Miklós Péter: Konfesszió és kordokumentum

Dávid Katalin emlékiratai

Életének százegyedik évében, idén szeptemberben elhunyt Dávid Katalin (Szeged, 1923. augusztus 16. – Budapest, 2023. szeptember 22.) művészettörténész, a hazai katolikus értelmiség egyik emblematikus alakja, a keresztény szimbolika és ikonográfia nemzetközi hírű kutatója, aki fiatal korában a katolikus leányszervezet, a Mária Kongregáció szegedi elnöke, tudományos pályája elején pedig a szegedi egyetem oktatója volt. Mesterei közé tartozott Kerényi Károly, Sík Sándor és Bálint Sándor.

Több száz tudományos publikációja jelent meg itthon és külföldön egyaránt. Tudományos és közéleti munkássága elismeréseként – számos másik mellett – megkapta a Széchenyi-díjat (1995), a Stephanus-díjat (2003), a Szent Adalbert-díj nagyérem fokozatát (2005) és a Széchenyi-nagydíjat (2021). 2013-ban életműdíjat nyert a Magyar Művészeti Akadémiától és Budapest díszpolgára lett. „Semmi mást nem tartok fontosnak, csak az irgalmasságot, ami nem más, mint a gyakorlatban megvalósított szeretet. A konkrét ember által létezik, nincs elmélete, csak gyakorlata van” – fogalmazta meg a századik születésnapja alkalmából vele készült interjúban.

Emlékiratam című kötete – amely huszadik századi kultúrtörténetünknek is fontos szubjektív forrása – négy éve került kiadásra. A könyv korábbi két memoárkötetének[1] anyagát is tartalmazza, s Szeged huszadik századi művelődéstörténetéhez számos személyes hangvételű – és a levéltári dokumentumokból, valamint a korabeli helyi sajtóanyagból ki nem nyerhető – adalékot szolgáltat. A kötet lapjain Szeged oktatási, tudományos, kulturális és vallási életének főbb tendenciái is megjelennek: elsősorban az 1920-as évek és az 1940-es évek közötti intervallumból. Olyan szereplők (s a hozzájuk kapcsolódó személyes emlékek) bukkanak föl a kötetben ebből a korszakból, mint Szent-Györgyi Albert, Glattfelder Gyula, Sík Sándor, Kerényi Károly, Bálint Sándor, vagy éppen Juhász Gyula.

De az is kiderül Dávid Katalin emlékirataiból – amelynek első egysége örmény őseinek évszázadokon keresztüli erdélyi gazdasági, közéleti és tudományos szerepvállalását mutatja be –, hogy édesapja, Dávid Lajos gyógyszerészprofesszor a következő, saját maga által megfogalmazott hitvallást bekereteztette és kiakasztotta a családi otthon falára. „Hitben Alázatosság / Alázatosságban Tudás / Tudásban Erő / Erőben Akarás / Akarásban Tettek / Tettekben Élet”[2]

Szegedi egyetemi éveire visszatekintve a szerző külön megemlítette két kedves tanárát. „Micsoda remek professzoraim voltak, nagyszerű tudósok és olyan emberek, akik nem csak átadni akarták a tudásukat, hanem figyeltek arra is, hogy nekünk sikerüljön azt a tudást át is venni. Legyen köztük említve Kerényi Károly, aki a háború után már nem volt Szegeden, így két évig hallgathattam. De nemcsak én, hanem sokan jöttek más karokról, elsősorban az orvostanhallgatók. Az előadásait ezért a Szukováthy [a mai Ady] téren lévő egyetemi épület nagy aulájában tartotta. És ez a hatalmas terem bizony megtelt. Sík Sándort is említenem kell, aki Kerényihez hasonlóan a háború után elment Szegedről, mert tartományfőnöke lett a Piarista Rendnek. […] Amikor én egyetemre kerültem, akkoriban jelent meg háromkötetes esztétikája, amit négy féléven keresztül le is adott. Így nemcsak olvashattuk, hanem nagyszerű élmény volt tőle személyesen hallani. Úgy gondolok rá, mint a korszak egyik legnagyobb tanáregyéniségére. Nagyon fontos volt számára, hogy hallgatói önállóan gondolkozzanak. Ezzel kapcsolatban emlékszem arra a kollokviumomra, amikor írásbeliként egy témát emelt ki az Esztétikájából. Arról kellett volna beszámolni. Én persze azt írtam, amit én gondoltam a kérdésről. Ifjonti nagyképűség! Amikor a szóbelire került a sor, a kezébe vette az írásomat, elmosolyodott és ráírta, hogy jeles.”[3]

