Bátyi Zoltán: „Amikor Szegedre érkezem, otthon vagyok…”

Beszélgetés Nagy-Bandó András Pro Urbe-díjas előadóművész–íróval

Deszken született, de számunkra, a Tisza legszebb városában élőknek mindig is szegedinek érzett Nagy-Bandó Andrást a város napjához kötődve, Pro Urbe-díjjal tüntette ki Szeged önkormányzata. Ebből az alkalomból arra kértük az országos hírű előadóművészt, hogy vegyük sorra pályafutásának legfontosabb állomásait, idézzen fel olyan emlékeket, amelyek miatt – mint azt már többször is nyilatkozta – nem tudott, de nem is akart soha elszakadni a Napfény városától.

Közönségtalálkozón a Somogyi-könyvtárban (2023, 94. Ünnepi Könyvhét)

Amikor 1947 novemberében megszületett Deszken, mekkora esélye volt annak, hogy a falusi kisfiúból egyszer a művészetek több ágában is jeleskedő alkotó lesz? De kérdezhetem így is: korábban is akadt művészlélek a családjában?

– Ha kérhetem, tegeződjünk, előbb-utóbb úgyis lebukunk, régóta ismerjük egymást. Nos, az esélytelenek nyugalmával születhettem, igaz, ezt csak 76 évesen mondhatom ki, akkor azonban, mivel még nem létezett a tudatom, eszem ágában sem volt, nem is lehetett mindaz, amit így, ennyi év után megfogalmazhatok, visszatekerve kicsinységem filmjét. Egy egyszerű parasztcsaládban aligha gondolhatott volna bárki is efféle pályára, sőt, technikumba is azért kerültem, mert a gimnázium eleve azt sejttette, hogy főiskolára mennék tovább, konkrétan a Színművészetire, és ezt a szüleim nem bírták volna vállalni. Kiskori fotómon elég határozottan tekintek előre, mintha akkor már „tudtam volna valamit”. Metaforikusan úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy születésemmel az anyám letett egy kváderkövet, ami mellé, majd fölé, piramisszerűen én rakosgattam a többit. Az utolsót már nem én, hanem a halál emeli a csúcsára.

János és Ernő bátyja között a kicsi Bandó, az 50-es évek elején

Melyik kőkockánál érezted azt, hogy fölcsillant az előbb említett esély?

– Már az oviban is verselős voltam, ötévesen, egy focipályás május elsején, üres lábast fakanállal kavargatva (ez a padlássöprések idején szoc-reál látványkonyha volt) mondtam társaimmal a nekem jutott mondókát: túróscsuszát én csinálom, túrót, tejfölt nem sajnálom, aki ebből kétszer vesz, három hétig beteg lesz. Viccesre írta valaki, kiaknáztam a benne rejlő lehetőséget. A suliban már ennél komolyabb verseket mondhattam, ünnepeken, évzárókon állandó verselő voltam, versenyekre vittek. Amikor hetedikes koromban a Csimm-bumm cirkuszt vittük színre, én Bruhahaha Kelemenként brillíroztam, és ez már menthetetlenül megmutatta, hogy mire születtem, s az utat, hogy merre tartsak.

Honnan is jött a védjegyedé lett Bandó név?

– Kiskoromban Bandika voltam, később Bandi, aztán véglegesen Bandó. Így írtam alá a rajzaimat, amikor föllépni mentem, azt mondták: jössz a Bandóra? Tizenéve ez lett a hivatalos nevem is, kötőjellel: Nagy-Bandó András. Nevemmé lett a becenevem.

Szegedivé 1962-ben lettél, amikor fölvettek a Vedresbe. Építész-technikusként végeztél négy év múlva, de ez a négy év több a „középiskolás éveknél”. Ekkoriban kezdődtek a később „prolihisztorként” megélt éveid.

