Czenéné Vass Mária: Hogy láthatóvá váljék a láthatatlan
Kiss Ernő könyvéről
Kiss Ernő, az egyáltalán nem nyugalmazott népművelő – aki egyre inkább Szeged város kulturális értékeinek és jeles személyiségei emlékének aktív őrzőjévé válik, kevéssé ismert és kevésbé feldolgozott témáról jelentette meg legújabb könyvét: a város peremkerületein épült lakótelepek közművelődéséről. Első tanulmánya 2021. júniusában jelent meg, Láthatatlan művelődési ház Panelországban címmel a Szeged folyóiratban, amely a több éves, gondos kutatómunka eredményeként végül öt részessé bővült. Az öt részes sorozat sikere után e hiánypótló munka – a Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete és az Areión Kulturális Egyesület, valamint több támogató szervezet és magánszemély jóvoltából most kötetben is megjelent.
Több mint 60 éve, 1962-ben indult az első szegedi lakótelep – Odesszaváros építése. A „házgyárak” ontották az épületek előregyártott elemeit, s 1987-ig felépült Tarján, Felsőváros, Északi városrész, Makkosháza és Új Rókus lakótelep is. A lakások mellett lassan kialakult az itt lakó emberek szükségleteinek megfelelő infrastruktúra is: bölcsődék, óvodák, iskolák, áruházak, orvosi rendelők, gyógyszertárak épültek a lakótelepeken. Szerencsére elég korán kialakult a Somogyi-könyvtár lakótelepi hálózata, amely kulturálódási lehetőséget jelentett az itt lakóknak. Takács Máté, akkori főépítész így nyilatkozott Tarján városrész fejlesztéséről: „A Csillag téren kultúrház, mozi, könyvtár, presszó, ABC Áruház létesül.” Mindezek közül a mozi és a művelődési központ soha nem valósult meg – pedig nagyon nagy szükség lett volna rá – az aktív közösségi művelődés kialakulása, az ott élő emberek életminőségének javítása szempontjából. ((Kettős zárójelben: Mi, akik a 70-es években már népművelőként dolgoztunk, úgy tudtuk, hogy javában készülnek egy lakótelepi modern általános művelődési központ tervei, s ez ügyben majd kikérik a gyakorlatban dolgozó munkatársak véleményét is…. Álom, álom, édes álom…))
A kezdetek
A lakótelepi közművelődés első korszakát úgy jellemezhetjük, hogy a közművelődési intézmények munkatársai „kijártak, kirajzottak” a lakótelepekre, s gyermekfoglalkozásokat, táncházakat, énekes-zenés-verses esteket, kézműves foglalkozásokat tartottak. Először a November 7. Művelődési Központ munkatársai a nyári táborok programját színesítették, később egész évben tartottak napközis foglalkozásokat. Sajnos, a kötetből kimaradt a November 7. Művelődési Központ három nagy lakótelepi projektje: a Budapesti Bábszínház művészeti vezetője, Koós Iván által mentorált Vásári játékok, melyen többszáz lakótelepi gyermek és szülő vett részt, a Prizma 13 iparművész–csoporthoz fűződő gyermekjáték kiállítás, amely „akkor élt, amikor a kiállított művekkel a gyermekek játszottak” és a Szekeres Ferenc grafikusművész által gyermekek számára összeállított interaktív és kreatív foglalkozások sorozata. Ezekről később publikációk jelentek meg; reméljük, hogy a jelen könyv folytatásában már szerepelni fognak. A Bartók Béla Művelődési Központban azután „Lakótelepi csoport” alakult- s itt már több munkatárs járt ki rendszeresen a lakótelepekre. Az Ifjúsági Ház indította útjára a Kodály téren a Tóni bohóc játszótere című szabadtári rendezvénysorozatot. (Tóni bohóc szerepét Csicsai Antal népművelő „alakította”.) Az első „lakótelepi népművelő” Pintér Tibor volt, aki hivatalosan a Bartók Béla Művelődési Központ munkatársaként a Csillag téri Fiókkönyvtárban dolgozott. Az egyik legfelkészültebb munkatársa volt a lakótelepi közművelődésnek. Miután azonban intézményi háttér és megfelelő anyagi források hiányoztak, a munkatársak nem szívesen vállalták e feladatokat: a professzionális lakótelepi közművelődés Szegeden az 1980-as évek végével megszűnt.
