Bene Zoltán: „Évadról évadra változik minden”
Beszélgetés Horváth Istvánnal, a Genéziusz Színház társulatvezetőjével
Nagy érdeklődés mellett játszák a Pinceszínházban Horváth István szegedi boszorkányokról szóló darabját – a színész-rendező-drámaíróval a társulatról és a bemutatóról beszélgettünk.
− A társulat, amelynek a vezetője vagy, s amely A szegedi boszorkányokat is színre vitte, a Genéziusz nevet viseli. Honnan ered ez az elnevezés?
− Annak idején Impro Társulatként kezdtük, amiért sokan improvizációs színházként tekintettek ránk, ami azonban nem fedte a valóságot. Ezért döntöttünk a névváltás mellett, s egy hosszú délután eredményeként lettünk Genéziusz Színház. Szent Genéziusz a színészek, a színházi szakma védőszentje – márpedig a független szcénában fontos, hogy valaki legyen fölöttünk…
– Az annak idején szófordulatot használtad. Mikor volt ez az annak idején?
– A Szabó Szilvia vezette Impro Művészeti és Oktatási Egyesület keretében alakultunk 2011 őszén, ez az egyesület és Szilvi segített az indulásban, két évadon át oda tartoztunk, majd megszületett a saját egyesületünk, s azóta a magunk lábán állunk. Az idei a tizenegyedik évadunk.
– Ha jó tudom, a kezdeti csapat nagyrészt a Kelemen László Színitanoda növendékeiből verbuválódott…
– Amikor végeztünk a tanodában, nyilván nem volt lehetőségünk elhelyezkedni színészként, viszont szerettünk volna színházat csinálni, egy baráti társaságot alkottunk, s ekkor sietett a segítségünkre Szabó Szilvi, hogy ezt meg tudjuk valósítani. Öten alapítottuk a társulatot: Üllei Kovács Gizella Anna, Fodor Tamás, Sipos Evelin, Gárdián Edit és jómagam – az alapítókból hárman máig tagok vagyunk: Gizi, Edit és én. Olyan két-három hónap múlva kezdtek körénk gyűlni barátok, iskolatársak, és elkezdődött egy társulatépítési folyamat.
– Tulajdonképpen azóta is az olasz tradíciójú, a commedia dell ’arte hagyományain szerveződő színház vagytok, azaz a társulat az erős, nem maga a színházi tér… Ez azt is föltételezi, hogy erőskezű társulatvezető vagy, hiszen az ilyen típusú színházak esetében rendkívül meghatározó a vezető személye, személyisége…
– A színház nem lehet demokratikus intézmény, szokták mondani. Én azért próbálom lazábban kezelni ezt, s az almúlt esztendőkben azt tanultam meg, hogy a független szcénában semmi álandó nincs, semmi szabály nem működik sokáig, évadról évadra változik minden. Most már évek óta a Pinceszínházban játszunk, s ez meghatározza a lehetőségeinket, nagyrészt jó értelemben, de voltak olyan évek, amikor egészen más struktúrában működtünk. Nincs igazán szabály semmire, bár azért próbálunk egyfajta szabályzatot tartani, van egy vezetősége a társulatnak, nem egyszemélyben döntök, s nem is tudnám egyedül csinálni, hiszen nem főállásban tevékenykedik egyikünk sem a társulatnál. Rupáner Ági, Hajdu Robi, B. Juhász Peti, Jónás Ancsa a kezdetektől itt vannak, a segítségük nagyon sokat jelent az irányok, a módok megszabásában. A vezetőség voltaképpen belőlük, belőlem és Üllei Kovács Giziből áll. Közben a társulat is folyton változik, hiszen többen családot alapítottak, munkahelyi elfoglaltságaik megnövekedtek, ezrét kevesebb időt és energiát tudnak ránk fordítani. Mindig, mindenkor idomulnunk kell a körülményekhez, másképpen nem megy.
– Hogyan vonsz be új embereket?
– Nem szoktunk szereplőválogatást hirdetni, legutóbb talán Szerb Antal Exéhez tettük ezt meg. Alapvetően megtalálnak minket azok, akik ezzel szeretnének foglalkozni…
– Hogy látod, hol helyezkedik el a Genéziusz a szegedi színházi palettán?
