Szabó Anna: A háborúba vezető út jószándékkal van kikövezve – avagy a groteszk áradása

A szegedi közönségnek nem az idei nyáron nyílik először alternatív lehetősége a szabadban élvezni a színházat, azonban az idei év az első igazán nagyszabású évada a Tisza teátrumnak, amely ugyancsak megnyitotta kapuit. A szó szerint Tisza-parti teátrum első előadásaként a Térszínház Švejkjét láthatták a nézők, Kaj Ádám rendezésében. Jaroslav Hašek műve a megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvend, Kaj ezt a kultikus a regényt állítja színpadra, méghozzá igencsak szokatlan módon. A Térszínház előadása ugyanis egy „dark operett”, egy „zenés monarchiasirató”, amelyben a szereplők a cseh humoreszk jeleneteit dalokkal szakítják meg, a darabot magát pedig végig zenekar kíséri. És hogy miről énekelhet a „derék katona” derék társaival? Szerelemről. Háborúról. Kutyákról. Sörről. Az életről. Tehát mindenről, amiről érdemes.

A dark operett alaphangját a Smokin’ Chimney zenekar érkezése adja meg, amely a színészek feltűnését is megelőzi. Ők azok, akik a zeneszerző és a Térszínház igazgatója, egyben az est karmestere, Bucz Magor szenzációs betétdalait és Vörös István József Attila-díjas költő dalszövegeit életre hívják – természetesen saját megoldásaikkal gazdagítva. Ritmusaik, fellépőruháik, és még a szaxofonos kackiás bajsza is egy szempillantás alatt a századelőre repítenek minket, csakúgy, mint a némafilmekből kölcsönzött mozifeliratok, amelyek a regény fejezetcímeit használva tagolják részekre a színdarabot.

Zene és próza eme váratlan együtt-létezése nem csupán üdítő váratlansággal hat minden egyes alkalommal, amikor valamelyik szereplő (vagy egyszerre mindenki) mikrofont ragad, de az abszurditást is nem kissé fokozza. Főleg akkor, amikor füstös párizsi mulatókba illő sanzon dicsőíti a prágai lebujt, amikor a szereplők egy lírai dalt kockás alsógatyában, esetleg koponyával a kézben adnak elő, vagy amikor egy operettária avatja be a nagyérdeműt a kutyavásárlás rejtelmeibe. (A derék katona szerint egyébként nem érdemes kutyát venni, csak eladni. Csak mondom.)

Az atmoszféra tehát adott, megérkezhet a fehérre mázolt szereplőgárda. A dátum 1914. Helyszín: a Kehely nevű cseh kocsma Prágában, ahol először is tanúi lehetünk annak, ahogy Palivec kocsmáros (Széplaky Géza) percekig kerget egy képzeletbeli legyet, amely aztán a falon függő Ferenc József császári és királyi orrán landol és leli halálát. Majd megjelenik a címszereplő (Öller Roland), akinek túlrajzolt bohócmosolya innentől kezdve sosem fagy le az arcáról, és aki olyan lelkesen indul a háborúba, hogy az nemcsak az ostobasággal határos, de még a kocsmatöltelékek közt megbúvó titkosrendőr (Csuka János) figyelmét is felkelti. Palivec kocsmáros és Švejk tehát a rendőrségre kerül, ahol végképp képtelen bárki eldönteni – legyen néző vagy szereplő –, hogy ez a jámbor idióta valóban mentális nehézségekkel küzd, vagy csak ostobaságot színlelve bújik ki a felelősség alól.

Švejk ezt követően megjárja a bolondokházát, ahonnan Katz tábori tiszteletes (Széplaky Géza) menti ki, akinek tisztiszolgára van szüksége, és eredetinek találja az együgyű katonát. Bár a hátországban maradt lelkész egész napját italozással és kártyázással tölti, előbbiben szemmel láthatóan jobban remekel, mint az utóbbiban, mivel hamarosan azt a hírt kell közölnie Švejkkel, hogy egy tiszt, Lukáš főhadnagy (Szondi Tamás) elnyerte tőle kártyán.

Lukáš főhadnagy persze hamarosan ezerszer is megbánja, hogy szolgálati idejét kártyával töltötte, a jószándékú Švejk ugyanis lépten-nyomon bajba keveredik, és általában szeretett felettesét is magával rántja. Végső elkeseredésében Lukáš szó szerint a falat kaparja, és amíg ő csendben idegösszeroppanást kap, Švejk egyenruhás jótündérként szálldos frontszerte, és igyekszik mindenkin segíteni.          

