Kiss Ernő: A szent forradalmár

2024-02-152024-02-21 Bene Zoltán 1956, Fekete Pál, Kiss Ernő

95 éve született Fekete Pál (1928–2022) író, történész, tanár, forradalmár, Békés Megye 1956-os Forradalmi Bizottságának elnöke

Miként lehet egy történelmi személyiség életrajzát megírni? Aki szent ember volt, bár református vallása szerint nem voltak és nincsenek szentek. Hogy rendkívüli személyiség volt, épp 60 éve tudom: akkor ismertem meg. Hogy zseniális pedagógus volt, azt 58 éve tudtam meg, amikor fél évig csak ő tanított engem. S mindössze 33 éve döbbentem rá, hogy forradalmár volt, hiszen az eltorzítva letagadott és eltitkolt 1956-os forradalomban betöltött igen nagy jelentőségű szerepét 1990-ig titkolnia kellett. Szent ember mivolta pedig 27 éve tudatosulhatott bennem, amikor megismertem teljes életét, hallgathattam előadásait, olvashattam mívesen megírt, igazszavú könyveit, melyeket nap mint nap bibliaként forgatok. Fekete Pál életrajzát írva nincs is más kötelességem, mint követni sorait, életének evangéliumát, Kölcsey verssorával intve e sorok olvasóit: „Itt az írás, olvassátok, érett ésszel, józanon…”[1] Az igazságot csak az Ő könyvein keresztül tudhatjátok meg.

Fekete Pál István bátyjával és Ilona nővérével 1933-ban (a kép jobb oldalán)

Születéséről egyik szép novellájában írt: „A Bodrog-parti Athénban, Sárospatak külvárosában születtem egy szegényes vályogházban. (…). Drága anyám harmadik gyerekként velem ajándékozta meg apámat, ezt a testileg, lelkileg vaskemény embert. Apám többször beszélt születésem napjáról. Tőle tudtam meg, hogy 1928. június 19-ének hajnalán egy szerdai napon hasított először tüdőmbe az éles hegyi levegő.” E napon különleges természeti jelenségek követték egymást, melyekről szintén édesapja, Fekete István mesélt: „Sütött a nap, de nem volt kánikula. A levegő valósággal simogatott. Ember, állat, de még a mozdulatlan fák és virágok is jobban érezték magukat, mint máskor. Talán ők is érezték, csodálatos dolog élni ezen a világon.

Szüleivel és testvéreivel 1944-ben. Ülnek (balról jobbra): édesanyja, Kozma Ilona, öccse, László, édesapja, Fekete István, állnak: Fekete Pál, nővére, Ilona, bátyja, István

Így ment ez egészen délig. Dél felé azonban Tokaj felől sötétülni kezdett az ég. Akkora felhők tornyosultak, hogy szinte lerogytak a földre. A föld pedig mintha félelmében megdermedt volna, hallgatott. Még a falevelek sem mozdultak. A sötétség hömpölyögve egyre közelebb jött. Percek alatt eltűntek a búzatáblák, a fák, a bokrok, a házak. (…) Már szinte pár lépésre volt a sötét áradat, amikor egy kékeslila villám túlvilági fényt borított mindenre. Ezt követte egy olyan dörrenés, hogy megremegett lábam alatt a föld. Ömlött az eső, süvítő széllel ormótlan jégdarabok hulltak, amelyek darabokra törték a háztetők cserepeit. A fák kettétörtek, a búzatáblák, mintha lehengerelték volna, a földön feküdtek. A kukoricák éppen akkor csőztek, semmi nem maradt belőlük. Aztán jött az este, mintha semmi sem történt volna, kék tengerré vált a kitisztult ég, s a nap vörös fénnyel lebukott a hegyek mögött. (…) Azóta sokat gondoltam erre a napra. Azon is töprengtem, hogy változhatott az a gyönyörűséges délelőtt ilyen katasztrofális és borzalmas délutánná. (…) Ésszel meg sem próbáltam felfogni, miért éppen egy keskeny csíkban, éppen felettünk zúgott el ez a félelmetes jelenség, holott tőlünk se jobbra, se balra nem történt semmi, épségben maradt minden.

Nagyanyád, idős Fekete Istvánné, született Mátyás Mária (…) mindent a csillagok járásával magyarázott. Állította, hogy a csillagok állása már a születésnapján megmondja, kire milyen sors vár ezen a világon. (…) És én hajlok arra, hogy a mama igazat mondott. (…) A csillagok most neked üzentek. Lesz egy pár boldog évek, aztán kettétörik az életed. Hosszú éveken, ha nem évtizedeken át nyomorúság lesz az életed, de az Isten megtart, nem hagy el. Elveszi az ifjúságodat, de öregségedre megvigasztal, meg is békít.”[2]

Átgondolva Fekete Pál tanár úr életét, hátborzongató, mennyire pontosan vált valósággá ez a jelenség, ez a jövendölés, melyet édesapja az ötvenes évek elején mondott el neki, s amelyet az ezredforduló után, több mint ötven évvel később rögzített emlékei alapján, hihetetlenül pontosan.

Patak, szülei, családja egész életét meghatározta. Apja, Fekete István, ez a székely származású, rendkívül bölcs ember mindössze hat elemit végzett, de négy idegen nyelven tudott írni, olvasni, beszélni, szinte az egész világot bejárta, kenyerét asztalosként és fafaragóként kereste. Bölcsességéről sokat tudhatunk meg abból a novellából, melyből a fenti idézet származik. Édesanyja, Kozma Ilona óriási szeretettel nevelte őt és testvéreit, erről még a hatvanas években beszélt a jelen sorok írójának. Nagyon nagy öröm és büszkeség volt számára, hogy a hírneves Sárospataki Református Líceum és Főiskola diákja lehetett: „Történelem iránti rajongásomat a Sárospataki Református Főiskolából hoztam, amely évszázadokon keresztül Észak–Magyarország és a Tiszántúl szellemi fellegvára volt. Mivel szüleim szegények voltak, nem taníthattak. A szerencse azonban mellém állt, és a híres iskola tanítványai közé fogadott. (…) Az elemi iskolákban a tanítók az öreg diákok figyelmébe ajánlották a tehetséges, de szegény gyerekeket. (…) Így lettem »mendurka«, ingyenes kisdiák az ősi boltívek alatt. (…) Kimondhatatlanul boldog voltam és a szegény gyerekek vasszorgalmával tanultam, nehogy kiessek az alma mater karjaiból. Az iskolában különös szellem uralkodott, amely a tudós tanárokból áradt felénk. Naponta elhangzott, hogy krisztusi pályára készülünk, tövises az út, amelyen majd járnunk kell.”[3]

Tanulóévei nem voltak zavartalanok: kitört a II. világháború. Édesapja már az I. világháború után hadifogoly volt, a második után pedig „málenkij robotra” hurcolták. Ez többszörös gyötrelem volt a családnak: mindenekelőtt nagy szenvedés az apának, hiszen súlyos betegen tért haza. A „málenkij robot” önmagában is szörnyű igazságtalanság volt: a „felszabadító” szovjet hadsereg teljesen törvénytelen módon hurcolt el ártatlan magyar állampolgárokat borzalmas rabszolgamunkákra, sokszor évekre, ráadásul a magyar kormány beleegyezésével. Azonban Fekete Istvánnak még nehezebb volt a helyzete, mert amikor kiderült, hogy folyékonyan beszél oroszul, kinyomozták, hogy hadifogoly korában – természetesen korántsem önkéntesen – beállt a Vörös Hadseregbe, ahonnan viszont rövidesen megszökött, látva a polgárháború irgalmatlan arcait; így „kis munkája” során a legkeményebb helyekre vitték.[4]

1945 után alaposan megváltoztatták a sárospataki főiskolát is (Fekete Pál megfogalmazása szerint: „feje tetejére állt minden”, azaz erősen negatívan szervezték át az intézményt), de ahol még a nagyszerű tradíciók idején többek között megtanult orgonálni, később – az átszervezés után a könyvkötészetet is kitanulta. Univerzális személyiséggé vált már gyermek- és ifjúkorában: igen széleskörű műveltséggel, nyelvtudással rendelkezett és ezermester lett. Tanítói oklevele átvétele után Cseszneken tanított osztatlan iskolában, emellett előadásokat tartott Veszprémben, majd behívták katonának (ez akkoriban három év szolgálatot jelentett). Először repülőgépszerelő lett, méghozzá igen ügyeskezű, de felettesei megtudták apja említett „málenkij robotos” éveit, emiatt megbízhatatlannak találták, s ekkor a jugoszláv határra irányították, egy határbiztosító alakulat géppuskás századához. Ez már a „Tito láncos kutya”[5] korszak volt, rengeteg határincidenssel, melynek során Fekete Pál saját aknamezőjük egyik botló aknájába futott bele, mely közvetlenül mellette robbant, s így ő súlyosan megsebesült, Szegedre került az akkori Honvéd Kórházba (később: II. kórház, ma: a Szegedi Tudományegyetem egyik klinikája). Ekkor ismerkedett meg azzal a várossal, mely közel hatvan évig volt először kegyetlen, majd közömbös otthona, itt élt feleségével, családjával. Szerencsére gyógyulása után nem kellett visszamennie a jugoszláv határ poklába: emberséges ezredparancsnoka lehetővé tette, hogy tanuljon; szolgálati ideje alatt orosz nyelv és irodalom szakos, kitüntetéses tanári diplomát szerzett a Szegedi Pedagógiai Főiskolán[6]. Azonban más is történt ekkor: romantikus körülmények között megismerkedett élete szerelmével, nagyszerű élete párjával, B. Kovács Ágnes (1935. május 4 –) tanárnővel[7], akivel 1953. december 24-én össze is házasodtak.

Diplomája átvétele után Békéscsabán kezdett tanítani, ahol tagja lett a Csabai Természettudományi Ismeretterjesztő Társulatnak, s rövidesen Békés megye legnépszerűbb előadója lett, történelmi előadásait sokszor 500-600 fős közönség is hallgatta. Ide kívánkozik két fontos vallomása: „Szegény gyerekként nőttem fel, nem volt hát nehéz megtalálni az utat a szegény emberek szívéhez. Volt belőlük bőven! Több talán, mint bármikor a magyar történelem során. Éreztem, hogy közéjük tartozom és ők is megérezték, hogy az ő gyermekük, az ő fiuk vagyok. Azt is tudták, kevés örömünk, sok bánatunk közös, egy a sorsunk. Elmondták megaláztatásaikat, bajaikat. Felpanaszolták a rájuk szakadt új világ terheit, a nem sok jóval kecsegtető jövő kilátástalanságait. (…) Sárospatakon morális szinten is feltöltötték az embereket. Belénk oltották a republikánus erkölcs lényegét, miszerint tudásod, tehetséged, erőd, s mindaz, ami érték benned van, nem a tiéd, csak neked adatott. Arra való, hogy velük másokat szolgálj, másokat segíts. Nem a hatalom szolgája vagy, hanem embertársaidé. Ezt tenned kell, mert erre készültél, ez a hivatásod.”[8] E belső meggyőződés, a szegény emberek bajainak átérzése, s a korszak embertelensége inspirálta arra, hogy amikor elérkezett 1956 dicsőséges októbere, s közfelkiáltással őt jelölték a Békés Megyei Forradalmi Bizottság élére, vállalta e megbízatást, mely több ízben is csaknem az életébe került, majd elképesztően küzdelmes, nehéz életet jelentett neki: ekkor vált Szent Forradalmárrá.

Ötödikes osztályával Békéscsabán, 1952-ben

Szinte percek alatt kellett magasszintű, felelős vezetővé válnia, rendkívül nehéz, lényegében végig háborús körülmények között, s bár a jelen sorok írójának csak felületesen vannak ismeretei, hogy az ország különböző pontjain pontosan hogyan zajlott le a forradalom szűk két hete, a leghatározottabban kijelenthető: Hozzá hasonló emberfeletti teljesítményről sehol máshol nincs tudomásunk.

Fekete Pál a szovjet ellentámadás kezdetéig, sőt még azután is néhány napig hősiesen küzdött azért, hogy ne legyenek halálos áldozatok Békés megyében: lefegyvereztette és védő őrizet alá vette a helyi ÁVO-sokat és családtagjaikat, megmentve őket a lincseléstől; megakadályozta, hogy a katonai helyőrség sortűzzel oszlassa föl a tüntető tömeget. Erről az alábbiakat írta 2016-ban: „Budapesten, a rádió ostromának színhelyén és az Országház körül már halomban hevertek a halottak, mikor itt, Békés megyében is »föltámadott a tenger«. Engem történelmi kutatómunkám révén már jól ismertek a városban és a megyében, sokak bizalmát élveztem. A Kossuth téri nagygyűlésen a tömeg követelte, hogy szóljak. S én mondtam, mondtam, ami a szívemet, a szívünket nyomta. Pedig nem vagyok forradalmár alkat. Sokkal inkább a szeretet embere. De az Igazságért és a Jóért az életemet tudnám odaadni. Meghatódva a közbizalomtól, feltört bennem a régi pataki megváltói ábránd, s minden realitásérzékem ellenére vállaltam az elnöki megbízást, a vele járó óriási felelősséget… és a veszélyt.