– Egy hónap sem telt el, és már tagja voltam a Kerpely Judit színésznő vezette Modern Színpadnak. Judit operaénekes férje is bekeményített ’56-ban, disszidálni kényszerült, Judit feketelistára került, a színház mellőzte, az „amatőr” színjátszásban élte ki színpadi vágyait. Molnár Jutkával itt ismerkedtem meg, haláláig tartott a szellemi töltetű barátságunk. Ő figyelmeztetett először: vigyázz, nehogy szétforgácsold magad! Később érttettem meg vele: én forgácsoknak születtem, és lassan majd törzzsé állok össze. Ez párja lett a kváderköves metaforámnak. Judittal s a társaimmal kezdődött a szellemi „továbbképzésem”, velük sodródtam, bele a szegedi szellemi életbe, kerültem kapcsolatba jeles értelmiségiekkel, a költő Petri Ferivel, Veress Miklóssal, a nemrég elhunyt Tandi Lajossal, később pedig Kovács Miklós irodalmárral, akitől egy másik irodalmi színpadon kaptam szerepeket. Röviddel a halála előtt állt elém a hídi vásárban, elmondta, máig nyomon követi a munkásságom, és szeretne hosszabban értekezni a gyerekeknek írt verseimről. Sajnos nem maradt ideje rá. Itt együtt játszhattam a később színésszé lett Fekete Gizivel, Rácz Tibivel és Gyürki Pistával. Lezárásul következett a Minerva Színpad, előbb Konter Lacival, majd Ujlaky Karcsival. Sok más szerep mellett játszhattam Mocsár Gábor Özvegyi hűség című komédiájában, meg a Kocsonya Mihály házasságában. Ám a legemlékezetesebb az Ujlaky által színre vitt Micimackó volt, melyben Tigrist hoztam, Molnár Jutka volt Micimackó, Nagy Ági Malacka, Kun Zsuzsa Füles, sajnos már mindhárman az égi társulatot erősítik. Tolnai Mari, Prágai Ancsa és Korek Mari hála az égnek még megvannak.

Érettségi tablófotó a Vedresben végzett diákról – 1966.

Eközben aktívan sportoltál: birkózás, atlétika. Hogy győzted?

– Ma már könnyű azt mondanom, hogy simán, de ha belegondolok, nem volt egyszerű. Mindezt bejáróként. Heti három edzés Rókuson, a SZVSE lelátója alatt, minimum két színpadi próba, és hát a szereplések és a hétvégi versenyek. Az edzőm, a csodálatos Futó Géza bácsi még a minősítésem is megbuherálta, hogy már öt hónap edzés után elindíthasson egy pesti országos versenyen. Aranyéremmel jöttem haza, csak én nyertem érmet a csapatból, de mindenkit meghívott egy bécsiszeletre a Nagyállomás restijébe. Ha folytatom a birkózást, nyugodtan mondhatom, sikeres lettem volna, de anyám azt mondta: döntsem el, melyiket hagyom abba, mert a jegyeim romlanak. Helyesen gondolkodtam: sportolni „mellesleg” is tudok, de az én életem a pódium. Maradt a Minerva, még akkor is, amikor már kőműves mesteri oklevelet szerezve kisiparoskodtam.

Háta mögött már országos ismertséggel és sikerekkel, 1985-ben

Ezekkel párhuzamosan lettél ismert karikaturistává.

– Ezt nagyrészt Németh Olivérnek, építészettörténet és épületszerkezettan tanáromnak köszönhetem. Ő volt az, aki az osztály faliújságjára naponta kitett rajzaimat mindig végigmustrálta, s derűsen kezdődhettek az óráink. Ezt tudva az osztálytársaim biztattak, rajzoljak még, úgy jobb kedve lesz Olcsinak, ami a jegyeinkre is kihatott. Ebben is autodidakta voltam, lassanként alakult ki a stílusom, aztán gondoltam egyet, és bevittem néhányat a Délmagyarországhoz. Ma is albumokban őrzöm a szinte naponta közölt rajzaimat, mellettük a birkózó versenyeim eredményeivel. Innen egy lépés volt a Szegedi Egyetem, majd, Kaján Tibor jóvoltából az Új Tükör, ebben bemutatott a Ceruzahegyező című rovatában. Később a Szeged bárban konferáltam, s a bár vezetője, Jancsika Sanyi javasolta, hogy csináljak egy gyorsrajzoló számot, azt imádni fogják. Így született meg a Szénnel a kézben című, zenei montázsra rajzolt estem. Valakik mindig szerepet kaptak az életemben, utóbb ezt is „törvényszerű véletlennek” tudom be, utalva arra, hogy mindenkinek és minden momentumnak szerepe van az egyes emberek sorsának alakulásában.

