Kiss Ernő: A pécsi budai külvárosi katolikus körtől a Szegedi Nemzeti Színházig

Berki Irén (1924–2010) énekesnő életrajza

A Szegedi Nemzeti Színház énekkara a színház valóságos művészeti kincsestára; csak képzett hangú énekesek lehetnek tagjai, akik színészi képességekkel is rendelkeznek, azaz színpadképesek. Sokan közülük eredetileg prózai színészek voltak, sokan bármikor kiemelhetőek segédmagánénekesnek, sőt valódi szólistának is, gondoljunk Réti Csabára, Börcsök Istvánra, Szabadits Juditra, Bálint Ilonára – de ilyen művész volt a jelen sorok írójának édesanyja, Demeter Márta is, kiről a Szeged – A város folyóirata 2021 márciusi számában emlékezett meg életrajzi tanulmánnyal. [1] És ilyen művész, született énekesnő volt Berki Irén, aki 16 éves korában lépett először a közönség elé, hogy két éven keresztül hatalmas sikereket arasson – amíg a sors nem alakította életét másképp…

Berki Irén 1924 szeptemberében született Pécsett, Klesch Irén néven. Édesanyja Szlovákiából jött, az I. Világháborúban ott volt katona Irén édesapja, Klesch Vilmos. A zsoldot ő fizette a seregnek, ma úgy mondanánk, hogy logisztikus volt, aki gondoskodott az élelmiszerről, a hadifelszerelésekről. Egyúttal ott uradalmi fővadász volt, Andrássy-gróf birtokán. Trianon idején szülei Pécsre költöztek. Apja a pécsi Városházán dolgozott. Nagyon ügyes kezű emberek voltak, anyja szépen horgolt. Irénnek egy bátyja született, Rezső, akinek a felesége kisebbik fia, Tamás keresztanyja lett. Rezsővel ellentétbe kerültek, amikor Irén már Szegeden volt, mert az 1960-as évek elején Rezső eladta a nagyszkókói[2] birtokot, ami hatalmas terület volt, szőlővel, gyümölcsössel, a borpincében 1000 literes hordók álltak. Rezső vett egy kisebb birtokot, Kisszkókón, kisebb házzal. Irén apja ebbe betegedett bele, nem sokkal később meg is halt.

