Bogoly József Ágoston: Hatvan éve hunyt el Sík Sándor

Sík Sándor egykori szegedi emberi környezete, otthona iránti gyengéd érzéseit felelevenítő Szegedi óda című verséből idézünk: „Látlak már messziről integetni újra / Fogadalmi Templom két felnyújtott ujja, / Szentegyház a homokon. / Szeged, híres város, nekem édes város / Tápéval, tanyával, éggel is határos, / Köszöntlek otthonom.” Számára rendkívül fontos volt a piarista szerzetesrend befogadó közössége és a vallásos érzelmű irodalmi érdeklődést tápláló egykori olvasóközönség. Piarista tanárként, az esztétika tudós művelőjeként, irodalomtörténészként jelentős életművet hozott létre és költőként saját lírikusi hangjára a katolikus szellemiségű irodalom világában talált rá. 

Sík Sándor saját katolikus élményvilágát széles körben, életszerűen tárta a társadalmi nyilvánosság elé. Főleg a katolikus könyvkiadás és sajtó fórumain, ahol az általa kifejtett új rezonancián keresztül, új emberközeli hangnemben érzékeltette az Abszolútum, a Teremtő hétköznapi és égi jelenlétét, a tevékeny szeretetben élő emberek között.

Erre vonatkozó beszédes gyakorlati példákat sorol fel, a kor tanújaként, Szeghalmi Elemér, amikor ezt írja: „A 20. század első évtizedében, Prohászka Ottokár útmutatása nyomán szólalt meg, hogy lírájával kiteljesítse a kor igényét és igazi költői élményanyagot nyújtson az olvasóközönségnek. Nemcsak mint költő, hanem mint irodalomszervező, tanulmányíró és esztétikus is kiemelkedő életművet hagyott hátra. A második világháború után közel húsz esztendőn át szerkesztette, a Vigilia című folyóiratot, s a nehéz esztendőkben komoly, színvonalas és keresztény programot adott a magára hagyott katolikus világnézetű híveknek. Évtizedekre kijelölte útját a katolikus szellemű irodalomnak és újságírásnak: e hivatás tudatos vállalásával, a keresztény ember gondolkodásának és érzelmi világának mélyreható elemzésével bebizonyította, hogy mennyire teljes értékű életté válhat az, melyet e keresztény normák segítségével építünk ki. Megindulásától kezdve szoros kapcsolatot tartott fenn az Új Emberrel; lapunk valójában »keresztapját« is tisztelheti személyében, hiszen az 1945 augusztusában először megjelenő Új Ember eredetileg Kereszt néven volt bejegyezve, és elsősorban Sík Sándor javaslata alapján – Szent Pál időszerű soraiból – nyerte el máig használatos, végleges nevét.”[1]

Sőtér István írja a költő Sík Sándorról és lírájáról: „Nem ok nélkül tekintik a magyar vallásos költészet megújítójának: életműve pontos képe egy Istenhez közeledő, rendeléseivel és szándékaival szüntelen küzdő, s csak a Kegyelem ritka pillanataiban megpihenő lélek fejlődésének. A világ katolikus költészetében talán senki sem ábrázolta olyan pontosan és részletesen Isten és ember viszonyának egységét, mint ő. Claudel ódáinál és litániaszerű dicséreteinél közvetlenebb feladatra vállalkozott Sík Sándor – vallomás-sorozatot, lelki, bensőséges önéletrajzot adott, s egy sajátos, ritka lírai helyzetet teremtett meg, amelyben az önmagáról szóló lélek hangja sohasem hallatszik egyedül, hanem mindig is egy titokzatos jelenléttel, Isten jelenlétével eltelten. Más kettősség ez, mint a szerelmi költészet kifelé, egy külső személyre irányuló feszültsége: ennek az isteni dialektikának pólusai egybeesnek egymással.

Sík Sándor nem tekinthető misztikus költőnek (…). Az emberekkel ugyanúgy teremt kapcsolatot, mint Istennel – innét költészetének általánossága, változatokban, helyzetekben való gazdagsága. Él és az élettel kapcsolódik egybe Sík Sándor költészete: Istenhez is csak az élet tarka utcái vezetik el.

Van benne valami éber és finom ösztön, érzékenység a valóság iránt. (…) Szűkszavúan és sokatmondóan tud környezetet, légkört teremteni – valósággal kisepikai novellai, képességeiről beszélhetnénk. Csak az emberi, felebaráti testvériségben érzi jól magát: sohasem magányos, mindig megleli a költészetét tápláló kapcsolatokat; versei mindig a közönség meghitt kemence-melegét lehelik.”[2]

Krisztus istenarcú megváltói jelenléte érzékelhető Sík Sándor: Az ősz dicsérete című versében. Encomium: dicsérő, magasztaló hangnemű költemény. Az érett panteizmuson is túlmutató metafizikai költői impresszionizmus költészetesztétikai megnyilvánítása közben a Teremtésben magára ismerő embert Sík Sándor, a költő, az őszi lombok látványában és az ősz húrjának zenéjében ragyogtatja fel.     