A saját magát idiótaként definiáló Švejk olyan, mint egy félresikerült Midász király: bármihez is fog, az azonnal szétesik. Hiába zeng szellemes ódát a kutyákhoz majd szerez be egyet nagy műgonddal, akciója a saját és felettese frontra száműzését eredményezi. Hiába bocsátkozik filozófiai értekezésekbe a vonaton, a végén ő az, aki egészen a frontig gyalogolhat, miközben orosz kémnek nézik. Mindig tettre kész vidámsága és meglepő naivitása egyszerre megindító és irritáló, Öller Roland őszinte játéka pedig tökéletesen egyensúlyoz a két véglet között, valahogy mindig a szerethető oldalon tartva a karaktert.

Szürrealitásban azonban a többi szereplő sem szenved hiányt. Szondi Tamás Lukáš főhadnagya például a középkori lovagregények búskomor hősszerelmeseit idézi meg, és fájdalmasan lírai epedését nézve elfelejtjük, hogy ő tulajdonképpen egy a hátországban megbúvó szoknyapecér, aki afférjait „szolgálat” ürügyén intézi. Széplaky Géza tábori lelkésze, szintén a hátország hőse, az egész ezredet verbális abúzusban részesíti, és ott él vissza a hatalmával, ahol tud – mindezt a szerető Krisztus nevében, aki hogy, hogy nem, éppen csak a frontra igyekvő katonákra nem képes kiterjeszteni az egyébként mindenkire szabadon áradó kegyelmet. Ez persze senkit nem érdekel, hiszen Széplaky alakítása minden percében magának tudhatja a nézők osztatlan figyelmét és elismerését.

A színészek egytől egyig fehérre vannak mázolva, ami egyszerre idézi a comedia dell’arte szomorú bohócait és vetíti előre a karakterek sorsát. A fehérre rajzolt fekete minták pedig – mint egy tetoválás vagy törzsi jelzés – gyakran jelentőséggel bírnak. A folyton szerelmes Lukáš főhadnagy arcán például egy szívecske virít, Katz tiszteletes bal szemöldök helyett egy keresztet visel, az Örök Nő sminkje pedig olyan komplex és rejtélyes, amilyen a női lélek.

Mivel a Švejk legnagyobb része kocsmában vagy kaszárnyában játszódik, nem meglepő, hogy a női karakterek itt inkább statiszták, mint központi szereplők, látszatra legalábbis mindenképp. Egyikük, a Szamosvári Gyöngyvér által alakított Švejk mama például csak videófelvételen jelenik meg, Cseke Brigitta pedig szinte jelenetenként más karakterben ölt testet. Ő az Örök Nő, egyszer kocsmárosné, máskor osztrák arisztokrata, aki bár látszólag mellékszerelőként nyüzsög az oldalvonalon, mégis gyakran múzsája, kiindulópontja és előremozdítója a történetnek és a történelemnek. Ezt a tényt leghívebben maga Lukáš főhadnagy, a téma szakértője magyarázza meg, amikor háborúról szóló szólójában a gyengébbik nemnek való imponálást teszi meg fő és örökös casus bellinek.

Cseke Brigitta mellett jelenetenként identitást vált még Bánföldi Szilárd, Csuka János és Tóth János Gergely katonák is – minden egyes mozzanatban, szemöldökráncolásban vagy remegő kézben brillírozva. A megoldás a praktikum mellett arra a szomorú tényre is rávilágít, hogy egy olyan véres afférban, mint a háború, a névtelen, arctalan katona, legyen akár tiszt is, tucatáru, fogyóeszköz. Nem számít – amilyen észrevétlenül érkezett, olyan hirtelen távozik.

Orth M. Dániel díszlete abban a percben teremti meg a hangulatot, hogy belépünk a teátrum kapuján. A szürke falak, az egyszerű bútorok, a falon függő kétfejű sas, illetve Ferenc József portréja azonnal megidézik a boldog békeidők nem is annyira boldog és nem is annyira békés légkörét. A színvilág egyébként nemigen változik a darab végéig, tehát az operett nemcsak nevében dark, azaz sötét: a szürke dominanciáját szinte csak egy-egy fekete vagy fehér ruhadarab, alkalmasint egyetlen, rosszul felkent vörös rúzs töri meg csupán, alkalmazkodva a már említett némafilmek hangulatához. A látványvilág tortáján pedig Tinordi-Karvaly Bence és Orth M. Dániel szintén színektől mentes videói jelentik a habot – szó szerint, hiszen a záróképben is nagy szerepük van.

