Hegedűs Réka: Képregénypanel-ablakban ülve, kávét kortyolgatva…

Beszélgetés Pilcz Rolanddal és Váradi Gáborral

Annak, aki Szegeden – de nem csak Szegeden! – képregényes körökben mozog, egészen biztosan nem ismertelen Pilcz Roland és Váradi Gábor neve. Mindketten megkerülhetetlen alakjai a képregényes szférának, oszlopos tagjai az idén kamaszkorba lépő – 15 éve – megrendezett Szegedi Képregényfesztiválnak. Roli a 90-es években alkotta meg Kalyber Joe nevű figuráját, kalandjai 2005-ben jelentek meg először, amelyet összesen 4 folytatás és felújított újrakiadások követtek. 2018-ban pedig YKX – Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai címmel az előzménysztori is útjára indult. Váradi Gábor és Rozgonyi Zalán történetének, az X-Emböröknek alkotógárdája pedig 2003-ban kezdte meg a munkát, jelenleg a 8. epizód (füzet) munkálatai zajlanak. Az ötlet és a forma, de még az alkotók is változtak, az alapok azonban a régiek. És alig várjuk a Nagyon Nagy Kiadást! Kijelenthetem, hogy Gábor az egyik kedvenc előadóm. Képregényes előadásai egyszerre informatívak és – nagyon, de nagyon! – szórakoztatóak. Roli rajzaival pedig már nem csak a fesztivál plakátjain találkozhatunk, hanem a Szeged folyóirat hasábjain is, hiszen októberben és novemberben egy-egy miniképregénnyel örvendeztette meg olvasóinkat. Egy igazán jó hangulatban eltöltött, elkalandozós, nevetgélős beszélgetés – többé-kevésbé hű – átiratát olvashatják a következőkben. Képregényfesztiválra hangolódás gyanánt, vagy akár csak úgy, egy képregénypanel-ablakban ülve, kávét/vizet kortyolgatva…

− Adódik a kérdés: honnan ered a képregényes érdeklődésetek?

− Pilcz Roland: A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején még egész más világot éltünk sok szempontból, de ilyen téren is. Nagyon kevés képregény volt, azok viszont csodaszámba mentek. Ez olyan, mint a nemesfém, minél ritkább, az ember annál többre értékeli. Valahogy így volt ez nálam is, és ez rajtamarad az emberen. De a gyermekkori rajongás egy dolog, az meg egy másik, hogy a képregény egy csodálatos művészet, végtelen lehetőségekkel. Emiatt érdekel a mai napig töretlenül.

− Váradi Gábor: Talán, de ennyi év távlatából ez tényleg csak egy talán, onnan, hogy mennyire nem kötött le az iskola, és mennyire fölösleges időpocsékolásnak éreztem már egészen korán, és emellett még határozottan rossznak is. Olvasni már tudtam, és már a Kaland-Játék-Kockázat sorozat köteteit lapozgattam (ma már tudom, hogy azzal még ráértem volna), amikor olvasni tanítottak, majd ennek a rettenetesen unalmas és érdektelen folyamatnak a betetőzéseként, lenyomták a torkunkon a Kincskereső Kisködmönt, hogy „Nesztek, minden fejezetben van valami tragédia, ezért tanultatok olvasni, hogy ti is a szereplőkkel együtt szenvedjetek!” (megjegyzem, nem maga a könyv a rossz, sőt, így, fölnőttként kimondottan jónak is tartom, de nem akkor és nem ott lett volna a helye az életünkben). Később a lapozgatós kalandjátékok és a Tarzan– meg John Carter-ponyvák mellett természetes módon jöttek a képregények is, hogy eltereljem velük a figyelmemet arról az agyzsibbasztó muszájról, amit nekem a közoktatás jelentett. Nekünk annak idején még jó tanárok is jutottak, és így is egy végtelen szenvedés volt bármi érdekes helyett ott ülni, és lehetőleg figyelni, hogy ne otthon is ezzel menjen el az értékes, soha vissza nem térő gyerekkor.