Irén négy elemit, négy polgárit végzett. Igazi őstehetség volt: bizonyára már iskolaévei során sokszor énekelt és szavalt, de lényegében képzés nélkül állt a közönség elé – első alkalommal tinédzser korában. 1943. január 17.-én viszont már akkora sikerrel lépett fel a Pécsi Budai Külvárosi Katolikus Kör a honvéd családokért rendezett műsoros estjén, hogy arról a Dunántúl c. napi lap cikkében is olvashattak a pécsiek: „Kimagasló pontja volt a műsornak Klesch Irénke fellépése is. A bájos úrileány cigányzene kísérettel gyönyörű magyar nótákat adott elő. Kiállása, rutinos mozgása a színpadon, kifejező mozdulatai, az érzelmeket melegen kifejező csengő hangja meghozták a szép sikert. Ráadást is kellett adnia.”[3] Nem egészen egy hónap múlva újabb sikeréről adott hírt a sajtó: a Mindenszentek–templom Énekegyesületének műsorán szintén jótékonysági céllal szerepelt, ezen est bevételét ezúttal is a honvéd családok segélyezésére fordították: „Vidám hangú volt és derűt váltott ki Klesch Irén és Rudolf Gyula táncos-énekes duettje.”[4] Újabb, s talán még az eddigieknél is nagyobb sikere volt május 16-án, ezúttal a pécsi légvédelmi tüzérségi laktanyában, az akkor éppen vesztegzár alá helyezett többezer katonának adott műsoron, melyet Kermosz[5]– és leventeműkedvelők[6] adtak: „Tomboló sikere volt Klesch Irénke magyar nótáinak, amelyekkel folytonos újrázás közepette közel félóráig szórakoztatta lelkes és elragadtatott közönségét. Csicskás nótáját[7] tombolóbb siker fogadta, mint azét a pesti vendégművésznőét, aki nemrégiben ugyanezzel a számmal kísérletezett Pécs közönsége előtt. Klesch Irén született népdalénekesnő, akit nemcsak szépsége és pompás hanganyaga, de rutinos előadói készsége is a színpadra predesztinál. Félórás műsorszáma után a lelkes katonahallgatóság hatalmas virágcsokorral kedveskedett a kis művésznőnek. Klesch Irén műsorszámait Jónás Bandi és cigányzenekar kísérte művészi simulékonysággal.”[8] Tizenegynéhány nap múlva ismét siker fogadta énekét: „…szűnni nem akaró tetszésnyilvánítást aratott Klesch Irén szép hangjával, magával ragadó művészi készséggel előadott énekszámaival.”[9] Számos pécsi fellépése után ez év júniusában már Szabadkán volt fellépése, mely ekkor Magyarországhoz tartozott, a pécsi leventék vendégszereplése keretében: „Klesch Irén két mély hatást kiváltó hallgató után a „Három kislány ül a padon”, majd a „Csicskás–nótát” énekelte Zoltán Vilmos zongorakíséretével. A közönség nem is engedte el addig a színpadról, míg a Csicskás–nótát meg nem ismételte.(…)”[10] E műsor különlegessége volt, hogy Tomanek Nándor (1922–1988) a későbbi kétszeres Jászai–díjas színművész, Érdemes és Kiváló Művész is fellépett, méghozzá több műfajban is: „régi magyar népdalokat” énekelt, az ő betanításában szólalt meg a leventék énekegyüttese, végül Muharay Elemér Szegény ember aranyai című színművében alakította a fösvény szerepét. A sikeres szabadkai műsorról írott lelkes beszámolót a Pécsi Napló is közölte, június 24-i számában. A szép kritikák, inkább méltatások után július 24-én exkluzív interjú jelent meg Irénnel a Pécsi Napló Pécsi vasárnap című rovatában A pécsi műkedvelők csalogánya a legközelebbi hetekben fellép a budapesti rádióban címmel, melynek érdemesnek tűnt teljes szövegét közölni:

„(Két hónappal ezelőtt a karanténba kényszeredett honvédhősök előtt kapta meg első igazi nyilvánosságát Klesch Irén kisasszony, akit olyan példátlanul heves tapsvihar fogadott, hogy mindazok, akik a feltörekvő magyar fiatalságban féltő szeretettel keresik a tehetségnek elnevezett isteni szikrát, szinte egyszerre tették fel a kérdést: Ki ez? És Klesch Irén egy Kis Manyit is megszégyenítő biztonsággal pattant a mikrofon elé és patinásnevű művésznők rutinjával pillanatok alatt elszakíthatatlan kontaktust teremtett csilingelő hangja és a közönség között. Hangja kristálytisztán cseng, mozdulatai elbájolóan kedvesek, arcán huncut, jókedvű mosoly, amely úgy árad mord katonaarcok felé, mint tavaszi napfény. A csicskás–nótának olyan sikere van, hogy a csokrot szorongató, dekorált mellű tizedes majdnem átesik a szeges drótkerítésen. Honnét szedte elbájoló kedvességét, csilingelő hangját, rutinos biztonságát, vajjon ki tudná megmondani? Őstehetség. Most itt ül az asztalnál torzonborz bajuszú papája mellett, aki féltékeny szeretettel, örömmel vegyes aggódással figyeli a kislány szárnybontogatását. A papa katona. Két aranycsillag a paroliján. Világháborút járt öreg katona, aki most leánya sugárzó ifjúságában második, talán boldogabb, nyugalmasabb életének indul. Mert a leányból nagy művésznő lesz, ahogyan a szólásmondás tartja: akárki meglássa. A kérdésekre teljes magabiztossággal felel. Halkan, szerényen beszél, hófehér fogsora. Nagy, melegnézésű, barna szemeit hosszú szempillák árnyékolják be. Mozdulatai nyugodtak, kimértek. Persze, most nem a mikrofon előtt áll. Ilyenkor láncraveri temperamentumát, amelynek fehér asztal mellett semmi szerepe nincs. Az csak a közönség lerohamozására adatott.)
– Mikor énekelt először közönség előtt?
– Ó, nagyon régen. Talán két éve már. A Kermosz műkedvelő gárdájának tagja vagyok. A budai Katolikus Körben a sebesült katonáknak adott műsoron szerepeltem először.
– Nem volt lámpaláza?
– Sohasem éreztem lámpalázt. Akkor vagyok a legnyugodtabb, amikor a közönség elé állok. Én érzem, hogy tudok, és mindig tudom, hogy sikerem lesz. Ezt a sikert sohasem erőltettem, mindig magától jött. Minden műsorom megújráztatták, pedig hát én még sohasem kértem meg senkit, hogy megtapsoljon.
– Brávó. Ez azután hitvallás. A legtöbben nem így kezdik. Hol szerepelt még?
– Utána a pécsi frontharcosok szabolcsi ünnepén énekeltem. Nem akartak leengedni a pódiumról. Később a Katolikus Legényegyletben énekeltem a sebesült katonáknak. Utána a Sátortáborban való szereplésre kértek fel. Ötperces számot adtak, és csak félóra múlva tudtam lejönni a pódiumról. Siker ez?
– Igazán az.
– Itt már nagyon sokan kezdtek érdeklődni utánam. Hogy hol tanultam…
– Igazis. Tanult valahol énekelni?
– Én nem. De azért tudok, ugye?
– Nagyon. Következő állomása?
– Mohácson szerepeltünk. Sásdon, aztán legutóbb már Szabadkán, ahol megkaptam az első fővárosi ajánlatot.
– Elutasította?
– El. Még ráérek.
– Hány éves?
(A kis művésznő, akiért a lelkes hallgatók ezrei verték már pirosra a tenyerüket, szemmel láthatólag nincs abban a korban, hogy ezt meg ne lehetne kérdezni tőle. Sőt feltehető, hogy egy évvel többet mond, semmint kevesebbet.)
– Hány éves vagyok? (Mosolyog olyan fölénnyel, ahogyan csak a fiatalok tudnak.) Tizenkilenc vagyok.”[11]

Sajnálatos, hogy nem maradt fenn e kiváló interjú szerzőjének neve (ez valószínűleg korabeli szerkesztési eljárás volt), nemcsak igen rokonszenves stílusa, s az írásban közölt számos fontos információ miatt, hanem azért is, mert Irénnel soha nem készült többé hasonló újságcikk.

Október 13-a volt a következő olyan fellépése Drávaszabolcson, melyről méltatás maradt fenn: „Klesch Irén magyar nótákat énekelt oly szép sikerrel, hogy a műsorszámait többször meg kellett ismételni.”[12] Ebben az évben a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint Pécsvárad volt utolsó állomása, ahol november 23-án lépett fel: „Osztatlan elismerést váltott ki a hallgatóságból Kless Irénke magyar nóta énekszámaival. Egész egyéniségével és szép hangjával méltán kiérdemelte a hallgatóság tetszését. Számait meg kellett ismételni.”[13]

1944-ben egyetlen fellépéséről írt a korabeli sajtó: február 20.-án, vasárnap Baksán[14], a községi iskolában népművelési kultúrestet rendezett Baranyavármegye Törvényhatósága Iskolánkívüli Népművelési Bizottsága. E műsor első részében előadás hangzott el a magyar asszony kötelességeiről, majd díszoklevelet adtak át Váron Kálmánné baksai népiskolai tanítónőnek; a második rész a szórakoztatásé volt; Irén ekkor is sikert aratott: „Klesch Irénke magyar nótákat énekelt, szép hangjával és kedves arcjátékával a közönség legnagyobb tetszését váltotta ki. ”[15]

