Szolnoki Zoltán: Új adatok a szegedi Nemzeti Megújhodás emlékművéről

Szegeden 1930-ban avatták fel a Nemzeti Megújhodás emlékművét. A leleplezés nagy nyilvánosságot kapott, hiszen a helyi és az országos sajtó egyaránt beszámolt róla. Az érdeklődés egyik oka az lehetett, hogy az ünnepélyes leleplezés egybe esett az egyetem zárókövének elhelyezésével és a Nemzeti Emlékcsarnok kialakításával. Bár a díszvendégek az helyi és az országos politikai élet legnevesebb képviselői közül kerültek ki, a legillusztrisabb jelenlévő egyértelműen Horthy Miklós kormányzó volt. Az emlékmű az első világháború után kialakuló szegedi városkép központi helyét jelölte, hiszen a szintén 1930-ban felszentelt Fogadalmi templom előtt kapott helyet. Bár a Nemzeti Megújhodás emlékművének átadása nagy eseménynek számított, a megtervezése, a kihelyezése és az avatásra szánt összeg összegyűjtése több, mint hat évet vett igénybe. A különböző gazdasági események és további közjátékok miatt az adományozási kedv az eltelt idővel párhuzamosan egyre csökkent. Az eseménysor vizsgálata rámutat egy központi tér kialakításának nehézségeire, amely azonban évtizedekre meghatározta a szegedi városkép arculatát. A történelem viszontagságai miatt a Nemzeti Megújhodás emlékműve ma már nem tekinthető meg, de szerencsére a Móra Ferenc Múzeum gyűjteményében több olyan fotó is található, amelyek lehetővé teszik az emlékjel vizsgálatát valamint az azt körülvevő tér vizuális felidézését. A korabeli fényképek mellett bemutatom a Csongrád megyei levéltár fondjai között fellelhető avatási dokumentumokat, amelyek segítenek rekonstruálni a Nemzeti Megújhodás emlékművének történetét.

A Nemzeti Megújhodás emlékművének elkészítését 1924-ben határozták el Szegeden. A cél az volt, hogy a Horthy Miklós szegedi eskütételének, az „ellenforradalmi” kormány fogadalmának és a nemzeti hadsereg megalapításának[1] emléket állítsanak. Tanulmányom célkitűzése, hogy a domborművel kapcsolatos adatokat és az emlékmű továbbélésének kérdését bemutassam.

Az eredeti tervek szerint a grandiózus alkotást a Széchényi téren található bírósági épület oldalán helyezték volna el, ahol 1919-ben elkezdődött a megörökíteni kívánt eseménysor. Ki kell tehát emelni, hogy az emlékmű kimondottan tér kijelölő, lokalitást jelző köztéri objektum lett volna. A nyilvánosan megjelenő információk szerint kezdetben a szándék az lehetett, hogy az alkotást egy éven belül, tehát már 1925-ben leleplezzék, méghozzá a kormányzó jelenlétében. A kezdeményezés elsőszámú előterjesztője és felelőse nem Szeged sz. kir város, hanem dr. Aigner Károly főispán volt. Természetes ugyanakkor, hogy a város is támogatta az emlékmű kialakítását, sőt már ekkor elkülönítettek húszezer pengőt Aigner számára, részt vállalva ezzel az emlékmű megvalósításában. Hamar egyértelművé vált, hogy az erre a szándékra biztosított összeg nem fogja fedezni a megvalósítás költségeit, ezért gyűjtést szerveztek. Az ehhez hasonló akciók elterjedtek voltak a korabeli Magyarországon, de a Nemzeti Megújhodás emlékművére irányuló felhívás mégis egyedi vonásokat mutat – legalábbis ami a helyi vonatkozásokat illeti. A célra érkező adományokat ugyanis nem csak Szegedről és környékéről várták, hanem az ország egész területéről is. A főispán részvétele és a gyűjtés széles hatóköre szokatlan volt Szegeden. Ennek megállapításához érdemes röviden kitérni arra, hogy az 1920-as években milyen emlékmű avatási akciók voltak a városban. 

