Németh Péter Mykola: Madách 200: Az ember tragédiája a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán –

– Az alapító-rendező Hont Ferenc forgatókönyve egy ügyelő- ill.súgópéldány tükrében[1]  

 

„A napi lét emlékké válása, nem ok, hogy
fontosabbá legyen más okon.” S.L. – Másokon!
(NPM A Csend-Élet című versének mottója)

 

„Fülembe cseng még: milliók egy miatt,
E millióknak kell érvényt szereznem,
Szabad államban – másutt nem lehet.
     Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.”
(Ádám mondja az egyiptomi színben)

Egyén és köz? Individualizmus és kollektivizmus? Sors és „Sorstalanság”? Ezek a kérdések évezredek távlatából velünk vannak, ránk maradtak a történelmi múltból megoldatlanul. Ha jól meggondoljuk, akkor a XXI. század első évtizedeiben téblábolva minden ott folytatódik, ahol a korábbi századokban abbamaradt. De mégis, hogyan lehetséges ez? Úgy tetszik, hogy léteznek szinte örökérvénnyel megválaszolhatatlan létkérdések, olyanok, mint például Hubay Miklós (1918–2011) dramaturgiai munkája közben a Tragédiából tematikusan kigyűjtött kérdőmondatok: Miért, miért-e percnyi öntudat, hogy lássuk a nemlét borzalmait?; Mit állsz tátongó mélység lábaimnál?; Megy-é előbbre fajzatom…?; Mi lesz első hőséből a keresztnek?; A nő, méregből s mézből összegyúrva. Mégis miért vonz?; Aztán, mi végre az egész teremtés?

Ez az agyonolvasott és jegyzetelt, kopottasan fakózöldkötésű könyv, amit itt tartok a kezemben, Az ember tragédiája huszonharmadik kiadása Zichy Mihály nyolc grafikájával, és Babits Mihály ma is ér­vé­nyes előszavával, amit a poéta doctus Madách Imre születése századik évé­ben, 1923-ban „megelőlegezett”, még a huszonkettedik kiadáshoz írt[2]. Tanulságos lehet megidéznünk az Előszóból néhány alapértékű gon­dolatot. „A szépség minden koré és avulhatatlan; – írja Babits, majd így folytatja: – a gondolat a századok múzeumi bélyegét viseli még a leg­na­gyob­baknál is. Madáchnál másképp van: itt a tartalom az örök; s az esz­me nem csupán téma és anyag, hanem maga a hímzés, és bű­vö­let. Eb­ben az értelemben azt lehet mondani: Madách költeménye az egyet­len iga­zában filozófiai költemény a világirodalomban. Dante, Goe­the és má­sok verseiben a filozófikum csak eszköz és nem cél; az esz­me csak sze­rény szolgája színeknek, érzéseknek. Madáchnál szí­nek, érzések szol­gálják az Eszmét…”

A kötet, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Társulat gondo­zá­sá­ban, feltételezhetően a harmincas évek elején jelent meg a székes fő­vá­rosban, Budapesten. S ez a példány, amit szegedi barátaimtól aján­dék­ba kaptam, még a múlt században, a grafittal és színes ceruzával be­leírt és agyonfirkált jegyzetek alapján egyértelműen megállapítható, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékokon, az I-es számú ügyelőpéldányok egyi­ke, amely az 1935. július 26–27-én bemutatott, Hont Ferenc ren­dez­te Tragédia előadásának forgatókönyve alapján készülhetett, pon­to­sabban lett kipreparálva, s ami, egy Ligeti Aladár nevezetű színpadi fel­ügyelőnek szolgált súgópéldányául.

De most, mielőtt fellapoznánk és elemezném ezt a különösen egye­di Tragédia példányt, engedtessék meg, hogy egy kis kitérőt tehessek az idős Hont Ferenccel történt megismerkedésünkre, rövid, ám köl­csö­nös szimpátián alapuló kapcsolatunkra, ami némiképp érzelmileg meg­alapozza előadásomat, illetve annak jelen esszé-változatát.