S itt megszakad Irén csodálatosan indult énekesi karrierje. Négy év telt el azóta, hogy először lépett fel 1943. január 17. és 1944. február 24. között, és 8 lelkes méltatás jelent meg róla a Pécsi Napló munkatársa jelentős interjút készített vele; még csak 20 éves – de a folytatás elmaradt. Nem tudunk például arról, hogy az interjúban említett rádiós fellépés megvalósult-e. Igaz, 1944-től kezdve nehéz idők következtek Pécsre is, melyekről mindenkinek vannak ismeretei: német megszállás, holocaust, nyilas rémuralom, majd a felszabadulás és a szovjet megszállás. Szerencsére Pécsett nem sok esélyük volt a nyilasoknak, hiszen a szovjetek november 29-én már bevonultak a városba, négy hónapon keresztül fontos háttér-támaszpontjuk volt Pécs. Irén számára védelmet jelentett a nagyszkókói szülői ház, de egy időre menekülni kényszerültek Klagenfurtba, itt estek amerikai fogságba, ahonnan rövidesen hazatérhettek. 1944 pedig a szerelmet hozta el neki: ebben az évben ismerkedett meg későbbi férjével, Várnagy Lajos hegedűművésszel, aki szintén pécsi születésű volt. Várnagy már kilencéves korától a Zeneakadémián tanult, mint különleges tehetség, de a világháborús szolgálat alól oly módon menekült meg, hogy beiratkozott szülővárosa egyetemére joghallgatónak a Zeneakadémia elvégzése után.[16] A háború utolsó hónapjaiban még így is bujkálnia kellett: ebben Irén szülei segítettek neki, a Mecsekben élt egy faházban.

Irént sikerei alapján sok helyre hívták, de nem akart elválni a szüleitől és Pécstől; majd vőlegényétől, hiszen még 1944-ben eljegyezték egymást, 1948. szeptember 8.-án – Pécsett – össze is házasodtak. Férje már vőlegény korában sem engedte sem tanulni, sem énekelni, pedig a nehéz év (1944–45) után szépen folytatódhatott volna Irén nagyon jól kezdődött karrierje. Ebben az időben még egy jelentős változásra került sor: Irén édesapja magyarosította a család nevét. Ennek közvetlen oka egy családi összetűzés volt: Irén apja összeveszett a testvéreivel; tegyük azonban hozzá, hogy a ’40-es években már a sokadik névváltoztatási hullám volt Magyarországon: 1945 után célszerű volt a német hangzású neveket magyarrá változtatni. Apja – már nem tudni pontosan, mikor és miért – Berkire változtatta a Klesch nevet, így ettől kezdve Irén is ezt a vezetéknevet használta hivatalos irataiban is.

Várnagyot Vaszy Viktor 1946-ban Szegedre hívta a színházi szimfonikus zenekar hangversenymesterének, a kiváló hegedűművész ettől az évtől kezdve tanított a Szegedi Állami Zenekonzervatóriumban is. Irén természetesen követte őt Szegedre, ahol nagyon kemény élet várt rájuk: albérletről albérletre kellett költözniük, s egy fizetésből kellett élniük, hiszen Várnagy nem engedte dolgozni, de egy ideig fellépései sem lehettek. Ez a sajátos helyzet később azért változott: Irén Szűcs Sándorral, a korszak egyik népszerű zenészével és zenekarával járt együtt fellépni, járták az országot, sőt voltak Szlovákiában, Ukrajnában, Oroszországban, Vajdaságban is, többek között Oda van a virágos nyár című estjükkel. Ekkor már nem szólt bele a férje Irén fellépéseibe, mert Irén nem hagyta. Jól keresett, ez az ötvenes évek elején volt, megkérte fellépései árát. Nagyon szerették, mert nagyon jó hangulatot tudott csinálni… Vett rózsákat, és szétosztotta hallgatósága között. Kihasználta az alkalmat: volt olyan szöveg, amely „fricskázta” az akkori rendszert. Nemcsak Szegeden lépett fel, hanem mindenhol a környéken, például Balástyára is rengetegszer ment. Később férje is bekapcsolódott a fellépésekbe, sok koncertet adtak együtt Devich Andrással (aki szintén szépen hegedült). Különféle társaságoknak játszottak, az egyetem épületében is. Irén Szegeden mindenhol énekelt, ismert volt. Családi élete – többek között lakáshelyzetéből adódóan – elég szerencsétlenül alakult: volt egy koraszülött kisfia, aki a szüléskor meghalt, majd 1955-ben született meg idősebb gyermeke, Lajos. 1956-ban, éppen, amikor kitört a forradalom, lakást kaptak a Párizsi körúton, ahol 4 évig éltek.