Az magyarországi holokauszt 1944 nyári szegedi kezdeteiről megdöbbentő és elborzasztó momentumok olvashatóak a könyvben. „Emlékszem, május volt az az idő, amikor megkezdődött a zsidó lakosság összegyűjtése, majd deportálása. Nem adott mentességet a fehér csillag sem, mindenkit összegyűjtöttek. Borzalmas jelenetek voltak: a lábánál fogva a teherautóra dobott csecsemő, a lökésekkel sürgetett öreg. Minden korosztály ott volt. Közülük egyet emelek ki, az Irodalomtörténeti Tanszéknek tanársegédjét, professzorunknak, Sík Sándornak legkedvesebb munkatársát, a mindannyiunktól szeretett és tisztelt Kardos Klárát. Vallásos katolikus volt, fehér csillaggal vitték el. P. Sass Imre, az egyetemi Mária kongregáció vezetője bement a gyűjtőhelyre, lelki segítséget nyújtani az embereknek. Őtőle tudom, hogy ott, a zsúfolt, megalázó, rettenetes helyen Kardos Klára volt segítségére vigasztalni az ott lévőket. Hadd mondjam már most, hogy Klára a háború után visszajött Auschwitzból és halála után szentként tisztelte mindenki, aki ismerte.”[4]

A soá kapcsán azt is leírta Dávid Katalin, hogy amikor a szegedi Horthy Miklós Tudományegyetem orvostudományi kara kizárta professzorai sorából a zsidó származású Purjesz Bélát és Rusznyák Istvánt, akkor Dávid Lajos a következő szavak kíséretében elhagyta az üléstermet: „Én ilyen istentelenségben nem veszek részt!”[5]

Az 1945 után néhány év alatt kiépült kommunista diktatúra előestéjén sem volt könnyű a helyzete a vállaltan vallásos és nyíltan katolikus családnak, amelynek tagjai a Barankovics István vezette, kereszténydemokrata elkötelezettségű polgári ellenzéki párttal, a Demokrata Néppárttal szimpatizáltak. Erről az alábbi módon vallott könyvében a művészettörténész.

A korszakra jellemzően, nálunk a család szavazati joggal rendelkező tagjai közül egyikünk sem került fel a szavazók listájára, sem 1945-ben, sem az azt követő 1947-es szavazáskor. Azonban ezt nem hagytuk annyiban, mindkét alkalommal Barankovicsékhoz fordultunk, ugyanis a Demokrata Néppárt volt a mi pártunk, és ők azonnal intézkedtek a jogtalanul megvont szavazati jog visszaadásáról. Képviselőnk Bálint Sándor volt. 1945-ben még a Kisgazdapárttal közös listán indult a Néppárt, de 1947-ben már önállóan. Persze, hogy nyertünk. 1947-ben a Néppárt kapta a legtöbb szavazatot, de a hamis úgynevezett »kékcédulák« miatt – ami azt jelentette, hogy a kommunisták ilyen kékcédulákkal felszerelve több helyen leadták a szavazatukat – végül másodikként futott be. […] Nem véletlen, hogy Barankovics nem is használta a »keresztény« jelzőt. Ezzel kapcsolatban az volt a véleménye, hogy az elmúlt évtizedek bűnös módon meghurcolták ezt a szent jelzőt, amikor a politikájukba bevonták. Ezt ő nem teszi, de mindenki tudni fogja, hogy az ő pártja keresztény elvekre épülő párt, mert programjából fogják felismerni keresztény voltát, nem pedig a nevéből.[6]

A magyarországi államszocialista diktatúra szellemi világának mérlegét megvonva Dávid Katalin azt állapította meg, hogy akkoriban az emberi gondolat lényegében nem volt szabad és mintegy „be volt börtönözve”. Az az időszak – az ő kifejezésével élve – a „vasfüggönyös kereszténység” periódusa volt.

»Vasfüggönyös kereszténynek« lenni nem volt könnyű. Akik átéltük, tudjuk, hogy azokban az években az életbe belépő generációk legtöbbje jószerével nem ismerte meg a keresztény kultúra alapmagatartásait, a keresztény együttélés legelemibb követelményeit. Nemzedékek sora nőtt fel úgy, hogy nem kapott eszközt, megközelíteni az európai és ezzel a magyar művelődéstörténet számos értékét, és a legjobb esetben is csonkán, sérülten érkezett el hozzá az utolsó fél évszázad kortárs kultúrája. De az igazi botrány nem az volt, hogy a művelődéstörténet kincseit megszűrve, átértékelve és hiányosan kapták az emberek, és szellemi vasfüggöny zárta el a külvilág kortárs értékeit, hanem a törvény által előírt ideológia vetette börtönbe a gondolkodást. Ilyenkor az ideológia úgy pusztítja az ember szellemét, ahogy a legerősebb méreg semmisíti meg a fizikumot.[7]

A kötet számos helyén olvashatunk a szerző Bálint Sándorral való mély barátságáról és közvetlen emberi kapcsolatáról. Az egyik ilyen szöveghelyen Dávid Katalin fölidézte egyik közös utazásukat Budapestre, amelynek a célja a néprajzkutató professzor külön élő felségének, Sárának és újszülött gyermekének, Péternek – akit Bálint Sándor saját fiaként fogadott el – a meglátogatása, valamint a kicsi megkereszteltetése volt. Mivel azonban az édesanya által kiválasztott keresztanya nem tudott jelen lenni, ezért őt Dávid Katalin helyettesítette (erre mind a hagyomány, mind a katolikus kánonjog lehetőséget biztosít).