Mikorra tehető az önálló előadóművészi szereplésed?

– Pontosan ötven éve, a Tanárképző Főiskolán állítottam ki a karikatúráimat, és a rendezők kérésére a humoreszkjeimből olvastam föl, ez lett az első önálló estem, mely után ide-oda hívtak. De nem hagynám ki a Vági László vezette Angyalok zenekar (Lukács Peti, Rankl Lajos, Bodor Pisti) Dáni János utcai klubját, ahol irodalmi szüneteket indítottam útjára. Karinthyt és Villont, Soós Zoltán verseket és saját írásokat mondtam, ez már csöppet sem direkt népművelésnek volt mondható. Valamit adni, ami addig senkinek sem jutott eszébe. És a fiatalok szép lassan vevők lettek rá(m).

Hogy alakítottad ki a „működésed”? Nem voltál közismert, ekkor még a népszerűséged is lokális volt.

– Készítettem egy kis kétoldalas bemutatkozó lapot, ezt „terítettem”, küldtem el kultúrházakba, ifjúsági klubokba, így lassan kiléphettem Csongrád megyéből, jött Békés, Szolnok, Bács-Kiskun, és egy 1978-as újszegedi országos egyetemi stúdiós találkozó már elvitt az ország összes egyetemére. Ekkor már kész volt a Szülői értekezlet és a Kocka utca 13 című műsorom, az előbb említett rajzos és a Lássalak kaszás alak című morbid estem.

A legjobbkor jött 1982-ben a Rádió II. humorfesztiválja, ahol a Magyar Rádió fődíját elnyerted. Ezután rendkívül sikeres évek következtek.

– A rádiós siker, a Humorfesztivál fődíja Mikroszkóp szerződéssel járt, s bár kihagyhatatlannak mondhattuk, egy egész estét a mérlegeléssel töltöttünk: menjünk-e vagy sem? Igen lett a vége, megint az „Y” elágazásánál álltam, és a jó ágát választottam. Egy év után elhagytam a Mikroszkópot, hiányoztak a vidéki föllépések, alkalmatlan voltam esetenkénti közös haknikra, és önálló esteket akartam írni és előadni, az „Y” ekkor is jó irányt adott. ’83-ban jött a Telepohár, benne a Szópanel (vártunk, vártunk, vártunk…), majd az „ablakos” Kocka utca, és sorban a hihetetlen sikersorozatot jelentő monológjaim és naplóim, majd a szilveszteri tévés műsoraim. Döbbenetes, de több szilveszteri estem volt, mint előttem Hofinak. A 40 éves a Forint a legnagyobb nézettségű tévés kabaréest volt, 86 %-os nézettséggel. Az idegenbe szakadt magyarok hívására bejártam az európai országokat, ’86-ban és ’88-ban már Ausztráliában, ’87-ben már amerikai turné, Zoránnal, Zalatnayval, később két kanadai-amerikai nagy turné Bródyval. A Karinthy emlékgyűrűt ’88-ban kaptam meg.

Egyik nagy sikere a 80-as évekből: Bandó Quijote

Két év múlva már orfűi lakos lettél, a közte lévő két év is mozgalmas volt.

– Nem unatkoztam. Sportcsarnokok teltek meg rám, és ekkoriban már harmadszor töltöttem meg az Erkel Színházat. Erről mondta Farkasházy, hogy ezen a teniszpályaméretű színpadon sokan szerepeltek már, Mario Del Monaco-tól Rákosiig, de két órán át egyedül csak én beszéltem. Életem nagy élménye maradt. A másik ilyen katarzisélmény a New York-i maratoni volt, 45 évesen: 28 ezer társammal futottam 3 óra 34 percet, olimpián éreztem magam, megkönnyeztem. ’90 januárjától májusáig a hajléktalanokkal voltam, Budaörsön létrehoztam az ország első „önerős” hajléktalanszállását. Két díj őrzi az emlékét: Aranyszalmaszál a hajléktalanokért és a Hajléktalan emberért díj.