A Szegedi Nemzeti Színházhoz már Szegedre költözésük idején szerződhetett volna, de – mint már szóba került – férje nem engedte, emellett 1949-ben egy időre erősen háttérbe szorult az operaélet Szegeden. Paulusz Elemér első karmester kitartó munkája következtében 1950-től kezdve fokozatosan újjászerveződött az operatársulat: ennek jeles eseménye volt Csajkovszkij Anyegin című operájának 1954. március 20.-i bemutatója, melyről nagyszabású, csaknem egykolumnás kritika jelent meg; szerzője a mű teljes történelmi és irodalmi hátterét is feldolgozta írásában. Külön bekezdést szentelt Filipjevnának, Tatjána dajkájának: „Filipjevna dajka, mint színpadi típus eredetije Puskin dajkája, Arina Rogyionova, akit Puskin nagyon szeretett, aki sokkal nagyobb szeretettel vette körül a költőt, mint családja. Mihajlovszkojéba, a csendes északi faluba való száműzetésében a dajka este meséi voltak vigaszai, amelyekben a legszebb orosz népi hagyományok elevenedtek meg. Berki Irén (első színpadi szereplése) meleg, meggyőző alakítása híven keltette életre a Tatjánáért aggódó Filipjevnát, igen szép az első képet záró jelenete, bár mozgásában, énekében még nem eléggé határozott.”[17] Irén ekkor még nem tagja a színháznak. Valószínű, hogy Paulusz Elemér láthatta-hallhatta valamelyik fellépését, s ennek alapján kérte fel Filipjevna szerepére, melyet – első szereposztásban – Ivánka Irénre osztott ki; aki viszont bizonyára megbetegedett, így a premieren Irén énekelt (vezényelt: Kóródi András). Ha nem is első színpadi, de mindenképpen első operaszerepe volt, elképzelhető, hogy kevesebb próbát kapott Ivánka Irénnél, ezért láthatta „nem eléggé határozottnak” a kritikus. A 32 Anyegin-előadásból Papp János kutatásai alapján huszonnégyet énekelt[18], tény azonban, hogy ehhez hasonló jelentősebb operaszerepet később nem kapott. Vaszy nagyon szerette volna szerződtetni már második szegedi korszaka (1957–1975) elején, végül sikerült rábeszélnie Várnagy Lajost, hogy ne akadályozza ezt. A színházi kórus mezzoszoprán szólamát erősítette, nem törekedett minden áron szólista-feladatokra: egyrészt ez a szerepkör sokáig foglalt volt, másrészt az ő világa a magyarnóta, az operett, a könnyű műfaj volt, melyekkel már 16 éves korában is sikert aratott.

1960-ban megszületett második gyermeke, Tamás; 1962-ben viszont – 14 év házasság után – elvált férjétől, Várnagy Lajostól. A hétéves Lajos és a kétéves Tamás fiát neki ítélte a bíróság, s maradhatott a gyerekekkel Mérey utcai lakásukban. Ekkor már valóban szükséges volt a színházban dolgoznia, hiszen a tartásdíj és alkalmi fellépései nem lettek volna elegendőek gyermekei eltartására. Lajos sokat volt egyedül, saját elmondása szerint öccse neveléséből jócskán kivette a részét.

