Apró Ferenc: A Pósa-asztal hívogatói

Az első szegedi Hungária szálló, étterem és kávéház késő klasszicista épülete 1868 januárjára készült el: ma is ott dacol a konokul ballagó Idővel az Oskola (akkor: Iskola) és a Somogyi utca szegelletén. (A szegedi akadémiai bizottság kapta meg székházul 1992-ben.) Kiírthatatlan tévedés, hogy a nagynevű Hild József tervezte volna, mi több, az 1967-ben ráhelyezett hivatalos márványtábla is ezt hírelte… Tehetségdús szegedi alkotó, Arleth Ferenc (1834–1906) álmaiból kelt életre, az ő neve és kézaláírása van a T. Knotik Márta föllelte (1992) tervrajzokon. Az épületnek a harmadik bérlő, a Juranovits Ferenc és Sonnleinthner Ferenc páros adta a Hungária nevet 1878 júliusában. Az 1870-es évek vége felé, és az 1880-as években itt volt a városunk irodalmi életének a központja. Gárdonyi Géza, a Szegedi Híradó egykori munkatársa szerint a földszinti „kávéházi terem egyik, üveggel elválasztott részében volt a szegedi írók és íróbarátok törzsasztala. Húsz–harminc úriember szokott ott egybegyűlni ebéd után.” A szegedi újságíró Mikszáth (1878–1880) is gyakorta benyitotta az ajtaját, de a Hungária kávéház szellemi fölvirágoztatása az 1881 januárjában ide telepedő Pósa Lajoshoz, a nevét viselő asztaltársasághoz fűződik. De oly annyira, hogy egy-egy felhőlovagló tagja virágos jókedvében az Extra Hungariam non est vita büszkélkedést nem az ezeréves hazára, hanem a szegedi kávéházra vonatkoztatta…

Többen örökítettek ránk jellegzetes életképeket a Pósa-asztalról, köztük a szemtanú Tömörkény is (1914-ben): „Mikor Dankó az öreg Hungária füstös helyiségében (az is elmúlt már) muzsikált egy nótát, amihez még nem volt vers, és Pósa a fehérmárvány asztalra írta azonnal a hozzá való verset. Pósának minden betűje nagyobb volt, mint az előző, a vers nem is fért rá az asztalra. Pósa tehát intett Dankónak, s ment át a másik asztalhoz. Dankó ment utána, muzsikálva a nótát, s a vers vége a második asztalra írva született meg. Igaz ugyan, hogy ezt papiroson is meg lehetett volna csinálni, dehát ez abban az időben így volt alkalmatosabb.”[1] A társaság tagja volt – az írtakon túl – Bába Sándor kiadó, Balassa Armin, Békefi Antal, Endrényi Lajos kiadó, Főkövi Lajos zenetörténész, Gárdonyi Géza, Lévay Béla (Don Dugó), Lipcsey Ádám, Menner János zongoraoktató, Palotás Fausztin, Sebők Zsigmond, Székács Gyula zenetanár, és persze még jó néhányan…

Nem tudok róla, hogy Szegeden készült volna meghívó később általánossá vált szóval: hívogató – a fontosabb összejövetelekre: elegendő volt a találkozásuk időpontját egymás között megbeszélniük. Az Asztal egybegyűlt tagjai a berukkoló Tömörkény 1888. szeptember 23-i búcsúztatásán tréfás rigmusokat, játékos gondolatokat írtak a fölfektetett papírlapokra. Pósa rímes sorai Tömörkénynek:

Ha már elmégy Boszniába:
Ne menj oda hát hiába!
Hallja híred London, Páris, –
Jőj vissza, mint generális!

Mintha-mintha ez a versike lenne a majdani tréfás meghívók távoli szellemi őse… Írásunkban az Asztal hívogatóit igyekeztünk összekazlazni, miközben hosszabbrövidebb sorokban bemutatjuk az érdekesebb eseményeket is.

Pósa Lajos 1889 végén Budapestre költözött, szárba szökkenteni a magyar gyermekirodalmat: ő lett Az Én Újságom szerkesztője, no meg az Orient Szálló-beli pesti Pósa-asztal megalapítója és megválasztott elnöke: a többiek voltak az Asztal-alattvalók. (Könyörgöm, félre ne tessenek érteni!) Idő múltával a társaságnak annyi tagja lett, hogy egy-egy jeles nap megünnepléséhez már nem volt alkalmas a megbeszélés, postára tett írás szükségeltetett.