Bár téged még mindig leginkább humoristaként emlegetnek, a megjelent műveid listáját átnézve azt látom: a XX. század utolsó két évtizedében még az ország egyik legnépszerűbb humoristájaként a XXI. század első két évtizedében már íróként szinte termékenyebb lettél. Mi ösztönzött erre a pályamódosításra?

– Nem lettem kétszeres pályaelhagyó, egyetlen utat járok végig. A születésem pillanata volt a startvonal, amit különböző állomások követtek. A tájékozódási futáshoz hasonlítanám, állomáspontokkal, akár úgy is fölfogható, hogy az egy egész életre szóló „pályafutás”, s a pontokat érintve érhetünk célba. Nehéz lenne elképzelni, bizonyítani pedig lehetetlen, de ebben hinni nem vétek: sorsunk elrendeltetett, utóbb döbbenünk rá, hogy „másképp nem is történhetett volna”. Amíg humoristaként írtam, ugyanúgy komolyan munkálkodtam, mint amikor verset írtam a gyerekeknek és szüleiknek. A szalontüdő című kis novellám már megmutatta, hogy ha a mondandóm adott, mindegy, milyen formában fejezem ki. Három regényem megírásához bátorság is kellett, a sikerük igazolta, hogy érdemes volt „kockáztatnom” és belevágnom, képes voltam arra, amiről előtte csak képzelődtem. A Sosemvolt Toscana 15 kiadást ért meg, a Míg meg nem haltak egészen új formát hozott és sok ezer idősápoló és ápolt idős olvasmányává lett. Az Arankakor igazi történelmi családregény az ötvenes évekből, igaz történetből, egy emlékiratból írtam, több olvasóm írta, hogy kötelező olvasmánnyá tenné, ha rajta múlna. Abban bízom, ha egyszer újra egyetlen országgá leszünk, még népszerűbb olvasmánnyá lehet.

Mi a véleményed arról, hogy sokak szerint az olvasás, a könyv hatalmas válságban van, a filmsorozatok és a mobiltelefonok felé fordult mára szinte minden korosztály?

– Örökölt és örökös válságban élünk, talán évszázadok óta, és valahogy mindig kilábalt belőle az ország és a világ. Most igaz ugyan, hogy „az olvasási helyzet fokozódik”, de nem reménytelen, hisz mindig maradnak, akik megírják a verseiket és a történeteiket, és mindig lesznek, akik ezeket el is akarják olvasni. A számítógép és az okostelefon hasznos, ha ezt tudva használják. Az Internetről sok millió értéket ismerhetünk meg, a mobil se káros, ha hozzá méltóan okosan használjuk. Ezek ellenére mondom: minden, amit tudásban rögzített az emberiség, könyvekben rögzült, és maradandóbb lehet, mint a virtuális tudásanyag, mely egy ma még nem ismert „külső behatás” következtében akár illékonnyá is válhat. Én számítógépezek, írok, levelezek, rákeresek mindenre, amit nem tudok, van okos telefonom, de hagyom, hogy okosabb legyen nálam, fontos és mindennapos használati tárgynak tekintem. Egyébként pedig napi rendszerességgel olvasok.

Ha már számvetést készítünk, elárulnád, melyik a legkedvesebb humorested, mely felnőtt és gyerekkönyvedre vagy a legbüszkébb és miért éppen azokat tennéd a polcod kiemelt helyére?

– Nagyjából húsz estem volt, mindig az épp aktuális volt a „kedvencem”, de a Kocka utca 13, mint a befutásom részese, örök emlék marad. A 40 éves a Forint és a ’94-es szilveszteri Az életbe bele emlékezetes maradt, a rajzos műsorom tévéfelvétele olyan különlegesség, amit senki sem tud hajazni. Érdekességként mondom: ’83-ban egyensúlyozó számot mutattam be a Fővárosi nagycirkuszban a Kész cirkusz című, sztárokkal tűzdelt tévéműsorban, olyan sikeres szám volt, ha igent mondok, leszerződtettek volna. A hangyabanda nagy kalandjai ’93-ban lett Szegeden az Év könyve díj nyertese, de a társai is a bando.hu oldalam ékességei. A Magyarország, én is szeretlek 260 verssel sokak kedvence. Most A kis herceg visszatért a legkeresettebb, a fordítója Japánban keresi a kiadóját.