– Én úgy látom, hogy egy olyan független színháznak, amely a fiataloknak, az amatőr előadóknak nyújt elsősorban lehetőséget, nem föltétlenül kell nagyon erősen koncept-színháznak lennie, nem a mindenáron való önmegvalósításra kell összpontosítania, illetve úgy hiszem, az önmegvalósítás oly módon is lehetséges, hogy a témákról, amelyek érdekelnek bennünket, közérthető módon beszélünk, közérthető módon dolgozzuk fel azokat. Ez természetesen nem azt jelenti hogy ostobának nézzük a nézőt, hanem arról, hogy nem csak egyfajta közönségtípust akarunk megszólítani, nem zárt csoportnak akarunk játszani, hanem nyitottak vagyunk, s azt szeretnénk, hogy ránk is nyitottak legyenek.
– Ugyanakkor nem ritkán nyúltok kényes témákhoz. Gondolok itt például a Lélekcseppek című előadásoktokra, amely LMBTQ-tematikájú, vagy a Good day today címűre, amely a gyermekbántalmazásról szól…
– Engem is sok kérdés izgat, a társulaton belül is rendkívül sokfélék vagyunk, ezért a kabarétól a horrorig, a vígjátétól a tragédiáig mindent szeretnénk megmutatni, s ilyen értelemben kicsit kőszínházasan működünk. A kényesnek érzett témák pedig egészen egyszerűen fontosak, ezért vállaljuk föl őket…
– Bizonyos értelemben A szegedi boszorkányok is kényes téma…
– Igen, hiszen egyfelől a legkésőbbi európai boszorkányégetésről van szó, amelyre egy olyan korban került sor, amelyben ez a „barbárság” már igen nagy hullámokat kavart, másrészt ez az egész történet a tömegpszichózisról és a hatalomról szól.
– Amikor ilyen témákat dolgozol föl, hiszen például A szegedi boszorkányokat te magad is írtad, kérsz segítséget?
– Igen, ez magától értetődő. A Good day today esetében végi pszichológus dolgozott velünk, a szegedi boszorkányok kapcsán pedig éppen a te közvetítéseddel jutottam el Balogh Elemér professzorig, a téma kutatójáig, ő pedig behívta Brandl Gergelyt, aki talán a legjobban ismeri a peranyagokat, s a darabba számos eredeti dokumentumból vett dialógust építettem be.
– Kicsit ténydráma A szegedi boszorkányok?
– Részben mindenképpen, ugyanakkor természetesen dramatizált, a rögvalóságtól „elemelt” játék is.
– Nagy szerepe van ebben a mozgásnak is. Ez is jellemző rátok: szinte mindig vannak koreografált mozgásszínházi betétek az előadásaitokban…
– Vesszőparipám a mozgás, az az igazság… Azok a koreográfiák, amelyek például az Elefántemberben vagy a Boszorkányokban láthatóak, mind egy kicsit darab a darabban jelleggel működnek, a szimbolikusság, az „elemelés” irányában mozdítják a produkciókat…
– A szegedi boszorkányok visszajelzései tudtommal meglehetősen jók…
– Igen, szerencsére. Sokak szerint sokkoló a darab, már csak a témájából adódóan is, s ehhez kétségtelenül hozzájárul a Pinceszínház tere is. Tény, hogy ez a három óra nagyon intenzív, egyértelműen nyomasztó is – no, de maga az esemény és annak háttere eleve az… Azt is mondták többen, hogy sokat ad hozzá az ismeretekhez, s többet nyújt, mint egy átlagos színi előadás.
– És most? Tervezel éppen valami újabb kényes témához nyúlni?
– Most egy kicsit pihenünk ebből a szempontból. Ebben az évadban Lessing Bölcs Náthánját mutatjuk még be, de a közeljövőre nézve van egy izgalmas terveim, amelyhez az ötletet a szegedi boszorkányok utáni kutatások közben nyertem: a zombori ördögűző történetét szeretném színpadra állítani.
– Úgy legyen! Nagyon köszönöm a beszélgetést!
Megjelent a folyóirat 2023. áprilisi számában