18931895

Hogy mikor jött létre a pesti Pósa-asztal, még senki sem írta le. Tény, hogy a már ismert társaság bemutatására az Új Idők vállalkozott 1895. szeptember 29-én: sőt, a bohémek „karikatúrakönyvéből” több gúnyrajzot (Pósa, Gárdonyi stb.) közreadott.[2] E cikk írása közben bukkantam rá a Pesti Napló 1894. március 18-i számára, melyben olvasom, hogy ezüstből készült „babérkoszorúval” köszöntötték Blaha Lujzát: 100. előadását játszotta Almási Tihamér A tót leány című népszínművének. A koszorú fölirata: A legmagyarabb tót leánynak. 1894. március 17. A Pósa-asztal.[3] Ha pedig már ekkor nyilvánosságra léptek a nevükkel, jelentékeny ajándékot tudtak átnyújtani, nagy a valószínűsége az 1893. évi megalakulásnak…

1896

Az első hívogató ez év elejéről maradt fönn: 

Koplaljon Ön

folyó januárius hó 20-áig, hétfő este 8 óráig, midőn a Pósa–asztal a Drechsler-féle vendéglőnek a félemeletén, félre eső külön nagy termében gyülekezik össze, hogy az íven kötelezőleg aláírt közös vacsorát vidáman elköltse.

Budapest, 1896. januárius havában

Az összejövetelről egyetlen újság, a Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlap számolt be január 21-én, röviden. Az alkalomnak nevesített oka nem volt, az írók, költők, festők, szobrászok és egyéb bohémek hajnal szőkélléséig együtt múlatták az időt…

Az asztaltársaság hamarosan megállapodott a Kerepesi (1906-tól: Rákóczi) út és az Akácfa utca sarkán álló, 1871-ben fölépített, háromemeletes Orient Szálloda épületében. Könnyen megközelíthető központi helyen volt, földszinti éttermét a bent lakó, frattingi születésű Foltin Antal (1856–1903) bérelte. (Fratting Morvaországban volt, a valamikori államocska területe ma Csehország része.) Foltin mulatságosan törte a magyar szó nyakát, így kitűnő céltáblája volt az örökderűs társaságnak. Egyik ráérő tagja – nagy magameguntában – tekintélyt árasztó névvel ruházta föl: Foltin (Foltényi) Nepomuk János Keresztély. Végül maguk az asztaltársak is elhitték, hogy így hívják a görbe orrú, csámpás morvát, neve ekként hagyományozódott át az utókorra. Bő száz év elteltével a kutatóknak is meglepetést jelentett, hogy az Orient Szállóról fönnmaradt képeslapon, sőt a családi gyászjelentésen is a hétköznapi Foltin Antal szürkéllett.

A vendéglőst csúfondáros verssorokkal illette Dankó Pista, aki nem csak termékeny nótafa, hanem népszínműveknek (A Pataki lányok, A halász szeretője stb.) és hosszú verses leveleknek is ügyes tollú szerzője volt. Dalköltőnk San Remo kéklő ege alatt foltoztatta beteg tüdejét (1899), ott adta postára a mindig kötelező humor kedvesen gúnyos röppentyűit:

Szállok az urakhoz, kedves Pósa-asztal!
Régen tudom már, hogy tele vagy malaszttal…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – 

Az csak vacsoráljon a Foltinnál két nap,
Akkor oszt jön érte három kántor, két pap.
Mert bizony Nagy Vince azért kapott halált,
Hogy mielőtt meghalt, Foltinnál vacsorált.
No, de azt hiszem, hogy elég lesz a jóbul,
Adtam már eleget paprikábul, sóbul…

A társaság törzstagja, a Sipulusz néven író Rákosi Viktor (1860–1923) sokszor ismételgetett – sőt irigyelt – kínrímbe foglalta a szálló és étterem nevét. Ha a szájhagyományra lehet adni, egyik fölköszöntő rigmusa így kezdődött:

Szép szálloda az Orient,
Nem szagolt még az orr ilyent!

Ám szívbéli kötelességem leírni, hogy a sokoldalu Rákosi Viktor remekbe készült novelláskötetén (Korhadt fakeresztek, 1899) ifjúságunk nemzedékei nőttek föl, szívük mélyébe zárva 48/49 hősi napjait.

Lőrinczy György (1860–1941) tanfelügyelő keze alól könyvecske került ki (1922) az Orient különtermében zajló életről (4): a tréfás–ugratós fölvételi vizsgákról, az odajáró kapa-kaszakerülőkről, a szépséges színész- és énekesnőkről (Blaha Lujza, Hegyi Aranka). Persze nem maradhattak ki a muzsikacsinálók sem, jelesül Dankó Pista, aztán Lányi Géza (1849–1908), aki Blaha Lujza cimbalmosaként híresült el, és Zsinkó Pista (1865–1941). Lányit, a társaság muzsikás tagját nem kevesebb író, mint Gárdonyi Géza dicsérte föl versében:

Hét országba’ nincsen olyan cimbalmos,
Mint a pesti Lányi Géza cimbalmos:
Cédrusfából van a húros ládája,
Gyöngyvirág a nótaverő szerszáma…

Sokszor az álla alá szorította a szárazfát Szép Aladár (1860–1904), az „úri banda” prímása. A született hervasztók azt híresztelték róla, hogy a színészek közt a legjobb hegedűs, a hegedűsök közt a legjobb színész… Zsinkó Pista a székesfőváros tisztviselőjeként körmölt a kis darab kenyérért: húzta egyedül is, ha pedig Szép Ali zenekarában ült, kontrási minőségben forrósította a hangulatot. Lőrinczy kötete fehér holló ritkaságú, mindössze egyetlen példányával találkoztam: Monostori Dezső Kárász utcai antikváriumában várta új gazdáját.