A drámapedagógia kezdeti, reményteljes, szépbe szőtt időszakában a XX. századi színjátszás élő legendájával, az akkor már a hetvenkedve gör­be­bo­tozgató, hazafelé igyekvő, kissé hajlott hátú, apró kis madárcsontú emberrel, Hont Feri bácsival, a Kossuth-díjas rendező-esztétával a Budai Ta­ní­tó­kép­ző Főiskola TANOPTIKUM  nevezetű színkörében ismerked­het­tem meg. Hont Iván, a fia, közművelődést oktató tanárom volt a kép­zőn. S akkoriban merész vállalkozásba fogott, mégpedig abba, hogy az 1977/78-as évfolyam nem éppen színpadra termett első éves hall­ga­tó­ival, velünk, saját dramaturgiája alapján, színre vitte Vitányi Iván: A ci­vilizáció és kultúra paradigmái, azok alapfogalmainak harca című esz­mélődését. Az egyfelvonásos meglehetősen didaktikusra sikerült, mert már maga a felvetés is az volt. És mert abból a megállapításból in­dult ki, hogy a korabeli nemzeti kultúra nem technikai, de még „csak” nem is művelődéspolitikai ok és okozati összefüggések követ­kez­tében vesz­tett a mindennapi szerepéből, hanem az ethosza azért zsu­gorodott egyre érzékelhetőbben összébb, mert a változások fennen hirdetői, az „él­csapat” képviselői, egyre erkölcstelenebbekké váltak, mintha ma­guk is elaléltak volna a létromlásban, belenyugodva a katarzis hiá­nyá­ba. Márpedig katarzis nélkül olyan fogalmakkal, mint Szépség, Jóság, Igaz­ság, Isten, Hit és Reménység etc., nem sokat lehetett tenni a meg­ú­ju­lásért. A távlatos jövőre nézve az újjászületésért meg, szinte semmit. Ezért hát az örökemlékű, klasszikus fogalmainknak sürgetően új ide­á­kat kell követniük, hirdették akkoriban sokan. Ez persze lehetetlen vál­lalkozásnak tűnt, főként számomra volt az, mert hát fehér ornátusban, pú­deres hajkoronával és deres szakállal, mint aki a világ dolgaiba már ide­jekorán beleőszült, kellett alakítanom rendezői utasításra a rám osz­tott Atyaúristen szerepét. És, ahogy a főpróbán fellibbent a Ta­ní­tó­kép­ző vörös bársonyfüggönye, és én meg ott álltam a színpad kellős kö­ze­pén remegő, venyige lábakkal, egy magaslati emelvényen. Majd ég­zen­gésre, földindulásra, fényjátékos villámlásra, füstfelhőben, mint aki a fellegekből érkezik, lassú léptekkel leereszkedtem a nézőtérre, ahol szerepük szerint a színjátszó társaim foglaltak helyet, a kép vitat­ha­tatlanul teátrális volt. Ám, ahogy „padlót fogtam”, az első sor szélén ülő Hont Feri bácsi „Állj!”-t kiáltott, s azt mondta agyondohányzott, fá­tyolos hangján, szelíden: „Ez így fiacskám, a Tragédiában se állná meg a helyét.” Hogy mire gondolhatott, azóta is csak találgatom, mert ak­kor zavaromban nagy hirtelen nem tudtam megfejteni, hogy az in­te­lem kinek is szólt és mire is vonatkozott valójában, de utólag azt hi­szem, Iván fiának szánta figyelmeztetését. Valószínűleg arról beszélt, hogy „A napi lét em­lékké válása, nem ok, hogy fontosabbá legyen más okon.” Másokon! De mit is érthetett Ő ez alatt? Talán azt, hogy az Atyaúristent eddig még soha senki nem láthatta a maga valójában, itt, ezen az árnyék­vi­lá­gon. Ezért hát, értelmezhetetlennek tetszett számára, hogy miért pont az ő Iván fia kívánja úgy láttatni a teremtő Istent, ahogy?… Olyan nyer­sen, olyan valótlanul akkor, amikor a Tragédiában például a ke­ret­színeken kívül, a tizenegy álomszín során egyszer sem jelenik meg az Úr. Ezt a nagyon lényeges felismerést, meglátást a maga fon­tos­sá­gá­ban Hubay Miklós erősítette meg bennem dramaturgiájával. Igen, a bűnbeesést követően, mintha megszűnt volna létezni az Isten. Rej­tőz­kö­dő Mindenható lett belőle, akiről Nietzsche (1844–1900), Madách kortársa, azt állította, hogy az „Isten halott: ám az ember természete már csak olyan, hogy talán még évezredekig lesznek barlangok, ame­lyek­ben megmutatják az Isten árnyékát. – És nekünk […] még az árnyékát is le kell győznünk!” Ezt a korszakos megállapítást, ami cezúrát je­len­tett Platón ideatanával szemben az emberiség történelmében, fel­té­te­lez­hetően Hont Ferenc is elfogadta, és osztotta is a filozófussal.

