Ódor Klára: Meghalt a király, éljen a királyNŐ?

Székely Csaba: Mária országa című történelmi játékának szegedi előadásáról

2023 őszén folyóiratunk két pályázatot írt ki: címlapfotókat és színikritikákat vártunk. A jeligés pályázatok április 15-éig érkezhettek be, a színikritikákat a Jászay Tamás, Boros Tamás és Bene Zoltán összetételű zsűri értékelte. A 3 díjazott kritikát a 2024. júniusi, július-augusztusi és szeptemberi számunkban adjuk közre. Ezúttal a III. díjat nyert írást olvashatják.

Mi történik akkor, ha fiúutód nélkül hal meg egy király? Bonyodalmat okoz, ha van örököse, de az történetesen lány? Ma már nem találjuk ezt meglepőnek, hiszen van a magyar történelemben is példa arra, hogy nő uralkodjon, de a 14. században még ez nem volt annyira magától értetődő, berzenkedtek is ellene a magyar elöljárók rendesen. Székely Csaba történeti múltunk ezen időszakát választotta játéka hátteréül, az Anjou Nagy Lajos halála utáni interregnum idejét, amikor az volt a legfőbb kérdés, ki legyen az uralkodó? A lovagkirály 40 év után fiúörökös nélkül távozott, s hiába fiúsította lányát, Máriát, magyar trónon nő nem ülhet! Elkezdődik hát az ádáz küzdelem a hatalomért. Szinte követhetetlen, éppen ki kivel van vagy ki ellen, hiszen ebben az országban mindig pillanatnyi érdekek irányítanak, de leginkább a rangkórság és pénzéhség motiválja az urakat. Sosem lehetne aktuálisabb Székely Csaba drámája, amelyet kifejezetten a Szegedi Nemzeti Színház felkérésére írt, mint ma. Az ősbemutató idején, az április 3-i választások után, április 29-én még inkább időszerűnek érezhette a szegedi közönség az előadást. 2022. szeptember 21-én pedig már két napja eltemettük II. Erzsébet angol királynőt is, aki a legtovább uralkodott nőként európai trónon. De nemcsak ezekre a közvetlen eseményekre asszociálhattunk az előadás megtekintésének idején: a darabot ugyan teljesen átszövi a politika, ezen belül hangsúlyozottan az aktuálpolitika, ám  ami miatt ez az előadás azok számára is közöl valamit, akik nem járatosak a magyar történelemben, esetleg elkerüli őket a napi propaganda – bár ez utóbbira már elég kevés esélyünk van.

Az alapanyagul szolgáló Székely-darabnak megfelelően az események számtalan helyszínen játszódnak: Lajos király ravatala, Garai nádor háza, a Forgách család otthona, Dalmácia, Nápoly, s ezeket az egymástól igencsak messze lévő helyeket ötletes megoldással egyetlen térbe sűríti Kálmán Eszter, aki az előadás díszlet- és jelmeztervezője is egyben. A gyorsan váltakozó jelenetek szinte egymásba úsznak, a szereplők jönnek és mennek, ahogyan a teret időnként megosztja egy-egy beguruló fal. Az Anjou-liliomot idéző aranyszínű, bár inkább tyúklábakra emlékeztető mintás tapétával borított fal- és padlófelületek meghökkentően giccsesek. Éppen olyan gagyi-jelleget sugallnak, mint a felvonuló színészek jelmezei. Már az első pillanatban sokkhatást éreztem, mikor a Himnuszt (!) éneklő gyászolók bevonultak a 80-as évek KGST piacán vásárolt suhogós melegítőjükben, mackónadrágjukban, sportcipőjükben. Ezek harsány színvilága mindenhez illett, csak nem a gyászhoz. A hangsúlyozottan kamu „adidasok”, négy csíkkal, sújtásokkal cicomázva az igénytelenséget erősítette. Akik ezeket viselik, azok beérik a látszattal, a másolattal, a külsőségekkel, a talmival. Elég, ha fényes a gúnya, ha arannyal és bíborral takarózunk, az kiválóan kendőzi a valóságot. Hiszen ezen a színpadon minden csak illúzió, az elhangzó mondatok kétértelműek, szándékoltan profánok és hazugok, a gesztusok, a hangsúlyok, a mimika egyértelműsítik a rejtett mondanivalót. A színház felvonultatta csaknem teljes prózai társulatát, s ők igazán kitettek magukért, apait, anyait beleadva szónokoltak vagy éppen énekeltek 2 óra 40 percen keresztül úgy, hogy a közönség nem unatkozott, hanem önfeledten szórakozott, ahogyan azt egy bohózaton kell. S mi máson tudnak a legjobbat nevetni az emberek? Saját magukon, kicsinyességükön, ostobaságukon, emberi gyarlóságukon.