Az 1896. esztendő igazán eseménydús volt a társaság életében. Február 28-án, pénteken ünnepelt színész- és énekesnők koszorúja volt az Asztal vendége: Blaha Lujza a leányával, Sárikával, Hentallerné Pauli Mariska és Margó Célia (Morgenstern Cecília). Pósa rímes sorokban tette hódolatát Blaháné előtt:

Ha nevedet hallom, dal cseng a fülembe,
Nem anyától lettél!
Áldja meg az Isten azt a rózsabokrot,
Ahol te termettél!…

Az ünnepelt díva szerette volna látni az elhíresült egzámenek egyikét: kérése könnyen teljesült, mert Bálint Dezső újságíró azon estén kívánta magát fölvétetni tagnak. A vizsga vége felé érkezett a legfurfangosabb kérdés: – Milyen korban jött Blaha Lujza a világra? A jelölt ügyesen kivágta magát: rózsaboKORban! – Hány kislány van a világon? – Erre már én felelek, – pattant föl Lujza asszony, és már édesedett ajkán a nóta:

Csak egy kislány van a világon,
Az is az én rózsám, galambom…

A riadó taps, a szívsajogtató hangulat, a fogadtatás túláradó melegsége elérzékenyítette Blahánét, könnycsöppek hajoltak ki a szeméből: Én ide mulatni jöttem, de megrígattak…

A jeles napok közt is voltak jelesebbek, ilyennek minősült az augusztus 25-i Lajos névünnep. Emelte a fényt, hogy az Örök Kormányzó is e nevet kapta a keresztelőjén. A névnap előestéjén 70 fő ülte körül az Orient asztalait, és várakozással nézte, amint négy pincér asztalra emeli és csapra üti a boroshordócskát, benne az Arad-hegyaljai borvidék (Gyorok, Ménes, Magyarád) zamatos nedűjével. A szőlősgazdák ünnepélyes kötelező-levélben tettek ígéretet, hogy ezentúl minden Lajos-nap előmozdítására ugyanennyit „gurítanak”. Előttem nem kétséges, hogy az ötlet gazdája Nikolics Döme (1851–1930) ottani ügyvéd volt, maga is született bohém, kinek Leányrablás című népszínműve az írótársak – kétes értelmezésű – földicsérése szerint „első osztályú fércmunka” volt… Pósa tollából vers szabadult ki Dal egy hordó borról címmel:

Isten hozott Gyorok–Ménes
Lángborával teli hordó!
Isten hozott, kedvderítő!
Isten hozott, szomjat oltó!

– – – – – – – – – – – – –

Sose halunk meg, barátim!
Üssétek a hordót csapra!
Ha meghalunk, föltámadunk!
Ne hallgassunk hát a papra!

A jókedv csúcsán fölolvasták minden oroszok cárjának, II. Miklós atyuskának az üdvözlő táviratát, melyet a kompánia zajos üdvrivalgással fogadott. Habár mindenki tudott a miskulanciáról,  hogy két sarokkal odébb adta föl a szálloda egyik böröndcipelője…

És ha már táviratról jött föl a szó. Tömörkény és Békefi Antal a messzi Szegedről sürgönyözött, „mutatványt” kérve a hegy levéből. A böröndcipelőnek ismét a markába csusszantották a borravalóját, ismét inalt a postára, kezében a távirati válasszal: Már késő!

Dankó sem állta meg versike nélkül, így köszöntötte Pósát, számára az örök zsinórmértéket:

Bort a billikomba, csapon áll a hordó,
Ez kell a költőnek, nem a cifra ordó,
Nem kell neki soha érdemkereszt, rendjel,
Tudja ezt Szent Péter, Szent Mihály és Vendel.
Őneki az ordó szerecsen mosása,
Áldja meg az Isten, de jó a szokása!

Mi kell a költőnek, eltalálta Gyorok,
Amitől a dalra kedvet kap a torok,
Igaz bor, magyar bor, megkereszteletlen,
Döme! Észjárásod elfeledhetetlen.
Igyuk ki fenékig, ne mondjuk még: ácsi,
Áldja meg az Isten, édes Pósa bácsi!

Dankó Pista Erdélyi nóták című kottásfüzetének a második darabja Pósa versére szabadult ki a hegedűből:

Nem messze van ide Gyorok, ide Gyorok,
Borban fürdik ott a torok, ott a torok.
Jaj, de jó is a gyoroki itóka,
Azt innám én, ha ménesi nem vóna!