66. születésnapját feleségével, Ritával, és legkisebb lányával, Gvendolinnal ünnepelte

És most már eljutottunk a Nagy Bandós világ újabb fejezetéhez, amikor már festőként méreted meg magad. Honnan jött az újabb irányváltás ötlete, s miként fogadták a humorista Nagy Bandót szeretők, hogy már nem csak a könyvírás, de a festészet is elrabolja kedvencüket? 

– Ez régi tervem volt, de a napi grafikáknál tovább nem jutottam, épp, mert mindig volt egyéb elfoglaltságom. Annak idején faszobrokat is faragtam, ágakból kimetszett faágplasztikákat állítottam ki, és, gondolom, sokan emlékeznek rá: hetvenévesen a Kárász utcán két hónapon át láthatták a Bélyegalbum című karikatúra kiállításom, szóval újrakezdtem. Aztán jött a pandémia, és azt mondtam: na most! Ismét autodidakta módon, könyvekből és az Internetről tanulva festeni kezdtem. Szegeden, az Agórában immár a hetedik kiállításom nyithattam meg, természetesen mindig új anyag kerül a paravánokra és a falakra. Most Pécsváradra készülök, ősszel pedig Pécsett állítok ki. Mondanom kell: úton vagyok, alakulok, fejlődök is, és mint mindenben, ebben is ez a legjobb: úton lenni. Természetesen számítok mecénássá előlépő barátaimra, nem „Bandógyűjtő” akarok lenni. Született egy mondásom: a kezdő festőnek két gondja van, az egyik, ha nem vesznek meg egy képét sem, a másik, ha megveszik egy képét. Azért ezek a „gyerekeim”…

Fontos megemlíteni, hogy nagyon fiatalon megmutattad, a közéleti szerepvállalás is közel áll hozzád. A hajléktalan hónapjaid után voltál polgármester is, Orfűn, indultál országgyűlési választáson is. Vállalnád-e, hogy a 2020-as évek viharos politikai csatározásaiban újra megmérettesd magad?

– Azt hiszem, a publicisztikáimmal most többet tehetek és teszek is, és hiszem, hogy vagyok annyira hiteles, hogy függetlenként elég voksot kapnék egy választáson. Viszont olyan csatamezővé vált a politizálás területe, hogy nem tudnék jó szívvel araszolni benne, bár arra kíváncsi lennék, mit tudnának előkotorni a karaktergyilkolásomhoz. Nem ismernek lehetetlent.

 Egy szegedi Pro Urbe-díjastól szinte kötelező megkérdeznem: mit jelent neked ma, több évtizeddel az elköltözésed után Szeged, a Tisza-parti világ, és mit az, hogy e kitüntetésben részesültél?

– Nem smúzolok, amikor kimondom: bárhol voltam, ott csak laktam, lakok, ám amikor Szegedre érkezem, otthon vagyok. A díszközgyűlés másnapján elsétáltunk Ritával, a feleségemmel és a kamasszá lett lányommal, Gvendolinnal a Vedreshez, és a várost járva most is sok mindenről meséltem nekik. Ezt máshol nem tudnám megtenni, bár nagyjából ismerem Budapestet, Pécset, esetleg Orfű lenne az, ahol otthonosan mozognék ma is. Szegedet „gyönyörűvé rombolta” az árvíz, várostervezési mintaváros, a sokarcú Tiszára fűzött gyöngyszem. Ennek az emberléptékű, „többcentrumos” városnak aligha van párja Európában. A fiatalon megélt múltnál nincs erősebb kötőanyag. A Pro Urbe díj mélyen megérintett, boldoggá és újra szegedivé tett. Köszönöm mindazoknak, akik megőriztek a szívükben és a díjra javasoltak!

Megjelent a folyóirat 2023. július-augusztusi számában