Az ügyelőpéldány a széljegyzetekből, a színpadi képekre, a vilá­gí­tás­ra, a háttérvetítésre vonatkozó instrukciókból, a rajzokból és jelzé­sek­ből, a kihúzott szövegekből, fejezetekből, a két kihagyott keretszínből ki­indulva valószínűsíthető, hogy az Hont Ferenc rendezői példánya alap­ján, annak másolataként készülhetett. Ezért külön is tanulságos lehet itt és most, néhány szót ejtenünk a szegedi születésű Hont Ferenc élet­út­járól (1907–1979), aki színházrendezői pályáját a Tisza partján, szü­lő­városában Szegeden kezdte. Budapesten mestere volt Gál Gyula, a szí­niakadémia tanára, majd Firmin Gémier mellett volt magántanuló Pá­rizsban. Hazatérésekor Hont az Új Színház rendezője lett, majd 1930-tól, nem éppen könnyű társadalmi helyzetben, a két világháború közötti időkben a Magyar Színház rendezőjeként: „elszántan tolta” Thália echós szekerét. A korabeli művészeti folyóiratokban, napilapokban, 1937–1943 között a Független Színpad című lap szerkesztőjeként harcosan ki­állt a modern európai színjátszásért. Nem véletlen ugyanakkor az sem, hogy a szegedi illetőségű költő, Juhász Gyula, 1926-ban megálmodott fel­vetése nyomán, hiszen Hont Ferenc is költőnek készült, így az 1930-as évek elején az egyik eszmei szerzője, elindítója lett Szegeden a Sza­badtéri Játékoknak. A Dóm térre megterveztetett, majd felállíttatott egy 2500 ülő- és 2000 állóhelyet magában foglaló nézőteret. Innen szá­mítható a nyári Szabadtéri Játékok tényleges kezdete, megszületése.

Így Madách Az ember tragédiája drámai költeményének bemutatója 1933. augusztus 26-án, Hont Ferenc rendezésében valósult meg a sza­bad­térin, ami akkor egy korszakos, Magyarországon egyedülálló szín­há­zi vállalkozásnak számított. Sikeréhez hozzájárult egy 300 fős sta­tisz­téria, a tánckar, honvédzenekar és a kórus, továbbá az újszerű ve­tí­tett színpadképek folyama, valamint a Dóm orgonája is. Ennek a stáb­nak volt tagja Ligeti Aladár, az ún. súgópéldány tulajdonosa. Ám, hogy ki volt  Ő,  azt egyelőre nem lehetett személyére vonatkoztatva kideríteni. De különben is, bennünket most a XXVI. Madách Szimpóziumon, szín­háztörténeti összefüggésekben inkább az érdekel, hogy mi történt az 1935-ös színházi évadban, tekintettel arra is, hogy a vizsgált ügyelő­pél­dány a beírásokból rekonstruálhatóan, ebből az évből származik. Az 1935-ös év repertoárja a nyárban a következőképp alakult, színen volt a Parasztbecsület, a Cremonai hegedűs, a Glaucus, és persze nem elő­ször Az ember tragédiája, hiszen Madách drámai költeménye nyitja meg legtöbbször Szegeden a Szabadtéri Játékokat.

Ez szám szerint azt je­lenti, érdemes áttekinteni, hogy tizenhat nyáron át, hatvanegy elő­a­dás­ban szerepelt műsoron a Dóm téren a Tragédia. A Tisza-parti nyári já­tékok hőskorszakában 1933–1939 között évente láthatta a nagyér­de­mű a remekművet. De a folyamat sajnos a II. világháborúval meg­sza­kadt, és húsz éves kényszerszünet következett. Ennek a két évtizednek ok és okozati összefüggéseivel a későbbiekben talán érdemes lesz még foglalkozni.