Szót érdemel, hogy a Lajos névünnep Szeged városában is esemény volt, hiszen Engel Lajos (1860–1912 ) lap- és könyvkiadó, Dugonics téri nyomdatulajdonos e néven űzte a tisztes ipart. Az első pohár emelésének jussa mindig Tömörkényé volt, aki évről–évre ugyanazzal a velős „köszöntővel” ágyazott meg a hangulatnak: „A házigazdánk, akinek a borát itt isszuk, kiadói minőségben lámpavasra való!” Az előlegpusztító újságírók zajos helyesléssel fejezték ki egyetértésüket…

1896 novemberében jelent meg Endrődi Sándornak (1850–1920) a Kuruc nóták című verseskötete. Nem kis kétkedéssel fogadom, hogy Pósa írta volna – és ekkora késéssel – a prózában megfogalmazott hívogatót.[4] Végképp nem reá vall a közhely mélységű „van szerencsém”…

Endrődi Sándornak, a Kuruc nóták szerzőjének a tiszteletére a Pósa-asztal

Kuruc-estét rendez, melyre van szerencsém tisztelettel meghívni. A nagy

KURUC ESTE november 25-én, szerdán lesz a Kerepesi úti Orient-vendéglő-

ben, kezdődik fél kilenc órakor. Egy kuruc fizet egy forintot.

Budapest, 1896. november 24.

Pósa Lajos

A lakoma után a száz főnyi társaság a letűnt kor nótáit énekelte Dankó Pista hegedűje zenéjére, Pósa pedig fölolvasta új versét, köszöntve a kuruc poézist föltámasztó költőtársat. Részlete:

Nótás könyved, kuruc könyved
Az én kedves könyvem,
Forgatgatom, olvasgatom…
S kicsordul a könnyem.
Bús dalodra hull a levél,
Hulldogál a rózsa,
Tán te voltál Rákóczinak
A tárogatósa?

– – – – – – – – – – – – – –

Hej Rákóczi, hej Bercsényi,
Balogh Ádám, Bottyán!
Hányszor halt meg hős szívetek
A hon állapotján!…

Tósztozott Endrődi, Rákosi Viktor, Salamon Ödön, Lipcsey Ádám és Hentaller Lajos, jelen volt a Rákóczi-kor zenéjének és irodalmának két legjobb ismerője, Káldy Gyula és Thaly Kálmán.

Hogy rangja volt a Pósa-asztalnak, bizonyság rá a Jókai tiszteletére adott est. (1896. deceber 11.). Az írófejedelem készséggel elfogadta a szívesen hívó szót, fesztelenül elnökölt az asztalfőn, majd elmélyülten tanulmányozni kezdte, miként szerkesztődött meg az ünnepi éteklap. Amint a Lőrinczy közreadta ételsor tanúsítja, a nagy mesélő kedvencei kerültek a fehér abroszra: bableves disznó körmivel (ebből lett később a Jókai-bableves), malacpörkölt, ruca vörös káposztával, kapros túróslepény, töpörtyűs pogácsa és újbor csutorában. Nem maradhatott el Pósa verses főhajtása:

Trónok fölött trónolsz, fénylő magasságban,
Örökös tavaszban, örök napsugárban…

1897

Február 18-án Rákosi Viktort ünnepelték, akit tagjai közé szavazott a Kisfaludy Társaság. Az eligérkező másfél száz nem fért volna el az Orientben, ezért Drechsler Béla (1856–1927) Andrássy úti nagyvendéglőjének emeleti termében rezerváltak asztalokat. Megjelent a Sipulusz és Vidéke című alkalmi lap, Lányi Géza Sipulusz-csárdást komponált, a számtalan üdvözlőkártya között ott volt Tömörkény Istváné is.

Az augusztusi Lajos-nap nem maradt el a tavalyi mögött. Az Orientbe megérkezett a teli hordó, Pósa megírta bordalát, de mintha némi kesernyés íz keveredett volna bele:

Igyunk egyet jó barátom,
Ez az élet egy rossz álom!

A lakoma után versenyre keltek a muzsikások. Ám Lányi hiába bravúroskodta ki cimbalmán az egymást kergető futamokat, Dankó beintette odacsempészett daltársulatát, és máris övék volt a dominancia, már ami a hangulatot illette… A táviratkihordó is megjelent II. Vilmos német császár melegen gratuláló soraival, ám a sebtében összerántott ad hoc bizottság tüzetes vizsgálata kiderítette, hogy a sürgöny – apokrif…

December 29-én Kiss Józsefet (1843–1921) ünnepelte kétszáz fő a Drechslerben: verseit – a karácsonyi könyvpiacra – remekbe készült díszkiadásban jelentette meg a Révai Testvérek Rt., neves nagybányai művészek illusztrációival. A jelenlevők névsora tán még sosem volt ilyen fényes: Fadrusz János, Zala György, Rákosi Jenő, Ábrányi Kornél és Emil, Thorma János, Feszty Árpád, Bródy Sándor, – és még nagyon sokan.