A második világháborút követően számos emléktábla vagy emlékmű felállítását hirdették meg a helyi sajtóban. Ezeket rendszerint helyi mikroközösségek kezdeményezték. A különböző egyesületek, társaságok, szövetségek Szeged területéről rendszerint vártak felajánlásokat, de ezek közül szinte egy sem került meghirdetésre az országos lapokban. Ilyen volt például az elesett városi alkalmazottak emléktáblája, amelynek felállítását 1922-ben kezdeményezte a Városi Alkalmazottak Egyesülete.[2] Szintén ekkor indítottak gyűjtést a zsidó hősök emlékműve[3] érdekében, a következő naptári év során pedig a „Prezmysl hősei”[4] és a 3. huszárezred emlékművek következtek.[5] Az első esetben a helyi zsidók, míg a másodikban az ezred veteránjai adtak ki hirdetményt. A civil szféra megemlékezései sem maradtak el, hiszen Tömörkény István múzeumigazgató (1922)[6] és Kazali Imre tanító (1924)[7] emlékét egyaránt emléktáblával szerették volna megörökíteni.  Sokakat érinthetett a szegedi laktanyával rendelkező k.u.k. 46. gyalogezred emlékoszlopának kérdése (1924)[8], de ennek ellenére a megvalósítása számos akadályba ütközött. A város csupán az alapozás költségeit vállalta és mire az emlékművet közösségi gyűjtési akciók után felavatták, már el is kezdődtek a Dóm tér kialakításának munkálatai, ami miatt az 46-osok oszlopát el kellett mozdítani a helyéről.[9] A következő jelentősebb kezdeményezés a „Hősök Ligete” volt, amelyre 1928-ban buzdították a szegedi lakosságot. Ekkor a tervek szerint összekötötték volna a parkosítási folyamatokat és a megemlékezéseket: minden világháborúban elesett katona tiszteletére ültettek volna egy-egy emlékfát. A megvalósítást ekkor szintén az anyagi lehetőségek gátolták, hiszen kiderült, hogy a hozzátartozóknak kellett volna finanszírozni a fák beszerzését és a gondozásukat is rájuk bízták volna.[10] Két párhuzamos tendencia érhető tehát tetten az 1920-as évek szegedi emlékezetpolitikájában. Egyrészt megállapítható, hogy a helyi mikroközösségek aktívak voltak a kezdeményezések terén, másrészt viszont Szeged város nem tudta ezeket az indítványokat kellő mértékben felkarolni és végső soron az anyagiak előteremtését a lakosságra hárította. Szembeötlő tehát, hogy a Nemzeti Megújhodás emlékműve érdekében indított országos mozgalom rendhagyónak számított Szegeden.

Gyűjtés a Nemzeti Megújhodás emléktáblájáért

A helyi sajtó szerint már a meghirdetés évében több mint húsz millió korona gyűlt össze az emlékmű megvalósítására. Érdekes ugyanakkor, hogy egyes újságokban a kezdeményezés megvalósításával kapcsolatban inkább negatív hangvételű írások jelentek meg. A munkával megbízott szobrászművész Zala György volt, aki országos ismertséggel rendelkezett. A személyével kapcsolatban a Délmagyarország Szegedi konferanszok címet viselő rovatában bújtatott kritika jelent meg: „a legtöbb kilátása a győzelemre Zala Györgynek van, az öreg mesternek, aki a vörös Marx- szobrot volt kénytelen megmunkálni annak idején Budapesten és aki ezt a szegedi emléket bizonyára lelkesedésből csinálja majd és nem kénytelenségből. (Igaz, hogy derék, fiatal és lelkes szegedi szobrászok is volnának errefelé éppen, dehát senki sem lehet próféta a saját pátriájában.)”[11]

A tervpályázatok dokumentációja nem lelhető fel a levéltárban, így a további pályázók személye nem ismert. Mindenesetre az országosan elismert alkotó felkérése is arról árulkodik, hogy lokális helyett inkább kiterjedtebb hatást szerettek volna kiváltani az emlékművel.