− Emlékeztek-e, mi volt a legelső képregény, ami igazán hatással volt rátok?

− P. R.: Szinte minden, ami akkoriban volt. De nekem az Asterix, illetve Lucky Luke meghatározóak voltak. Saját figurám, Kalyber Joe is részben az utóbbi mintájára alakult ki.

− V. G.: Ha 20 év szuperhős-paródia írás után tekintek vissza rá, talán meglepő, de egy francia, keményfedeles képregény-kötet, a Nagy Felfedezők Utazásai volt az első képregény, amire vissza tudok emlékezni. És abban is, a Vikingek Vinlandban fejezetben, Freydis Eriksdottir, ahogy kiszalad a konyhából, csak úgy, ahogy ott éppen a házimunkát végzi (vagyis bőrkötényben, fedetlen keblekkel és egy akkora fejszével, amivel, el sem tudom képzelni, mit csinált éppen a konyhában) és szétcsap az otthonára törő szkrúlingok között. Maga, az egész képregény, különösen mai szemmel, nem is volt igazán jó (pár éve újraolvastam), de ebben az egy panelben kb. minden benne volt, amit az iskolában sosem kaptunk meg irodalom, történelem vagy kultúra címen, pedig többet ért, mint az ott töltött évek összesen.

− A vizuális inger mellett mivel tud másként hatni az olvasóra a képregény, mint mondjuk egy regény?

− P. R.: Szerintem az a csodálatos a képregényben, hogy alapvetően megadja az olvasás élményét, egy könyv kinyitásának, lapozásának, illatának varázsát, de közben a színre hív egy olyan nyelvet is, amit az irodalom nem használ. Bár nem hangzik túl jól, szerintem a tömörsége, többnyire gyors olvashatósága, befogadhatósága is előny, amellett, hogy persze bizonyos képregényekben napokra-hetekre is elmerülhet az olvasó. Az irodalom mellett sokszor beszélünk a film és a képregény hasonlóságáról. Pedig azért ez első blikkre nem is olyan magától értetődő. Mégis, kicsit olyan a képregény, mintha egy filmet olvasnánk.

− V. G.: Gyorsabb és haladósabb képregényt olvasni, mert nincsenek hosszú leíró részek olyan dolgokról, amiket egy “csak” szövegben valahogy el kellene képzelnünk, itt viszont elég, ha leolvassuk őket a képről. De ettől persze nem kisebb szellemi teljesítmény, mert míg egy regényben mindent magunknak kell elképzelni (és sokszor sokkal jobban tetszik az, ahogy én elképzeltem, mint ahogy az illusztrátorok vagy az adaptációkat készítő képregényesek, filmesek megmutatták), addig a képregényben össze kell, hogy álljon a különböző módokon kódolt tartalom egy egységes egésszé. Ismerek olyat, aki egyszerűen nem tud képregényt olvasni, mert nem képes a szöveget és a rajzot összekötni, nem tudja a “szövegből hiányzó” információkat a képekről leolvasni.

− Hogyan fordult át nálatok a képregényes érdeklődés alkotássá?

− P. R.: Esélyes, hogy én már előbb rajzoltam képregényt, minthogy olvastam volna. Szóval ez egészen párhuzamosan történt. Nálam természetesen jóval ügyesebben alkotó, öt évvel idősebb bátyám persze ebben ugyancsak nagy inspirációt jelentett. Valahogy nálunk természetes dolog volt, hogy képregényeket készítsünk állandóan.

− V. G.: Szerintem, a kreatív embereknél egy teljesen logikus és egyértelmű következménye a művek élvezetének, azok reprodukálása és aztán saját művekként továbbgondolása. Ahogy a gyerekek is lerajzolják a kedvenc könyv- vagy képregény- illetve rajzfilm-, film- vagy játék-szereplőiket, úgy a nagyobb gyerekek már módosítanak is rajtuk. Majd egyéni tartalommal töltik meg őket, és később vagy kinövik és hagyják az egészet, vagy még 20 évvel később is erről értekeznek.