1898

Hívogató nem maradt fönn, csak adatok a most is jól sikerült Lajos-napról. A hordó borital – Nikolics Döme személyes fölügyeletével – időben megérkezett az Orientbe, örömére a művészvilág sok-sok száraz torkújának. Először van hír a szatmári Ezres Társaság képviselőinek a jelenlétéről. Jókai kosár finom körtét küldött Pósának, saját svábhegyi terméséből. Mellékelt levélkéjében két sor latin is tartózkodott:

Dat pira, dat poma,
Qui non habet alia dona.

Ez az ismert, kétezer éves római szentencia annyit tesz magyarul, hogy „Körtét és almát ad, kinek más adományra nem futja.” (Talán ekkor fogamzott meg Pósában a Jókairól írandó költeménye, A svábhegyi vincellér.) A szárazfát az úri banda dörzsölte Szép Ali prímással az élén, de részt követelt a muzsikálásból Dankó és Lányi is. Különleges hír: a nagybányai festőkolónia művészei versben köszöntötték Pósát! Az ünnepelt a nagy torkú, faragott karosszékéből fölállva köszönte meg a tósztokat, és elszavalta egyik bordalát.

1899

Pósa ez évben is rigmust küldött szét, így hívogatva össze Lajos napjára az Asztal tagjait:

Ki szereti a bort?
Tartsa föl az ujját!
Lajos estéjére
Ezt a nótát fújják:
Itt a jó bor!
Igyál sógor!

Az összejövetel augusztus 24-én, csütörtökön este volt az Orientben, a Pesti Napló augusztus 25.-i száma szerint „szép számban” voltak az ünneplők. Néhány vidéki is Pestre vasutazott, Fechtl János főgimnáziumi rendes tanár például a Szatmár vármegyei Ezres Társaság deputátusaként mondott tósztot az Asztal elnökére. Pósa köszönetként négy versszakból álló bordalát mondta el. Az eleje:

Foly a Tisza, foly a Duna, foly a bor,
Jaj, de jó is a ménesi bakator!…

1900

A kalendárium lapja 1900 márciusára fordult, amikor Lányi – kilenc nótát tartalmazó – dalosfüzete elhagyta Kunosy Vilmos nyomdáját. A kiadást jegyző Schunda József megkérte az árát, három koronáért vesztegette. (Egy példánya a könyvtáramban van.) Íme a nóták címei és a dalversek szerzői: Még azt mondja a bíróné kökényszemű leánya (Pósa), A tárkányi leányok (Gárdonyi Géza), Csipkebokor, rózsatövis (Vidor Pál), A füredi temetőben (Lampérth Géza), A tihanyi révész lánya de hamis (Lampérth), Bakony erdőn hull a levél, fúj a szél (Lampérth), Kiskertemben nyílik a rózsa (Vidor), Ki vagyok én? Telkes gazda! Magam földjén zsellér (Pósa), Nem fogadok én tenéked szerelmet (Pósa).

A kottásfüzet megjelenése casus bibendi volt, ok az ivásra, így hát Pósa időt nem fecsérelve hívogatta egybe az Asztal tagjait:

Lányi Géza rózsafáján
Kilenc bimbó fakad,
Kilenc rózsa, kilenc nóta,
Szebb tán nem is akad.
Van-e szíved valamennyit
Meghallgatni nálunk?
Pénteken az Orientbe
is elvárunk!

A Budapesti Napló szombati rövid március 25.-i beszámolója szerint az új nótákat Hegyi Aranka (1855–1906) énekelte Lányi és Szép Aladár finoman alkalmazkodó kíséretében.

Pósa az augusztusi névestéjére hosszú hívogatót küldött szét. Részlet belőle:

BORRA HÍVÁS

Csengjen a billikom! Itt a Lajos napja!
Egy helyett öt hordó gurul az asztalra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy megbirkózhassunk Ménessel, Gyorokkal:
Lássa el magát jól ki-ki két torokkal;

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bokrétás kalapban jöjjetek mindnyájan,
Szidjuk a németet istenigazában!…

Az összejövetel 24-én, pénteken volt az Orient különtermében. Divatba jött a borküldés, öt helység „görgetett” a pincéje legjavából: Ménes, Gyorok, Komárom, Kunszentmárton, és egy Heves vármegyeinek írt település. A csipkelődő alkalmi lap is napvilágot látott Pósa-asztal és Vidéke címmel. Lányi Géza daltársulata énekelt, a Szép Aladár vezette úri banda húzta, Kassai Vidor pedig humoros történeteket adott elő. Tósztot tószt követett, elsőként Eötvös Károly író, országyűlési képviselő emelte poharát. A társaság csikóbőrös kulaccsal lepte meg Pósát, aki meghatva mondta a köszönet szavait a célszerű ajándékért.

