Miklós Péter: Sík Sándor és a „szép históriák”

Sík Sándor egyetlen prózakötete, az Édesanyámnak ajánlással megjelent Hét szép história először a Szent István Társulat gondozásában került kiadásra, százötvenhét oldal terjedelemben 1921-ben. A könyvben szereplő novellák és elbeszélések (Jovenianus császár története; Szegény-fiú története; Rodoaldus királyfinak históriája; Egy gonosz porkolábnak históriája; Mese a csúnya királykisasszonyról meg az erős királyfiról; A galileai asszony; A nagy és magas hegy) között találunk újragondolt középkori gyökerű, vagy éppen népi eredetű moralizáló történetet éppúgy, mint eredeti alkotást.

Azt már a kortárs kritika – Várdai Béla alább idézendő ismertetése – és később az irodalomtudományi kutatás is megállapította, hogy a szépíróként alapvetően költő szerzőnek nem ez a legsikerültebb összeállítása. Mint Máté Zsuzsanna írta: „1921-ben jelent meg a Hét szép história című elbeszéléskötete a líra és a dráma műneme után egyfajta szépprózai próbálkozásként. A meglehetősen eltérő műfajú írások – história-átdolgozások, mesék, novellák, elbeszélések – olvasása vontatottá, a didaktikus íz, az írói szándék és a poétikai megoldások nyers nyilvánvalósága miatt is unalmassá vált részemről.”[1]

Valóban túlságosan didaktikusak és erőltetetten moralizálók ezek a szövegek, amelyek – éppen ezért – inkább a katolikus hitbuzgalmi alkotások közé sorolandók, semmint a huszadik század eleji magyar próza – vagy akár a Sík Sándor-i oeuvre – jeles műveinek körébe. Több, a könyvben szereplő elbeszélés „természetellenesen” archaizáló, vagy éppen népieskedő nyelvezete szinte komikus hatást kelthet az olvasóban. Ennek ellenére több jól sikerült darabja is van a gyűjteménynek.

Várdai Béla és Máté Zsuzsanna egyaránt a kötetet záró, A nagy és magas hegy című szöveg korabeli (1916-os keltezésű, amikor Sík tábori lelkészként szolgált az első világháborúban) aktualitását és lélektani rétegeinek összetettségét emelte ki ennek az alkotásnak az erényeként.

Számomra – mind tartalmilag, mind esztétikailag – érdekes és értékes szöveg még a kötetből Jovenianus császár története és A galilelai asszony.

Ez utóbbi a betlehemi gyermekgyilkosságok bibliai történetének adja megrázó, ugyanakkor keresztény (katolikus) elkötelezettségű és üdvtörténetileg kontextualizált olvasatát. Kortörténeti hibája a novellának, hogy Heródes két helyen is tetrarchaként (biblikus fordítás szerint: „negyedesfejedelemként”) kerül benne említésre, holott a Jézus születésekor regnáló Nagy Heródes Júdea királya volt, s államát halála után osztották a megszálló rómaiak négy részre, amelyek élére három fiát állították. Egyikük, Heródes Arkhelaosz két részt kapott és az etnarcha (népvezér) címet (Jézus nyilvános működése idejére a rómaiak már elmozdították zsarnoki természete miatt). Míg Heródes Fülöpnek és Heródes Antipásznak – akik szerepelnek az evangéliumokban is – be kellett érnie egy-egy negyedrésszel (Bataneával és Galileával), s a negyedesfejedelem címmel.

Jovenianus császár történetének interkulturális alakulásait, valamint brahmanista és buddhista indiai, ókori perzsa, középkori iszlám török és latin keresztény, illetve talmudi zsidó variánsait, majd népi és szépirodalmi földolgozásait bő egy évszázada György Lajos tekintette át mindmáig alapvetőnek tekinthető tanulmányában. Művében ennek a szöveghagyománynak az utolsó és modern megnyilvánulásaként könyveli el Sík Sándor – először az Élet 1917-es évfolyamában megjelent – novelláját.