− Roli, hogyan emlékszel vissza a kezdetekre? Kalyber Joe volt az első figurád? Hogyan született meg?

− P. R.: Kisgyerekként ezer és ezer figurát találtam ki, és sok-sok képregénybe is belekezdtem, mire Kalyber megszületett. Azután valahogy ő volt az, akiben megláttam azt a partnert, akin keresztül én megéltem ezeket a kalandokat, mert alapvetően valami ilyesmiről volt szó mindig is. Ő egy teljesen hétköznapi figura, de nem hétköznapi kalandokat él meg. Valahol ez a lényege az olvasásnak is. Eszünk ágában sincs kalózokkal és cápákkal találkozni, de alig várjuk a következő fejezetet lefekvés előtt. Nálam a figuráim mindig az ablak szerepét töltik be egy izgalmas világra. Egy olyan ablakét, amit megtámasztva szívesen kortyolgatjuk a kávénkat.

− Gábor, jól tudom, hogy az X-Embörök kezdetben filmnek indult? Csapatban alkottok, hogyan zajlik nálatok az alkotási folyamat?

− V. G.: Igen, jól tudod, egy amolyan igazi, csupanagybetűsen AMATŐR, no-budget (ami még lejjebb van a low-budgetnél, pedig már az is gagyi) filmnek, aminek az egyetlen hajtóereje a lelkesedés. És ami elkészült belőle, az ilyen is lett, csak, utána pont a lelkesedés fogyott el, amikor a stábot alkotó baráti kör szétszéledt, és szinte lehetetlenné vált nyaranta néhány napra összeszedni a csapatot, hogy még egy-egy hiányzó fölvételt pótoljunk. Gyakorlatilag már közben átálltunk a képregényes vonalra, hogy a forgatókönyv kivágott részeit és végső soron az egész sztorit, a maga kerekségében valami módon mégis készen láthassuk. De ebben már az alkotócsapatnak csak egy töredéke vett részt, és rá is jöttünk, hogy minél többen dolgozunk rajta, annál kevésbé halad. Persze még sokáig voltak közös ötletelések (akkoriban is már szép magyar szóval brainstorming meeting volt a nevük), egy-egy szereplő vagy esemény kapcsán, de sokszor volt kontraproduktív, hogy jobbnál jobb, egymást ütő verziók születtek, amelyek közül csak egyet lehetett meghagyni. Azóta a csapatban alkotás is kb. elmúlt, illetve ha fölbukkan egy-egy vendégművész, aki úgy érzi, hogy rajzolna X-Emböröket (aki úgy érzi, hogy írná, azt sajnos eleve ki kell ábrándítanom azzal, hogy szerény becslés szerint a következő 70 évre meg van írva a sztori), akkor azzal biztosan teljesen egyéni módon fog zajlani a közös alkotás. Először, általában, megbeszéljük, hogy milyen sztori jöhet számításba, majd elküldöm a cselekménytervet, és ha tetszik, akkor néhány oldalanként adagolom a forgatókönyvet. Amikor a kész rajzok befutnak, átnézem őket, és ha már nincs rajtuk módosítani való (van, hogy több dolgot is kérek átrajzolni addig), akkor megy a következő jelenet. Utána már embere válogatja, hogy ki, hogy szereti. Van, aki csak a kihúzott képig készíti, és akkor a színezés is rám marad, de van olyan is, akinek még a végleges szöveget is el kell küldenem, mert csak akkor érzi késznek, ha azt is maga írja be.

− A történet határozza meg a képi megjelenítést vagy fordítva? Amennyiben nem adaptációs képregényről beszélünk melyik születik meg először? Van-e bejáratott, állandó alkotási módszeretek, vagy ez történetenként változik?