A boradományozási láz a megpénzesedett Dankó Pistát is elérte: Csengődön vásárolt földjébe szőlőt telepített, ám még két esztendő szükségeltetett, hogy a tőkék termőre forduljanak. Lajos napján Nagyváradon lépett föl a daltársulatával, így hát csak táviratba foglalt versre szorítkozhatott: a pesti Szabadság jó érzékű munkatársa tette közzé[5], onnan emeltem át 124 kis év eliramolta után:

Megmutatom én még Ménesnek, Gyoroknak,
Meg annak a tenger kiszáradt toroknak,
Jöhet Komárom is, Gyöngyös, Kunszentmárton,
Ember a borukba csak piskótát mártson.
Híres Pósa-asztal, készítsd a nagy bendőd:
Két esztendő múlva rukkol ki majd Csengőd!

1901

Ez évben nagyobb esemény nem történt az Asztal életében. Küldöttségük augusztus első vasárnapján részt vett a pusztaszeri Árpád-emlékünnepségen, és a Németh József temesvári püspök celebrálta szentmisén, de a Lajos-napi poharazás elmaradt. Július 31-én meghalt Szilágyi Dezső, a hazai politikai élet sokoldalú és irányadó alakja (igazságügyi miniszter, kodifikátor, egyetemi tanár, a képviselőház elnöke, a Duna melléki református egyház főgondnoka), az országos gyász megálljt parancsolt minden vidámkodásnak.

1902

Báthory Andor líceumi tanár emlékezésében[6] is található egy hívogató. Erre Kun Miklós Jenő, a Pósa-honlap alapítója és kezelője hívta föl a figyelmem, köszönet érte. A meghívó azonos azzal, melyet 1930-ban Radó Richárd adott közre.[7] Íme, Pósa versikéje:

Kinek nincsen kedve, van orvosság rája:
Gyorokon, Ménesen van a patikája,
Ki oda nem mehet, itt is megtalálja:
Kishordóba’, nagyba’, pintbe’, csutorába’…
Jer a Wampeticsbe a nevem napjára!

Nem terem ilyen szert Párizs, London, Belgrád,
Meggyógyul majd ettől tyúkszemed, podegrád,
Ki is hajt, kivirít kedved szilvafája,
Meg is rázzuk, szedjük istenigazába’…
Jer a Wampeticsbe a nevem napjára!

Duplának látod majd a csillagos eget,
Duplának a rózsád, mikor ölelgeted,
Duplának a kupát, csípje meg a kánya!
Azt hiszed, hogy duplán jöttél a világra:
Jer a Wampeticsbe a nevem napjára!

Báthory nem sok műgondot fordított a kétütemű tizenkettes verselés szabályaira, volt olyan sor, mely a másolatában 14 szótagból állott. Itt-ott javítottam. Még annyit, hogy Wampetics Ferenc (1855–1927) a Városligetben 1889-ben nyitotta meg a vendéglőjét, melyet 1910-ben Gundel Károly (1883–1956) vett át tőle.

A szegedi vér Zerkovitz Béla (1881–1948), a slágergyáros egyik örökzöldjébe (Éjjel az omnibusz tetején…) a dalverset író Szilágyi László beemelte Wampetics nevét is, és szerzőtársáét is:

Wampeticsnél banda játszott
Messziről egy zerkovácot…

Az aradiak ez évben két hordóval rukkoltak ki, a hívogató harmadik versszakában a négyszer előforduló dupla szó erre utal: persze most sem maradtak le róluk a bokréták, a nemzeti színű szalagok. Nem kevesebb, mint három honatya (Eötvös Károly, Barabás Béla, Tuba Károly) ült a társaságban, és vége-hossza nem volt a koccintós köszöntőknek. Pósa lélekerősítő verset olvasott föl Kossuth Lajosról. (Sőt: jelen volt a Róna József alkotta szegedi Kossuth-szobor fölavatásán (1902. szeptember 19.-én) is, ott A szegedi zengő szobor című költeményét szavalta el.) Ami meglepett: eddig négyöt pesti lap is beszámolt a költő köszöntéséről, ez évben csak egy, a Budapest.

Akadt egy hívogató, melyet némi nehézséggel tudtam elhelyezni az időben. Gárdonyi Gézának József nevű fia adta közre, a keletkezési idejét – megokolás nélkül – 1896-ra téve.[8] Valójában az történhetett, hogy a könnyen és gyorsan verselő Pósa az első hívogató szétküldése után újabb jóízű sorokat vetett papírra. A két hordó megéneklése – szerintem – 1902-höz köti a rigmust:

Nehogy igyon Ön még csapvizet sem aznap,
Amikor majd eljő a híres Lajos-nap.
Két hordót gurított hozzánk Gyorok–Ménes,
Nem marad ott szomjas, aki nagyon éhes!
Cigánypecsenyétől gégénk lesz olajos,
Így vár benneteket Pósa-asztal s Lajos!