„Világítás semmi, de helyet kaptunk, és ennek örülnünk kellett, mert zsúfolt volt a vagon. A sötétben fogalmunk sem volt, hogy kikkel utazunk együtt. Ezért volt külön kedves az eset, amikor a következő beszélgetést halljuk: »Tudod-e, hogy a Bálint gyerekből képviselő lett? – Ne mond, és milyen? – Nagyon rendes, csak nehezen jön ki belőle a szó.« (Természetesen ez a szöveg tökéletes alsóvárosi dialektusban hangzott el, de ezt én nem tudom pontosan rekonstruálni). Ez arra volt utalás, hogy Bálint Sándor igen-igen lassan beszélt. Odasúgtam Sándornak, hogy ritka dolog, amikor egy képviselő hallhatja választóinak a véleményét. Délelőtt érkeztünk meg a Nyugatiba, és egyenesen mentünk Sárához a pesterzsébeti szülőotthonba. A keresztelés időpontja már le volt kötve, ahová mi ketten Sándorral vittük a kis pólyás babát. Megvolt a szertartás, vissza a szülőotthonba én vittem a kicsit, de Sándor is fogta és együtt adtuk át az anyjának ezekkel a szavakkal: »Egy kis pogánykát vittünk, és keresztény báránykát hoztunk.«”[8]

Dávid Katalin saját anyaságáról és fiával – Hidvégi Máté biokémikussal, rákkutatóval, a világszerte elismert Avemar és Oncomar feltalálójával (aki művelődéstörténészként többek között Lőw Lipót és Lőw Immánuel szegedi főrabbik munkásságnak a kutatója) – való kapcsolatáról is őszintén, bámulatos öntudattal és határozottsággal írt. Fiának keresztapja testvére, Dávid Lajos katolikus pap volt, a keresztség szentségében pedig Barlay Ödön Szabolcs volt ciszterci szerzetes, irodalomtörténész (később politikai fogoly, majd a Magyar Tudományos Akadémia doktora és címzetes egyetemi tanár) részesítette.

A kilenc hónap alatt sokat beszélgettem Mátéval, pontosan tudtam, hogy mindent megértett, amit mondtam neki. Amint megszületett, azonnal egy kis keresztet rajzoltam a homlokára. Ezzel kezdődött az élete. Fontos volt a keresztapa kiválasztása, mert olyan személyt akartam, aki kegyelmi hátteret jelent a gyermekemnek. Ki is lehetett volna más, mint Lala bátyám. Így aztán ő tartotta keresztvíz alá, a keresztelő pap pedig a Dokumentációs Központban dolgozó Barlay Ödön Szabolcs cisztercita szerzetes volt. Máté születése után kb. két hétre, otthon, a lakásunkban volt a keresztelés, amelyen részt vett Sprenger Mercedesz és a szintén a Dokumentációs Központban dolgozó Haranginé Boros Vilma. Miután mindketten imádkozó emberek, így jelenlétük imát hozott Máténak. A kereszteléshez fűződően hadd mondjam el: nem sokkal utána Barlayt letartóztatták, úgyhogy már nem tudta a keresztelést a plébániájával anyakönyveztetni. Ezt Lala végezte el néhány hónappal utólag, mégpedig Dombegyházon, ahol káplán volt. Máté lelki nevelése elsősorban énrám tartozott. Úgy akartam formálni, hogy a hit, Isten létezésének tudata, jelenlétének állandósága természetes, valóságos velejárója legyen életének. Tehát legyen kontaktus közte és az égiek között.[9]

A kötetet Dávid Katalin kilenc testvérének rövid biográfiája, valamint számos családi és életrajzi fénykép közlése zárja.

Dávid Katalin: Emlékiratok. Budapest, Szent István Társulat, 2019.

Megjelent a folyóirat 2023. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Dávid Katalin: Soah. Emlékeim a vészkorszak idejéből. Budapest, Szent István Társulat, 2014.; Dávid Katalin: Vasfüggönyös kereszténység. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ. Budapest, Szent István Társulat, 2017.

[2] Dávid Katalin: Emlékiratok. Budapest, Szent István Társulat, 2019. 45. o.

[3] Uo. 59–60.

[4] Uo. 102–103.

[5] Uo. 103.

[6] Uo. 160–161.

[7] Uo. 201.

[8] Uo. 184.

[9] Uo. 209–210.