Bátyi Zoltán: „Fényképezés közben érzem át, hogy az alkotás nagy szellemi és lelki kaland”

Beszélgetés Dömötör Mihály fotóművésszel

Évtizedek óta elismert alkotója Szegednek, de egész Csongrád megyének Dömötör Mihály. A fotóművész eddig 7 ország 28 városában 18 különböző témájú kiállításon mutatta be alkotásait, és szinte megszámolni is képtelenség, hány könyvben, kiadványban kaptak helyet a képei. Mint szavaiból kiderül, nem csak a fotó elkészítését, hanem a fotózás népszerűsítését, oktatását is nagyon fontosnak tartja, és úgy gondolja, hogy az okostelefonokkal kirobbant fotóforradalom csak hasznára lehet a fotózásnak, mint művészeti ágnak is.

Életrajzába belelapozva sikerült gyorsan meghökkennem. Mezőgazdasági üzemmérnök, olvasom az egyik sorban, fotóművész, látom a másikban. Mit mondjak, nem éppen rokon szakmák…

– Azért annyira nem nehéz magyarázatot találni az ügyre. 1968-at írtunk, amikor leérettségiztem a hódmezővásárhelyi Bethlen gimnáziumban, ahonnan a tanárképző főiskola földrajz-történelem szakára szeretettem volna tovább lépni. Ezt nem igazán javasolták a tanáraim, mondván, úgysem vesznek fel. Így két út állt előttem. Vagy bevonulok katonának, amihez persze semmi kedvem nem volt, vagy a hozzánk legközelebb eső felsőoktatási intézményt célzom meg. Ez pedig a vásárhelyi mezőgazdasági főiskola volt, mindössze tízpercnyi sétára a lakásunktól. Mivel szerettem az állatokat, különösen a lovak vonzottak gyerekkori tanyai kirándulásaim óta, beadtam ide a jelentkezési lapomat. Sikeres felvételi után eredményesen el is végeztem ezt az iskolát. Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy egyszer mezőgazdasági üzemmérnökként dolgozom majd, amikor már örömmel forgattam kezemben a fényképezőgépet. Egészen pontosan 12 éves voltam, amikor a vásárhelyi úttörőház fotószakkörében Fotobox nevű fényképezővel elkészítettem az első képemet, mégpedig egy épülő emeletes házat fényképeztem le. Nagyon nagy élmény volt számomra a fotózás, de leginkább az, amikor a sötétkamrában, a vörös lámpa fényénél, az előhívóban először halványan, majd egyre határozottabban megjelent a ház képe. Az újabb, máig emlékezetes és meghatározó fotós kalandot 17 évesen éltem át. Diákként nyári munkán a vásárhelyi Nagyszigetben vízőr voltam, és hamar rájöttem, hogy a víz nem partnak megy, hanem a laposnak, így aztán túl sok órát nem kellett a munkára áldoznom. Elhatároztam, hogy ráérő időmben fotózni fogok. El is kértem édesapám Flexaret típusú fényképezőgépét. Előbb a libapásztor lányt, majd a birkapásztor lányát fényképeztem le, de fotóztam bivalyokat és lovakat is.

Kis kereszt

Úgy tudom, hogy édesapja Dömötör János művészeti író, aki akkor már, 1962 óta a hódmezővásárhelyi Tornyai múzeum igazgatója volt, nem csak egy fényképező kölcsönzésével egyengette útját a fotóművészi címig, hanem megrendelésekkel is.

– Valóban gyorsan eljött az idő, amikor az általa irányított múzeumban foglalkoztattak. Főiskolásként ugyan sertésbemutatókon fotóztam, de emellett édesapám kérésére fényképeztem múzeumi tárgyakat, Az első nagy közös munkánk 1970-ben a Vásárhely szobrai című könyv lett. Egy évvel később a KISZ Központi Bizottsága kiírt egy fotópályázatot, amelyen írók, költők emlékeit őrző épületeket, tárgyakat kellett megörökíteni. Makón Juhász Gyula, Vásárhelyen pedig József Attila nyomában járva fényképeztem, és a pályamunkámat a zsűri 2. helyezéssel ismerte el. Akkoriban nagynak számító pénzt, 1.500 forintot kaptam a díj mellé, amiből beutaztam Erdélyt, és ott már olyan szenvedélyemmé vált a fotózás, ami végigkísérte az egész életemet. Ugyan 1971-től a Szegedi Szalámigyárban kezdtem el dolgozni, de mellette a Tornyaiban egyre több múzeumi tárgyat fotóztam. De nem hagytam abba a fotózást kétéves katonai szolgálatom idején sem. A ’70-es évek során még édesapámmal közös munkánk volt a Hódmezővásárhely szobrai és a Hódmezővásárhely műemlékei című kiadvány is, majd eljött 1980-ban az a váltás, ami egészen nyugdíjazásomig, de még azon túl is, múzeumi fotósként határozta meg a hétköznapjaimat. Abban az évben ugyanis megnyílt a szegedi Fekete Házban a Móra Ferenc Múzeum Történeti Osztálya. Oda kerestek fotóst, mert nagyon sok dokumentumot kellett lefényképezni. Jelentkeztem, a munkát meg is kaptam, mint ahogy minden támogatást is Trogmayer Ottó akkori és Zombori István későbbi igazgató uraktól. Számtalan érdekes munkát végezhettem el 2010-ben bekövetkezett nyugdíjazásomig, majd még az azt követő 5 évben is. Mindent összegezve a munkaköri kötelességeimet teljesítve közel 200 könyvben és katalógusban jelentek meg műalkotásokat ábrázoló fotóim. És persze mindezek mellett a szabadidőmben is rengeteg időt áldoztam arra, hogy megszolgáljam azt a kitüntető címet, amit a ’80-as évek közepén nyertem el. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának Fotóművészeti Tagozata 1985-ben tagjai közé választott, és azóta tekinthetem magam hivatalosan is fotóművésznek.