A Szeged hasábjai arról árulkodnak, hogy nem csak a művész kilétét, de a megvalósítást is kételyek övezték. Meglepő módon egy írás már 1924. július 13.-án szóvá tette, hogy az átadási időponttal kapcsolatban szokatlanul nagy a hallgatás. Ebből le is vonták azt a következtetést, mi szerint az avatás bizonyára csúszni fog.[12] A cikk szerzője az okokat keresve politikai magyarázattal állt elő. Ezt azzal a politikai problémával magyarázták mi szerint a tervek szerint az emléktáblán Gömbös Gyula és Eckhardt Tibor is feltűntetésre került volna, ami ellentétekhez vezetett. A feltételezés alapját a megjeleníteni kívánt témakör adta: a szegedi kormány megalakulásánál ugyanis az említettek is jelen voltak. A kérdéskör nagy felzúdulást válthatott ki, ugyanis Aigner Károly személyesen reagált az elhangzott feltételezésekre. Kifejtette, hogy a feltételezés megdöbbentette, a politikai ellentét gondolata pedig „Puszta kombináció és a fantázia terméke”[13]. A főispán kifejtette, hogy a csúszás egyetlen oka a pénzügyi keretekben keresendő: a koronaromlás miatt a költségek az eredeti ár ötszörösére nőttek. A tájékoztatóból az is kiderült, hogy a megvalósítást ekkor idegenesen felfüggesztették, de az emléktábla-bizottság[14] a további folytatás mellett döntött. Érdemes megjegyezni, hogy Aigner kritikával illette a szegedi vállalatokat, amelyek véleménye szerint szinte egyáltalán nem járultak hozzá a helyi szintű gyűjtéshez. Ezért úgy döntött, hogy indítványozza az emlékmű megvalósítására irányuló országos akciót. Az országos hatókörű gyűjtéshez belügyminisztériumi engedélyre volt szükség, amelyet a 230.062—1924. VIII. rendelet meg is adott.[15] Az augusztusi sorszám arról árulkodik, hogy a nyilatkozat júliusi megjelenése után a főispán valóban szinte azonnal kezdeményezte az országos gyűjtést.

A helyi sajtó – legalábbis a kezdeti időszakban – a fenti vitát követően sem viszonyult pozitívan a Nemzeti Megújhodás emlékművéhez. Ezt illusztrálja az a bizottsági feljegyzés, amelyben megjegyzik, hogy mindhárom szegedi reggeli lapnak elküldték a gyűjtésre való felhívást, de végül csak a Szeged számolt be a kezdeményezésről, az is inkább negatív felhanggal, „malíciával”. Sokat mondó, hogy a leírást készítő személy „jellemzőnek” tartja ezt a hozzáállást.[16]

Az adományok és felajánlások kezelésre tízezer gyűjtőív kiadását engedélyezték, amelyeket országos szinten lehetett terjeszteni. Az ívek két oldalból álltak: a felhívást tartalmazó szövegből, amelyet Aigner Károly írt alá, valamint egy táblázatból, amelyben fel kellett tűntetni az adományozó adatait és a célra beküldött pénzösszeget.[17] A „magyar társadalomhoz” címzett főispáni felhívásban az eszmei indoklás az alábbi volt:

„Ezen történelmi események színhelye a szegedi kir. törvényhatóság épülete volt, amelynek falába az örökemlékezés és a magyar a magyar nemzeti érzés legyőzhetetlensége érctáblájának méltó elhelyezése méltó fénye lenne a hazafias magyar társadalomnak.”[18]

Az íveken 1924. december 6.-ai aláírás szerepel, ami az akció kezdődátumára utal. A felajánlásokat a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár vonatkozó számlájára lehetett elutalni.[19] A dokumentum szerint a tízezer ívet elsősorban városok, egyesületek, társaságok, szövetkezetek és egyéb közületek felé terjesztették. Érdemes kiemelni, hogy egyes kitöltött táblázatok esetében iskolák és uradalmak is szerepelnek. Megfigyelhető, hogy egyes címzettek inkább gyűjtőpontként szolgáltak. A helyi hangyaszövetkezetek a saját tagságuktól kértek felajánlásokat, de például az iskolák esetében is megfigyelhető, hogy a beérkezett összegeket az adott tanintézmény egyes osztályai nyújtották át és végül ezeket összesítették. Az iskolai gyűjtéssel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy 1933-ban, amikor a szegedi Névtelen Hősök emlékművére indítottak gyűjtést (igaz csak a város határain belül), a tanintézmények közelében és az ifjúság környezetében kimondottan tilos volt az ilyen jellegű tevékenység.[20] Vagyis 1925 után pár éven belül már eltérő szabályozások voltak érvényben.

