért csinálja a pályáját, és nem azért igyekszik a maximumot nyújtani. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ez egy jól eső dolog, s hazudik, aki azt mondja, hogy ez nem érdekli. Van, hogy becsapja az embert a saját teljesítménye. Mert egy-egy előadás után úgy érzed, hogy soha nem voltál még ennyire jó, pontosabban, soha nem rezonáltál még ennyire a közönséggel, erőn felül teljesítettél. Míg más azt mondja ugyanerre az alakításra, hogy jó volt, vagy csak szimplán nézhető. Úgyis a közönség dönt mindenről. A zene nekem nagyon sokat segít abban, hogy megérezzem, mikor kell tempót, ritmust váltani, felpörögni, ha éppen arra van szükség. Egy közös játék ez színész és néző között, s a színésznek mindig tudnia kell, meddig mehet el ebben a közös játékban. Ha a közönség azt érzi, hogy az a színész közülünk való, ő a mi emberünk, s éppen ezért szívesen nézzük meg időről időre a színpadon, akkor talán megérte a befektetett munka.

 – Köszönöm a beszélgetést!

 

A cikkben látható fotók forrása az SZNSZ archív (Veréb Simon, Kelemen József, Szabó Luca felvételei)

Megjelent a folyóirat 2023. márciusi számában