Sík Sándor: Az ősz dicsérete

Fiatal arcnál, fiatal szemeknél
Láttál-e szebbet a vén nap alatt?
A lánynak mondja: Rózsafán születtél!
És a világnak: Én megváltalak!
De jár az év, és teljes lesz a rózsa,
teljes tavaszból tüzet szív a nyár:
Gyermek apára, tengerek hajóra,
Isten és ember férfiúra vár,
Aki szeret, de nem hogy őt szeressék,
És cselekszik, mert szent a kötelesség.

De legzengőbb a lomb zenéje őszkor,
Bimbó- s virágnál mézebb a gyümölcs.
Elzúg a harc és elzajong a hőskor:
Harcosnál, hősnél emberebb a bölcs.
Ó, lombos erdők őszi orgonája,
Milyen teli-mély a te muzsikád!
Ezer sípod egyszerre intonálja
Az emberlét ezernyi dallamát.
Tavasz illata, nyarak szenvedelme
S a tiszta tél kristály nyugalma benne.

Ó emberélet édességes ősze,
Te vagy az összhang és az árnyalat.
A tavasz benned fanyarát legyőzte,
Erdőtüzeket, aszályt a nyarak.
Magára ismer benned mind a kettő,
S te mind a kettőt áldod, érleled.
Piros nyaradnak nem volt lángja meddő
S magtalan nem lesz szép fehér teled.
Mert a szivárvány színei megérve
Elsimulnak a ránctalan fehérbe.

Dékány Endrét ismertem, többször eszmét cseréltünk a budapesti, Ménesi úti MTA Irodalomtudományi Intézet, az Eötvös Collegium könyvtárában, ő, A kisdiák emlékezik című versében így idézte fel egykori tanárának, Sík Sándornak a diákjait szinte megigéző, értékközvetítő alakját: „Előtte álltam s áhitattal éltem át, / hogyan látja ő a Tengernek Csillagát, / mint lesz az atyai szeretet s a költő / ihlete egy életre szóló teremtő / árammá és egy kisdiák szavalata / ünnepi percek után is föladata / néki, szerénysége fönséges csúcsain. / Mögötte, Tiszára néző ablakain át figyelt minket a táj és eggyéforrott / velünk a világ, az Istentől áldott, / miként a teremtés napjai alkonyán. / Emlékszem hangjára, ott a toronyszobán, / amint szép szelíden olvasta verseit / s velük enyhítette világunk terheit / Úgy járt ő köztünk, mint Jézus a tengeren, / mely ha fölviharzik, hangjára megpihen. / Ültünk lelkének tenyerén, kis cinegék, / fölfénylett bizalmunk, eltűnt miden árnyék / s éreztük, ő tudja, miért szép az élet, – / szelíd mosolyára ma is újra éled.” A Sík Sándor pedagógiai tevékenységét bemutató kötetben, válogatott írásokat olvashatunk[3]. Itt, ebben a könyvben lelünk rá erre a sűrített jelentést tartalmazó mondatra: „…amelyik lélek magába vette az Istentől sugárzott szeretet fényét és melyet amelyik ember gyakorlata cselekedeteiben, abban úgy meggyűlik a meleg és a fény, hogy természetszerűleg kiárad belőle, nagy gazdagság lesz a lelkében.”[4]

Baróti Dezső Sík Sándor emlékezete című írásában olyan hitelesen érzékeltető részleteket tár elénk, amelyek éles fénnyel világítanak be a felejtés kulisszái mögé: „A szegedi egyetemeknek az idők folyamán nem egy nagy formátumú professzora volt. A nevek felsorolása hic et nunc, itt és most, messzire vezetne és nem is lehet pusztán az én feladatom, de azt sem csupán magam vallom, hogy a két legnagyobb közöttük Szentgyörgyi Albert és Sík Sándor volt. Kettejüket egyébként már szegedi éveik alatt meleg barátság és közös eszményeikért végzett munka fűzte össze. Mind a ketten egy olyan, sokfelé nyitott egyetem megteremtésére törekedtek, amely a szakmai ismeretek mellett kultúrát is ad az ifjúságnak, a demokrácia gyakorlatának a diákéletben történő megvalósításával pedig a mérgező koreszmék hatását próbálja ellensúlyozni. 1945 után az Országos Köznevelési Tanácsban dolgoztak együtt, elnöke Szentgyörgyi Albert, alelnöke Sík Sándor volt, akit 1930-ban neveztek ki Szegedre, a magyar irodalom professzorának. (…)

Szerb Antal a »rendező értelem« költőjének nevezte. A versírásnak valóban a tudósa is volt, valahol a poeta doctus és a spontán költő határán, a professzor előadásait viszont az irodalom szeretetének lírája és a költészet mesterségbeli oldalának személyes tapasztalatból fakadó megmutatása tette felejthetetlenné, azt hiszem mindenkinek, aki olyan szerencsés volt, hogy hallgathatta őt.”[5]