Az ívek segítségével nagy összeget sikerült összegyűjteni, de sok esetekben üresen vagy egyáltalán nem érkeztek vissza. Aigner Károly az elszámolási kötelezettségre hivatkozva már 1925-ben kérdést intézett azon címzettekhez, akik nem küldték vissza a számukra kiküldött űrlapokat.[21] A levéltári fondban fennmaradt válaszok a lehető legváltozatosabb érveket vagy indokokat sorakoztattak fel okként (vagy kifogásként). A rendelkezésre álló dokumentumok szerint visszatérő magyarázat lehetett, hogy a kiküldött felhívás egyszerűen elkallódott.[22] Volt olyan válaszadó, aki arról számolt be, hogy időközben az ívet elhagyta, így visszaküldeni sem tudta. Mások arról számoltak be, hogy az említett dokumentumot sosem látták, így vélhetően el se jutott hozzájuk. Ilyen téren a vésztői Wenckheim uradalom intézője adta legkirívóbb választ:

„Van szerencsém közölni, hogy a keresett 9390. számú gyűjtőív ide nem érkezett meg s így vissza sem küldhetem. Tekintettel arra, hogy itt három Weinckheim uradalom is van, bizonyosan valamelyik másik uradalomban fekszik.”[23]

Az elveszett vagy elkallódott ívek között olyan esetet is találhatunk, amely akár a visszaélések lehetőségét is felveti: „sajnálattal kell tudatnom, hogy az 9316 számú gyűjtőívet nem tudjuk visszaküldeni, mert az ívet kiadtuk valakinek gyűjtés végett és úgy látszik nem kaptuk vissza, sem gyűjtést nem hoztak hozzánk”[24]

Mivel a legtöbben a kézbesítés hiányára panaszkodtak, feltételezhető, hogy ténylegesen lehettek problémák a postázással. Egyes esetekben ugyanakkor egyéb, vélhetően őszinte magyarázatok is megfogalmazásra kerültek: „a kérdéses gyűjtőívet /állítólag 9385/925 sz./ azonnal vétele után üresen visszaküldtem. A gyűjtések már olyan nagy mértékben szaporodnak, hogy képtelenség minden gyűjtéshez adakoznia az embernek és ezért küldtem vissza üresen”[25]

Az ezzel kapcsolatos nézőpontok különbözőségét jól mutatják azok a köszönőlevelek, amelyeket Aigner Károly egyes adományozóknak írt: „nem mulaszthatom el, hogy nagyságodnak vezetése alatt álló iskolák tantestületeinek és növendékeinek őszinte köszönetet ne mondjak megértő támogatásáért és áldozatkézségéért, mellyel a Nemzeti Megújhodás emléktáblájának létesítése végett kifejtett munkánkban, a mai súlyos gazdasági viszonyok dacára segítségünkre sietett.”[26]

A beérkezett adományok és az emléktábla megvalósítására szánt egyéb keretek – legalábbis a korabeli beszámolók szerint – elégségesnek bizonyulhattak volna az emlékmű elkészítéséhez. A nyilvános gyűjtéshez szükséges ívek tanulsága szerint az akciót 1925-ben lezárhatták. Ennek ellenére leleplezésre sem az év végén, sem pedig 1926-ban nem került sor.

Mi lehetett az újbóli csúszás oka? Egy 1926. augusztus 31.-én megjelent Délmagyarország cikk szerint a késedelmet a Zala György-féle tervek monumentális méretei okozzák. Kiderült, hogy a szobrászművész egy öt méter magas és több mint három méter széles emléktábla kialakítását szerette volna megvalósítani, mint már korábban elhangzott, figurális ábrázolásokkal együtt.[27] Egyrészt a nagy méretek újabb kiadásokat jelenthettek, másrészt az is egyértelművé vált, hogy az óriási bronz öntvényt technikailag nem lehet felhelyezni a törvényhatóság épületére. Az utóbbi probléma előtérbe kerülését jól mutatja, hogy a kultuszminiszter is érdeklődött a megfelelő helyválasztással kapcsolatban. Ahelyett azonban, hogy új tervpályázatot írtak volna ki, vagy csökkentették volna az emléktábla méreteit, inkább a helyszín megváltoztatása mellett döntöttek. Úgy határozták, hogy a Nemzeti Megújhodás emlékművét az úgynevezett Csonka torony oldalán fogják felavatni.[28] A vélhetően Árpád-kori templomtornyot a Dóm tér kialakítása során elbontott Szent Demeter templom falába ágyazva találták meg. A váratlan régészeti felfedezés megosztotta a szegedi döntéshozókat, végül a műemlékvédelmi szakemberek támogatásával úgy döntöttek, hogy a tornyot restaurálják és megőrzik az utókornak.[29] A központi elhelyezkedés a kihelyezésre felhasználható falfelület vélhetően kapóra jött az emlékmű-bizottságnak. Az elhelyezésre azonban sem 1927-ben, sem pedig 1928-ban nem került sor. Az utóbbi év februárjában arról írtak, hogy az avatásra minden bizonnyal tavasszal fog sor kerülni,[30] 1929-ben pedig a Szegedi Szemlében egy képet közöltek a Nemzeti Megújhodás emlékművéről a következő képaláírással: „amelyet az elmúlt héten megint „leleplezett” a — szél.”[31] de ez végül csak 1930. október 25.-én következett be.