Most ugorjuk át ezt a röpke időszakot, és kezdjük a ’60-as éveknél, ami­kor hatszor, majd a ’70-es években nyolcszor, a 80-as években már csak egy-egy évadra tért vissza Madách Imre szelleme Az ember tragédiájával Sze­gedre.

Az ezredfordulón 2000-ben, majd 2011-ben láthattuk ismét a Tra­gé­diát a szegedi Dóm téren. A legutóbbit Vidnyánszky Attila, a Nem­ze­ti Színház jelenlegi igazgató-főrendezője rendezésében. Így, akkor ér­demes egy pillanatra fel- és megidézni a korábbi Tragédia-rendezők ne­vét is. Elsőként a már említett Hont Ferencet, majd Major Tamást, az­után Vámos Lászlót, valamint Szinetár Miklóst, és a rendezők által vá­lasztott, főszerepeket játszó színészek nevét is jó, ha megidézzük, mert nem csupán a rendezők eltérő felfogása, forgatókönyve, értel­me­zé­sei, de a színészek játéka által is más és más lett értelemszerűen a drá­ma­köl­temény. Így például az Úr + Ádám + Éva + Lucifer alakjában je­len­lévő színészek: Lehotay Árpád, Tőkés Anna, Básti Lajos, Besenyei Ferenc, Rutkai Éva, Gábor Miklós, Sinkovits Imre, Hegedűs D. Géza, Bán­sági Ildikó nevét kívánatos megemlítenünk, akik emlékezetesen ala­kították szerepüket. Ha végignézünk ezen a névsoron, akkor könnyen belátható, hogy a XX. század színészeinek színe-java szerepet kapott Sze­geden a Tragédiában, ami a rendezői koncepciókon túl, a szerep­osz­tásokat is dicséri.

Visszatérve az ügyelő példány elemzéséhez, első olvasatra az a leg­szem­betűnőbb tartalmi jegy, hogy nemcsak erősen meghúzták kék ce­ru­zával a madáchi szöveget, de két teljes keretszínt ki is hagytak az ere­deti műből.

Így, mindösszesen tizenhárom színnel játszották a ti­zen­öt részes Tragédiát Hont Ferenc rendezésében. Külön elemzés tár­gyát képezheti, hogy miért pont a X. színt, vagyis a második prágai je­le­netet, és a XIII. színt, az űr jelenetet hagyta ki feltehetően egyéni meg­látásai alapján a rendező? Terjedelmi, vagy szubjektív okokból, avagy a kor szelleme diktálta így? Ne felejtsük el, hogy a két világháború kö­zöt­ti időket éli ekkor épp Európa, az ország, mikor is a század eleji avantgárd ha­tások a modern európai színházi törekvésekben is megszakadnak.

Mégis, mi indokolhatta a dramaturgiai döntést, a két prágai jelenet egyi­kének kihagyását? Feltehetően a VIII. és a X. szín között vonható pár­huzam. Ádám, mint Kepler János (1571–1630), mint minden idők egyik legzseniálisabb asztronómusa (csillagász, fizikus, matematikus) van jelen mindkét színben. Kepler alakját, aki rövid ideig élt a Magyar Ki­rályságban is, talán nem véletlenül szerepelteti Madách a Tragé­di­á­ban két színben is. Kepler Mysterium cosmographicum” című alap­mű­vében 1596 táján azt írja, hogy „Három dolgot kutattam főképpen: a bolygópályák számát, nagyságát és mozgását. Arra, hogy ehhez hoz­zá­kezdeni merészeljek, a nyugvásban lévő dolgoknak, a Napnak, az ál­lócsillagoknak és a közbeeső térnek, Istennek az Atyával és a Szent­lé­lekkel való szép harmóniája bírt rá.” Így például Kepler „kiszámí­tot­ta” a világ teremtésének időpontját. Ezt Kr. e. 4977. április 27-e va­sár­nap­jára tette. Megpróbálta megállapítani a világ végének a napját is, de nem tudott az égitestek mozgásában egy olyan belső ok és okozati össze­függést találni, aminek következtében ez a mozgás valamikor is tör­vényszerűen megszűnne.