A színpad konstans elemét képezte az elhalálozott uralkodó felravatalozott koporsója, a piros-fehér-zöld nemzeti lobogóval letakarva. Ezt tolják be a gyászolók az első percekben középre, majd az előadás végéig sokszorosan meggyalázzák, a koporsó tetejét csapkodva vitatkoznak Lajos döntésének helyességéről, rátámaszkodnak, ráülnek, trónolnak rajta, mi több, szexelnek is rajta. A koporsó memento: emlékeztet a dicső múltra, arra, ami elveszett vagy pillanatokon belül el fog veszni. A Lajos által örökül hagyott, a legenda szerint három tenger mosta birodalomnak vége, mert a hátramaradottak önös érdekeiket helyezik előtérbe, sokkal inkább, mint az ország nagyságát és dicsőségét. Játszótéri homokozót csinálnak hazánkból. A civakodó óvodások két dologban értenek egyet: az országban rend kell, csakhogy ezt mindenki másként képzeli el, s teljes az összhang abban is, hogy itt nincsen helye női uralkodónak: Máriát (Menczel Andrea) hiába illeti meg jog szerint a trón, ”Magyarországnak soha nem lesz női uralkodója – akkor se, ha férfi!”  – üvölti a macsói bán. Nem számít, vannak-e Máriának uralkodói kvalitásai, például esze, merthogy ennek a naiv szőke szépségnek az is van, sakkozni szeret, okosan gondolkodik, s elhiteti a tanács tagjaival, hogy lényegében ők fogják kormányozni az országot nagykorúsága eléréséig. Szerelmes lesz, mert nagyon is nő, a kicsapongó Luxemburgi Zsigmondba (Medveczky Balázs), de női mivoltából nem tud kitörni, a hatalmi harcok játékszere, olyan, mint elveszett királynő-figurája a sakktáblán. Maga is játszik, gyerekstátuszban van tartva, ezt erősítik a velencei és a lengyel követ által számára hozott ajándékkosarak is, amelyekben plüssjátékok garmadája áll, hiszen a lányok dolga csak ez: babázzanak, játszadozzanak, a kormányzást pedig hagyják a férfiakra.

Mária mellett Kotromanics Erzsébet, a régens királyné, Lajos özvegye (vendégként Botos Éva) is hatalmat szeretne, s ha hagynák, valószínűleg lehetett volna belőle kegyelmet nem ismerő uralkodó tán. Ehelyett elüldögél a színpadon egyre sokasodó, csíkos kempingszékek egyikén, fényes melegítőjéhez fehér zoknit és magassarkú szandált adtak rá, és keres maga mellé egy kemény férfit, aki felett uralkodhat, s akinek parancsolgathat. De csak sodródik az eseményekkel, s ugyan rangjában különbözik Garai Nesztától (Csorba Kata), szeretőjének feleségétől, ám mindkét nő ugyanazt a férfit akarja, s hatalomra vágyik. Garai Neszta öltözéke talán a legkevésbé közönséges, bár ez a ruha sem nélkülözi a ma a magyarság hangsúlyozására szolgáló, divatos bocskais sújtásokat, majd Nesztának a nádor bujdosása alatti gumicsizmás-bevásárlószatyros bevonulása erősíti azt az érzést, hogy ezek a történelmi szereplők ugyanolyan húsvér, hétköznapi emberek, mint mi vagyunk, pusztán a történelem játéka dobta őket pillanatokra felszínre. Neszta kötöget, Forgách Klára (Fekete Gizi) egy képcsöves televízión híreket néz, Forgách Anna (Sziládi Hajna) pedig úgy, ahogy kell, állapotosan is kiszolgálja anyósát, töltögeti neki a bort, mert magyar szokás szerint ivásra mindig van jó alkalom, s beteljesíti „az önmegvalósítás legmagasabb formáját, a szülés-dolgot”.

Energikus jelenség az előadásban a Durazzói Margitot alakító Szilágyi Annamária, igazi donna, aki anyjával és nagyanyjával revüt énekelve hozza napvilágra a Durazzói Károlyra (Barnák László) az utókor által aggatott „kis” jelző titkát. Megjelenésében dinamikus erőt sugároz, a darab egyetlen „kemény” nője, aki képes egyedül is dönteni. Van az előadásnak egy olyan női szereplője is, aki csak rózsaszín hajú baba képében jelenik meg a színpadon, ez Anjou Hedvig. Vele valóban „csak” játszanak, ide-oda lökdösik, dobálják, Lajos által megtervezett házasságát kútba dobják, s végül összeházasítják egy pogány litvánnal, ”aki tegnap még kecskéket áldozott a mennydörgés istenének”, majd végül szentté avatják.