Mint fogalmazott: „Újabban Szinnyei József középiskolai magyar nyelvtanjai népszerűsítették Jovenianus történetét, s éppen napjainkban a modern szépirodalomba is bevonult Sík Sándor egyik novellájában Haranghy Jenő rajzaival illusztrálva. A jónevű költő avatott tollában művésziesen újul meg az ódon zamatú história, mely az eddig ismert feldolgozások közt kétségtelenül a legszebb prózai változat. A GR.-ból mintázta ő is novelláját, de eredetijénél jóval gazdagabb, színesebb és megkapóbb. Semmit sem veszít Jovinianus története az évszázadok alatt rárakódott patinából, viszont sokat nyer a Jovenianus lelkében végbement nagy átalakulás finom pszichológiai rajzával. Egészen új és eredeti Jovenianus beállítása is, ki addig-addig forgatja fejében az ő nagy hatalmát, hogy lassanként már azt kezdi hinni magáról, hogy ő nem is ember, mert hiszen talán ember nem is lehet olyan hatalmas, mint ő. Az udvari emberek hízelkedése el is hiteti vele, hogy ő nem közönséges ember, hanem valami emberfölötti isteni lény. Vitatkozni kezd országa tudósaival, kik magasztalják elméjének csodálatos erejét. Máskor párviaskodásra szólítja a leghíresebb harcosokat s egyhangon elismeri mindenki, hogy ő a birodalom legelső daliája. Ismét máskor lantot ragad, s az udvarnép sírni kezd a gyönyörűségtől. A szerencsétlen császárt így szédíti el hízelgő, hazug környezete. A hármas kudarc közül csak az elsőt tartja meg a Gestából, a másik kettő helyébe, mely tulajdonképpen az elsőnek unalmas ismétlődése, két élénk jelenetet iktat. Jovenianus, mikor Marcellus herceg palotájából kidobják, kedves testőr csapatával találkozik, élén Belizárral, a testőrség kapitányával, kit elhalmozott javakkal és kitüntetésekkel. De ő is csak koldust lát benne, s mikor Jovenianus párviadalra áll ki egyik testőrével, hogy bebizonyítsa ügyességét a fegyverforgatásban, ugyancsak kijózanodik abból a téves hitéből, hogy ő az ország legkülönb daliája. Lelkében égő szégyennel és keserűséggel megy a templomba, melyet maga építtetett. A kétszárnyú kapu előtt koldusok üldögélnek, kik gyanakodva fogadják szokatlan állapotban levő furcsa vetélytársukat. Az üzletére féltékeny rongyos nép ütlegétől alig szabadul meg, a sekrestyés lelöki a lépcsőről. Mikor végre kerülő úton sikerül palotájába bejutni, s ott bántó és maró gúnnyal csúfolják ki azon tulajdonságait, melyektől ő oly végzetesen elszédült; mikor a remete sem ismeri meg: érezni kezdi, hogy mily hitvány semmiség, hogy mily sehonnai koldus lett, pedig nem történt vele semmi, csak letépték róla a hazug rongyokat. Lelkét égeti a szégyen s nagy fájó bánatot érez istenkáromló gőgje, képtelen és hazug élete fölött.

Ez a lelki átalakulás művészi bemutatása tökéletesen sikerült a novellának, mely egyrészt irodalmunkban is méltó színvonalra emelte az évezredes legendát, másrészt a GR.[2] alapján készült feldolgozások közt is az első hely illeti meg.”[3]

A kevély király típusú (mint amilyen Jovenianus története is) mese az Aarne–Thompson-féle mesekatalógus 757. számú története. Szüzséje két fő elemből áll: I. A kevély király ruháját fürdése közben egy angyal magára ölti, s a királyi székbe ül. II. A meztelenül hazatérő király csak nagy nehezen, sok vesződség után tudja magát megismertetni. Az angyal megleckéztetése után adja vissza neki a ruháját. A magyar népmesei hagyományban Kazinczy Gábor (Radnó, Borsod vármegye, 1863) és Horger Antal (Pürkerec, Brassó vármegye, 20. sz. első évtizede) jegyezte föl két helyről.[4]

Végezetül álljon itt Várdai Béla kortárs kritikája a Hét szép históriáról, a Katholikus Szemle 1921-es évfolyamából!