Feleségével, B. Kovács Ágnessel 1955 tavaszán

Kiszabadítottuk Gyuláról a politikai foglyokat. Lefegyvereztük és őrizetbe vettük az ÁVH tagjait. A laktanyába szállítottuk a pártbizottságon fölhalmozott fegyvertömeget. Akkor itt, Békéscsabán volt a Tiszántúl katonai központja, a hadosztály mellénk állt. Ugyanígy a rendőrség is. Ekkor már a megye több városában lincshangulat alakult ki, oda kellett utaznom, hogy megakadályozzam a leszámolást. Távollétemben a hadosztály-parancsnokot, Tóth István alezredest a pártvezetőknek sikerült a maguk oldalára állítani. Visszafoglalták a nyomdát, Mezőtúrról, Orosházáról hozott harckocsik, aknavetők foglalták el a laktanyát. Mire én visszaértem, robbanásig feszült a helyzet. A laktanyát körülözönlötte a nép, kiabálva, a kerítésbe kapaszkodva több tízezer fegyvertelen tüntető nézett farkasszemet a fegyveres katonákkal. Sikerült átvergődnöm a tömegen. Beengedtek a laktanyába. Megkérdeztem Tóth alezredest: miért támadta hátba a forradalmat? A következőket válaszolta:

– 21 orosz hadosztály fog támadni! A Kárpátokon túl még 50 áll készenlétben… S ha ez nem elég, még hozzáteszem: feleségem és három gyermekem van. Meglásd, még egy nap, és mindketten lógni fogunk!

– Az lehet! Sőt, valószínű – válaszoltam. – De ha te nem vonod vissza a tűzparancsot, akkor nem ketten, hanem tízezren fekszenek majd vérükben az utcán. Ennek már nem lehet útját állni. Válassz!

Tóth alezredes visszavonta a tűzparancsot, kiengedte a letartóztatottakat, és megerősítette fogadalmát, hogy soha nem hagyja cserben a forradalmat. A tömeg éljenzett, mikor megöleltük egymást.”[9]

Fekete Pál tehát minden erejével azon volt a forradalom idején, hogy semmiféle atrocitás ne történjen, ne legyenek áldozatok sem a honpolgárok, sem az elnyomó hatalom emberei közül. A legnagyobb megpróbáltatás azonban a forradalom utolsó napjaiban várt rá.

Az ÁVO fogságában Békéscsabán, a Munkácsy utcai ávósbörtönben, 1957 márciusában

Mindvégig, egész életében racionálisan gondolkozott; ez különösen így volt a forradalom idején; kimondható, hogy a forradalom legtudatosabb, legkoncepciózusabb, legfelkészültebb helyi vezetője volt. Óriási történészi felkészültsége kiválóan tükröződött beszédeiben – ő minden ízében demokratikus, igazságos társadalmat akart – s átláttatta vele a forradalom győzelmének esélyeit. Amikor a győzelem utáni első boldog napok – melyek alatt azonban folyamatosan szükség volt vezetői határozottságára és gyors döntéseire – elszálltak, egyre kegyetlenebb hírek érkeztek: a szovjet hadsereg hatalmas erővel – hiszen Tóth alezredes 21 hadosztályról beszélt – akarja vérbe tiporni a forradalmat, mint később kiderült: ezen intervencióra a magyar kommunista vezetők hivatalosan kérték is a Szovjetunió vezetőit. Fekete Pál ekkor – perfekt orosz tudására és diplomáciai képességeire alapozva – egyszemélyes akcióba kezdett: két ízben is elébe ment a Békéscsaba felé közeledő szovjet hadoszlopoknak és parancsnokaikat igyekezett meggyőzni arról, hogy ne támadják meg a várost: „Figyelmeztettem a parancsnokot, súlyos bűnöket követnek el és véres tragédiát idéznek elő, ha beleavatkoznak a magyar nép szabadságáért folytatott, jogos küzdelmébe.”[10] Erre akkor a parancsnok ígéretet is tett, s ezt becsületszavával fogadta is. A következő találkozásra – sajátos módon – a békéscsabai városházán, a Forradalmi Bizottság székhelyén került sor, ugyanis a szovjet–örmény parancsnok 1956. november 3–án egy kisebb küldöttség élén váratlanul látogatást tett a Forradalmi Bizottságnál (látogatásuk előtt a szintén velük érkezett T–34-es harckocsi – lövegével – célba vette a laktanya parancsnoki épületét…). Fekete Pál udvarias kérdésére a parancsnok előadta, hogy osztagánál súlyos élelmezési problémák merültek fel, ennek megoldásához kérnek segítséget. A Forradalmi Bizottság elnöke azonnal rájött, hogy a parancsnok hazudik – ekkora hadsereg nem létezhet hadtáputánpótlás nélkül – nem élelmiszerért és tüzelőért jöttek, hanem felderítési céllal – de emberbaráti választ adott, igen szépen fogalmazva, s megígérte, hogy teljesítik a parancsnok kéréseit, aki ezt megköszönte és megerősítette korábbi ígéreteit: nem jönnek be a városba, nem támadnak. Azonban a kíséretükben lévő közlegény, a magyar származású Matvej Matvejevics Lukács – akit tolmácsnak hoztak, de nem volt feladata, hiszen Fekete Pál közvetlenül tárgyalt a szovjetekkel – tekintete egészen másról árulkodott, távozáskor pedig jobb keze három ujját szétnyitotta, majd összezárta (ez, mint később kiderült, a támadás kezdetének óráját jelentette). A nap folyamán egyre szörnyűbb hírek érkeztek, de a Forradalmi Bizottság tagjai este többezres tömeg előtt kijelentették: a forradalom győzött, a tüntetések ideje lejárt, hétfőtől kezdődik a munka a gyárakban. Este fél 11-től megtartotta utolsónak bizonyult ülését a Békés Megyei Forradalmi Bizottság. A fegyveres ellenállás lehetőségeiről tárgyaltak. Tóth alezredes, aki néhány nappal korábban sorsközösséget vállalt a forradalommal kijelentette, hogy az orosházi tüzérezreddel vissza tudja verni a szovjeteket. Azonban nyitott kérdés maradt, hogy mi történik, ha újabb szovjet haderők érkeznek. Többen bíztak a nyugati segítségben. Fekete Pál azonban csaknem pontosan tudta, hogy nem számíthatnak egyetlen nyugati országra sem, s nem szabad komolyan venni a Szabad Európa Rádió felelőtlenül „lelkesítő” szavait. Eközben rettenetes hír érkezett: a hadosztály összes csapategységénél kiszerelték a nehézfegyverek zár–ill. elsütő szerkezeteit; ezt a gazságot politikai és D–tisztek hajtották végre Kálazi József alezredes parancsára, aki egy–két nappal korábban még a Forradalmi Katonai Bizottság elnöke volt. A Forradalmi Bizottság tagjai abban egyeztek meg, hogy reggel Budapesre utazik egy katonai delegáció és eligazítást kérnek Maléter Pál hadügyminisztertől a Tiszántúli Katonai Körzet teendőire vonatkozóan. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert november 4-én Maléter már a KGB foglya volt. Fekete Pál hajnali fél háromkor zárta be a Bizottság ülését; hazafelé azonban már hallotta a szovjet tankok dübörgését. „Elindultak! Vége mindennek!” – vágott belé a szörnyű felismerés, melyet azonnal egy másik követett: „A legválságosabb órában, amikor tízezrek erejére, hitére, bátorságára lett volna szükség, magamra maradtam.”[11] Ekkor ugyanis senkihez sem fordulhatott: a Bizottság tagjai mind hazamentek, a város a párt által kinevezett vezetői pedig már korábban megszöktek. „A dermesztő éji magányban csak lelkiismeretem szava szólt hozzám, s azt mondta: Elibük kell menni, újból beszélni kell velük. Meg kell valahogy állítani őket. Ezt kell tenni! Mindenért én vagyok a felelős, mert rám bízta magát ez a város, melyben tízezrek, köztük feleségem, két gyermekem mit sem sejtve gyanútlanul alszik. Mindenáron meg kell akadályozni, hogy végleg elszabaduljon az embert húscafatokká szaggató, mindent romba döntő pokol.”[12] Elindult tehát, teljes erejéből futott végig a békéscsabai Sztálin (ma: Andrássy) úton, géppuskasorozatok között jutott el a vasútállomásig, ahol a támadásra készülő szovjet haderő állomásozott; közben folyamatosan kiáltotta oroszul: Ne lőjetek. Végre elérte az ágyúk vonalát, ahol egy politruk[13] fogadta csőre töltött pisztollyal; kérte, hogy vezesse őt a parancsnokhoz, aki korábban megígérte, hogy nem támadja meg a várost. Ekkor már negyedszer találkozott az örmény alezredessel, akit emlékeztetett: kétszer ígérte meg neki, hogy nem löveti a várost. Az alezredes azonban kiabálva mutatott a város térképére, melyen piros karikákkal voltak meg jelölve egyes épületek: ezekben fegyveres fasiszták és amerikai ügynökök vannak, ezeket az objektumokat szétlöveti. Fekete Pál cáfolta ezeket a vádakat, majd hozzátette: nem hiszi, hogy az alezredes alvó embereket, köztük asszonyokat és gyermekeket képes volna lemészárolni aljas rágalmak alapján. Ekkor előugrott Majoros, az ÁVÓ-s őrnagyból lett megyei első titkár, s szlovákul nevezte fasisztának a Forradalmi Bizottság elnökét, javasolva, hogy azonnal lőjék agyon; monológja alapján szinte bizonyossá vált, hogy ő uszította saját városa ellen a szovjeteket, és ő jelölhette be, mely épületeket kell szétlőni. A szovjet alezredes azonban nem vette figyelembe e gazember őrjöngését, sőt kivezettette a teremből és közölte Fekete Pállal: ad egy lehetőséget a város megmentésére. Elindul a hadoszlop, mely előtt Fekete Pál halad: ha egyetlen lövés éri katonáit, akkor őt szitává löveti. Fekete Pál ezt vállalta: így haladtak végig a Sztálin (Andrássy) úton, anélkül, hogy lövés érte volna a szovjet katonákat. Ezt a drámai vonulást később versben örökítette meg Simai Mihály József Attila-díjas költő:

Töredék 56 novemberéből
(Fekete Pálnak)

Fagyott angyalkönny záporoz.
Elindulok a sebzett éjben.
A kijárási tilalomban,
a statárium ellenében.

Toronyiránt, szívem szerint
megyek a füstös, feldúlt téren
Nézem, ahogy a sors-sötétben
két ádáz fényszóró kering.

Megyek, megyek a kattogó
géppuskatűzben, s testemet
nem fogják az orosz golyók…
Megyek… megyek… megyek…

Az irgalmatlan sors-sötétben
az omló havat összevérzem,
– bár nincsenek rajtam sebek,
csak láthatatlan kráterek…

Akartam. Küzdöttem. Reméltem…
Most átoksújtottan, holtfehéren
megyek a mérhetetlen éjben.

– Hát jöjjetek…! Hát lőjetek…!
Úgyis meghalni volna jobb…

Én bátor népem tíz napig
álmodta szabadság-álmait,
– s most ezer sebből vérző tetszhalott!