A X. jelenetben azt látni, hogy a tudós lutheránus csillagász gond­ter­helten, lehajtott fővel ül asztalánál, láthatóan kétségek között, mi­köz­ben Lucifer, mint famulus mellette áll és bratyizik vele, a vállára üt, s azt mondja, idézem:

Lucifer
       Ezúttal a nyakazás elmarad.
Ádám
       Oh, hol vagyok, hol vannak álmaim?
Lucifer
      Elszálltak a mámorral, mesterem.
Ádám
     E hitvány korban, megvénült kebelnek
     Csak a mámor teremt-e hát nagyot?

Ez a párbeszéd ma kritikusan aktuális, annyira az, hogy kihagy­ha­tat­lannak tűnik a Tragédia egészéből, mert a világ abszurditása, azóta is csak nőttön-nő. S a rohamosan felpörgetett időben, a mámorosság pil­lanatnyi élménye egyre inkább elhatalmasodik az emberi elmén, mert bűnbe esésével elvesztette az abszolútumhoz való természetes vi­szo­nyát. Ezzel a „Minden Egész”, az egységes ősbizalom darabokra tört. A bűnbeesés következményeképp a bizalom helyébe, nem csupán az elbizonytalanodás, a bizalmatlanság lépett, hanem az eltorzult is­ten­kép által a félelem is. S ami a félelmet még inkább fokozta, az nem más, mint az Isten–Ember közötti egykoron harmonikusan létező élő kap­csolatrendszer eltorzulása, megbomlása. Ez mindenekelőtt abból adó­dott, hogy időközben megváltozott az Ember Istenről alkotott ké­pe. A paradicsomból való kiűzetés következménye volt az is, hogy a bű­nös emberpárnak, Ádámnak és Évának az Istenképe eltorzult, mert az ember féltékennyé vált Istenére. A Kísértő, úgy tüntette fel a Te­rem­tőistent, mint aki a tudásnak, a személyes szabadságnak a legfőbb gát­ja, ellenlábasa. Ádám bűnének figyelembe vétele nélkül, valójában minden emberire vonatkozó megállapítás téves, jól tudta ezt Madách Im­re is. De a harmadik évezredre már-már odajutottunk, hogy első­sor­ban az olyan filozófiai iskolák erősödtek meg, mint például az agnosz­ti­cizmus, vagy épp a materializmus, amelyek már eleve az eredendő bűnt sem fogadják el, úgyszólván semmisnek tekintik. S így termé­sze­te­sen nem tartják lényegesnek a bűnbánatot sem, az Ember és Isten vi­szo­nyának rendezését.       

A XIII. Szín, vagyis az űr-jelenet is kimaradt teljes egészében Hont Ferenc forgatókönyvéből. Pedig ha valahol, valamikor lehet re­mény a vi­lág hiátusainak a rendezésére, az feltételezhetően a kozmikus egész­ben történhet majd meg egyszer. Ez a keretszín eredetileg fél­ho­mállyal kez­dődik, és miközben a Naphoz közelítve világosságot remélünk, a kép lassanként vaksötétté válik. Ádám mint megviselt öregember, Lu­ci­ferrel, a kortalan fényt-hozóval a csillagközi poros úton, a súlyta­lan­ság állapotában egymás mellett fénysebességgel repülnek és beszél­get­nek, elhagyva talán a hangsebességet is. Idézem őket:

Ádám
      Őrjöngő röptünk mond, hová vezet?
Lucifer
     Hát nem vágytál-e menten a salaktól
     Magasb körökbe, honnan, ha jól
     Értettelek rokon beszédét hallottad?
Ádám
     Az igaz, de ilyen ridegnek
     Nem képzeltem feléjük utamat.