A háttérbe szorított nők mellett a domináló férfinem különböző politikustípusokkal vonul fel. Közülük Garai nádor (Borovics Tamás) alakítása (és magassága) emelkedik ki, aki, miután elhangzik rá vonatkozóan, hogy „kanoroszlán”, már ekként is fog viselkedni. Egyszerre határozott manipulátor, mindig és minden helyzetet képes a maga javára fordítani („Jó keresztény magyar ember vagyok-sose hazudok!”). Ugyan házasságtörő férfi, de mindenkor családja érdekeiért cselekszik: „Éjt nappallá téve keccsölök, hogy jobb jövőt kovácsoljak a családunknak!”, vágja oda Nesztának. Sorsa azonban a bukás, kénytelen elbújni és kötögetni, majd szó szerint fejét veszti az összeesküvésében.

A királyi tanács tagjai közt találunk kötözködő bunkót, Horváti uramat (Rétfalvi Tamás) a jóhiszemű, rászedhető Lackfi (Krausz Gergő) erdélyi vajdát, a látomásaival szédítő Palisnai Jánost (Kárász Zénó), a johannita lovagok perjelét, akinek ruháján a rendjére jellemző kereszt rózsaszín flitterekből van kivarrva, és ezek után képtelenség őt komolyan venni, igazi bohózatba illő figura lesz. A legjellemtelenebb, legszürkébb, aki mindent meg fog úszni a kiváló helyezkedési képességének köszönhetően, Bebek Imre (Gömöri Krisztián). Semmiről sincsen határozott véleménye, véletlenül sem foglalna nyíltan állást, de kiválóan összeharácsol mindent, amit lehet. Nem lehet szó nélkül elmenni az esztergomi érsek karaktere mellett sem, aki Jakab Tamás alakításában ájtatos és kínosan ostoba figura egyszerre. Mégis az ő szájából hangzik el a végső nagy kérdés: „De velünk mi lesz?” Könnyű kis intermezzo a trónjelöltek közt a férfiasságában megkérdőjelezett Durazzói Károly, akit Barnák László alakít. Hiszékeny és rászedhető államférfi, akinek Magyarország irányítása fizikailag is akkora nehézséget jelent, hogy alig bírja tartani az országalmát és a jogart. Merényletének estéjén a lakomaasztal, ahol chipset falnak, az utolsó vacsorát idézi, ám a halálával betetőződő jelenet inkább tragikomikus, mint megrázó.

Alföldi Róbert, aki az elmúlt évadban a Szikszai Rémusz által rendezett Nagyon, nagyon sötét dolog, valamint az 1984 című előadásokban Szegeden színészként játszott, jelen munkája azt érzékelteti, hogy az előadás minden szereplője egyenrangú, ugyanolyan lehetősége és felelőssége van tenni az áhított rendért az egyiknek, mint a másiknak. A kínálkozó alkalmat azonban mindig mindenki elszalasztja, vagy annyira szeretné a lehetőséget maga javára fordítani, hogy a legjobb szándék is balul üt ki. A jelenetekben a vígjátéki jelleg hangsúlyos, a rendező szándékoltan arra törekszik, hogy minél többet nevessünk. Komikus elemek sokaságát emeli be, így a királyi tanács tagjainak nagyjelenetében az összeesküvésre érkezők lábbal hajtott, aranyozott (velencei) kisoroszlánokon érkeznek, vagy a csatajelenet, amikor színes polifoam szivacsból készült nudlikkal kardoznak egyaránt nevetésre ingerel. Székely Csaba darabjának nyelvi humorát megőrizte Varsányi Anna remek dramaturgiája, az elhangzó profán, sokszor vulgáris poénokat mégsem éreztem bántónak, nem odaillőnek, hiszen nyelvileg ennél jobban nem is lehetett volna érzékeltetni a szentistváni Regnum Marianum tartalma és egy akármelyik „Mária királysága” közötti különbséget. A Szűz Máriának hajdan felajánlott ország fénye elveszett, „kurva ország”-gá lett, ahol „hatalomér bármit lehet most már”. Pitiáner „királi biztosok”, címeket hajkurászó alapítványi titkárok marakodnak a koncért, s olyan honvédő háborút hirdetnek, amit mások országban kell megvívni. Végül a csatározásból az kerül ki győztesen, akire a legkevésbé számítanak: a léha és laza Luxemburgi Zsigmond. A zsebéből ugyan kigurul egy jelzésértékkel bíró narancs, de erre már ügyet sem vetünk. Az előadás végén belógatott műanyag Szűz Mária-szobor kissé erőltetett ötlet, ám széttárt karja közt lelünk választ a „De velünk mi lesz?” költői kérdésére.

 

Székely Csaba: Mária országa. Történelmi játék két felvonásban.

Ősbemutató: 2022. április 29.

Előadás ideje: 2022. szeptember 21.

Helyszín: Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház

Rendező: Alföldi Róbert

Az előadás a színház honlapján: https://www.szinhaz.szeged.hu/bemutatok/maria-orszaga

Fotók: SZNSZ/Szabó Luca

Megjelent a folyóirat 2024. júniusi számában