Ez a vers igazán méltó Fekete Pál hőstettéhez. Nem tudunk ugyanis arról, hogy bárki vállalkozott volna az 56–os forradalmárok közül hasonló kálváriára – mellyel végül elérte célját, s élete is megmaradt. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy végül mégis volt négy halálos áldozata e rémes éjszakának: egy szovjet katona balesetben halt meg(a szovjet hadsereg egyik tankja lánctalpai alá esett), egy másikat társai lőtték agyon tévedésből, a szovjetek lelőtték a békéscsabai rendőrség előtt őrködő szakaszvezetőt és a munkahelyére, a Kiegészítő Parancsnokságra igyekvő Kovács Zoltán őrnagyot, gazdasági vezetőt; vele, hivatalosan „ellenforradalmi banditák” végeztek… S mégis volt épületrombolás is, ha nem is annyi, mint amennyi piros kör volt a szovjet parancsnok térképén: a tankok géppuskái több kirakatot is betörtek, több ház tetejét szétlőtték a lövegek, erősen megrongálták a békéscsabai laktanyát, s a szovjet katonák, amit csak értek, összeszedtek, „vételeztek” (Fekete Pál eufémisztikus szavával) a maguk számára. Fekete Pált előbb visszavitték az állomásra, ott bezárták egy raktárhelyiségbe, majd délelőtt 11 körül elengedték. A szovjet parancsnok csaknem elnézést kért tőle; közölte: számít a segítségére, hogy ne alakuljon ki konfliktus a lakosság és a szovjet katonák között. Ezt még aznap foganatosította a parancsnok, ugyanis délután 4-kor magához kérette – ezúttal a zeneiskola épületébe – azzal a céllal, hogy írjon „megnyugtató” beszédet, s azt olvassa fel a forradalom által létesített „Szabadság”-rádióban; ezt megelőzően közölte, hogy az (ellen) forradalmat leverték; már csak néhány „bandita” tanúsít ellenállást, akikkel rövidesen végeznek. A szovjet alezredes azonban nem volt egyedül: mellette ültek a korábban megszökött városi és megyei pártfunkcionáriusok, köztük Majoros, aki hajnalban agyon akarta lövetni. A Forradalmi Bizottság még hivatalban lévő elnöke (hiszen megbízatását senki sem vonta vissza), ez a halálosan fáradt, testileg–lelkileg összetört ember ekkor higgadt, bölcs szavakkal és két nyelven próbálta értésére adni e „különleges” társaságnak, miért tört ki a forradalom, kik harcoltak benne, s miért volt értelmetlen a szovjet intervenció. A pártvezetők dühödten támadtak rá, a szovjet parancsnok azonban leintette őket: most nem a vitáknak van itt az ideje, hanem a rádióbeszédnek. Fekete Pál egy óra alatt megírta a beszédet, majd felolvasta. A helyi „elvtársak” közlésre alkalmatlannak találták azt, s előírták átfogalmazását; ekkor Fekete Pál – fáradtságára hivatkozva – engedélyt kért, hogy másnap folytathassa. A szovjet alezredes erre engedélyt adott; a beszédet másnap még háromszor kellett átfogalmaznia, végül november 7–én olvashatta be a rádióban. Még aznap éjjel rátört egy szovjet osztag és a békéscsabai Munkácsy utcai börtönbe hurcolta, másnap pedig Debrecenbe egy szovjet katonai börtönbe. Itt kihallgatása során ismét elmondhatta, hogy a forradalom célja a tiszta, igazságos szocializmus volt. Orosz kihallgatótisztje türelmesen végighallgatta, de csak „nagy álmodozónak” nevezte, majd szabadon engedte. Ezután három hónapig újra taníthatott, előadásokat tarthatott (erről az időszakról szól Az utolsó történelemóra[14] című novellája). Egyik tanítványa figyelmezette: meneküljön, mert megölik; „de valami belülről azt súgta, hallhatatlan hangon azt parancsolta: Nem teheted! Magad elől nem menekülhetsz! Az örök isteni és emberi törvények veled vannak, megvédenek. Bűntelen vagy! Igaz, kínzóid, halálbíráid éppen ezt fogják bűnödül felróni, de te sztoikus nyugalommal bízd magad Istenre és maradj! Maradj, mert valakinek maradnia kell, aki vállalja azt a szent szándékot és reményt, amelyben tízmillió rabságtól elgyötört, szabadságért küzdő lélek hitt.”[15]Aznap volt 1957. február 17-e, melyet tragikusan találóan később „az újkori Szent Bertalan éjszakájának”[16] nevezett[17] Fekete Pál. E nappal, illetve éjszakával elkezdődött iszonyatos pokoljárása, melyhez hasonlóakra talán a középkorban lehetett példa. Az éjjel 11-kor rátört ÁVÓ-sok és nyomozók durván ordítozva követelték nemlétező fegyverei átadását, feldúlták lakását, nem törődve áldott állapotban lévő feleségével és egyéves kislányával, majd elhurcolták a békéscsabai Berényi úti temetőbe, ahol puskatussal és gumibotokkal agyba-főbe verték, közben undorító módon üvöltöttek rá, hogy ássa meg a sírját puszta kezével, a falhoz állították, géppisztolysorozatokkal körbe lőtték, már azt hitte, hogy meghalt – de innen a békéscsabai egykori Lenin tér és József Attila utca sarkán lévő rettenetes földalatti kínzókamra labirintusába, majd a Munkácsy utcai ÁVO–rezidenciába vitték, ahol rövidesen megkezdődött tíz hónapig tartó folyamatos kínzása: megbilincselt lábbal mindennap véresre, ájultra verték (indokot mindig találtak – de nem is kerestek, csak ütöttek), s naponta az arcába vágták: innen élve nem szabadul, „csak a bőrével kell elszámolniuk”.. Egyszer annyira összeverték az arcát, hogy sem enni, sem inni nem tudott. A verések maradandó károsodást okoztak neki: egyik veséjét el kellett távolítani. Ekkor találkozott legkíméletlenebb kínzójával, F. Ferenccel, aki mint egy XX. századi Javert[18] évtizedeken keresztül üldözte.[19] Csakhogy Javert fiktív személy, ám F. Ferenc kegyetlenül valóságos volt. „Az Úristen kegyelme és irgalma nélkül ember ennyi kínzást nem bír ki, amelyben a Békéscsabán fogva tartottak részesültek.”[20] 1957. december 11–én volt Fekete Pál és 14 társa elsőfokú tárgyalása, melyen elsőrendű vádlottként „a BHÖ[21] 1/1 pontja alapján a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés vezetése miatt életfogytiglanig tartó börtönbüntetésre ítélték”[22]. Valamennyien enyhítésért fellebbeztek; a másodfokú tárgyalás 1958. március 12-én volt Budapesten, a Fő utcai Katonai Bíróságon. A két tárgyalás közti időszakot a Gyűjtőfogház cellájában töltötte, ahol a poloskák véresre marták csuklóját, bokáját. A tárgyalás előtt „különös, szinte hihetetlen dolog történt. Az egyik ajtó kinyílt, s mögüle kilépett egy fiatal főhadnagy. Egy darabig állt, nézett bennünket, aztán elindult a 14. rendű vádlott, Nyilas Sándor főhadnagy felé és megölelte. Később derült ki, hogy a bátor, s ma már nyugodtan állíthatjuk, életmentő férfi, Kelemen Imre a mi Nyilas Sándorunk egykori barátja, katonatársa volt. Kelemen Imre halkan, de nagyon határozottan néhány mondatot mondott Nyilasnak, aztán eltűnt abban a szobában, amelyből kijött.”[23] Ez a néhány mondat arról szólt, hogy a tárgyaláson vissza kell vonni fellebbezésüket, mert ellenkező esetben súlyosbítani fogják elsőfokú ítéletüket, így többüket halálra fogják ítélni. Kelemen később mégegyszer kijött hozzájuk és többször megismételte: visszavonni! Így is tettek mindannyian, s bár az ügyész, s az egyik legádázabb katonatiszt, Gy. Lajos vezérőrnagy megpróbáltak közbeavatkozni, az elnöklő bíró kijelentette: az ítéletek jogerősek.

Élete megmaradt, de rettenetes évek vártak rá. Az életfogytiglan börtön 25 év rabságot jelentett, azonban folyamatosan retteghetett attól, hogy ördögi lelkületű kínzói, ellenségei mégis elérik – hiszen egy ideig létezett egy Rendkívüli Bizottság – hogy ítélete halálra változzon; hiszen a „jogerő” ekkor szinte csak látszat volt. Rövidesen kiderült, hogy ez mennyire igaz. 1959–ben a Kozma utcai Gyűjtőfogházbéli bebádogozott ablakú magánzárkájából váratlanul elszállították; mint kiderült, a Fő utcai börtönbe, ahol zsákot húztak a fejére, úgy ütlegelték. Kihallgatása során tudta meg, hogy a békéscsabai pártbizottság vezetői olyan vádat eszeltek ki ellene, mely bizonyítás esetén halállal büntetendő: egy szovjet vasúti szerelvény felrobbantásának előkészítését Battonya mellett, ami terrorcselekménynek minősül – ebből természetesen semmi sem volt igaz; de még hamis tanút is állítottak ellene. Fekete Pál azonban a vád minden pontját rágalomnak nevezte, mire hamis vád végrehajtásával megbízott F. Ferenc–Javert fojtogatni kezdte, és a falba verte a fejét. E képtelen helyzet feltűnhetett a kihallgató tisztnek is, mert leállította F. Ferencet, majd közölte, hogy elhiszi Fekete Pál vallomását. A következő kihallgatáson részt vett az az egykori pataki diáktársa, az Orgonista[24] is, aki korábban mint egyenruhás tiszt már kihallgatta. Most civilben volt, s a kihallgatás során volt egy igen fontos mondata: „…elhiszem magának, hogy igazat mond.”[25] Ez a két pozitív vélemény akkor az életet jelentette. Ezt azonban még csaknem két hétig nem tudta meg, csak az Orgonistával való harmadik, egyben utolsó találkozása után, amikor nem a Kisfogházba, a halálosak közé, hanem a Váci Fegyház- és Börtönbe szállították.

Testi és lelki gyötrelmei egyaránt iszonyatosak voltak. 1957. február 17-én szép fiatal felesége és pici leánygyermeke mellől hurcolták el, ekkor úgy tudta, hogy gyermekeit talán soha nem láthatja, felesége néha jöhetett „beszélőre”, alkalmanként 10 percre. Amikor már kezdett felőrlődni, akkor kérte feleségét: váljanak el, hiszen kilátástalanul messze van szabadulása, másrészt úgy érezte, hogy belőle már soha nem lesz egészséges ember. Egyszer odáig jutott el, hogy már sem éhséget, sem szomjúságot nem érzett. Ekkor a jászberényi börtönben volt, melynek viszonylag emberséges parancsnoka a városi orvosi rendelőbe vitette, s az ottani orvosnő kezelést írt neki elő. Ezután javulni kezdett sorsa.[26] Később még taníthatott is: analfabétákat írni-olvasni a börtönben.

Fekete Pál családja 1965-ben: Fekete Pálné, Fekete Márta, Fekete Ágnes, Fekete Pál

Irtózatosan nehéz éveket élt át ugyanezen időszakban felesége, Fekete Pálné B. Kovács Ágnes is. Férje hosszú börtönbüntetése előtti utolsó letartóztatása idején egyéves volt Ágnes (1956. február 10–) és két hónappal később született Márta (1957. április 22–2011) lányuk. Az 1956–os elítéltek családtagjainak azonnal el kellett hagyniuk lakásukat, sőt a várost – Fekete Pálné esetében Békéscsabát – később a megyét is, egy ideig még taníthatott Dombegyházán, de innen is elűzte kíméletlen, durva szavakkal L., a helyi párttitkár. Az a felirat pedig már valóban a fasizmussal volt azonos, mely sokáig állt Békéscsaba épületein: „Sem az ellenforradalmárok, sem a gyermekeik nem kaphatnak egy falat kenyeret sem!”[27]

Felesége, Fekete Pálné B. Kovács Ágnes kislányaikkal: Ágival és Mártival az 50-es évek végén

Fekete Pálné ezen irgalmatlan éveket a legnagyobb történelmi hősnőkhöz méltóan küzdötte végig. Nagy erőfeszítéssel dolgozott, nevelte gyermekeit, s kitartóan, hűségesen várta haza nagyon szeretett férjét.

Aki – miután szinte valamennyi magyar börtönben szenvedett hosszabb–rövidebb ideig – 1963. március 26–án végre kiszabadult. Az ENSZ döntése, nyomása alapján sok száz társához hasonlóan – nem amnesztiát kapott, hanem feltételesen szabadlábra került, hátralévő büntetését felfüggesztették. Ahogyan Ő maga mondta: „A látható rácsok birodalmából a láthatatlan rácsok világába került.”[28]

„A látható rácsok birodalmából a láthatatlan rácsok világába került.”[29] Fekete Pál ezen mondatával zártuk életrajzi tanulmánya első részét. E mondat minden egyes betűje igaznak bizonyult. Elsőfokú ítélet c. novellájában pontosan leírta, mi várt a börtön elhagyása után a szabadultakra: „Az elrettentés érdekében többszörösen felszorzott, ún. „különleges” ítéletek mellett más, szintén súlyos szankciók is szerepeltek, amelyek az élet elviselhetetlenné tételére, teljes elnyomorítására irányultak. Ilyenek voltak pl. a büntetés letöltése után hatályba lépő, 10 évre szóló teljes emberi jogfosztottság, amelyet bizonyos hatályos jogszabályokra fogva mindenféle értesítés nélkül az illető haláláig meghosszabbítottak, a bárhol fellelhető vagyon azonnali és teljes elkobzása, melynek értelmében, miután az elítéltek kivétel nélkül vagyontalan személyek voltak, leemelték az utolsó könyvet a polcról, elvitték a világgal összekötő tranzisztoros néprádiót, a szobában hagytak egy asztalt, két széket és egy fekvőhelyet. A fenti büntetési tételeket írásba is foglalták, ma is megtalálhatók az ítéletmásolatokban. Az elítélteket és a szó szoros értelmében el nem marasztalható, ártatlan családtagjaikat, feleségeiket, gyermekeiket, szüleiket, testvéreiket azonban számtalan olyan büntetés is sújtotta, amelyekről az utókor sehol, semmilyen írásos dokumentumot nem talál.”[30] (Ez utóbbiakat a jelen tanulmány első része végén már megjelenítettük.)[31]

Szabadulása első napját egyik novellájában örökítette meg: hogyan csodálkozott rá egy élelmiszerbolt kirakatát nézve a tejre és a hónapos retekre, hiszen ilyesmit hét éve nem látott, hogyan vigasztalt meg egy apát, aki a fiát várta a börtönből, s őt papnak nézte, mert penészes ruhái mellé egy papi kabátot adtak neki, s hogyan akart harmadosztályú vasúti jegyet venni, miközben a harmadosztályt már eltörölték. Szegedre érkezvén első útja a városi rendőrkapitányságra vezetett, mert a börtönből való távozása után 24 órán belül jelentkeznie kellett a helyi rendőrség politikai osztályán. Negyedórás várakozás után bemehetett a fényűzően berendezett irodába – ahol nem más várt rá, mint legkegyetlenebb kínzója, az immár alezredesi váll-lapot viselő F. Ferenc-Javert, akiről az alábbi kőkemény leírást adta: „Embernek nem ember, ez biztos. Az állatok a maguk ösztönös erkölcsi tisztaságukkal bizonyára tiltakoznának, ha közéjük sorolnám. Külön kategóriát, egy szavakkal nehezen leírható fogalmat kellene alkotni, amely képes lenne megfogni lényegét ennek a minden bizonnyal Isten elnézéséből emberi formát öltött szörnyetegnek.”[32] F. Ferenc-Javert – akinek leírását még további részletességgel folytatta – ebben az időszakban már nem verhette őt, így brutális szavakkal támadt rá; legalábbis eleinte. Becsmérlő szavai után ugyanis – részben – stílust váltott: hozzákezdett Fekete Pál „beszervezéséhez”: ismét taníthat, méghozzá az egyetem nyelvi lektorátusán, ha aláírja, hogy önként vállalja: jelentéseket ír leendő kollégáiról, tanítványairól – azaz besúgó lesz. F. Ferenc-Javert egyre erőszakosabb zsaroló mondatokkal folytatta: emlékeztette feleségére, két gyermekére, azok várható sorsára.