Földünk egy szeletét látni távolból a háttérben, ahogy Madách írja, egy­re zsugorodva, kisebbedve, míg apró csillagként vegyül a többi égi­test közé. Igen, ez a kép is arra vall, hogy egykoron – Mikor? Azt persze nem tudni! – kozmikus lény lehetett az ember, a csillagok között köz­lekedett és együtt lüktetett azokkal. Ennek a tudati állapotnak a vissza­állítása, ismételt létre mentése napjainkra talán fontosabb, mint va­laha. Persze, a rendezői elképzelés szempontjából tudni való az is, hogy majd három évtizednek kellett még eltelnie a Tragédia szegedi be­mutatóját követően, hogy az első V-2-es folyékony hajtású rakéta 1943-ban kijusson a világűrbe: erről nyilvánvaló, hogy Hont Ferenc is a későbbiekben értesült. A korábbi űrbéli tapasztalatok hiányában úgy gon­dolhatta, hogy ez a fantasztikus űr-jelenet nyugodtan kihagyható az elő­adásból. Különben is csak tizennyolc évvel később, 1961. április 12-én, a kazahsztáni Bajkonur űrrepülőteréről, a Vosztok–1 űrha­jó­já­nak a fedélzetén juthatott egyszeri, 180 perces földkörüli pályára az el­ső emberi lény, Jurij Gagarin (1934–1968) személyében. Ez a tény fel­te­hetően, megváltoztathatta volna a színházrendezői koncepciót is, hi­szen így valóságosan megteremtődött a Madách által előre vetített űrutazás hosszabb távú emberi lehetősége. Az alábbi idézet is erre enged kö­vetkeztetni.

Ádám
     Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör.
A föld szellemének a szava
     Ádám, Ádám, a végső perc közelg:
     Térj vissza, a földön naggyá lehetsz
     Míg, hogyha a mindenség gyűrűjéből
     Léted kitéped, el nem tűri Isten,
     Hogy megközelítsd őt – s elront kicsinyül –
Ádám
     Úgy is nem ront-e majd el a halál? –

Ég és Föld között a lét és nem lét kérdéséről eszmélődni repülés köz­ben, talán természetes is, hiszen, arra az elkerülhetetlen végre előbb vagy utóbb mindenkinek fel kell készülnie. Mégis, mi legyen a Pla­né­tánk jövője, ahol sorsunk szerint a Teremtőisten szabta úton végig kell ha­ladnia mindenkinek. S a „Trapéz és korlát”-on a születéstől a ha­lá­lig, az életünket „kötelező gyakorlatként” be kell tudnunk „mutatni”, meg kell tudnunk valósítani. Ha Isten nem képes választ adni Ádám élet­re szóló kérdéseire, akkor valóban nincsen értelme a földi létnek, eleve már a teremtésnek se sok. Mégis, ennek ellenére „Szegény Ádám, – olvashatjuk Hubaynál – ő fogja majd kiizzadni és kiverekedni, kor­szak­ról korszakra, a teremtés művének értelmét.” A magányos Ádám. De magányos maga a Mindenható is. Most válik rejtőzködő Istenné. Nem is fogjuk Őt többé látni a történelem folyamán. Beteljesedett Is­ten büntetése. Ez a kifejezés színére és visszájára is forgatható. (A bün­tetést elszenvedő Istent is jelenti, és a minket büntetőt is.) Így is, úgy is megvan az értelme Az ember tragédiájában. Figyeljük csak mi­lyen szöveget ad Madách Ádám szájába:

Érzem Isten, amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is.

Ez a világba való kivetettségünk, teljes elmagányosodásunk kulcs­mondata. Hubay Miklósnál a továbbiakban azt olvasni, hogy „Nem csak Is­ten bünteti Ádámot, kiűzetvén őt a Paradicsomból – Ádám is bünteti Istent. Mond­hatni egymást taszítják a magányba”. A legfontosabb létkérdés te­hát a harmadik évezredre is ugyanaz maradt, amire Hamvas Béla már a 20. század legelején rákérdezett, valójában arra, hogy a keresz­tény alapállás a világban visszaállítható-e még? Van-e remény arra, hogy rendeződjön Isten és Ember viszonya? S ha igen, akkor „Vissza-Sej­tesíthető”-e még az áhított, aranykori teljességre hangolt mennyei állapot, ami egykoron minden bizonnyal létezhetett, mert a tudatunk mé­lyén markáns emléknyomok vannak róla. S a bűnbeesésünket követően „VisszaHáramoltatható”-e még az a paradicsomi harmónia, az ere­den­dő emberi, makulátlan erkölcsi tisztaság, ártatlanság, ami egykoron a tá­voli felmenőink tulajdonságai közé tartozhatott? Meg kell vallani, ahogy így körülnézek a világban és magunk között, pillanatnyilag kevés esélyt látok rá. Mert gondoljuk csak meg, hogy a keresztény Európa gon­dolata miért és hogyan is maradhatott ki az európai pream­bu­lum­­ból? De egyáltalán kinek, kiknek állhatott az érdekében, hogy kima­rad­jon? Hiszen az nem lehet csupán vallásosság kérdése, sokkal in­kább a kultúráé, a hellén-latin-judeo-keresztény kultúráé mindenekelőtt, ami­be mindahányan, mi magunk is beleszülettünk.