Más-Világ I.

Olvastam Önről, hogy az ország egyik legjobb tárgyfotósának tartják. Ismerve eddigi munkásságát, ez nagy elismerés, de közel sem ad teljes képet eddigi munkásságáról…

– A tárgyfotózás számomra nagyon fontos, meghatározta művészi látásmódomat is, de ugyanígy meghatározó számomra Martin Heidegger Lét és Idő című alapvető munkája. Összegezve a mögöttem álló éveket, leírható: elsősorban alkalmazott fotósként dolgoztam. Múzeumi műtárgyfotós munkámban Andreas Feininger munkásságát tartottam mérvadónak és iránymutatónak. Saját alkotómunkámban a lét és az önlét értelmezésének lehetőségét kerestem. Kiállításaimon, az esztétikai élményen túl a valóságnak azt az oldalát igyekeztem megmutatni, amely képileg tömörebben, jobban megragadja a Heideggeri létigazságot – minden dolognak megvan a maga ideje –, mint amit a valóság mutat. Igazán belegondolva, mindig is a múlandóság foglalkoztatott. Ha röviden kellene jellemeznem, azt mondanám, a fotóimat nem a tárgyuk alapján lehetne jellemezni, sokkal inkább azzal, hogy a képeim melankolikusak, fotózzak bármit is. Egyébként pedig azt vallom, hogy a fotózás csodája az elröppenő pillanat megragadása, azé a pillanaté, ami megismételhetetlen, és nem tér vissza soha. Ez adja számomra a fotókészítés varázsát, fényképezés közben érzem át, hogy az alkotás nagy szellemi és lelki kaland.  Hogy mire is gondolok pontosan, amikor a melankóliáról és az elmúlásról beszélek? Elég csak a kiállításaim címeit idéznem, amelyek mindig azt foglalják össze, amelyek képek formájában a falakra kerülnek. Ilyen például a Tanyavilág című anyag (kiállítva: 2008, Városháza galéria, Makó), hiszen ez is egy letűnt életforma képeit kínálta a nézőknek.  De ugyanígy a soha nem visszatérő pillanatot, az elmúlás miatti szomorúságot idézte az Emberek, Emlékek, Árnyképek, az Íróportrék és az Árnyképek című kiállításaim. Ezeket szintén 2008-ban, illetve 2009-ben tekinthették meg a debreceni, makói, bajai látogatók. A Béth Hácháim című kiállítás a vásárhelyi zsidótemetőben készült fotók válogatásából alkotott egységet, és 2014-ben Hódmezővásárhelyen, Makón, míg 2023-ban Szegeden lehetett megnézni. Ugye, nem kell magyaráznom, miért szólt ez a tárlat az elmúlásról, a szomorúságról, a melankóliáról. Mint ahogy nagyon beszédes című a Reqiem egy téglagyárért című Hódmezővásárhelyen és Budapesten kiállított anyagom is. A Metamorfózis címmel Vásárhelyen, Szegeden, Zentán, Makón és Baján bemutatott képek mind angyalokat ábrázoltak, a Más-Világ pedig csontokat mutatott be Szegeden és Makón. Egyébként, ha már a kiállításokat összegezzük, elmondanék néhány számot is: 7 ország 28 városában 18 különböző témájú kiállításomat nyitották már meg, és több mint 130 fotótárlat megnyitóján szóltam a közönséghez. Fotóim négy közgyűjteményben, Hódmezővásárhelyen a Németh László Könyvtárban és a Tornyai János Múzeumban, míg Szegeden a polgármesteri hivatalban és a Móra Ferenc Múzeumban kaptak helyet.

Dékány Gábor fotója

– Amikor elkezdte a fotózást, jószerével alig láthattunk embert az utcán, aki fényképezőgépével akarta megragadni, rögzíteni a pillanatot. Ma viszont már szinte mindenki fényképez. Igaz a technika rohamos fejlődése azt eredményezte, hogy nem bonyolult szerkezetű masinákat kell a szem elé emelni fotózáskor, hanem egy számtalan csodára alkalmas, nagyon okos telefont. Mi a véleménye erről a tömeges fotógyártásról?