25. házassági évfordulójukon Gyík utcai otthonukban 1978. december 25-én

Fekete Pál iszonyú gyötrelemmel, vívódással hallgatta; még látomása is volt: a falon függő Lenin-kép szólt hozzá. Azonban F. Ferenc újabb kérdésére nemmel válaszolt: nem tudja megtenni ezt a gaztettet, inkább visszamegy a börtönbe. F. Ferenc-Javertből ekkor kitört az ördög: magánkívül üvöltözte, hogy 56-ban agyon kellett volna lőni. „Pokol lesz az élete” – mondta végül, majd kiutasította az irodából.

Ezen a ponton a krónikás kénytelen kilépni szerepéből. Fekete Pál ugyanis e napon sokak számára döntött példamutatóan, majd évtizedekkel később elénk tárta „a beszervezés természetrajzát”. A rendszerváltás után ugyanis – ráadásul szelektíven – intenzíven megindult az „ügynöközés”, s azok megvetése, akikről kiderült, vagy akik bevallották, hogy jelentettek. Tegyük hozzá: a megvetésben az éppen magas hatalmi pozícióban lévők nem igazán részesültek, sőt róluk ki sem derülhettek múltjuk árnyai. S ritkán merült föl az alábbi kérdés: ha valaki elé úgy tették (volna) a beszervezési nyilatkozatot, mint Fekete Pál elé, vajon ellökte volna magától ugyanolyan bátran, mint Fekete Pál? Márpedig számos esetben olyanok szidalmazták/szidalmazzák az ismertté vált III/III-sokat, ügynököket, akik soha ilyen helyzetbe nem kerültek…

A szabadság első napján azonban – e szörnyű megpróbáltatás után – igazi boldogság várt rá: végre magához ölelhette szeretett feleségét és gyermekeit; Márti lányát e napon láthatta először… E csodálatos találkozásra így emlékezett Fekete Pálné B. Kovács Ágnes: „Március 26-án – nemrég költöztünk abba a lakásba, egy elég rossz, komfort nélküli lakás volt a Gyöngytyúk utcában, megírtam neki, hogy Gyöngytyúk u. 5. sz. lépcsőn kell feljönni, a második ajtó a mienk. S egyik éjszaka kopognak. Odamentem a bejárathoz, mely a konyhába nyílt, s kérdezem: ki az? – Én vagyok. Bemehetek? Ő úgy értette ezt a kérdést, hogy én úgy vártam-e őt vissza, ahogy ő elment. Hiszen sok levelében kért engem, hogy váljunk el. De nekem nem esett nehezemre, hogy várnom kellett rá, nekem az esett volna nehezemre, ha elválok. Igen, mondtam neki. Kinyitottam az ajtót, bejött, megcsókoltunk egymást. Elmondani nem lehet, hogy mit éreztünk, hogy újra itt vagyunk egymás mellett, és érinthetjük egymást, mert csak rácson keresztül beszélhettünk a legtöbb helyen, kivétel volt Jászberény, itt megengedték még azt is, hogy egymás kezét megfogjuk. Éjszaka volt, a gyermekek nem ébredtek fel…”[33]

Egykori osztályával Békéscsabán, a Petőfi Utcai Általános Iskola előtt

Másnap pedig elkezdődött újabb kálváriája. Jogfosztottsága részeként nem volt erkölcsi bizonyítványa egészen a rendszerváltásig, tanárként szó sem lehetett elhelyezkedéséről; de még a munkahelyét is a rendőrség jelölte ki. Ez a munkahely a szegedi vágóhíd cserepes sori bőrraktára lett, ahol félmázsás nyers, bűzös marhabőröket kellett rakodnia napi 10-12 órában, miközben megromlott egészséggel, legyengülve jött ki a börtönből. Erről Hallgatnak a csillagok[34] címmel írt igen szép, de iszonyúan megrázó novellát. A munka végeztével nem mehetett haza a családjához, ugyanis lakásuk – a szobájuk egy padlásfeljáró volt – olyan kicsi volt, hogy ott ő már nem fért el. Egy düledező víkendházban – inkább viskóban – kellett magát meghúznia éjszakára; a fáradtságtól és a hétéves szenvedéstől rémálmok gyötörték, melyekben újra és újra megjelentek egykori kínzói és egyre borzalmasabb halálnemekkel fenyegették; de e látomás transzcendentálisan és szépen végződött: égi lény szállt alá az égből és egy kendő formájában reményt adott neki.

Borzalmas munkájáért a bőrraktárban teljesítménybért kapott, ez igen csekély jövedelmet jelentett. De későbbi munkahelyein is – bizonyára felsőbb utasításra – a legalacsonyabb órabért fizették neki. Volt vasúti rakodó is, ahol hatalmas szívlapáttal kellett szenet, terményt rakodnia, méghozzá rövidre szabott időre. Ezután a szegedi téglagyár bajai úti agyagbányájába került, itt is szívlapáttal kellett kitermelni, sokszor lehetetlen feltételek között a nyers agyagot; egy–egy lapátra 15 kg agyag fért… Sokáig dolgozott kubikosbrigádban is; Szeged város szinte összes szennyvízcsatornájának tisztításában részt vett, ahogyan később egy interjúban elmondta: a város valamennyi csatornáját volt politikai foglyokkal együtt újították fel.[35] Az agyagbányabeli munkájáról az alábbiakat írta: „A gödör, amelyben dolgoztunk, mély volt, így a bagger[36] nem érte el. A szivattyúk állandóan húzták a vizet a lábunk alól, de a latyak így is majdnem térdig ért, olykor a csizma szárába is beömlött. Itt húzódott az a kérges agyagréteg, amelyből a híres keramittéglát égették. Naponta tíz óra volt a munkaidő. Félelmetes hely, feltételesen szabadult politikai rabok munkahelye volt ez a hatalmas, nyitott tömegsír.”[37] A norma napi 4 m³volt személyenként, elképzelhetetlenül nagy mennyiség, amit két évnél tovább senki sem tudott teljesíteni.

Fekete Pál sokáig nem tudott megszabadulni az agyagbányától és mindvégig, 25 éven keresztül, nyugdíjba vonulásáig kemény, nehéz fizikai munkából élt. Később sikerült elvégeznie egy ácstanfolyamot, ezután ácsként dolgozott, de csak utolsó munkaéveiben. Felesége, Ágnes többéves hányattatás, üldöztetés után óvónőként tudott elhelyezkedni a szegedi kendergyár óvodájában, ám kettejük fizetése sem volt elég megélhetésükre és két gyermekük eltartására. Fekete Pál nagyon szerette gyermekeit: Ágnes lányát Tutinak, Márta lányát Babunak nevezte el. Megélhetésük érdekében nyelvtanítást vállalt a legalacsonyabb órabérért: németet, oroszt és franciát tanított, Göncz Árpád, a későbbi köztársasági elnök révén fordításokat is kapott. S ezen a ponton engedtessék meg, hogy stílust váltson a krónikás, ugyanis néhány hónappal szabadulása után, 1963-ban – tehát éppen 60 éve – ismerkedhetett meg Fekete Pállal, a Tanár Úrral, aki németet tanított neki.

Fekete Pál az 1990-es években (Fotó: Veréb Simon)

Egy őszi napon elegáns, egyszerűen, de szépen öltözött férfi jelent meg lakásunkban: édesanyám bemutatott neki, s közölte: a Tanár Bácsitól németül fogsz tanulni, s elénk is tette a Képes német nyelvkönyv gyermekeknek című kiadványt. A Tanár Bácsiról én csak azt tudtam, hogy nyelvtanításból él, sokat gondolkoztam azon, milyen sok órát kell neki tartani, hogy megélhessen belőle; s amikor több, mint harminc évvel később megtudtam kegyetlen sorsát: elámultam: hogyan tudta tíz és fél óra munka után a fáradtság legkisebb jele nélkül, biciklivel járni a várost hóban, fagyban és hőségben, s hogyan tudott türelmesen, mosolyogva tanítani engem, aki bizony lusta és néha szemtelen kiskamasz voltam. De a Tanár úr jött fáradhatatlanul, s lassan családtaggá vált nálunk; különösen akkor, amikor az ötödik osztály második félévét magántanulóként végeztem el. Ekkor ugyanis naponta jött hozzánk, s minden tárgyat ő tanított: kiderült, hogy minden tárgyhoz ért, méghozzá magas szinten; így ezt a félévet jeles eredménnyel végeztem az évvégi osztályozó vizsga után. Oroszból kezdettől fogva jeles voltam tanítása alapján, de a történelmet is egy életre megszerettette velem. Különösen nagy lelkesedéssel tanította az ógörög történelmet, s amikor Leonidász maroknyi csapata hősi küzdelméhez érkezett a thermopüléi szorosban a többezer perzsa ellen, fel is állt és úgy mondta el a hősök sírversét: „Itt fekszünk. Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” Ez önmagában is imponáló volt, de lényegét szintén csak jóval később értettem meg: ez a történet és ez a sírfelirat az 1956–os forradalomról és szabadságharcról szólt. Ekkoriban már sokszor kérdeztem Tőle: miért nem tanít iskolában? Ő sajátos választ adott: ő csak így, magántanárként szeret tanítani, iskolában, osztályokat nem. Micsoda fájdalom lehetett neki, hogy ezt kellett mondania…

Fekete Pál írás közben (Fotó: Veréb Simon)

A Tanár Úr tanítványi körét ismeretségi alapon tudta csak bővíteni, így mi is tovább kommendáltuk Rozália nagynéném családjához, ahol unokahúgom, M. R. és unokabátyám, M. F. szorgalmas tanítványai lettek. M. R-t németre, M. F.-t a németen kívül – megszerettetve vele – oroszra, de matematikára és fizikára is (s ki tudja még, mi mindenre: emberségre, állhatatottságra, kitartásra) segítve a gimnázium elvégzését (esetenként óradíjat sem fogadott el). M. F. olyan szinten tanult meg németül, hogy már érettségi előtt nyelvvizsgát tudott tenni, majd érettségi után az NDK-ban[38] kezdett dolgozni, ahol németül szerzett műanyagkészítő üzemmérnöki diplomát, itt talált rá német feleségére – tehát a Tanár Úr egész életét, életpályáját meghatározta. M. F. ezért mindig úgy emlegette őt, mint „második apját” – miközben rendezett családban élt, nőtt fel.

A Tanár Úr szívesen beszélt nekünk családjáról, életének ránk tartozó részeiről. Így megtudtuk azt is, miként teremtett igazi otthont családjának: hogyan épített házat. Ez az építkezés – mint oly sok minden életében – egyedülálló hőstett volt. Nem volt, nem lehetett ugyanis semmiféle tőkéjük, megtakarításuk, melyre támaszkodva építhettek volna. Ezért mindenekelőtt nagyon olcsó telket keresett, melyre a szeged–felsővárosi Gyík utcában talált rá. Ez a telek egy bombatölcsér volt, melyet fel kellett tölteni, többször elmondta, de, sajnos, nem jegyeztük meg, hány ezer talicska földet kellett odahordania. A házat szinte maga tervezte meg az akkoriban hozzáférhető ajánlott tervek közül úgy, hogy azt el is fogadták a korabeli építési hatóságok. Maga alapozott, maga falazott, mindent maga csinált egyedül, csak a villanyszereléshez, a vizesblokkok elkészítéséhez és az ácsmunkához hívott szakembereket. Eddig sem nagyon volt vasár- és ünnepnapja (e napokon mindig tanított), ebben az időben nem napi 10, hanem 16-18 órákat dolgozott. Sokszor kérdeztük tőle: hogyan bírja e hatalmas erőfeszítést? Ő mosolyogva válaszolt: a jóga segít neki erőnléte fenntartásában. 1967-ben végre beköltözhettek Gyík u. 21. sz. alatti családi házukba. Jómagam sokszor jártam náluk: tanúsíthatom, hogy a Tanár Úr nagyon szép, remek beosztású házat épített.

Feleségével, Fekete Pálné B. Kovács Ágnessel 1997-ben

1969-ben részben búcsút intettünk egymásnak, részben, mert németül nem tanultam tovább, viszont orosz-tagozatos gimnáziumi osztályba vettek fel, melyhez ő adott biztos muníciót. Unokatestvéreim közül M. F. unokabátyám szintén ebben az évben érettségizett, s az NDK-ban folytatta életét és tanulmányait. M. R. unokahúgomat még öt évig tanította, akinek ez szintén előnyére szolgált később, hiszen évtizedek óta Ausztriában él.

Sajnos, a Gyík utcában alig több mint 10 évig lakhattak: a lakótelepi építkezés ezt a vidéket is elérte, házukat kisajátították, a Gyík utca ma a Felsővárosi lakótelep egy része, innen is költözniük kellett. A Tanár Úr ekkor olyan helyet keresett, melyet biztosan nem ér el a panelrengeteg: Hattyason (három évtizede ismét Klebelsberg-telep) talált telket, a városrész olyan részén, ahol akkor még utca sem volt, a szomszéd – Verseci – utcából kellett szolgalmi úton megközelíteni leendő házuk helyét. Újra építkezni kellett ugyanis: itt bombatölcsér nem volt, viszont egy másik házon keresztül kellett az építőanyagokat beszállítani, új házuk homlokzata előtt gyümölcsöskert és kukoricaföld volt, amikor 1980–ban beköltözhettek akkor még félig kész otthonukba. De a Tanár Úr szívós munkával igen szép kis „birodalmat” hozott itt létre: lakóházuk mellett még két további épületet is emelt, az egyikben a műhelye volt. S a városrendezésnek köszönhetően rövidesen saját utcájuk is lett, Kece utca néven, miután az említett kerteket családi ház építésére jelölte ki a város. Ma ez az utca szilárd aszfaltborítású, szépen épült része Klebelsberg-telepnek.