A történelmi pillanat: az emlékmű avatása

Az esemény nagy várakozás előzte meg, hiszen Horthy Miklós kormányzó személyesen utazott le Budapestről, hogy tiszteletét egye az emlékmű felavatásán. Az átadás egy több pontból álló napirend részét képezte. Ugyanezen a napon került sor a Dóm téri egyetemi épületkomplexum zárókövének elhelyezésére és a Nemzeti Arcképcsarnok ünnepélyes elindítására.[32] Olyan köztéri objektumok megjelenésének kezdődátuma volt tehát október 25., amelyek napjainkig meghatározzák a szegedi belváros arculatát. Érdemes ugyanakkor kiemelni, hogy a Nemzeti Megújhodás emléktáblájának leleplezése ezekhez képest is központi szerepet kapott, hiszen erre 11.30-kor került sor (a zárókő letételére délután 15.00-kor). A beszámolókból megtudhatjuk, hogy Horthy Miklós sátrát a püspöki palota előtt, a Csonka toronnyal szemben állították fel. A kormányzó innen hallgatta meg a beszédeket, amelyek egyikét Aigner Károly, míg a másikat Gömbös Gyula tartotta.[33] A leleplezést követően Horthy díszsorfallal övezve hagyta el a Dóm teret.[34] Auer Lajos professzionális fotográfus megbízást kapott a főispántól, hogy az emlékműről két darab képet készítsen. Az egyik ilyen tétel szintén a Móra Ferenc Múzeum gyűjteményében található. A távlati képen jól megfigyelhetőek az emlékmű monumentális méretei.

Az emlékmű fizikai paraméterei

Az emlékmű-bizottság a 1929-ben Auer Sándor[35] kőfaragót bízta meg az óriási méretű bronz emléktábla helyének kialakításával. A művészeti alkotást továbbá egy óriási márványkeret rögzítette, amelyet a vonatkozó számlák tanulsága szerint szintén Auer készíthetett el.[36] A Zala György által tervezett formát, pedig a budapesti Vignali műhelyben öntötték ki.[37] A méretekre való tekintettel több darabot külön-külön készítettek el és utólag illesztették össze. A végső formáját elnyert emléktábla központi alakja természetesen Horthy Miklós lett, aki átveszi a nemzeti zászlót.

Az átadó egy angyalként ábrázolt figura, amely a nemzeti géniuszt szimbolizálta, míg a fölöttük látható nap a nemzeti megújhodást jelképezte. A további figurális alakok egyrészt a szegedieket, másrészt pedig a Szeged környéki parasztságot jelképezik. Észrevehető, hogy az utóbbi csoportot képviselő figura hangsúlyosabb, ami, tekintetbe véve az 1919-es eseményeket nem lehet véletlen. Horthy nemzeti hadseregének támogatói – főleg kezdetben – ugyanis nagy számban kerültek ki az alsóvárosiak köréből, akik jellemző módon paprikatermesztéssel foglalkoztak a környéken található úgynevezett „fekete földeken”. Érdemes megemlíteni, hogy nem sokkal később, 1937-ben az Alsóvárosi Népkör Székházának falán átadtak egy három részből álló reliefet, amely Horthy Miklósnak, Zadravecz Istvánnak és Vajas Józsefnek állított emléket. Utóbbi a népkör elnökeként aktívan támogatta Horthy szegedi tevékenységét és a toborzásokat is.[38] A városi parasztság tehát több esetben is megjelent a kormányzót támogató emlékműveken. Kevésbé ismert, hogy az emlékműről Liebmann Béla is készített fotót, amely szintén a Móra Ferenc Múzeum fotótárában tekinthető meg.