− P. R.: A képregénynek létszükség a jó alaptörténet, tervezés. Akár csak a filmnek. És a filmhez hasonlóan itt is forgatókönyvnek nevezzük a „mű előtti művet”. Általános esetben ez egy képregényíró munkája, aki együtt dolgozik egy profi képregényrajzolóval. Ilyenkor a szerző, vagy a kiadó olyan rajzolót fog keresni, akinek a stílusa leginkább passzol a sztori világához. De vannak „multifunkcionális” képregényesek, akik maguk írnak-rajzolnak. Ez történhet szándékosan, vagy némiképp kényszerből. A magyar képregényesek sokszor az utóbbi kategóriába esnek. Rám legtöbbször rajzolóként gondolnak, de szerintem a rajzolás eredendően a mesélés szándéka miatt alakult ki bennem. Lehetséges, hogy egy „ideális világban” már csak történeteket írnék, és egy nálamnál profibb rajzolóval dolgoznék. De ki tudja, lehet, hogy megteszi ez a kevésbé ideális világ is…

− V. G.: Nálunk két dolog dönt. Egyfelől a történet, amit már nagyon régen megírtunk, és sokszor, mire odakerül, hogy akkor jöhet a képre bontás (storyboard), addigra olykor átíródik: jelenetek maradnak ki vagy cserélnek helyet, újak íródnak, új szereplők jönnek be, míg mások kiesnek a sztoriból. Egy-egy később aktuális dolog előkészítése vagy egy-egy meta-dolog (képregény-a-képregényben, amit a szereplők olvasnak, vagy a történet során a TV-ben vagy a moziban néznek valamit – és ezek sokszor vendégművészek alkotásai lesznek) kidolgozása, esetleg egy-egy újabb poén kerül bele. A másik, ami nagyban formálja a képregényt, az a rajzoló korlátaiban rejlik. Pl. ha nincs éppen vendégművész, és rám maradnak a rajzok, akkor a sztorit úgy kell igazítanom, hogy én nem tudom azt megrajzolni, amit íráskor látok magam előtt, tökéletesen rossz a térlátásom és arányérzékem sincs, szóval úgy próbálom a jeleneteket elmesélni, hogy ezekre minél kevesebb szükség legyen.

− Roli munkáinál szerintem különösen szembetűnő, de ti hogyan látjátok, mennyire hasonlítanak rátok a figuráitok?

− P. R.: Úgy hiszem, hogy az egyén, még ha akarna sem tudna elvonatkoztatni a saját szubjektivitásától. Így mindenki még annál is jobban önmagát írja-rajzolja, mint azt hinné. Nálam ez lehet, hogy még szembetűnőbb, mert – amellett, hogy néha valóban önmagamat is szerepeltetem – lényegében az összes figurám csetlő-botló, az élet kihívásaival küszködő, a világra rácsodálkozó, alapvetően hétköznapi karakter. De ez vélhetően terápiás jellegű…

– V. G.: Akiknek annak idején, a filmben én adtam az arcát és a hangját (bár volt egy olyan ötlet is, hogy ha majd kész, akkor mindenkit átszinkronizálunk úgy, hogy senki se a saját hangján szólaljon meg), azok valamennyire biztosan. Bár, tekintve, hogy mennyire esendő figurákról van szó, remélem, annyira azért nem, hogy fölismerhető legyek. Illetve ott van az is, hogy mindannyian vagy így, vagy úgy, de az én gondolataimnak adnak hangot (Ezt se tessék félreérteni, előfordul hogy pont az ellenkezőjét állítják annak, amit egy-egy dologról gondolok!), az én nézeteimet osztják vagy éppen kritizálják és az én kultúrához való hozzáállásomat és rossz vicceimet közvetítik.

– Van-e új a nap alatt, azaz hogyan hatnak a változások a művészeti ág? Gondolok itt akár a technikai újdonságokra, a változó képregény fogyasztási szokásokra, az új társadalmi jelenségekre, amelyekre reflektálni kell… Roli, a Szeged folyóirat novemberi számában közölt miniképregényed részben ezt a kérdést is feszegeti, így már csak ezért is kíváncsi vagyok rá, hogyan tekintetek ezekre a változásokra szakmai szempontból.