Időközben lányai is felcseperedtek, mindkettő nagyon szorgalmas és tehetséges volt, Ági a szegedi Radnóti-gimnáziumban, Márta a Tömörkény-gimnázium zeneművészeti tagozatán érettségizett, Ágit azonnal fölvették az orvostudományi egyetemre, Mártát pedig – aki igen kiváló zongorista, lényegében zongoraművész lett – a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Tagozatára. Ági előbb tüdőgyógyászként dolgozott, de végül pszichiáter szakvizsgát tett, s így is dolgozott; Márta zongora–szolfézs–szakos zenetanárként és igen keresett zongoristaként, zongorakísérőként vált ismertté Szegeden. Sajátosak voltak felvételi körülményeik: Ági kiváló jellemzést kapott osztályfőnökétől, K. Erzsébettől – aki a gimnázium párttitkára volt, és nagyon szerette Ágit – ebben édesapja 1956-os szerepe és börtönbüntetése is benne volt, el is olvastatta vele; hozzátéve, hogy teljes mértékben támogatja fogja továbbtanulását. Márta osztályfőnöke is szép jellemzést írt kedves tanítványáról, viszont ugyanezt kihagyta, s ennek veszélyét személyesen is értésére adta…

A kerekegyházi 1956-os emlékmű avatásán, az Általa faragott kopjafa mellett. Fekete Pál tanár úr mellett Szalai József kerekegyházi 1956-os forradalmár áll.

Mindezen örömök és nagy fizikai küzdelmek mellett folyamatosan érték lelki megpróbáltatások. A rendőrségen 1989-ig rendszeresen jelentkeznie kellett, s állandó megfigyelés alatt állt; a hatalom többször próbálta provokálni is (nem bizonyítható, de e provokációk mögött valószínűleg F. Ferenc-Javert állt, aki soha nem nyugodott bele, hogy a Tanár Urat nem akasztották fel). Az egyik ilyen – kevésbé veszélyes – provokáció egykori francia zárkatársával, André Chassnikkal[39] volt kapcsolatos, akitől tökéletesen megtanult franciául, s aki azt ígérte, hogy szabadulása után kiviszi családjával együtt Franciaországba. Sok–sok évvel később – ahogyan ő írta, a hatvanas évek végén, vagy a hetvenes évek elején – levelet kapott a Csongrád Megyei Pártbizottságtól: egy bizonyos időpontban jelenjen meg a Bizottság szegedi, Stefánia park melletti székházában. A megadott időpontban meg is jelent; itt néhány bevezető kérdés után kiderült, hogy André Chassniktól hoztak neki üzenetet. Véletlenül akadtak össze vele Párizsban, amikor kiderült, hogy magyarok, nagyon dicsérte őt, Fekete Pált, s azt üzente: menjen ki hozzá, nagyon jó dolga lesz. A Tanár Úr azonban közölte: az ő hazája Magyarország, innen nem megy sehová. Beszélgetőtársa, „az illetékes elvtárs”, ezután szinte rábeszélte, hogy fogadja el a meghívást. Ő azonban többször is nemet mondott – ezt igen helyesen tette, mert ez provokáció is lehetett, melynek következtében visszakerülhetett volna a börtönbe. (Ezt a történetet a már idézett Üzenet Párizsból c. novellájában írta meg.)[40]

A másik eset sokkal veszélyesebb volt. Ez már 1980-ban történt. Egyik egyetemista tanítványa egyszer, óra közben ráborult a kezére és elkezdett sírni, s eközben ismételgette: „bocsásson meg”. E tanítványa apja gyakran volt jelen a németórákon, s közben „rázós” témákról kérdezgette a Tanár Urat. Egyszer elébe tett egy német nyelvű újságot, s a Tanár Úrral lefordíttatta a vastagon szedett szalagcímet: „Ha a világon egy piszkos dolog történik, abban vagy a Szovjetuniónak, vagy az Amerikai Egyesült Államoknak, vagy mindkettőnek benne van a keze.” A Tanár Úr, mit sem sejtve, ezt lefordította, élőszóban. Tanítványa apja azonban besúgó volt, s ezt a mondatot magnóra vette. Ez akkor derült ki, amikor nem sokkal később a Tanár Úr mellé állt egy autó, melyben egy fiatal rendőr ült, aki – miután felszólította, hogy üljön be az autóba – rövidesen lejátszotta neki saját óvatlanul elmondott mondatát, majd közölte: jöjjön be este 7-re a rendőrségre. Nem tehetett mást: bement; de csak várakoztatták éjfélig, azután hazaküldték. Ez így történt egy hónapon keresztül, miközben ekkor is az agyagbányában dolgozott, napi 10 órát, a kimerültségtől már alig élt. Egy hónap múlva végre behívatták egy szobába, s közölték vele: felvett mondata miatt visszaesőnek minősül, újra elítélhetik. De van más megoldás is: aláírja a beszervezési nyilatkozatot, ez esetben semmi bántódása nem lesz, sőt állást kap az egyetemen. Talán nem tévedünk, ha e szituáció mögött megint F. Ferenc-Javert személyét érezzük, aki még ekkor is aktív volt. A Tanár Úr azonban most is nemet mondott. Kihallgatói ezúttal kissé udvariasabbak voltak: menjen haza és beszélje meg a feleségével. Akinek viszont mentő gondolata támadt: jól ismerte Hanga Máriát, aki ekkoriban oktatási miniszterhelyettes volt, kérjen tőle kihallgatást. A Tanár Úr így is tett: Hanga Mária fogadta, sőt még ebédet is hozatott neki; a történet megismerése után elcsodálkozott, hogy 1980-ban még ilyen történhet. Az ügyet leállította, a Tanár Úr nem került újra bíróság elé és többé nem zaklatta a rendőrség sem (erről levélben értesítette a Tanár Urat is).[41]

Köszöntése 90. születésnapján Balról jobbra: Kiss Ernő, Fekete Pál, Fekete Pálné B. Kovács Ágnes (Fotó: Farkas Katalin)

Ekkoriban már változtak az idők: sok esetben helyi kiskirályok vetemedtek különféle túlkapásokra, akiket viszont sokszor a központi szervek állítottak le. S F. Ferenc-Javert is távozott az élők sorából a nyolcvanas években.

A Tanár Úr 1988-ban nyugdíjba vonult a Csongrád Megyei Építőipari Vállalattól, ahol segédmunkási besorolásban dolgozott, pedig ácsmunkát is végzett, igen sokat dolgozott a szegedi lakótelepek építkezésein. Nyugdíja így alacsony is lett; továbbra is sokat kellett dolgoznia, több tanítványt, több fordítást vállalt. Éppen nyugdíjazása évében kezdett végetérni a Kádár-rendszer, mely oly sok szenvedést okozott neki, 1990-ban pedig, az első szabad választással ténylegesen is lezárult e korszak. Rövidesen sor került rehabilitálására: megsemmisítették a rá 1958-ban kiszabott ítéletet, mentesítették annak minden következménye alól, s nyugdíjkiegészítést kapott börtönéveit figyelembe véve. 1991-ben megkapta az 1956-os Emlékérmet, melyet 14 további kitüntetés követett. 1990-ben már készen állt első könyve (Az utolsó szó jogán) kézirata, melynek publikálásával – felesége tanácsára – egyelőre várt. S megkezdte hatalmas, haláláig tartó misszióját: a szovjet megszállás, a Rákosi-korszak és az 1956 utáni megtorlás áldozatai történeteinek feltárását. Többszáz interjút készített, igen sokat novellává feldolgozva hozott nyilvánosságra.

1992. március 12-én pedig ő lett Békéscsaba város első rendszerváltás utáni díszpolgára. A díszpolgárrá avatás ünnepi közgyűlésén jelen voltak: Göncz Árpád köztársasági elnök, s a forradalom utáni büntetőper még életben lévő elítéltjei. A díszpolgári oklevél szövege a következő volt: „Mi, Békéscsaba Megyei Jogú Város Közgyűlése, a város polgárainak akaratával egyezően, 1992. március 12-i ünnepi ülésünkön Fekete Pált, az 1956-os Megyei Forradalmi Tanács elnökét egyhangúlag Békéscsaba város díszpolgárává avattuk. A képviselő-testület ezzel az önmagát is megtisztelő elhatározásával fejet hajt az emberi méltóság, az igazság melletti kiállás, a hajlíthatatlanság és a szabadság utáni örök vágy előtt. A legkevesebb, de a legtöbb is, amivel önkormányzatunk kifejezheti háláját és elismerését a város történetét formáló személyiség iránt az, hogy 1940 után elsőként Fekete Pálnak adományozza a Békéscsaba Díszpolgára címet.”

A szerző ezúttal is rendhagyó módon, lényegében transzcendentálisan kezdi köszönetnyilvánítását, hiszen a legnagyobb köszönettel az e sorok idején már egy éve elhunyt Fekete Pálnak tartozik, aki elsők között mondta el neki élete 1956–os és a forradalom utáni megpróbáltatásait, majd hat könyvében igen magas irodalmi szinten meg is írta mindezt. Köszönet illeti Fekete Pálné B. Kovács Ágnest és Dr. Fekete Ágnest, akik közvetlen, fájó emlékeikkel egészítették ki Fekete Pál írásai, valamint Majzik Ferencet, aki fontos információk átadásával segítette a tanulmány elkészültét.

„Lesz egy pár boldog éved, aztán kettétörik az életed. Hosszú éveken, ha nem évtizedeken át nyomorúság lesz az életed, de az Isten megtart, nem hagy el. Elveszi az ifjúságodat, de öregségedre megvigasztal, meg is békít.” Ez volt Fekete István, Fekete Pál édesapja jóslata, fia születésének napja rendkívüli természeti jelenségei alapján; ezt a jóslatot Ember sorsát el nem kerüli című novellájában örökítette meg a Tanár Úr.[42] A jelen tanulmány első és második részében látható volt, hogy ez a jóslat szóról szóra beigazolódott. 1990-ben – idézzük fel újra – megtörtént rehabilitációja, valamivel magasabb lett nyugdíja (így sem lett túl magas); a közelgő választások jegyében pedig számos látogatója akadt. Felesége elmondása szerint szinte csoportosan érkeztek az újjáalakult, ill. új pártok delegációi, akik lényegében ugyanazzal a céllal érkeztek: vállaljon politikai szerepet a választások során, többnyire vezetői funkciót, képviselőjelöltséget is ajánlottak neki. Ő figyelmesen végighallgatta őket, majd általában azonnal közölte: egyik pártban sem vállal semmiféle feladatot sem, sőt belépni sem kíván egyik politikai tömörülésbe sem. Egyedül a POFOSZ (Magyar Politikai Foglyok Szövetsége) hívását fogadta el, de aktívan ebben a közösségben sem dolgozott. Ő nyugalmat akart és végre tanítani, előadásokat tartani – de még ezzel is várt több évet. A tanítással természetesen nem, hiszen szabadulása után szinte azonnal vállalt magántanítványokat – de a nyilvánosság elé először csak akkor állt, amikor Békéscsaba díszpolgára lett. Ekkor több sajtóorgánumban is jelent meg Róla írás; többek között a Békés Megyei Népújságban, ahol a díszpolgári cím átvétele utáni beszéde szó szerint megjelent Pap János akkori békéscsabai polgármester bevezetőjének részleteivel. E megrendítően szép beszédben meghatottan mondott köszönet a díszpolgári címért; a beszéd befejező részében pedig útmutatást adott a jelenlévőknek: „Jön a tavasz, nemsokára virágba borulnak a mezők, új rügyek fakadnak a fákon és a hit újból kopogtatni fog a mi szívünkön is. Barátaim! A hiteteket ne hagyjátok el! El vagyok keseredve, amikor emberek között járok, s látom azt a sok csüggedtséget, levertséget… Most akarunk összeesni, amikor már a parton vagyunk? Ez nem csak szégyen, ez egyenesen bűn! Éltünk ettől százszor nehezebb napokat, százszor nehezebb órákat – nem érdemeljük meg itt ezt az életet… Mi, akik évezredek keresztül mongollal, tatárral szembeszálltunk, mi, akik azt hirdetjük, hogy Európába akarunk menni… Holott Európa mi vagyunk! Mert mi itt valóban Európát képviseljük a periférián…”[43]

Öt nappal korábban, még a kitüntetés átadása előtt a Heti Mérleg című békéscsabai ingyenes lap első oldalán jelent meg vele fényképes interjú, melyben igen szép mondatokkal emlékezett meg az 1956-os forradalomról és szabadságharcról: „Olyan egység volt itt az emberek között, amire én nosztalgiával gondolok vissza. Ott senki nem kérdezte, hogy te honnan jöttél és ki vagy – egyetlen egy kérdés volt: akarsz-e tisztességesen, szabadon élni; rádöbbentél-e arra, hogy ez egy zsákutca, s ha igen, akkor nekünk te jó vagy! Az emberek mosolyogtak, boldogok voltak, egymás kezét fogták, ölelték, csókolták egymást… Mindenütt azt mondtam: testvérek, ne nézzük, ki mit csinált, bocsássunk meg – egy új világot gyűlölettel nem lehet építeni… Tisztító erejű korszak volt…”[44]