Az Anyegin után 11 évvel került sor Puccini Angelica nővér című operája újrafelfedezés számba menő szegedi bemutatójára Vaszy vezényletével, ebben Irén a 2. növendék szerepét kapta meg. Az Angelica nővérrel 1973-ban még egyszer találkozhatott: ekkor a jelentősebb és alkatához igazán közelálló Osmina nővért alakíthatta az 1973. október 12.-i új bemutatón, és azt ezt követő 15 előadáson. Sokáig énekelt a színház mellett is, sokat járt Palicsra, Szabadkára, Zentára, Becsére is; itt nagy barátságot kötött egy családdal, ez a barátság a háború kitöréséig, 1991-ig tartott. Irénnél a válás után nagy társadalmi élet folyt a Mérey utcai lakásban, énekeltek, zenéltek. Szegedi Molnár Gézától – aki zongorázott – kezdve rengetegen fordultak meg nála, 4-5 fős társaságok voltak. Ott volt Fülöp János, az író is[19], aki többek között a Bors című filmsorozatot írta. Engedtessék meg, hogy az életrajz ezen részén egy igen szép, Irénnel kapcsolatos élményét jelenítse meg a krónikás. 1966 tavaszán négyen léptek fel az egykori Brüsszeli körúti Öregek Napközi Otthonában (manapság Idősek Klubja néven működnek hasonló intézmények): a fiatal Király Levente (a ma már régóta Kossuth-díjas színművész), Berki Irén, dr. Kiss Ernő (harmonika), és jelen sorok írója. Király Levente Petőfi-verseket mondott kiválóan, az akkor 12 éves krónikás A futtballbíró című humoros monológot adta elő, a műsor fénypontja azonban Irén volt: nagyszerűen énekelt magyarnótákat, operettdalokat, a jelenlévő idősek nagy örömére.

Családja emléktárában két operett- és egy daljáték szerepéről maradt feljegyzés. Kálmán Imre A bajadér című operettjét 1966. október 1.-én mutatta be a színház, ebben a Takarítónő szerepét alakíthatta, Fall Leo 1969-ben bemutatott Sztambul rózsája című operettjében pedig Zulejka, a dajka volt. Igazi jutalomjáték volt végül Schubert – Berté Három a kislány című daljátékában a Cukrászné szerepe 1982. október 9.-én, melyben életkorát meghazudtolva szépen és csinosan lépett a színpadra, és szerepét bájosan, kedvesen jelenítette meg. A három darabról írott kritikákban, sajnos, nem olvashattuk a nevét (a Három a kislányról egyébként is egy igen fanyar kritika jelent meg, mely magát a művet is támadta), azonban a Cukrászné szerepe kapcsán több gratuláló lapot és kártyát is kapott. Nagy László, a színház akkori igazgatója a következőt írta neki: „A Három a kislány bemutatója alkalmából szeretettel kívánok sok sikert.” A következő cédula szövege: „Édes Irénkém, premiereden nagyon sok szeretettel gratulálunk Vera és Laci.” – ezt Török Vera, volt énekkari társa, ekkor már primadonna és férje, Szabó László írta. Színes harangvirágos kártyát nyomatott Berta Ági, kolléganője a színházi énekkarban, a címlapon piros Berki Irén művésznő felirattal, belül pedig szintén pirossal: A „Három a kislány” premierjéhez sok sikert kíván Berta Ági (a név kézírással). Berki Irénke művésznő részére megcímzett kis borítékban volt a következő gratuláló levélke: Drága Irénkém! Premiered alkalmából gratulálok és SOK SIKERT kívánok! Szeretettel Túri Mari. A levélke alján, mintegy lábjegyzetként: „’82 Három a kislány”, a lapocska másik oldalán pedig nagy-nagy betűvel: PUSZI!