– P. R.: Érthető módon a nagy „digitális bumm” minden médiumot megrengetett, és a képregényt ez talán még inkább érintette. Ha valami letölthető, akkor miért vegyük meg/olvassuk papíron? De természetesen ez a jelenség is lassan kiássa a medrét; a nagy külföldi kiadók már mind alkalmazkodtak ehhez, és szinte bármi elérhető – legális formában – digitálisan is. Ma talán mindezeknél jóval fenyegetőbb a mesterséges intelligencia hihetetlen fejlődése, amivel már szinte bármilyen képzőművészeti stílusban elkészíttethetünk egy-egy képet. De szerintem a komplett MI képregények sincsenek már messze. Ez félelmetes, de nem tudni még, hogy mi lesz belőle. Attól még, hogy én aggódok, a technikai fejlődés nem áll meg. De azért egy picit aggódom…

– V. G.: A kérdés első felével kapcsolatban, azt kell mondjam, nincs. És ezt úgy értem, hogy a magyar képregényes szcénának, különösen a képregények föl- vagy leértékelése területén két nagy fétise van: az egyik, hogy mindenképpen komoly legyen az alkotás, és ez számomra az iskolai irodalmi kánon csökevénye, vagyis, hogy mélység, szenvedés legyen benne, mert ha csak szórakoztatni akar, akkor az nem művészet, az nem kultúra, az minek van?! Egy olyan médiumban, aminek a külföldi neve (comics) is a humoros, szórakoztató mivoltára utal… A másik pedig, hogy eredetit kell alkotni, ami így, elsőre evidensnek is hangzik, de ebbe már a paródia nem fér bele. Ami megint érdekes, hogy az irodalmunk nagyjaitól sem állt távol a paródia, sőt, az egész életünk egy, a XXI. századi Európában emberhez méltónak nevezhető élet groteszk paródiája, mégsem képes a szcéna különbséget tenni Paródia és Koppincs között. És ugyanazok, akik eredetiséget követelnek, nem ismerik föl azt, amikor megkapják. Ellenben, ha megfeszítjük magunkat, és csak olyasmit teszünk egy képregénybe, amit még biztosan nem láttunk és nem hallottunk, és még ennél is biztosabbak vagyunk abban, hogy mi magunk találtuk ki, akkor biztosan akad olyan olvasó, aki rámutat, hogy ez a nyúlása valaminek, amiről nyilván még nem is hallottunk. És különben is, elméletileg az egész kultúra arról szól, hogy a már meglévő dolgokat szűrjük át a saját tudatunkon, és alakítjuk a mi saját világunk számára befogadhatóvá.

– Mi a véleményetek a webtoonokról, a digitális képregényekről? Fogyasztjátok ezt a formátumot, vagy a hagyományos, nyomtatott képregényekhez ragaszkodtok?

– P. R.: Én 99%-ban papíron olvasok képregényt, de azért nem vetem meg a digitális dolgokat sem. A „webtoonozás” tulajdonképpen egy természetes csatorna, amivel ma már bárki azonnal felteheti a munkáit a webre, és onnantól többnyire a természetes szelekció dönt, miből lesz a cserebogár, vagy éppen galapagosi iguana. Azért még mindig azt látom, hogy a legsikeresebb webképregényesekért kapkodnak a kiadók, és így ezek papíron is megjelennek idővel. A kör bezárul.

– V. G.: Amikor elindult a rajongói képregény-magyarítás, akkor még egészen sok képregényt képernyőn olvastam, de már akkor tudtam, hogy ezt nem nekem találták ki. Persze, amikor nincs pénzem nyomdára, akkor én is webcomic-ként teszek közzé egy-egy új X-Embörök anyagot, de ezek olvasottságával még annyira sem vagyok elégedett, mint a papír-alapúakéval.

– Szoktatok képregényben álmodni?