*Magyar mártírok* című könyve bemutatóján Balról jobbra: Túriné Kovács Márta, a békéscsabai polgármesteri hivatal osztályvezetője, Fekete Pál, Békéscsaba polgármestere (Fotó: Tóth Áron)

Országos lapban, a Népszabadságban 1993. október 22-én jelent meg Róla a Pomiloszerdtszvujtye! című emlékezés-novella, melyben egyelőre monogrammal szerepelt, de a szerző – egykori tanítványa – pontosan és magas színvonalon írt a Tanár Úrról. Az írás címe Tolsztoj Bál után című novellájából származott; a vesszőfutásra ítélt tatár katona kiáltja ezt: Testvérek, könyörüljetek! mely novellát a szerző igen kedves tanára, Fekete Pál ismertette meg vele és vásott osztályával, akikkel csodálatos módon megszerettette az orosz nyelvet. A Pomiloszerdsztvujtye! azonban 1956 eseményeivel kezdődik, a Tanár Úr megyei forradalmi tanácsi elnöki szerepének, majd bebörtönzésének leírásával folytatódik, végül 1963-as szabadulása utáni sorsának megidézésével zárul, azzal a mozzanattal, amikor a szerző uniformist viselő barátjának közeledtén alázattal feláll – uzsonnázás közben – ez a sokszor megtört ember.[45]

Számomra ez a novella hozta el a megdöbbentő felismerést igen kedves tanárom életéről, sorsáról. Hiszen a rendszerváltásig semmit sem tudtam 1956-os hősiességéről, szenvedéseiről, Szegedre békéscsabai díszpolgári címének híre sem jutott el azonnal. A teljes igazságot azonban csak további három év után tudtam meg. 1996-ban a forradalom és szabadságharc 40. évfordulójára készülve megbízást kaptam a Dél-Alföld című folyóirat szerkesztőségétől: az ünnepi számhoz írjak én is valamit. Ekkor kedves költő barátomhoz, a József Attila-díjas Simai Mihályhoz fordultam, kiről tudtam, hogy a forradalom idején Békéscsabán tartózkodott, s lelkesítő verset is írt, Költő, most kell szólanod! címmel. Barátom szívesen fogadott, s elkészült az interjú, mely a vers címét kapta, s mely interjú leghangsúlyosabb része Fekete Pálról szólt. Simai Mihállyal el is határoztuk, hogy meghívjuk a szegedi Bálint Sándor Művelődési Házba a Tanár Urat: mondja el a nagyközönség előtt 1956 igaz történetét. Rövidesen meg is kerestem Őt: egy hétfő reggelen látogathattam meg Kece utcai házában. Két órán keresztül mondta elnökké választásának, megkínzatásának, börtönéveinek, szabadulása utáni életének történetét. Amikor befejezte, s már indulni készültem, alig tudtam az asztaltól felállni: mázsás súllyal nehezedtek rám a hallottak. A Tanár úr meg is kérdezte: fenntartom-e a felkérést? Hozzátette: alighanem még ma is figyelik (6 évvel a rendszerváltás után), s nemcsak őt, hanem a vele kapcsolatban állottakat is. Nem kért azonnali választ; én azonban egy-két nap múlva felhívtam: október 17-én várjuk a művelődési házba. Némi félelmet azért éreztem: vajon milyen hatással lesz a közönségre, ha ugyanazt, ugyanúgy elmondja, amit és ahogyan nekem mondott? Simai Mihállyal ketten beszélgettünk vele – de inkább hallgattuk előadását, s igen kellemes meglepetés ért bennünket: a Tanár Úr most humorosan mondta el 1956-os történetét, számtalanszor megnevettetett bennünket. Számomra lenyűgöző volt zsenialitása és lelki tartása: hogy élete legdrámaibb, legválságosabb időszakáról könnyedén tudott szólni. Ettől kezdve haláláig állandó kapcsolatban maradtunk; a művelődési házba igyekeztem minél többször meghívni: rendkívül színvonalas történelmi előadásokat tartott: egészen különleges volt az 1919-es tanácsköztársaság-kommünről tartott előadása, a legteljesebb objektivitással, pontossággal.

Családi élete ekkoriban már sok boldogságot jelentett számára. Ágnes lánya még 1983-ban férjhez ment, két lánya született: Ági 1986-ban, Katus 1990-ben. Márta lánya élettársi kapcsolatban élt, 1989-ben megszületett Máté fia. A Tanár Úr imádta unokáit, Máté unokája igen kedves beszélgetőpartnere lett.

Sorjáztak kitüntetései: 1994–ben Hazáért Érdemkeresztet, 1999-ben 56-os Aranyérmet kapott. Püski Sándorral, aki a rendszerváltás után hazatért és Budapestre helyezte át világszerte ismert könyvkiadóját, állandó levelezésben volt, s amikor elküldte neki első kötete – Az utolsó szó jogán – kéziratát, vállalta e kötet kiadását.

1996-os, nekem elmondott figyelmeztetése nem volt alaptalan. Amikor már rendszeresen tartott előadásokat, egy alkalommal egy „jóakarója” (nevét nem tudjuk) gyűlöletbeszéddel vádolva feljelentette Őt, s ekkor be is vitték a szegedi rendőrkapitányságra. Amikor azonban ezt megtudta az akkori városi rendőrkapitány, személyesen sietett azonnali kiszabadítására, sűrűn kérve bocsánatát a sajnálatos félreértésért.[46]

Az utolsó szó jogán című kötet 2003–ban elkészült, bemutatója június 19.-én – a Tanár Úr 75. születésnapján – volt a Bálint Sándor Művelődési Házban az Ünnepi Könyvhét keretében, születésnapja alkalmából Miholcsa József erdélyi szobrászművész egyik műalkotásával ajándékoztuk meg. A szerzőt, Püski Sándort és Simai Mihályt (a könyvpremier vendégeit) telt ház fogadta; jómagam a beszélgetés vezetését és a kötet néhány részletének felolvasását vállaltam. A rendezvény hangulata rendkívül jó volt, a könyv számos példánya ott, helyben elkelt.

A Pomiloszerdsztvujtye! egyik részletében olvasható, hogy a Tanár Úr fiatal korától kezdve írt novellákat, regényeket, egy kötetét – mely erdei emberekről szólt – ki is nyomtatták, de végül még sem került forgalomba, mert „narodnyikszelleműnek”[47] ítélték. A novella egy másik részében pedig azt idézi meg a szerző, miként hallgatták a Tanár Úr történeteit, melyek készülő regénye fejezetei lehettek. A Tanár Úr tehát jeles írónak indult, ám a sors évtizedekig lehetetlenné tette számára még a puszta alkotást is; mint korábban jelzésre került, csak a ’80-as években tudta folytatni az írást. Szellemileg bizonyára mindig is folytatta, hiszen amikor végre eljutott alkotásai publikálásáig, tökéletes remekművek kerültek az olvasók elé.

2003 és 2018 között összesen hat kötete jelent meg, életművét 75 és 90 (!) éves kora között adta át nekünk, ami minden szempontból különleges és szinte egyedülálló teljesítmény. A hat kötet közül három alkot szinte összefüggő logikai láncolatot: Az utolsó szó jogán, a Sátánok éjszakája és a Magyar Jeanne D’ Arc; 20, 7 és 14 novellával, bár a Sátánok éjszakája címadó írása lényegében kisregénynek minősíthető. Mindhárom kötet második és hangsúlyosabb része az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, valamint a megtorlás történeteit tartalmazza, s mindhárom tartalmaz a nagy történelmi kataklizmától eltérő, de azzal valamilyen módon – sokszor metaforikusan – mégis összefüggő írásokat. Ez a vonulat tovább teljesedik a Sírjára nem jutott virág című nagyszabású, 336 oldalas kötet 25 novellájában.

Az utolsó szó jogán első része – Elsüllyedt világ – öt rendkívül szép novellát tartalmaz. Témájuk teljesen különböző: az Éji látogatás a negyvenes évek végi paraszti élet letűnése előtti időszakát mutatja be, melyben még győzhet az igazság. Az Álom és valóság életrajzi háttere a szívinfarktus, mely az ezredforduló után néhány évvel érte a Tanár Urat: „Kórterem. Ajtaján hidegen kéklik a felirat: Koronária őrző. Itt vagyok, nem magamtól jöttem, szirénázva hozott a mentő. Most fekszem, mint fűrész alá való fa, és nézem a mennyezetet. Kísérethajók jutnak az eszembe, amelyek egykor könnyű szitakötőként siklottak az óceánok végtelen vizén, míg gigászi hullámok meg nem unták, s hátulról le nem taszították őket. Ezután magához húzta a bolyongókat az alvó szelek birodalma, ahol a halál várt rájuk.”[48] Remekül felépített történetindítás: négy tárgyszerű mondat után metaforikus kép vezet tovább az álomképek felé, melyekből ugyanúgy megtörténik a kibontakozás, a feloldozás, mint a már a jelen tanulmány második részében idézett Hallgatnak a csillagokban. A groteszk–szociografikus ihletettségű De kár… után a pszichologikus hátterű, de egyben kisebbségi konzekvenciákat rejtő Márió következik; ezt a részt a rendkívül megható, ma is érvényes Adventi emlék zárja a megszégyenített szegény idős asszony történetével. Békéscsaba, 1956 – ez a nagy fejezet maga az 1956-os forradalom és szabadságharc regénye. További két részből áll: a Magyar sors a XX. században című 70 oldalas tanulmány alcíme szerint Hrabovszky László élete, de voltaképpen történelmi esszé, melybe belefoglalta a Békés Megyei Forradalmi Bizottságban legkedvesebb munkatársa életét végig igen olvasmányos, irodalmi stílusban. A Pokoli hajnal – Békéscsaba, 1956. november 4. című és az ezt követő 10 novella lényegében a Tanár Úr Kálváriájának regénye, melynek alapján a jelen tanulmány I. részét megfogalmaztam: az oroszok betörésétől (a Tanár Úr hősi helytállásától) szabadulásáig. A kötet a Ne álljatok ellen a gonosznak erővel! című történelmi kisesszével, Mány Erzsébet és Farkas Mihály mártírhalála Halálautó címmel megírt történetével, valamint a címadó, összefoglaló esszé-novellával zárul.

Békés Megye Forradalmi Bizottsága, 1956.

A Sátánok éjszakája[49] középpontjában a címadó kisregény, Nyitrai Sándor tragikus története áll, kivel a Tanár Úr az agyagbányában ismerkedett meg. Szívfájdító, ahogyan feltárul előttünk a jóeszű, tehetséges, ügyeskezű fiatal parasztember élete, hogyan jut előbbre teljesen saját erejéből, s hogyan ragadja el a gonosz ármány, hogyan semmisül meg családja, hogyan vezet útja a börtönből, ahol ártatlanul szenvedett évekig – hogy aztán, amikor utolsó reménye, fia halálhíre elérkezik hozzá, hogyan lesz öngyilkos. Ne félj, fiam! Itt vagyok! – ez a kötetnyitó novella címe, s így édesapja szólt Fekete Pálhoz, amikor tízéves korában vállalnia kellett a kúttisztítás csak általa végrehajtható műveletét. Sokrétű, nagy novella, szinte kisregény A feszület: a gyermekkori, tanítójuk által beléje vert felekezeti uszítás legjobb barátjával együtt való sajátos végrehajtásától (az öreg katolikus pap csúfolása) e barátja kivégzéséig. A Zúzmarás január szintén fiatalkori emlék: hogyan próbál beteg édesanyjának gyógyszert szerezni, hadifogságban lévő apja helyett családfőként. Az Üzenet Párizsból című szó szerint tanulságos történet már hivatkozási pontunk volt tanulmányunk I. részében. A kötet címének megfelelően sátánokról szól A hajléktalan és a Cellatársamra emlékezem két ártatlan ember tragédiáját megidézve, helyenként naturális, de mindig igaz részletekkel.