Abban az Európában pedig, a történelmi, avagy történelmietlen va­lóságban, amelyben élni kényszerültünk a két világháborútól terhelt XX. században, a megsemmisült, eltékozolt hitbéli meggyőződésünkre és reménységünkre, az emberi bizalom visszaállítására sohasem volt még úgy és annyira szükségünk, mint éppen napjainkban. Gondolom, ezt valahányan, akik együtt léleg(k)zünk most Térben és Időben, vala­hogy csak-csak érzékeljük, átérezzük. Engem továbbra is a végkifejlet, a végső dolgok érdekelnek igazán. Honnan az a por, amelyből vé­tet­tünk, s amelybe halálunkkal a testünk visszatér az Egybe, az Egészbe? De egyáltalán, hon­nan való az anyag, az anyagi világ? Legfőképp mégis az életre szó­ló madáchi kérdés érdekel, amit Lucifertől hallhatunk, már ez első szín­ben: „Aztán mi végre az egész teremtés?”

Töprengéseimet a későbbiekben az ügyelő- és súgópéldány számomra olykor érthetetlenül, ám alaposan meghúzott keretszíneinek, fejeze­te­i­nek, szövegeinek tartalmi elemzésével kívánom folytatni, hogy vá­laszt kaphassunk Babits Mihály megállapításaira, olyan kérdéseire, mi­szerint „sehol egy felesleges szó – a Tragédiában – sehol egy, a szük­ségesnél jobban és maga kedvéért egyénített jelenet; […] beállítása min­denütt felségesen racionalisztikus. Ennek dacára Madách műve még­sem száraz bölcselgő költemény, s hatása nem a hideg tanítás hatása, ha­nem a meleg életé.  Hogyan lehetséges ez? Ebben áll – ismétli Babits vá­laszként – a speciális Madách-probléma: az eszmei tartalom prob­lé­má­ja. És mi a megoldás?

Az, hogy itt az eszmei tartalom maga csupán forma. Más filo­zo­fi­kus költeményekben színeken és életeken át csillognak az eszmék. Ma­dáchnál az eszméken ég keresztül az élet, a líra: az eszme jégszekrény, mely­be fájó, forró szívét rejti…

A gondolat kristályán át tüzet érzünk: s olykor a kristály maga olvadni kezd…”

Hihetetlen, s ezt már én teszem hozzá, hogy Az ember tragédiáját csak úgy meglehessen húznia bárkinek, bármikor, hiszen az valóban „fi­lozófia, mert kritika, felül a század hangulatain; de hogy tud ez egy­út­tal költészet is lenni? Hiszen a költészet féltékeny úrnő, s nem tűri az egyúttalt. S a költészetben a forma a lényeg…” Mégis, ennek az együtt­állásnak varázslatos esszenciáját kell újra és ismét meg­bontania an­nak, aki színpadra szánja a Tragédiát.

Az értekezés írója köszönetet mond a Szegeden élő Szabó András művész-tanár barátjának és feleségének, Madar Márta tanárnőnek, akik a város „ócskapiacán” még a múlt században, hetedik érzékkel megvásárolták, majd odaajándékozták az itt elemzett drámakötetet. Ezzel az utókor számára átmentették azt jobb időkre. Hálás köszönet érte!

Megjelent a folyóirat 2023. novemberi számában

Jegyzetek

[1] Átirat a Madách Irodalmi Társaság XXVI. Madách Szimpóziumán, 2018. szeptember 21-én, a Nógrád vármegyei Érsekvadkerten elhangzott előadás alapján.

[2] Madách Imre: Az ember tragédiája. Drámai költemény Zichy Mihály rajzaival, Babits Mihály előszavával, 23. kiadás, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R. Társulat kiadása