– P. R.: Elég sok rémálmom van, de nem hiszem. Szerintem a képregény leginkább formanyelv, amibe az alkotó ember belepumpálja a vízióit. Igaz, míg régebben a fejemben a sztorik filmesen jelentek meg, később már valóban a gondolkodásom is átállt arra, hogy a képregény keretei között képzeljek el egy történetet. Ez előny és hátrány is. A kényszeres korlátozás nem jó, de ugyanakkor nem árt, ha egy szerző tisztában van vele, hogy pl. egy hang, vagy poén, vagy helyzet nem biztos, hogy működik képregényen. De akár működhet is, csak ügyesen adaptálva.

– V. G.: Végre egy könnyű kérdés, amire nem fogok litániával felelni! Nem.

– Mindketten oszlopos tagjai vagytok az idén 15. életévébe lépő Szegedi Képregényfesztiválnak? Kérlek osszatok meg néhány emléket a kezdetekről!

– P. R.: Én mindig arra panaszkodok, hogy az egészből semmit sem látok, mert a standomnál ülök, és jönnek az emberek vég nélkül. De ez legyen a legnagyobb bajom! Azért nagyon sokszor tartottam előadást, amik szerintem jól sültek el. Egyszer mondjuk amikor a digitális rajztáblát mutattam be, lábon kihordtam egy agyvérzést, amikor észrevettem, hogy a tollat otthon felejtettem. Aztán rájöttem, hogy nem utaztam másik városba, és még sikerült kézhez kapni a tollat is az előadás kezdetéig.

– V. G.: Oké, egy rövid, de vicces sztori ugrott be. Általában amikor az egyikünk otthagyja a standját, hogy megtartson egy előadást, vagy részt vegyen egy kerekasztal-beszélgetésen vagy más programon, aki éppen ráér, beugrik helyette és addig „viszi a boltot”. Az első feszten, 2009-ben, beugrottam Pilcz Roli helyett standolni (akkor éppen annyira működött az alkotócsoport, hogy addig volt kire hagynom az X-Embörök standját), hogy amíg ő elmeséli, hogyan készül a Kalyber Joe, én a már elkészültet eladjam. Természetesen, pont ebben a félórában jött oda egy csapat egy kamerával, hogy „Szia, Roli! Akkor most rajzolj nekünk Kalyber Joe-t, mi meg fölvesszük.” És hát így készült egy videó, amiben egy bal kéz rajzol egy vállalhatatlanul rossz Kalyber Joe-t.

– Mivel készültök az idei fesztiválra?

– P. R.: Sajnos még várat magára a Kalyber Joe teljes kiadása, amivel évek óta fenyegetőzök. De az idei plakát mellett, ahogy te is említetted, készültem két rövid képregénnyel a lapba a feszt apropójából. Az egyik egy kis gonosz fricska egy elképzelt fesztiválról, a másik pedig egy hasonlóan csíntalan agymenés Ferenc József 1883-as szegedi látogatásáról. Örülök, hogy a folyóirat nyitott erre, és bízok benne, hogy senki nem vette rossznéven őket!

– V. G.: Ahogy az elmúlt alkalmakkor is mindig, most is készülök egy ismeretterjesztő előadással képregény és mitológia témakörben, ezúttal a mesterséges személyekről, ahogy a mitológiából elindulva, az irodalmon keresztül a képregényekbe kerültek. Új kiadvánnyal 2018 óta nem sikerült jelentkezni, előbb azért, mert nem volt semmi készen, utóbb meg azért, mert megfizethetetlen lett a nyomda. Most több kész anyag is van, de hogy lesz-e bármelyikből valami, azt még nem tudom.

– Ahogyan valamennyi alkotónak, úgy a képregény-készítőknek sincs feltétlenül kikövezett útja Magyarországon, még annak ellenére sem, hogy legendás képregényalkotókkal büszkélkedhetünk. A nehézségek ellenére mi az, ami számotokra még mindig vonzóvá teszi ezt a médiumot, ami arra ösztönöz, hogy folytassátok a munkát?