A műemléknek minden bizonnyal több modellje és előtanulmánya is létezhetett. Erről árulkodik a Szegedi Szemle című hetilap, fentebb már idézett 1929. április 8.-ai száma is. Egyértelmű, hogy az újság által „Nemzeti Megújhodás Emléktáblájára” címen közzétett fotó nem a végleges változatot mutatja.[39] Feltűnik rajta Horthy alakja, ahogy átveszi a nemzeti lobogót az angyaltól. Megfigyelhető a megújhodást szimbolizáló napsugarak megjelenése is, de a kormányzót körülvevő figurális alakok jelentős része sipkát és kardot hord, éles ellentétben a végleges változat civil figuráival. Érdekes különbség továbbá az is, hogy a sisakok formája is eltér a végleges változat két katonájának felszerelésétől. A Szegedi Szemle által közölt változat tehát egyetlen, a szegedi kormányban szerepet vállaló politikust sem ábrázolt.

Ezen kívül még legalább egy modellről van tudomásunk. A bronz emlékmű mindösszesen tizenhat évig volt a helyén, hiszen 1946-ban eltávolították. Egyes beszámolók szerint a márványkeret még 1950-ig megtalálható volt a Csonka torony oldalán.  Az emlékmű egykori helye a mai napig is könnyen felismerhető a torony oldalán.

A nagykőrösi Nemzeti Megújhodás emlékmű

1933 tavaszán Zala György levelet írt Nagykőrös városának, amelyben kijelentette, hogy a városnak adományozza a Nemzeti Megújhodás emlékmű gipszből készült eredeti modelljét. Nagykőrös vezetése a szobrászművész gesztusát természetesen nagy örömmel fogadta, a korabeli lapokban Zala György személyét Arany János nagyságához hasonlították. Hangsúlyozták, hogy a város bár méretét tekintve nem túl nagy, irodalmi és kulturális szempontból kiemelkedő.  Dezső Kázmér polgármester kijelentette, hogy a dombormű méltó helye a Városi Kultúrház lépcsőháza lesz.[40] A Pesti Hírlap beszámolója szerint végül a polgármesteri hivatal lépcsőházában állították ki.[41]

Az egykori méretei is ismertek: 330 cm magas, 322 cm széles, a mélysége pedig 80 cm.[42]A művész iránti megbecsülését és az iránta érzett hálát mi sem mutatja jobban, minthogy 1933. április 8.-án a nagykőrösi közgyűlés úgy határozott, hogy Zala Györgyöt díszpolgárrá választják. A korabeli sajtóban a felterjesztést tárgyaló beszédet „soha nem feledhető, nagyszerű eseményként”[43] írták le. Megemlítették, hogy a dombormű értéke óriási, művészeti jelentősége pedig felbecsülhetetlen – attól függetlenül, hogy gipsz modellről volt szó. Átadását követően a Nemzeti Megújhodás nagykőrösi domborművét a város egyik legjelentősebb idegenforgalmi látványossággal bíró alkotásaként nevezték meg.^[44] A szegedi kutatás előtt ez idáig ismeretlen volt az a fotó, amelyet a nagykőrösi emlékműről készítettek.

Jól kivehetőek azok a figurális ábrázolások, amelyek a szegedi domborművön is hasonlóképp fellelhetők, megerősítve, hogy valóban az 1930-ban átadott mű pontos modelljéről volt szó. Az újságcikkek alapján az is megállapítható, hogy méretei teljes mértékben egyeztek a szegedi alkotáséval.

A belső téren elhelyezett emlékművet a nagykőrösiek óriási becsben tartották, amelyhez nyilvánvalóan hozzájárult a bronzból készült szegedi dombormű jelentősége is. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy az 1933-as naptári évben megjelent írásokban csupán elvétve írták le, hogy a szegedi emlékmű modelljéről volt szó. Ez egyrészt arra utal, hogy a mű eredeti célját nem szerették volna hangsúlyozni, másrészt pedig arra, hogy a népszerűségét inkább Zala György személyének tulajdonították. A művész igazi hírességnek számított, hiszen korábban ő készítette a hősök emlékművét, valamint a Jókai szobrot is. Az adományozás jellege pedig olyan óriási cselekedet volt, amely a nagykőrösiek számára feledhetetlenné tette a Nemzeti Megújhodás emlékművét.