– Az okostelefonok elterjedésével bekövetkezetett egy radikális képi fordulat, ez tény. Mint olvasom, az algoritmusok kimutatták, hogy 2021-ben 13 ezer milliárd fénykép készült így, ami valóban döbbenetes szám, még akkor is, ha tudjuk, mert ezt is felmérték, hogy ezen képek egyharmada szinte azonnal törlődik is. A fotózás hatalmas népszerűsége éppen abban rejlik, hogy a képek nagyon könnyen, minden fotótechnikai tudás nélkül elkészíthetőek, és ugyanilyen gyorsan továbbíthatóak is, vagyis egy élmény könnyen megosztható akár a világ legtávolabbi sarkán élő ismerősökkel is. Sokan féltik emiatt a fotóművészetet, azt állítva, hogy elárasztják a világot a nem is szépre törekvő amatőr, mert az tisztelhető dolog szerintem, hanem a dilettáns, rossz fotók. Szerintem aggódásra semmi ok. Gondoljunk csak bele: évszázadokkal ezelőtt az írásbeliség elterjedésével az akkori írástudók kongatták a vészharangot, mondván, jaj, mi lesz ezzel a világgal, ha mindenki bármit összeírkálhat. És mi lett? Semmi. Az igazán magas szintű irodalom éppen úgy megkülönböztethető ma is attól a sok irománytól, ami csak tényeket rögzít, vagy akár csak egy könnyen felejthető üzenetet. Ugyanazt az utat járja be most a fotózás. Nem kell ahhoz túl avatott szemnek lenni, hogy megkülönböztesse a míves munkát a selejttől, vagy azoktól a képektől, amelyek valóban csak annyira hivatottak, hogy tudassák a családdal, most éppen merre járunk, mit csinálunk. De ugyanezt elmondhatom a festészetről is, hiszen míg korábban kevesek kiváltsága volt az ecsethasználat, ma már ezernyi klub, önképző kör működik, ám a jó és a rossz fogalma ettől még nem alakult át. Én sokkal inkább lehetőséget látok a fotózás forradalmában. Annak lehetőségét, hogy több új tehetség bukkanhat fel, hogy még színesebben mutathatjuk be a minket körülvevő világot, és a korábbinál is jobban dokumentáltak lesznek a velünk történtek. Ez szerintem jó és hasznos. Arról nem is beszélve, hogy amíg az emberek írnak, festenek, fotóznak, nem egymást bántják. Hát kell ennél több zavaros, erőszakos világunkban?

Vásárhelyi téglagyár

– Azt mondta: amíg az emberek írnak, festenek, fotóznak… De mi van akkor, ha ezt már nem az emberek teszik, hanem a mesterséges intelligencia?

– Igen, egy újabb, nehezen megválaszolható, sokakat aggodalommal eltöltő kérdés. Én úgy látom, a gondolkodó, látó, szemlélődő ember szerepét a mesterséges intelligencia soha nem fogja átvenni, ugyanakkor annak segítségével olyan megoldások születhetnek, amilyenekre korábban nem volt példa, amit nem lehetett létrehozni. Vagyis a mesterséges intelligencia új megoldásokat kínálhat az élet minden területén, csak jól kell élni ezekkel a lehetőségekkel.

Fény-árnyék

– Beszélgetésünk végén térjünk ki arra is, hogy Ön nem csupán elismert művelője a fotózásnak, hanem nagy népszerűsítője és tanítója is. Ennyire fontosnak tartja, hogy minél többen megismerkedjenek ezzel a művészeti ággal?

– Azt tartom fontosnak, hogy ha már valaki fotózásra adja a fejét, azt minél magasabb szinten, értő módon művelje. Egyetemi, főiskolai és középiskolai oktatói munkámban a fényképezés alapjait tanítom, míg fotótörténeti előadásaimon a fotográfia kiemelkedő alakjainak megismertetése mellett a nemzetközileg is elismert magyar alkotók munkásságának bemutatására helyezem a hangsúlyt. Esztétikai előadásaimon igyekszem a hallgatóimmal közösen megfejteni a fényképekben az egyedin és puszta dokumentáción túlmutató értékeket. Az is célom, hogy minél szélesebb körben népszerűsítsem a szűkebb pátriámban élő fotósok munkáját. Ennek érdekében szervezem azt az előadás-sorozatot a szegedi Agórában, amelynek keretében eddig már húsz, Szegedhez köthető alkotó képein keresztül csodálkozhattak rá az érdeklődők arra, milyen sokszínűen tudják bemutatni a világot olyan alkotók, akik itt élnek közöttünk – mondta el Dömötör Mihály, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, akinek munkásságát eddig már számtalan díjjal ismerték el. Megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést, Csongrád Megye Alkotói Díját, a Móra Ferenc Múzeum Tömörkény-díjjal, Szeged városa Kölcsey-éremmel, Hódmezővásárhely pedig Signum Urbis Honorantis és Pro Urbe-díjjal jutalmazta.

Téli temető

Megjelent a folyóirat 2024. januári számában