– P.R.: Igen, sajnos nem kecsegtet fényes karrierrel a szakma kishazánkban. Már csak amiatt is, hogy kicsi, s így a nagy számok törvénye sem segít. Történelmi okok miatt még mind a forma, mind az idea nagyon kezdetleges. Nincsenek kitaposva az ösvényei, nincsenek nagy múltú képregénykiadók, nem alakult ki kultúrája. Ezt a lemaradást nyögjük évtizedek óta. De természetesen a mai világban már jóval egyszerűbb az egyes alkotóknak nemzetközileg is megtalálniuk a számításukat. Én részemről élvezem az alkotást, mi több, igénylem, és rendkívül fontosnak is tartom. Valahogy megtaláltam egy elfogadható egyensúlyt az alkotás és a munka között. De azt hiszem, örök idealista vagyok, és hiszek abban, hogy egy szeretettel, lelkesedéssel teremtett mű így, vagy úgy megtalálja a befogadóját, és ez az egymásra találás tudja izzítani az alkotó tüzet. A Szegedi Képregényfesztivál egy olyan ritka alkalom, ahol sok ilyen egymásra találás születhet meg.

– V. G.: Szuper a kérdés! A MUNKA folytatására az ösztönöz, hogy már egészen megszoktam, hogy fedél van a fejem fölött, és nem szeretném, ha ez nem így lenne. Viszont itt meg kell jegyezni, hogy a munka, az valami, ami muszáj és utálom, és csak arra jó, hogy elvegye az időmet és az energiámat, és cserébe éppen csak annyi pénzt jelent, hogy nyomdára már biztosan ne jusson. Állítólag jó munka is van, de én még nem találkoztam vele… olyan lehet, mint a Loch Ness-i szörny: aki azt állítja, hogy látta, annak se hisz senki. Viszont a képregény-alkotás az nem munka. Mármint, nyilvánvalóan az, méghozzá nagyon összetett és sokszor fáradságos munka, de az élet rendszerében nem a „munka”, hanem a „szórakozás” kategóriába esik. És éppen ezért folytatom a képregényes munkát (= szórakozást), mert enélkül az igazi, muszáj-munka megnyomorítana vagy megölne. Persze az évek alatt sok minden történt, ami azért megpróbálja ettől is elvenni a kedvet. Egyetlen példa, mert nincs itt szükség a végtelen panaszáradatra: Az utóbbi években borzasztó mértékben megnőtt a „képregény-rajongók” száma és diverzitása (intelligencia, foglalkozás, életkor, nem, akármi szerint is nézzük, egyre többen lettek), csak közben az igazi érdeklődők és a képregény-olvasók fogytak el. Az új rajongók többsége (természetesen, tisztelet a kivételnek) úgy képregény-rajongó, hogy szereti a Marvel-filmeket, és számolatlanul költi a pénzt az ezekhez tartozó merch-termékekre… kivéve azokat, amikben betű is van, mert az valahogy egyre kevésbé vonzó. Meg ott vannak a gyűjtők, akik simán megveszik az eleve 15 000 Ft-os kötet második kiadását is (most már 23 000 Ft, és kb. egy oldalnyi anyag más benne), merthogy legyen ott a polcon, és a piac egyre inkább az ő kiszolgálásukra áll át. Régen a csórók szórakozása volt, fillérekért képregényeket dúrni a dobozokban, majd örömmel elolvasni őket a fürdőszobában. Ma már ezek a nemrég még filléres dolgok is súlyos ezrekbe kerülnek, és olyan képregény-dömping van, aminek annak idején a tizedétől összeomlott a magyar képregény-piac, de közben a magyar szerzői képregénynek nem lett több vásárlója…

– Egy dologban biztos vagyok: rajtatok nem fog múlni. Gáborra reflektálva, sok-sok SZÓRAKOZÁST kívánok nektek a jövőre nézve, és élményekben teli fesztiválozást! Gábor, ha álmodsz egyszer képregényben, mindenképp meséld el!

Megjelent a folyóirat 2023. novemberi számában