Az emlékmű, hasonlóan a szegedi dombormű sorsához, a második világháborút követő időszakban eltávolításra került. Ennek pontos időpontja nem ismert. A nagykőrösi mementó egy darabja azonban a mai napig fellelhető: az egyik rohamsisakos katona fejrésze bekerült a nagykőrösi múzeum helytörténeti gyűjteményébe. Az alább látható fotó, amelyet Gyarmati Andrea, a múzeum történésze bocsátott rendelkezésünkre, tehát a Zala György-féle Nemzeti Megújhodás emlékművek egyetlen napjainkban ismert darabját ábrázolja. A műtárgy jól láthatóan gipszből készült, amely bronz festés kapott.[45]

Következtetések

A tanulmány célja annak a folyamatnak a bemutatása volt, amely végeredményben a Nemzeti Megújhodás emléktáblájáról készült fotók elkészítéséhez vezetett. Az avatás folyamatának vizsgálata számos olyan gyakorlati problémát vet fel, amelyek az 1920-as évek derekán sokáig akadályozták az emlékmű elkészítését és átadását. A Nagy Háborút követően a szegedi mikroközösségek sok esetben indítottak gyűjtési kezdeményezést az elesetteikről történő méltó megemlékezésre, amelyek azonban egyes esetekben nem valósultak meg. Jelen tanulmány témája rámutat arra, hogy még egy országossá kiterjesztett kezdeményezés útja sem volt bonyodalmaktól mentes. A gyűjtőívek kapcsán logisztikai és gazdasági problémákra derült fény, amelyet a korabeli politikai nézőpontok helyi-, és országos különbségei is hátráltathattak. Az elérhető források alapján a Nemzeti Megújhodás emlékművének legalább három változata/modellje deríthető fel: (1.) a bronzból öntött szegedi dombormű, (2.) a gipszből készült nagykőrösi modell, és (3.) a Szegedi Szemlében publikált 1929-es változat. Az avatás és az eltávolítás viszontagságai végső soron rámutatnak arra, hogy miért fontos a köztéri események múzeumi szintű dokumentálása és megőrzése.

Megjelent a folyóirat 2023. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Tóth Attila: Az elmékművek mint a nemzettudat és a hatalom propagandaeszközei.  In: Lengyel András – Nagy Imre – Szuromi Pál (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium 1. Szeged, 1997. 95-108. o., 103-104. o. A szegedi kormányról lásd: Kelemen Béla: A szegedi kormány. In: Kiss Ferenc – Tonelli Sándor – Sz. Szigethy Vilmos (szerk.): Magyar városok monográfiája 1. Szeged. Szeged., 1927., 109-120. o., 109-110. o.

[2] Szeged, 1922. július 1. 3. o.

[3] Szeged, 1922. október 27. 5. o.

[4] Szeged, 1923. március 23. 4. o.

[5] Szeged, 1923. szeptember 2. 3. o.

[6] Szeged, 1922. december 6. 2. o.

[7] Szeged, 1924. július 25. 4. o.

[8] A kezdeményezés először 1923-ban jelent meg. Szeged, 1923. január 26. 5. Az emlékműről Tóth István publikált. Tóth István: A szegedi k.u.k. 46-os gyalogezred emlékművének keletkezés-megszűnés története és újraalkotása. In: Rémiás Tibor: A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve LXII. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 2020. 89-97. o.

[9] Tóth István i. m. 89–97. o.

[10] Szolnoki Zoltán: Organikus emlékezet. A szegedi emlékfa-állomány vizsgálata. In: Veritatis Imago 2019 (3) 2-3. 17-30. o., 21. o.

[11] Délmagyarország 1924. július 13., 6. o.

[12] Szeged, 1924. július (5. évfolyam, 148-174. szám)1924-07-13 / 159. szám, 8. o.

[13] Szeged, 1924. július (5. évfolyam, 148-174. szám)1924-07-13 / 159. szám, 8. o.

[14] Az emléktábla-bizottság további tagjai a következőek voltak: Somogyi Szilveszter (polgármester), Konczwald Endre (a törvényszék elnöke), Szalay József (rendőrfőkapitány, Dugonics Társaság elnöke), Gyuritza Sándor, Nyilassy Sándor (festőművész), Móra Ferenc (a könyvtár igazgatója), Gaál Endre (kultúrtanácsnok), Bagavári Back Bernát (kormányfőtanácsos), Bárdoss Béla (főjegyző), Pillich András (az MTI szegedi szerkesztője). MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. 9329/1925. 9329. számú gyűjtőív.

[15] Pécsi Est 1925. január 29., 2. o.

[16] MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. Károsodott állagú feljegyzés Aigner Károly számára.

[17] MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. 9329/1925. 9329. számú gyűjtőív.

[18] MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. 9329/1925. 9329. számú gyűjtőív.

[19] Uo.