A Tanár Úr utolsó szépirodalmi kötete a Magyar Jeanne d’ Arc, melyet egyik leghosszabb betegsége alatt, betegágyon írt, részben diktált. Különlegessége, hogy látszólag állattörténetekkel kezdődik. Azonban már A szitakötők királya és A balin halála – a két kötetnyitó novella – tragikusan szép metafora: lehetetlen fel nem ismerni a királyi szitakötőt kivégző apró bogárban a forradalmárokat galád módon tönkretévő kisebb–nagyobb diktátorok egyikét, a balinban pedig a halálra ítélt forradalmárt (ezt az írás szövegkörnyezete is igazolja). Gyönyörű miniatűr a Találkozás Istennel, melyben magát az Istent látja látomásában, vad, fekete madarak pusztítják el a rábízott kiskacsákat; pontosan ez történt 1956-ban Békéscsabán: a rábízott népre zúdultak a forradalom ellenfelei. A kötet második része a Bűn és bűnhődés címet viseli, melynek nyitó esszéje kőkemény vádirat minden erőszak és vérontás ellen, mely még magát az Istent is vádolja, de természetesen elsősorban a magyar törvényesnek minősített, de valójában véresen jogtalan büntető cselekményeket. Ezen esszé záró mondatait érdemes idéznünk, mert erőteljesen aktuálisak: „1989–ben, amikor Magyarországon egy meghamisított rendszerváltást hoztak létre a világ közvéleményének félrevezetésére, bőven lett volna alkalom a protestantizmus tanainak érvényesítésére. Meg lehetett volna bánni a bűnöket, hogy Krisztus magára vehesse azokat. Ez azonban nem történt meg. Az idő megy. Jogállamban élünk, ennek ellenére ritkán szolgáltatnak igazságot. A megkínzottak, elnyomottak továbbra is élik megnyomorított életüket, a bűnösök pedig köpönyeget váltogatva élik világukat.”[50] A kötetben ezután egymást követik a megrázóbbnál megrázóbb történetek verésekről, kínzásokról. Az 1956-os forradalom utáni megtorlásokról és a börtönből szabadultakról szóló novellák közé két 1848-49-es novella került: Kivégzés a Szamárhegyen és Haramiák kezében, az előbbi Rázga Pál szlovák származású magyar honvédtiszt, az utóbbi Fekete Imre gerillavezér mártíromságáról. A könyv záró, címadó novellája ismét 1956-os: egy fiatal lány hősies áldozatáról szól, aki saját élete feláldozásával sokakat mentett meg. Az írás záró mondatai: „Eltiportak bennünket, elvették a szabadságunkat, s elvették az életünket is! Ebbe belenyugodni nem lehet! De ez a lány bátrabb volt mindenkinél, aki ezen az úton felvette a harcot az ellenséggel. Tudta vajon, hogy ez lesz az utolsó napja? Hősi halott, vagy annál több? Több! Magyar Jeanne d’ Arc”[51]

A Tanár Úr Az utolsó szó jogán megjelenése után egy évvel megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést. Ekkor már teljes erővel folytatta igen nagy misszióját: fel akarta kutatni mindazon békés megyeieket, akik 1944 után a szovjet megszállás során, a Rákosi-korszakban és az 1956-os forradalom után áldozattá váltak, akiknek elvették vagyonukat, akiket megnyomorítottak, akiket megöltek, s meg akarta örökíteni tragédiájukat, szépirodalmi eszközökkel, novellákban. Hónapokon, éveken át utazott, bejárta Békés megye minden helységét, közel 400 interjút készített, gyűjtötte fotóikat, fotózta síremlékeiket. 2006-ban a Püski Kiadó 441 oldalban megjelentette 59 áldozat történetét 59 mívesen, de naturálisan megírt novella formájában. A Cseppek a tengerből szegedi bemutatója 2006. június 14-én volt a szegedi Bálint Sándor Művelődési Házban. A Tanár Úr ugyanebben az évben – a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján – átvette Az 1956-os forradalom 50. évfordulójára alapított emlékérmet és A Hazáért Érdemkereszt Arany fokozatát. Decemberben a Házas Hétvége című katolikus folyóirat készített vele és feleségével, Fekete Pálné B. Kovács Ágnessel igen szép interjút A házastársi hűség és a hazaszeretet igaz példái – Fekete Pál & Ágneska címmel (ekkor már 53 éves házasok voltak). E bensőséges interjúban elmondták megismerkedésük és megpróbáltatásuk évtizedeit; mondataikból kitündöklött közös életük titka: a mérhetetlen szeretet és a házasság szentségének feltétlen tisztelete. A Tanár Úr ezúttal is üzent nekünk: „Az ifjúságnak mit hagyunk? – Előszöris, hogy őrizze meg azt a hitet, meg azt az erőt, amit az Úr Isten tehetséggel párosítva neki odaadott. Ne tékozolja el. Éljen tisztán, hogy föl tudjon készülni arra a korszakra, amibe most még nem látunk bele. Mert egy olyan korszak következik, ahol sokkal nagyobb erőpróbának lesz kitéve a következő nemzedék. Aztán, hogy a hitünket és a tehetségünket osszuk szét – első sorban a családunkban, s ami még fölöslegben van, azt tegyük le a közösség asztalára. Ezen kívül igyekezzünk olyan vezetőket választani, akikre fölnézünk (Szent László törvényében így áll: aki nemzetünk ékessége).”[52]

Kutatási eredményeit új könyve mellett más formában is meg akarta örökíteni: igen nagy munkával létrehozott egy 1956-os kiállítást. A könyvben szereplő mártírok fotóit kiállítási méretre nagyíttatta, kísérő–ismertető szöveget írt melléjük, s valamennyit bekereteztette. Nagyon szép kopjafákat faragott – a mintákat jórészt Miholcsa József művéről vette.

E kiállítás első bemutatója 2006. október 22–én volt a békéscsabai Munkácsy Mihály–múzeumban. A múzeum nagy kiállítóterme színültig megtelt, többszázan hallgattuk a Tanár Úr a kiállítást bevezető előadását. A tárlat később több helyen is bemutatásra került, így többek között 2008-ban Kecskeméten, a Hírös Agórában (korábban: Erdei Ferenc Művelődési Központ). 2011-ben kapott végleges otthont a békéscsabai Kazinczy Ferenc Általános Iskola erre a célra véglegesen átadott épületrészében (a megnyitó a forradalom és szabadságharc 55. évfordulója előtt egy nappal, október 22-én volt), ahol a Tanár Úr Vánsza Pállal együtt alakította ki az állandó Fekete Pál-múzeumot, mely egyben 1956-os kiállítás is; Vánsza Pál vállalta e múzeum vezetését és gondozását, melyet e sorok írása idején is végez, gyakorta tart rendhagyó történelemórákat (a kiállítás egyik terme oktatási célra is alkalmas).

Fekete Pál-gyűjtemény. Részlet az Általa faragott kopjafával

A Tanár úr 2008-ban Pongrátz Gergely-emlékérmet kapott; 80. születésnapját a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtára munkatársai kiváló szervezésében a Szegedi Tudományegyetem Toldy Ferenc utcai Dolgozói Klubjában ünnepelhettük meg, ahol a szép köszöntések mellett díszebédet rendeztek tiszteletére, s elhangzott Dsida Jenő nagyszabású költeménye, a Psalmus Hungaricus is. 2009-ben az 1956-os Pesti Srác-díjat adományozták neki.

2011-ben újabb monumentális kötetét adta ki a Püski Kiadó: a 336 oldalas Sírjára nem jutott virág 25 írást tartalmaz. A Tanár Úr 21 novellában folytatta a mártírok történeteit, melyeket a Cseppek a tengerből című kötetben kezdett közölni; e megrendítően szépen megírt novellák újra és újra megrázzák az olvasót. Három novellában saját élete három különböző időszakába vezet el bennünket: az Ember sorsát el nem kerüli a jelen életrajzi tanulmány kezdetén került megidézésre, a Fügepálinka elítéltetése előtt játszódik, amikor egy ismeretlen magasrangú ügyész folytat vele tartalmas és reményt keltő beszélgetést, a Hallgatnak a csillagok pedig a szabadulása utáni első keserves évekbe vezet bennünket. Ebbe a kötetbe került annak a rádióriportnak a szerkesztett változata is, melyet Varga Zoltán író, költő, a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának egykori vezetője készített vele, s amely kétszer is elhangzott a Kossuth Rádióban (2003. november 2-án és 2006. július 23-án). E riportból életének számos olyan fontos részletét tudhattuk meg, melyekről korábban nem írt.

2011-ben szörnyű gyász érte: súlyos, gyógyíthatatlan betegségben meghalt szeretett Márta lánya, a kiváló zongoraművész, kit még csepp korában Babunak nevezett el. Elvesztése miatt érzett fájdalma saját haláláig sem szűnt meg. Gyászán nyilvánvalóan nem enyhítettek újabb kitüntetései sem: az 1956 Alapítvány érdemkeresztje (2011) A Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2012) és az Eötvös József-díj (2013); 2013. szeptember 21-én vitézségének és nemzeti érzésének elismeréseként vitézzé avatták. 2013 őszén súlyos betegség tört rá: herpesz vagy kullancs fertőzés miatt agyvelő és agyhártyagyulladást kapott, előbb a szegedi klinika fertőző osztályán, majd a neurológián, végül az I. Belklinikán feküdt, összesen tíz (!) hónapot. Amikor már látogatható volt, többször felkerestem; megtudtam tőle, hogy készen áll új könyve, a Magyar Jeanne d’ Arc. Elhatároztam, hogy megszervezem e kötet bemutatóját. Püski István a Kiadó képviseletében vállalta a bemutatón való közreműködést, a szegedi Somogyi-könyvtár befogadta a könyvpremiert, mely 2014. június 10-én, az Ünnepi Könyvhét keretében volt. Nem véletlenül helyeztük ide ezt a fontos rendezvényt, hiszen még ekkor is a klinikán feküdt a Tanár Úr; szerencsére engedélyezték orvosai, hogy részt vegyen könyve bemutatóján, melyen ezúttal is telt ház fogadta. Csoda történt ezen az estén: a 86 éves Tanár Úr, midőn átadtam neki a szót, lassan, halkan kezdett beszélni, majd hangja egyre erősebbé, határozottabbá vált. 25 percig beszélt egyfolytában, beszéde végén jól látszott, hogy megújul, hogy meg fog gyógyulni.[53] Így is történt: rövidesen elhagyhatta a klinikát. Találkozásaink ezután kissé megritkultak, de születésnapján minden évben igyekeztem felköszönteni, s néhányszor meglátogattuk unokabátyámmal, Majzik Ferenccel együtt is.

A Tanár Úr pedig dolgozott tovább, kutatott, írt – 2016-ban másodszor is megkapta az 1956–os emlékérmet a forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából, ugyanekkor átvehette a Békés Megyéért–kitüntetést. Új, de egyben utolsó könyvében társszerző is segítette munkáját: Szalma Györgyné Merczel Ágnes. A Magyar mártírok 1956 – Csak a szél sír felettük 535 oldalán több mint 300 mártírról és bebörtönzött szabadsághősről (most már nemcsak békés megyeiekről, hanem országosan ismert személyiségekről is) emlékezett meg, lexikonszerűen (pontosabban: szócikkben), illetve, ha egy-egy személyről semmi bővebbet sem lehetett megtudni, akkor legalább a nevüket, esetenként a fotójukat és a síremlékük fotóját közölte. Írt emellett a sortüzekről, s számos értékes tényt dolgozott fel, ill. tett újra közzé. Különösen értékesek a kötetben elhelyezett versek (Márai Sándor, Jobbágy Károly, Tollas Tibor, Sajó Sándor, Lermontov, Örkény István, Babits Mihály, Páskándi Géza és mások költeményei). A kötetet 2017. szeptember 6-án fejezte be, 2018-ban nyomtatták ki, a kiadó ezúttal maga a szerző, Fekete Pál volt; a nyomdai költségeket Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata finanszírozta.

2017-ben nagy családi öröm érte: megszületett dédunokája, Szofi.

Betöltötte 90. életévét ez év június 19-én, lakásában köszöntöttük fel Farkas Katalinnal, Szeged Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala munkatársával, két ízben is: előbb Dr. Botka László polgármester, majd a Miniszterelnöki Hivatal gratuláló oklevelét adtuk át.[54]

Új kötetét 2019. február 25-én mutatták be a békéscsabai városháza dísztermében. E kötettel végképp bizonyította, amit a Házas hétvége számára elmondott: hitét és tehetségét szétosztotta és letette a közösség asztalára. Írói tehetségét ugyanis nem saját, esetenként fiktív tárgyú novellákra és regényekre fordította, hanem a mártírok személyeinek megörökítésére. Ez a csodálatos ember, akikről mindannyian azt hittük, hogy energiái végtelenek, s az elképzelhető legmagasabb kort éri meg, 2021-ben, 93 éves korában már egyre gyakrabban és egyre többünknek mondogatta: érzi, hogy rövidesen távoznia kell. 2022-ben már nem tudtam felköszönteni: a telefont felesége vette föl, aki azt mondta, hogy a Tanár Úr szinte egész nap alszik. Sok ismert és ismeretlen betegsége mellé végül tüdőgyulladást kapott, s 2022. július 27-én örökre elaludt. Szegeden helyezték örök nyugalomra 2022. augusztus 15-én katolikus szertartás keretében (ez az Ő kívánsága volt), melyet Szigeti Antal békéscsabai plébános celebrált.[55] Gyászbeszédet mondott többek között Varga Tamás békéscsabai alpolgármester és unokabátyám, Majzik Ferenc Most előbb unokabátyám, legkedvesebb tanítványai egyikének beszédéből idézek:

„Engedtessék meg, hogy a tanítványok nevében búcsúzzak el a Mi szeretve tisztelt Tanár urunktól! Ő rá is érvényes az meghatározás, hogy amikor egy ilyen formátumú szellemóriást búcsúztatunk, akkor egy második alexandriai könyvtár válik éppen a lángok martalékává, egy ragyogó pedagógust, egy poliglottot[56], és nem mellesleg egy sokoldalú, jó kezű iparos szakembert veszítettünk el halálával. E mellett Ő egy erkölcsi fényalak is volt, aki ilyen tekintetben is örök irányt mutatott Nekünk, akiket sikeres tudással felvértezve bocsájtott ki az életbe. Csak az hal meg, akit elfelejtenek, Őróla még sokat fog beszélni az utókor az unokákon és tanítványok leszármazottjain keresztül, főleg igaz ez Békéscsaba városára, aki díszpolgárrá fogadta. Mi, közeli barátok, tanítványok megköszönjük a Mindenhatónak, hogy Őt ilyen hosszú ideig közöttünk tartotta! Nyugodjál békében, Tanár Úr!” Simai Mihály, a költő–barát versben búcsúzott tőle:

A KRISTÁLYEMBER
(Halotti beszéd Fekete Pál temetésére)

Ez az ítélet fellebbezhetetlen.
Nem földi bíró írta – maga az Isten!
Nagy seb, ami a szívünkön ütött…
de gyógyuló, ha arra gondolunk:
VELE van már, az ÚRRAL s örökkétig
ott lesz, a mennyben!