A komikus hiba, a fenséges képzavar, ami a groteszk lényege, ebben a darabban szertelenül árad. Amikor azt hisszük, ennél már nem lehet bizarrabb a helyzet, Švejk emeli a tétet. Az egyik pillanatban vonatkatasztrófát okoz, a másodikban a hadbíróságon ölelgeti a felettesét, a harmadikban pedig a végsőkig fokozza a nemzetközi helyzetet, amikor verekedésbe keveredik egy magyarországi magánlakásban. A legabszurdabb pillanatot azonban mégsem neki, hanem édes mamájának köszönhetjük, aki úgy ecseteli nemes egyszerűséggel Ferenc József őfenségének a háborúba induló katonák és a köznép lelki világát, hogy közben minden átmenet nélkül diktálja fiának a hermelin nevű sörkorcsolya receptjét.

Mindeközben, mint az életben, itt is egyszerre történik minden. A színészek szinte folyamatosan a színen vannak és szerepelnek – akkor is, ha éppen nincs szerepük. Amíg ugyanis az előtérben folyik a diskurzus, a hátsó traktusban mindig történik valami izgalmas. Hol kártyaparti, hol tánc, hol dohányzó apáca, hol túlságosan lelkes titkárnő tűnik fel, ez azonban egy cseppet sem zavaró, hiszen a minijelenetek organikusan beleolvadnak a történet hangulatába, és inkább aláfestik annak fősodrát ahelyett, hogy elvonnák róla a figyelmet.

Ezek ráadásul pazar teret biztosítanak a kulturális áthallásoknak is. Amikor először tartóztatják le, Švejk például olyan prominens személyekkel kerül egy fogdába, mint Hrabal vagy saját „teremtője”, Hašek, Katz tiszteletes pedig olyan elánnal celebrál misét, mintha nem is szláv ágyútöltelékeket kísérne utolsó útjukra, hanem Koppány vezért, és Hamlet kedvenc koponyája is többször vendégszerepel. A legszebb és legmegindítóbb kikacsintásra azonban a darab utolsó pár percéig várni kell, amikor a Fekete vipera mára már szintén ikonikussá vált zárójelenetét idéző némafilmet nézve Švejk tiszteleg az elesett bajtársak emléke előtt egy korsó sörrel a kezében, miközben Kovács J. István előadásában Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című verse szól. Švejk és társainak bolondozása miatt az egyenruhák, a frontról szóló fenyegetések és a katonai bíróság ellenére is hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez az egész börleszk tulajdonképpen egy olyan háborúban játszódik, amely mindent jóvátehetetlenül megváltoztatott, és amelyben többmillió katona és civil veszítette életét, sokan a semmiért. Az elhangzó vers illőn és visszafogottan tiszteleg e történelmi tragédia előtt, és hőseink gyarlóságait is kontextusba helyezi, miközben minket is visszaránt a valóság talajára.

Bár a XIX. század végére a dualizmus építménye erősen kezdett recsegni-ropogni, a talaj egyre ingoványosabbá, a világ pedig percről percre egyre kiszámíthatatlanabbá vált, a köztudatban az első világháborút megelőző időszak mégis a boldog békeidőként él. Az életnek ebbe a dinamikus fejlődésébe és megnyugtató stabilitásába robbant be a „Nagy Háború”, amely egyszer s mindenkorra átrajzolta nem csupán a térképet, hanem azokat a vonalakat is, amelyek mentén az emberek addig elképzelték az életüket és a világ működését.

Az egyébként megkérdőjelezhető karakterek hibáit egy, az egész előadáson uralkodó derűs monarchianosztalgia varázsolja megbocsáthatóvá. A szíve választottjának, egy férjes asszonynak a tisztiszolgával levelet küldő gavallér, a szinte folyamatosan részeg, mégis tiszteletet parancsoló lelkész, a csendesen mosolygó, idegen nyelven csak a félreértések szintjén beszélő szobalány, a testvérnépet csak egy jó verekedés idejéig figyelembe vevő sorkatona, és természetesen a címszereplő, a kötelességét készségesen teljesítő, és ezáltal folyamatosan katasztrófát előidéző átlagember  – abszurd karakterek, egyszerre mókás és bánatos anakronizmusok, amelyekben maga a monarchia ölt testet minden bájával és hibájával együtt. Ők mind egy olyan letűnt korhoz tartoznak, amelyről bár pontosan tudjuk, mennyire hitvány volt, aranyozott díszletei közül mégis egy egyszerűbb, kiszámíthatóbb, talán boldogabb élet kacsint felénk. Legalábbis egy olyan, ami annak tűnik. És habár élni soha nem volt sem kiszámítható, sem pedig egyszerű, főleg a Nagy Háború idején nem, egy estére jól esik egy kicsit nevetni magunkon, meg persze a történelem és az élet abszurditásán.

 

Jaroslav Hašek: Švejk

Színpadra alkalmazta és rendezte: Kaj Ádám

A Térszínház előadása a Tisza Teátrumon 2024. július 11-én.

Fotók: Szücs Gréta

Megjelent a folyóirat 2024. szeptemberi számában