A kötet hangulatos címlapján barát alakja, ki az előtte fekvő fóliánsba elmerülten ül ódon cellájában – Komjáti-Wanyerka sikerült és a könyvhöz illő munkája, mert ez nemes erkölcsű s jobbára régi, középkori forrásokból merített történeteket nyújt. Közülük három emelkedik ki. Elsőnek A szegény fiú története, ez a sok szívvel, sok festőiséggel, sok katolikummal megírt történet, mely a szimbolika fantasztikus eszközeivel vési szívünkbe az igazságot, hogy a bűntől megmentőink az őszinte bánat, a becsületes munka s a körültünk levő önzetlen, jó lelkek, kik rajtunk megeső szívükkel Isten angyalai tulajdonképen. Tökéletesnek mégse látom e szépségekben, mélységekben gazdag művet; úgy vélem, ennyi szimbolikát az élet nyelve: a próza nem bír meg; az ily kifejezésmód inkább versbe kívánkozik. A második egy biblikus történet: A galileai asszony, mely nem közönséges intuícióval a betlehemi Ráchel sorsába viszi be a megnyugvás gondolatát; a rémes éj után meglátja az anyja keblén csüggő isteni gyermeket s ekkor megvilágosodik előtte, hogy anyai vesztesége szükséges volt az emberiség üdvéhez. A harmadik: A nagy és magas hegy, mely méltán került a kötet zárókövéül, mert annak legkülönb darabja. Egy hadikórház ápoltjának lázálmas képeiből hozza ki minden földi szenvedésnek, így a háborúnak is igazolását. A földi jóllét még soha senkit Istenhez nem vezetett; ez a szenvedés, a szegénység jutalmazása mindenkor. Lüktető, erős menet, csupa biztos részlet jellemzik e novellát, melynek csúcspontja mégis az a viharzó beszéd, mely az önző ember felágaskodását festi a krisztusi morál ellen.
A kötet többi elbeszélései ellen inkább kifogásaink volnának, melyeket itt nem részletezhetvén, legalább két elvi kijelentést hadd tegyünk, melyek amazokat lényegileg magukban foglalják… Céltalannak tartjuk tisztára az erkölcsi tanulság kedvéért kitalált régi históriák újrafeldolgozását. Ezekből igazi műalkotás sohasem lesz, ezeknek bármily színes átírása csak annyit ér, mint primitív metszetek kiszínezése, ezekre új köntösükben is áll a tétel: Man merkt die Absicht und wird verstimmt.[5] Ezeknek a középkori erkölcs-pedagógiai eszközöknek művészi jelentőséget adni egyszerűen nem lehet. Másodszor: nem szerencsés a naiv hangnem erőltetése sem. Még ha a népnek, a gyerekeknek volnának is írva ama történetek – aminthogy nincsenek –, ez a hangnem, hacsak kivételes hivatottság, természetesség nem él vele, akkor sem célravezető. Az egyszerű természetesség jut el minden irányban a legbiztosabban a szívekhez. Egészében a kötet mindenesetre csak exkurzív[6] jelentőségű Sík Sándornak mint lírikus költőnek való ragyogó, maradandó kitűnőségéhez képest. A tézis, a tendencia, a célzatosság sokkal jobban megfekszi jelen kötetét, semhogy az egészében művészi jelentőségű lehetne.[7]

Megjelent a folyóirat 2024. februári számában

Jegyzetek

[1] Máté Zsuzsanna: Sík Sándor – a szépíró, az irodalomtudós és az esztéta. Szeged, Lazi Kiadó, 2005. 65. o. (a kötetről: 65–70. o.)

[2] Gesta Romanorum. A középkori latin nyelvű példázatirodalom világiasabb (a kolduló rendek spiritualitásának szellemében született) irányzatának egyik tizenharmadik századi alkotása, amelyet első ízben 1472-ben nyomtattak ki.

[3] György Lajos: Jovinianus. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1918. 2. sz. 179–180. o.

[4] Bernát László: A magyar legendamesék típusai. (AaTh 750–849) Magyar népmesekatalógus. 3. köt. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 1982. 43–44. o.

[5] Észre lehet venni a szándékot és a belemagyarázást.

[6] Kitérő, nem lényeges.

[7] Várdai Béla: Sík Sándor: Hét szép história. In: Katholikus Szemle, 1921. 5. sz. 318–319. o.