1982-ben ment nyugdíjba a színházból – már két évvel korábban mehetett volt, de akkor voltak a németországi, hollandiai turnék, így maradt. Nyugdíjba menetele után vége lett önálló fellépéseinek is. Két évig járt a Szakszervezetek Általános Munkáskórusába, a szegedi Juhász Gyula Művelődési Központba, menye, Sávai Márta grafikusművész rábeszélte, hogy lépjen be ezen énekkarba, voltak Lipcsében, Görögországban, Prágában. Itt Irén volt a sztár.

Ezután már csak a kertnek élt; a Kertész utcában volt a kertje. Egyszer Berta Ági elcsalta színházba a 90-es években, ez volt az utolsó fellépése, akkor olyan hangulatot csinált, hogy még a pianínót is lehozták az emeletről[20]. Irénnek volt egy énekkari barátnője, aki Irén segítségével hozzáment egy olasz férfihoz; aki hetekig náluk lakott, viszonzásul meghívták őt és Lajos fiát Olaszországba. Ekkor bejárta Olaszországot – Velence, Mantova, Padova, Verona, Bologna. Firenze, Róma, Nápoly, Capri ez volt az útvonal, de Bolognában voltak az olasz-spanyol válogatott mérkőzésen is. Betértek egy olasz kocsmába; Irén kreolbőrű volt, csinos, színes ruhában, így azt hitték, hogy spanyol. Elkezdtek beszélgetni vele, Irén „vette a lapot”, elkezdte a La Palomát és hasonlókat énekelni. Hihetetlen hangulatot teremtett. Irénnel érdemes volt mindenhová menni, mindenhol feldobta a társaságot. Nagyon jó színpadi jelenség volt, ha kapott valamilyen szerepet, biztosan feltűnt.

Férjhez többé nem ment, együtt élt színházi énekkari kollégájával, Vincze Pállal, akinek szép tenorhangja volt. Nagyon sok embernek segített, felkarolta őket. Évekig ápolta idős édesanyját, aki 1974-ben halt meg. Ő maga abba betegedett bele, hogy több mint 40 év után el kellett jönnie a Mérey utcából; ekkor 78 éves volt. Tamás fia úgy gondolta, hogy eladják a Mérey utcai lakást, abból vesznek Lalinak és maguknak is lakást, Irén odaköltözik hozzájuk. Már be volt fizetve az előleg, de ebből nem lett semmi. Irént Lajos fiához költöztették a Tápai utcába, a volt lakása bútorait itt helyezték el, így olyan lett a lakásuk, mint egy bútorraktár. Az, hogy el kellett költöznie, olyan pszichikai betegséget okozott neki, hogy úgy érezte: millió tű szurkálja a kezét, lábát. Fia, Lajos vitte hónapokon át kórházból kórházba… Állapota sajnos nem javult, s egyszer, amikor viccelődött a szomszédasszonnyal, elesett, combnyaktörést kapott, s akkor végképp ágynak esett; utolsó éveiben ágyhoz kötött beteg volt, teljes körű ápolásra szorult. Végül leukémia miatt halt meg, két nap alatt ment el 2010. március 30.-án.

Klesch Irénke, aki huszonegynéhány éves korától Berki Irén, majd másfél évtizedig Várnagy Lajosné volt, őstehetségként hódította meg a pécsi közönséget már 16 éves korában. Igazi sztár lehetett volna, de élete, körülményei másképp alakultak. Mégis sikeres lett: a színpadon, a szegedi színház énekkarának egyik kincseként, s nagyon sokszor kisebb-nagyobb fellépései színhelyén, közel hetven éves koráig. Nagyon szerette családját, barátait, igen jólelkű volt; s ez igazi tettekben is megvalósult. E kis írás most megörökíti őt a gyorsan feledő utókor számára.