19031904

Az 1903. évi Lajos-napról a fővárosi sajtó egyetlen lapja sem írt. Pedig a társaság elülte…

Kiss Menyhért (1880–1934) költő fönnmaradt hívogatója napilapban nem jelent meg, pontos keletkezési éve sem ismert. A szerző születési dátumát, és az Asztal szünetelésének az idejét alapul véve, a versezet 1904-ben íródhatott. Részletek belőle:

Az idén már negyedízben
Ünnepelünk, de nem vízben,
Hanem olcsó s jó bor mellett,
S eszünk (rím rá) libamellet.

Jöjjön költő, író, festő,
Szobrász, színész, seregestő’
Igazgató, lapszerkesztő,
Mily együttes! Szívrepesztő…

– – – – – – – – – – – – – – –

Múzsám, most a legszebb hangot,
Oszt hadd abba a harangot,
Utolsó rímfordulat:
Aki ott lesz, jól mulat…

A „negyedízben” arra utal, hogy az1904-re tett évben ez már a negyedik olyan alkalom, melyet esemény (névnap, jeles vendég fogadása stb.) szült. A fővárosi sajtó figyelmét ez a Lajos-est sem keltette föl…

Pósa régi szegedi barátai is be-beültek az Orientbe, ha Pestre vitte őket a dolguk, netán már ott laktak: Tömörkény, Békefi Antal, Kulinyi Zsigmond, Enyedi Lukács, madarász Lakatos Károly, Kisteleki Ede, Lázár György, Móra István, Lipcsey Ádám (az Ádány), Gracza János, Kemechey Jenő (Kamó) és Nagy Sándor (Senex), – hogy csak az ismertebbeket emlitsem föl.

1907

A teljesség kedvéért: Pósa 1907-ben a szülőfalujában, Nemesradnóton tartotta Lajos-napját, melyre a környék református lelkészeit várta el. Hívogatójának első két sora:

Vastag nyakú papok, elő csak a csapot:
Csapjunk csapatosan egy jó görbe napot!

1911   

Ki a megmondhatója, hogy miért, de 1904 után szüneteltek a nevesített pesti összejövetelek. Legfőbb oka Pósa házasságkötése (1900) lehetett: eleinte csak szerdánként kereste föl az Orientet, végül teljesen otthon tartotta a családi élet meghittsége. A Pesti Hírlap 1911. május 9-i száma hírelte, hogy 6-án, szombaton egybeseregelt a „reaktivált” Asztal. A hívogató az olykor-olykor már betegeskedő Pósa Lajos tollából szaladt ki, részletek belőle:

Föltámadt a Pósa-asztal,
Gyere pajtás, megvigasztal.
Annyi a gond, a búbánat,
Üssük össze a kupánkat!

– – – – – – – – – – – – – –

Pohár csengjen, nóta zengjen,
Kedvünk mint a zászló lengjen.

– – – – – – – – – – – – – – – –

Tudod pajtás, úgy mint régen,
Ifjúságunk idejében…

– – – – – – – – – – – – – – – –

De sok szék lett üres, árva,
Mit álmodhat a gazdája?…

Bizony, nem úgy volt már, mint a daliás időkben. Széles ismertségű nevek viselői költöztek ki a csöndesség örökvárosába: Kemechey–Kamó, Lipcsey Ádány, Makai Emil, Lányi Géza, Dankó Pista, – és hosszan feketéllik sora az árnnyá váltaknak. Az Orientben mintegy 25-en ülték körbe a fehér asztalt, ilyen kevesen csak az alapítás első egy–két évében ütötték össze a poharukat…

Ebben az esztendőben volt az utolsó Lajos-névünnep, melyet Pósa az Asztallal ült el. Ekként hívogatta egybe a társaság tagjait:

HÍVOGATÓ LAJOS ESTÉJÉRE 

Mondtam, hogy nincs párja Ménesnek, Gyoroknak,
Legjobb orvossága a szomjas toroknak.
Akármilyen száraz a gégétek csapja,
Megfrissül ha Gyorok, Ménes locsolgatja.
Azt hiszem, nem is lesz, ki most otthon marad,
Köteles adóját elküldötte Arad.
Két hordót gurított Lajos estéjére,
A Pósa-asztalnak pesti pincéjébe.
Fehér bor… piros bor… Hegyalja nedűje…
Mellé Zsinkó Pista nótás hegedűje…
Gyertek hát, barátim, mulassunk egy nagyot,
Szedjünk le az égről egy csomó csillagot!
Asztalunkra végig, hogy ragyogjon arcunk,
Száz szál gyertya helyett száz csillagot rakjunk!