[20] MNL-CsCsVML Ei IV. 1407.b. 4269/1933. Gyűjtési engedély Bárdoss Béla számára.

[21] Az MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. fond számos irata tartalmazza az erre való utalást. Például MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. 9388/1925. Aigner Károly levele a 9388. gyűjtőívvel kapcsolatban.

[22] MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. 9392/1925.; 9403/1925.; 9420/1925. Válaszlevelek Aigner Károly részére.

[23] MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. 9390/1925. Kiss Albert intéző 1925. augusztus 12.-ei levele Aigner Károly részére.

[24] MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. 9316/1925. Károsodott levél Aigner Károly részére.

[25] MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. 9385/1925. 1925. június 12.-ei levél Aigner Károly részére.

[26] MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. 9774/1925. Aigner Károly 1925. június 10.-ei levele Kohányi Gyula országos tanfelügyelő részére.

[27] Délmagyarország, 1926. augusztus 31., 5. o.

[28] Délmagyarország, 1926. augusztus 27., 6. o.

[29] Ezzel kapcsolatban kételkedő vélemények is napvilágot láttak: Délmagyarország, 1926. július 18. 4. o.

[30] Délmagyarország, 1928. február 5., 8. o.

[31] Szegedi Szemle, 1929. április 8., 16. o.

[32] Délmagyarország, 1930. október 26. 5. o.

[33] Délmagyarország, 1930. október 26. 5. o.

[34] Délmagyarország, 1930. október 26. 5. o.

[35] Auer Sándor nem állt rokoni kapcsolatban Auer Lajos fotográfussal.

[36] MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g. Auer Sándor 1929. február 9.-ei levele Aigner Károly részére.

[37] MNL-CsCsVML KL IV. 1401.g Aigner Károly 1928. február 4-ei levele Vignali Hungária-Magyar Ércöntöde részére.

[38] A relief a Móra Ferenc Múzeum gyűjteményében található a következő leltári szám alatt: MFM Tt. 2011.19.1-5. Az emlékmű avatásáról sajtóbeszámoló: Délmagyarország 1937. június 1., 3-4. o. Erről elemzés: Szolnoki Zoltán: A végső stációtól a nemzeti megújhodásig. Egy dombormű a szegedi Móra Ferenc Múzeum gyűjteményéből. In: Ihász István – Pintér János (szerk.): Történeti Muzeológiai Szemle 19. 2021., 269-272. o., 269-274. o.

[39] Szegedi Szemle, 1929. április 8., 16. o. Tóth Attila 1997-es cikkében a Szegedi Friss Újság 1932. április 24.-ei számára hivatkozva közöl leírást az emlékműről. Az újság sorai ugyanakkor több helyen is eltérnek a Tóth-féle bemutatástól. Azonban, ha az utóbbit szemrevételezzük, akkor valószínűvé válik, hogy Tóth Attila a Szegedi Szemlében megjelent dombormű fotót vette alapul. A hasonlóság különösképp a következő mondat esetében szembeötlő: „Horthy alakja megváltóként magasodott ki a körülötte csoportosuló alakok, a miniszterelnök és magas rangú hadfiak közül.” Egyértelmű, hogy a végleges változaton nem beszélhetünk katonai vezetők megjelenéséről. Vajda Tamás a Dóm tér kialakításáról készített cikkében szintén tényként kezeli, hogy az újságban a felavatott emlékműről készített fotó látható, ami a múzeumi fotót alapul véve szintén tévesnek tekinthető. Vajda Tamás: A szegedi Dóm kialakítása és koncepciójának jelentősége. In: Szeged folyóirat. Online forrás: http://szegedfolyoirat.sk-szeged.hu/2019/01/28/vajda-tamas-a-szegedi-dom-ter-kialakitasa/ Megtekintve: 2023.05.15. 18:21.

[40] Nagykőrösi Híradó, 1933. január 22., 1. o.

[41] Pesti Hírlap, 1933. január 20., 16. o.

[42] Pesti Hírlap, 1933. január 20., 16. o.

[43] Nagykőrösi Híradó, 1933. április 8., 2. o.

[44] Nagykőrösi Híradó, 1933. szeptember 3., 9. o.

[45] Nagykőrösi Arany János Kulturális Központ, KM 2007.3.1. Köszönettel tartozom Gyarmati Andreának, a nagykőrösi muzeális gyűjtemény történészének, aki a műtárgyra vonatkozó információkat és a munkafotókat a rendelkezésemre bocsátotta.