 

A szerző hálásan mond köszönetet Várnagy Lajosnak, Berki Irén idősebb fiának, aki megőrizte és átadta neki a nagyszerű énekesnő után maradt dokumentumokat, és szeretetteljes, őszinte interjút[21] adott Édesanyja életéről.

Megjelent a folyóirat 2023. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Kiss Ernő: A művészet mindig szent volt számára. In: Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat, 2021. március. 36-49. o.

[2] Szkókó, más éven Szkalka: Pécs egyik városrésze a Mecsek oldalában Bálics, Mandulás és Báránytető között. E városrész nevét őrzi a pécsi Nagyszkókói út is. Egy horvát családnévből ered.

[3] (–) A Pécsi Budai Külvárosi Katolikus Kör a honvéd családokért. In: Dunántúl, 1943. január 19. 5. o.

[4] (–): A Mindenszentek-templom Énekegyesületének műsoros estje. In: Dunántúl, 1943. február 11. 4. o.

[5] Kermosz: Keresztényszocialista Magántisztviselők Országos Szövetsége

[6] Leventemozgalom: a katonai előképzés legfontosabb szervezetei voltak Magyarországon az 1920-as évek elejétől a II. Világháború végéig.

[7] Csicskás nóta: Fries Károly–Kovách Kálmán népszerű dala az 1940-es években: „Elmennék a babám mellé csicskásnak. / Bár az illető csak közlegény…” Kiss Manyi (1911–1971) vitte sikerre.

[8] (–) Honvédeink kívánsághangversenye. In: Pécsi napló. 1943. május 18. 2. o.

[9] (–) Jól sikerült kívánsághangverseny szórakoztatta a Rét-utcai hadikórház sebesültjeit. In: Dunántúl, 1943. május 29. 6. o.

[10] (–): A pécsi leventék nagysikerű vendégszereplése Szabadkán. In: Dunántúl, 1943. június 24. 4. o.

[11] (–): A pécsi műkedvelők csalogánya a legközelebbi hetekben fellép a budapesti rádióban. In: Pécsi Napló, Pécsi Vasárnap. 1943. július 18. 8. o. Szövegét nemcsak szó szerint, de betűhíven is közöljük, nem javítva a helyesírási, ill. betűhibákat sem.

[12] (–): Népművelési előadás Drávaszabolcson. In: Dunántúl, 1943. október 14. 5. o.

[13] (–): Nagysikerű kulturest volt Pécsváradon. A műsort a Mindenszentek templom énekkara és műkedvelő csoportja szolgáltatta. In: Dunántúl. 1943. november 24. 6. o.

[14] Baksa: kisközség Baranya vármegye középső részén, a Mecsek, a Villányi hegység és az Ormánság között. Lakosainak száma 2021–ben 756 fő volt, 1944 tavaszán még jóval ezer fölött volt a lakossága, de a jelentős nagyságú számú baksai zsidóság deportálásával erősen csökkent.

[15] (–): Népművelési kulturest Baksán. In: Dunántúl, 1944. február 24.

[16] Kiss Ernő: „Húrjainak kikezdhetetlen csengése szárnyalt…” Várnagy Lajos hegedűművész, főiskolai tanár élete és művészi pályája. Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat, 2022. január. 38-51. o.

[17] Király József: Az Anyegin a szegedi Nemzeti Színház műsorán. In: Délmagyarország, 1954. április 8. 4. o.

[18] Papp János: Négy évtized szegedi operaelőadásai az adatok és számok tükrében (1946–1990). Szeged, Bába és Társai Kiadó, 2000.  41-42. o.

[19] Fülöp János (1929-1983) József Attila-díjas író, forgatókönyvíró, 1977-től a z MTV Szegedi Körzeti Stúdiója főmunkatársa.

[20] Valószínűleg valamelyik kerek születési évfordulója alkalmából lepték meg kollégái ezzel a meghívással.

[21] A jelen tanulmányban számos helyen szó szerinti idézet szerepel ezen interjúból.