A jelenlévők jobbára az elillant esztendők foszladozó emlékeit emlegették föl. Igaz, napra pontosan megérkezett Gyorokról a teli hordó, a versike szerint kettő is, nemzeti színű szalaggal voltak fölcifrázva most is, Zsinkó Pistáék is keresztbe tették a vonót, – de sokak szívébe mart a fölismerés: ez a Lajos-nap már nem az a Lajos-nap…

1933

Huszonkét hosszú, történelem nem kímélte esztendő iramodott el: háború, őszirózsás forradalom, kommün, Trianon – lelket nehezítő a fölsorolás. Ám a Pósa-asztal emlékezete mindezek után is élt a szívek mélyén, föltámasztásának a gondolata 1932 végén merült föl ismét. A pesti ötletelők értesítették – többek között – Móra Ferencet is, aki az igen ritka 5–3 sortörésű versikében küldte az igent:

Ha részt kínálnak, részt veszek,
Ha befogadnak, ott leszek,
Ahol a többi, bölcs leszek,
És közük rosszat nem teszek.

Az a megérzésem, hogy a harmadik sorban az „ahol” szó sajtóhiba, az eredetiben az „ahogy” állhatott. Az első összejövetelt a József körúti Posch-vendéglőben tartották meg 1933. január 25-én. 

Az asztalfőre Pósa özvegyét, Andrássy Anna Lídia (1867–1953) nagyasszonyt ültették, oldalán néhány régi taggal, akiket a Sors itt felejtett: a rajzoló Mühlbeck Károly és Lőrinczy György nevét betűzöm a sajtóból.

A hírt és a bökverset – némi késéssel – közölte a Délmagyarország január 28-i száma. Az asztaltársaság tagjai a második találkozójukat március 8-án a régi patinás helyen, a Metropolban tartották meg. A hívogató Móra könnyű kezű munkája:

Tekintetes Karok, Rendek,
És nagyságos aprószentek,
Magamfajta halljakendtek,
Mind egyformán tönrementek!

Akinek a kedve csorba,
Jöjjön el a Metropolba,
Március nyolc, este nyolcra,
Egy kis búfelejtő torra!

Molnár Jenő, a szálló és étterem jóérzékű igazgatója engedélyt kért Mórától, hogy a rigmus második versszakát kissé átalakítva reklámként használhassa. A rábólintás után a harmadik sor ez lett: Minden nap úgy este nyolcra…

A Lajos-napi találkozót – augusztus 24-ére a Metropolba – Barabás Béla (1855–1934) országgyűlési képviselő nyomtatott levélben hívta össze, rajta 48-as ihletésű versikéjével. Hívógatóról, híradásról nem tudok.

1934   

Pósa 1914-ben ünnepelte írói munkásságának a 40. évfordulóját, erről emlékezett meg húsz évvel később az utókor kegyelete.[9] A sajtó rövid beszámolója szerint Budán, a Pálya utcai Öreg diófa dísztermében 150 fő gyűlt egybe, az asztalfőn Pósa és Sebők Zsigmond özvegyével. Az ünnepi beszédet Pekár Gyula tartotta, hívogatóról nem találtam adatot.

Ezzel lényegében véget ért a Pósa-asztal regénye. Első színes lapjai itt íródtak a Tisza partján, pesti folytatásának kezdete (1893?) elveszett a soha meg nem pihenő Időben, míg az epilógus kelte 1934. Legnagyobb asztaltársasága volt a régi Magyarországnak. Az egyik utolsó kilométerkőnél is szegedi állt, a mi Móra Ferencünk… Pósáék közössége jelképezte az együvé tartozás életérzését, a millennium büszke tudatú magyarságát, a barátságokba vetett hitet, a férfiúi kézszorítás rangját, a soha ki nem apadó tréfaszót, – és ami mindenkor ott lángolt a szívekben, a hazafiúi lelkesedést…

Megjelent a folyóirat 2024. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Tömörkény István: Munkák és napok a Tisza partján. Budapest, 1963. 474. o.

[2] A Pósa-asztal. In: Új Idők, 1895. szeptember 29.

[3] A századik este. In: Pesti Napló, 1894. március 18.

[4] Lőrinczy György: A Pósa-asztal. Budapest, 1922. 89. o.

[5] A csengődi szőlő. In: Szabadság, 1900. augusztus 28.

[6] Báthory Andor: Pósa Lajosról. in: A Késmárki Ágostai Hitvallású Evangélikus Kerületi Líceum 1913-14-ik Tanévi Értesítője. Késmárk, 1914.

[7] Radó Richárd: Leleplezik Pósa Lajos emlékszobrát. In: Pesti Hírlap, 1930. október 24.

[8] Gárdonyi József: A mesélő toll. Budapest, 1941. 136. o.

[9] A Pósa-asztal ünnepi vacsorája. In: Budapesti Hírlap, 1934. május 20.