Sík Sándor irodalmi emberszemlélete nem záródott be az elmúlt irodalomtörténeti korszakokba, hanem figyelme és érdeklődése a vele kortárs irodalomra is kiterjedt. Sík Sándor: A kettős végtelen című művének első kötetében írja le, hogy egyetemi előadásain az élő irodalommal is foglalkozott: „A szegedi egyetemen előadásaim során tíz év alatt négyszer került elő az élő iroedalom, benne József Attila költészete. A bevezetés és a legjellemzőbb versek felolvasása után a hallgatók is hozzászóltak, és rendszerint eszmecsere fejlődött ki. József Attila tárgyalása minden alkalommal erős vitákra adott alkalmat, amelyben gondolkodásmódok és gyökeres ízlések csaptak össze, de a költő mindig győztesen került ki. A legtartalmasabb és legtanulságosabb hozzászóló, a már akkor is komoly figyelmet keltett költő, Radnóti Miklós volt. Később az ún. gyakorlatok során tanulmányoztuk az élő irodalmat. Ezeken a városból is vettek részt vendégek és így az egyetem saját körén túl is terjesztette az élő irodalom megismerését. A verseket az egyetem legjobb szavalói adták elő nagy művészi becsvággyal. Ezeknek az óráknak talán legnagyobb, azt hiszem mindnyájunkra legfelejthetetlenebb élménye József Attila Ódája volt.” [6]

A Sík Sándor emlékezetét megörökítő, több jeles könyv közül dokumentumértéke miatt kitüntetett figyelmet érdemel a következő: A százgyökerű szív. Levelek, naplók, visszaemlékezések Sík Sándor hagyatékából.[7] Sík Sándor emlékezetének trezorálása a kulturális memóriabankba, majd onnan „bevezetése a jelenünkbe”. Mindez a kulturális tartalmak szerkezetében történő folyamatos változások korában, eszmetörténészi, irodalomtörténészi és művelődéstörténészi feladatként nyilvánul meg. Miklós Péter összetett nézőpontja szerint: „Az összehasonlító eszme- és művelődéstörténet módszertanával dolgozva jobban megszerkeszthetővé és megérthetővé válhat Sík Sándor alkotói habitusa, a huszadik századi köztes-európai történelem által determinált életútja, amely – integráns és koherens pálya, hiszen az alkotásainak – az esztétikájának, a lelkipásztori tevékenységének – a kereszténység volt a fundamentuma. Sík Sándor egyszerre volt képes modernnek, magyarnak és kereszténynek lenni – úgy, hogy szélsőségektől mentesen élte meg az előbb említett három fogalom takarta tartalmakat.”[8]

Sík Sándor szellemisége, irodalmi emberszemlélete és emlékezete korszakokon átmutató, nemzedékeket összekötő értékláncokba kapcsolódik. Az Abszolútum felé táguló esztétikai értékérzete, a teológiával karöltve, az irodalmi emberszemléletben és az irodalmi élménybefogadás által orientált irodalomtörténészi és tanári munkásságában teljesedett ki.   

Munkásságának üzenete a szeretet-kommunikáció tradícióját, a tevékenyen ható szeretetre és a mély humánumra építő értékőrző irodalmat és kultúrát erősíti.  

    Megjelent a folyóirat 2023. decemberi számában

Jegyzetek    

[1] Új Ember, 1988. szeptember 25.                

[2] Sőtér István: Tisztuló tükrök. Budapest, Gondolat, 1966. V. ö.: A kettős végtelen. Sík Sándor válogatott versei. Válogatta: Rónay György. Budapest, Ecclesia, 2003.; Isten tenyerén. Sík Sándor-versek CD-melléklettel, Sinkovits Imre előadásában. Szerkesztette Szigeti László. Budapest, Új Ember, 2011 + CD

[3] Sík Sándor: A szeretet pedagógiája. Válogatta és szerkesztette Rónay László. Budapest, Vigilia, 1996.

[4] V. ö.: Mészáros István: Sík Sándor, a pedagógus. Budapest, 1992.; Rónay László: Sík Sándor. Budapest, 2000.

[5] Baróti Dezső: Sík Sándor emlékezete. Múzeumi kutatások Csongrád megyében. Szerk. Juhász Antal. Szeged, 1985. 198-199. o.

[6] Sík Sándor: A kettős végtelen. Budapest, Ecclesia Kiadó, 1969. 331-332. o.

[7] Szabó János (szerk.): A százgyökerű szív. Levelek, naplók, visszaemlékezések Sík Sándor hagyatékából. Budapest, 1993.

[8] Miklós Péter: A keresztény himnuszköltészettől a modern szavalókórusig. In: Szeged, 2020. február