EGY TISZTA LÉLEK ÁLL ISTEN ELŐTT!
kristályember, kinek kristályszívét
ismerni véltük sok–sok éve már.
– De igazán az Isten tudja csak,
neki milyen jó katonája volt,
s ki volt nekünk Ő, a Viharsarok–
Országnak mit jelentett FEKETE PÁL!

Elveit nem adta soha, semmiért!
– IGAZAT SZÓL, IGAZAT ÍRT, IGAZAT ÉLT!
Nem tehetett mást… ŐT a legfehérebb
kristályokból rakta össze Isten,
és ugyanígy
akart elébe állni…

EGY TISZTA LÉLEK ÁLL ISTEN ELŐTT!
Nagy–nagy ajándék, hogy köztünk, velünk élt…
belenézhettünk tiszta, biztató, szeretet–fényű szemébe,
beleláthattunk abba az áldott,
emberséget és magyarságot
hittel hordozó Óriáslélekbe, aki MINDANNYIUNKÉRT
IGAZAT SZÓLT, IGAZAT ÍRT, IGAZAT ÉLT!

És igazsága túlélte a börtönt…
Túlélt kis- és nagy párt-királyokat,
akik halálra szánták volna – s most a Nemzet
igaz szívében él tovább…

ISTEN ELŐTT EGY TISZTA LÉLEK ÁLL!
ő a Jó harcot megharcolta értünk…
rá az Igazság Koronája vár….
Nem szoríthatjuk meg kezét soha már –
de könyveivel beszélgethetünk,
s bár nem látjuk, érezzük majd a Fényt,
amit felénk sugároz a végtelenből
Barátunk, Bajtársunk, Mártírunk, Tanárunk,
Lánglelkű Hősünk – FEKETE PÁL!

A szerző – tanulmánya befejezését követően – végezetül is transzcendentálisan kezdi köszönetnyilvánítását, hiszen a legnagyobb köszönettel az e sorok idején már egy éve elhunyt Fekete Pálnak tartozik, aki elsők között mondta el neki élete 1956-os és a forradalom utáni megpróbáltatásait, majd hat könyvében igen magas irodalmi szinten meg is írta mindezt. Köszönet illeti Fekete Pálné B. Kovács Ágnest és Dr. Fekete Ágnest, akik közvetlen, fájó emlékeikkel egészítették ki Fekete Pál írásait, Majzik Ferencet, aki fontos információk átadásával segítette a tanulmány elkészültét és hozzájárult nekrológja részletének közléséhez, valamint Simai Mihály József Attila-díjas költőt, aki engedélyezte kiváló költeménye újraközlését.

Megjelent három részben, a folyóirat 2023. szeptemberi, októberi és novemberi számaiban

Jegyzetek

[1] Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitatis (Hiúságok hiúsága).

[2] Fekete Pál: Ember sorsát el nem kerüli. In.: Sírjára nem jutott virág. Püski, 2011. 174., 175., 177. o.

[3] Az elsőrendű vádlott. Beszélgetés Fekete Pállal, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság 1956-os elnökével. Elhangzott a Kossuth Rádióban 2003. november 2-án és 2006. július 23-án. Szerkesztő-riporter: Varga Zoltán. In.: Sírjára nem jutott virág. Püski, 2011. 290. o.

[4] A „málenkij robot”-osoknak egész életét végig kísérték rabszolgakorszakuk évei, egyrészt az ezen idő alatt szerzett betegségeik miatt, másrészt azért, mert szigorúan tilos volt beszélniük arról, hol voltak, mit csináltak, nehogy kiderüljön: mikre volt képes a „testvéri” Szovjetunió…

[5] Joszip Broz Tito, Jugoszlávia első számú vezetője kilépett a Kommunista Pártok Információs Irodájából, önálló politikát kezdett folytatni, ezért nevezték „az imperialisták láncos kutyájának”.

[6] 1956-ben felvételt nyert a Lenin-intézetbe, mely egyetemi szintű orosz nyelv-szakos végzettséget adott, azonban ide már csak másfél hónapig járhatott…

[7] Megismerkedésükről, szerelmükről Simai Mihály József Attila-díjas költő írt Szabadság… rabság… szerelem – Fekete Pál és Fekete Pálné B. Kovács Ágnes 1956-os emlékezéseihez címmel a Bárka 2016. évi 5. számában (10-12. o.)

[8] Az elsőrendű vádlott. Beszélgetés Fekete Pállal, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság 1956–os elnökével. Elhangzott a Kossuth Rádióban 2003. november 2-án és 2006. július 23-án. Szerkesztő-riporter: Varga Zoltán. In.: Sírjára nem jutott virág. Püski, 2011. 293. o.

[9] Fekete Pál: Hatvan év távlatából. Bárka, 2016/5. 6. o.

[10] Fekete Pál: Pokoli hajnal. In.: Az utolsó szó jogán. Püski, 2003. 74. o.

[11] Uo. 77. o.

[12] Uo. 77. o.

[13] polityicseszkij rukavagyitelj – katonai politikai vezető

[14] Fekete Pál: Az utolsó történelemóra. In.: Az utolsó szó jogán. Püski, 2003. 83–86. o.

[15] Fekete Pál: Pokol a föld alatt. In.: Az utolsó szó jogán. Püski, 2003. 87. o.

[16] 1572. augusztus 23-áról 24-re virradó éjszakán a Párizsba gyűlt hugenották (francia reformátusok) közül mintegy tízezret lemészároltak a király, IX. Károly tudtával.

[17] Az elsőrendű vádlott. Beszélgetés Fekete Pállal, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság 1956-os elnökével. Elhangzott a Kossuth Rádióban 2003. november 2-án és 2006. július 23-án. Szerkesztő-riporter: Varga Zoltán. In.: Sírjára nem jutott virág. Püski, 2011. 302. o.

[18] Victor Hugo A nyomorultak című regényének alakja alapján.

[19] Fekete Pál: Pokol a föld alatt. In.: Az utolsó szó jogán. Püski, 2003. 87–97. o.

[20]Az elsőrendű vádlott. Beszélgetés Fekete Pállal, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság 1956-os elnökével. Elhangzott a Kossuth Rádióban 2003. november 2-án és 2006. július 23-án. Szerkesztő-riporter: Varga Zoltán. In.: Sírjára nem jutott virág. Püski, 2011. 303. o.

[21] Büntető Anyagi Jogszabályok Hatályos Összeállítása. Nem törvény volt, hanem az Igazságügyi Minisztérium által 1952-ben, majd 1958-ban közzétett jogszabálygyűjtemény. Jelentősége a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve 1961-es hatályba lépése után megszűnt.

[22] Fekete Pál: Elsőfokú ítélet. In.: Az utolsó szó jogán. Püski, 2003. 105. o.

[23] Fekete Pál: A másodfokú tárgyalás. In.: Az utolsó szó jogán. Püski, 2003. 111. o.

[24] Fekete Pál: Pataki diákok. In.: Az utolsó szó jogán. Püski, 2003. 115. o.

[25] Uo. 120. o.

[26] Fekete Pál: Üzenet Párizsból. In.: Sátánok éjszakája. Püski, 2009. 108–120. o.

[27] Elsőfokú ítélet. In.: Az utolsó szó jogán. Püski, 2003. 107. o.

[28] Az elsőrendű vádlott. Beszélgetés Fekete Pállal, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság 1956-os elnökével. Elhangzott a Kossuth Rádióban 2003. november 2-án és 2006. július 23-án. Szerkesztő-riporter: Varga Zoltán. In.: Sírjára nem jutott virág. Püski, 2011. 303. o.

[29] Az elsőrendű vádlott. Beszélgetés Fekete Pállal, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság 1956-os elnökével. Elhangzott a Kossuth Rádióban 2003. november 2-án és 2006. július 23-án. Szerkesztő-riporter: Varga Zoltán. In.: Sírjára nem jutott virág. Budapest, Püski, 2011. 303. o.

[30] Fekete Pál: Elsőfokú ítélet. In.: Az utolsó szó jogán. Budapest, Püski, 2003, 106-107. o.

[31] Kiss Ernő: A szent forradalmár. In: Szeged folyóirat. 2023. szeptember 36. o.

[32] Fekete Pál: Rab rácsok nélkül. In.: Az utolsó szó jogán. Budapest, Püski, 2003, 142. o.

[33] Interjú Fekete Pálné B. Kovács Ágnessel, 2023. szeptember 9. (részlet).

[34] Fekete Pál: Hallgatnak a csillagok. In.: Fekete Pál: Sírjára nem jutott virág. Budapest, Püski, 2011. 312–321. o.

[35] Az elsőrendű vádlott. Beszélgetés Fekete Pállal, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság 1956oos elnökével. Elhangzott a Kossuth Rádióban 2003. november 2-án és 2006. július 23-án. Szerkesztő-riporter: Varga Zoltán. In.: Sírjára nem jutott virág. Budapest, Püski, 2011. 304. o.

[36] földmunkagép, markoló-, vagy kotrógép

[37] Fekete Pál: Üzenet Párizsból. In.: Fekete Pál: Sátánok éjszakája. Budapest, Püski, 2009. 127. o.

[38] Német Demokratikus Köztársaság (1949–1990)

[39] André Chassnik a L’ Humanité – a Francia Kommunista Párt lapja – oknyomozó újságírója volt, többek között ebben a minőségben jött 1956-ban Magyarországra, egy karitatív szervezet segélyszállítmányával. Átélte a Kossuth téri sortüzet, segített a menekültek mentésében, lőszert is szállított. 10 évet kapott, de viszonylag gyorsan kiadták Franciaországnak. (Fekete Pál: Üzenet Párizsból, ld.: 9. végjegyzet) Közvetítésével a Francia Kommunista Párt segített Fekete Pál ítéletének megváltoztatásában.

[40] Fekete Pál: Üzenet Párizsból. In.: Fekete Pál: Sátánok éjszakája. Budapest, Püski, 2009. 113–132. o.

[41] Az elsőrendű vádlott. Beszélgetés Fekete Pállal, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság 1956–os elnökével. Elhangzott a Kossuth Rádióban 2003. november 2-án és 2006. július 23-án. Szerkesztő-riporter: Varga Zoltán. In.: Sírjára nem jutott virág. Budapest, Püski, 2011. 304–308. o.

[42] Fekete Pál: Ember sorsát el nem kerüli. In.: Fekete Pál: Sírjára nem jutott virág. Budapest,Püski Kiadó, 2011. 177. o.

[43] „Európa mi vagyunk!” In: Békés Megyei Népújság, 1992. március 16. 7. o. Lejegyezte: Szigeti Csaba

[44] Sztojcsev Szvetoszláv: Fekete Pál: A szeretet volt ott az úr… In: Heti Mérleg, Békéscsaba, 1992. március 11. 1. o.

[45] Farkas János László: „Pomiloszerdsztvujtye” In: Népszabadság, 1993. 1993. október 22. 26. o.

[46] Itt kell megemlíteni egy másik furcsa atrocitást. Egy közismert – már elhunyt – szegedi személyiség összejövetelre hívta saját kertjébe az általa különösen tisztelt városi polgárokat, köztük a Tanár Urat; ez alkalommal egy városi notabilitás saját kiadványát mutatta be itt, s a jelenlévőknek tiszteletpéldányokat is adott. Amikor a Tanár Úrhoz ért – ezt maga a Tanár Úr mesélte egy hozzá igen közelálló barátjának – a kötetet az arcába vágta… Erre az esetre azóta sincs magyarázat…

[47] Narodnyik: eredetileg orosz eredetű parasztmozgalom. Az ’50-es években Magyarországon azokat neveztek így, akik nem a munkásosztályt tekintették a korszak vezető erejének.

[48] Fekete Pál: Álom és valóság. In.: Az utolsó szó jogán. Budapest, Püski Kiadó, 2003. 10. o.

[49] Fekete Pál: Sátánok éjszakája. Budapest, Püski Kiadó, 2009. 150 o.

[50] Fekete Pál: Bűn és bűnhődés. In.: Fekete Pál: Magyar Jeanne d’ Arc. Budapest, Püski Kiadó, 2014. 50. o.

[51] Fekete Pál: Magyar Jeanne d’ Arc. In: Fekete Pál: Magyar Jeanne d’ Arc. Budapest, Püski Kiadó, 2014. 97. o.

[52] Gregor Ági és Gábor: A házastársi hűség és a hazaszeretet igaz példái – Fekete Pál & Ágneska. In.: Házas hétvége, Budapest, 2006. december 33. o.

[53] Nagy örömömre a Délmagyarország néhány nappal később közölte a könyvpremierről írott cikkemet.

[54] Talán illő lett volna Szeged Város valamelyik vezetőjének jelenléte is az első köszöntés során; az e hiányossággal kapcsolatos hibát a jelen sorok írója magára vállalja.

[55] Temetésén nem volt jelen Szeged város vezetői közül senki. Miután volt a sajtóban közzé tett gyászjelentése, ez már nem magyarázható információhiánnyal…

[56] Többnyelvű vagy poliglott az az ember, aki kettőnél több nyelvet ismer vagy beszél.