A lakóklub pályázat
1982. év elején az Országos Közművelődési Tanács, a Hazafias Népfront és a Művelődési Minisztérium pályázatot hirdetett a lakótelepi házak kihasználatlan helyiségeinek közművelődési célú hasznosítására, illetve a lakótelepi közművelődési tevékenység fejlesztésére. A pályázatokat 1982. május 15-ig bírálták el, s a sikeres pályamunkákat 10 ezer forinttól 200 ezer forintig terjedő összegekkel támogatták. A szerző, Kiss Ernő akkor a Hazafias Népfront Közművelődési Bizottságának titkára volt, s azt a feladatot kapta: mérje fel, hogyan teljesítették a pályázók a pályázataikban kitűzött célokat. 25 pályázat teljesítését vizsgálta. A pályázók szárítók, kerékpár- és babakocsi tárolók, s egyéb kihasználatlan helyiségek átalakítására nyújtották be a pályázatukat. Az átalakított helyiségekben sorra nyíltak a számítógépes klubok, barkácsműhelyek, kondicionáló termek, de meseszobák, játékos foglalkozásokat nyújtó klubok is létesültek. Sajnos, ezek a teljesen „alulról, spontán szerveződő” klubok sem voltak hosszú életűek: a pályázati pénzek ugyanis csak a helyiségek átalakítására, berendezésére, alapvető eszközök (pl. számítógépek) vásárlására voltak elegendők, a klubok fenntartására és működtetésére azonban nem. Így a lakóklub mozgalom szép lassan elsorvadt, nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.
A jelen – A láthatatlan művelődési ház látható objektumai
A lakótelepi közművelődés helyzete az első két fejezet alapján nem tűnik túl rózsásnak. Meglepő azonban, hogy a jelen – bizakodásra adhat okot, hiszen új közösségi színterek létesültek, és több sikeres közösség jött létre ezeken a helyszíneken.
A lakótelepi közoktatási intézmények is sokat tettek és tesznek az itt lakók közművelődéséért- bár megnehezíti a helyzetüket, hogy az iskolákhoz tartozó régebbi szabadidő-szervezői státuszok megszűntek. Mégis, a lelkes pedagógusok és a civil szervezetek segítségével magas színvonalon látják el közművelődési feladataikat is.
Igen sikeres munkát végeznek a Somogyi-könyvtár fiókkönyvtárai is. A kötetben vezetőik hosszabb interjúban számoltak be tevékenységükről. (Pl.: a Rókusi Fiókkönyvtár munkájáról – Mihalecz Györgyi, az Odesszavárosi Fiókkönyvtárról – Novkovné Hevesi Andrea, a Csillag téri Fiókkönyvtárról – Sipka Árpád, az Északvárosi Fiókkönyvtár munkájáról – Kiss Katalin.)
A lakótelepi közművelődés fejlesztéséből az egyházak is kiveszik a részüket. Pezsgő közösségi élet zajlik pl. a Tarjánvárosi Szent Gellért templomban, s a hozzá tartozó Apor Vilmos Közösségi Házban. Tevékenységükről a templom plébánosa, Benyik György professzor úr számolt be. Rendszeresek a templomban az orgonakoncertek, a grafikai és fotókiállítások, családi napok, kávéházi estek. A cserkészektől a nyugdíjasokig mindenki szívesen vesz részt a programokon. Értékes munkát végez még a Piarista Gimnázium és a Piarista Vértanúk Temploma is: koncerteknek, az ünnepekhez kapcsolódó közösségi rendezvényeknek adnak otthont. A Budapesti körúton lévő Megálló Közösségi Házat a MASZK egyesület működteti. Munkájukról Balog József, a MASZK Egyesület elnöke beszélt. Az itteni munka motorja Martinkovics Katalin – ő tervezi és szervezi a programokat, amelyeket elsősorban pályázati pénzekből valósítanak meg. A programok a gyermekirodalmi estektől s Tricikli fesztiválon keresztül a Grand Café filmes estjeiig igen sokszínű. Az Ágota Kulturális és Közösségi Központ a szegedi lakótelepek egyik legmonumentálisabb épülete, valóban közösségi és művelődési központja. Munkájukról Kothencz János, az Ágota Alapítvány alapítója, a központ vezetője számolt be. Ők elsősorban az állami gondozásban élő gyermekekkel, de a veszélyeztetett, kallódó fiatalokkal és halmozottan hátrányos helyzetű családokkal is foglalkoznak. Játszóházakat, gyógypedagógiai fejlesztő foglalkozásokat, komolyzenei esteket, előadásokat rendeznek. Tevékenységük vonzásköre nemcsak a lakótelep, de az egész város. A Tarjáni Információs Pont a Fodorkert szélén, egy tízemeletes lakóház földszintjén működik. Munkájáról Tóth Károly, önkormányzati képviselő, a Szeged Város Közösségéért Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be. Elsősorban kis létszámú rendezvényeket szerveznek- a bűnmegelőzés, a közelekedésbiztonság, életmód, kézműves foglalkozások témakörében. A Makkosházi Közösségi Kert különleges lakótelepi objektum: nem épület, hanem hobby-kert, amelynek „titkairól” Kinyó Pál koordinátor beszélt. A kert öntözhető magaságyásokból áll: fokhagymát, cukkinit, paradicsomot, paprikát és gyógynövényeket termesztenek. A kert gondozása közösséggé alakította az itt lakókat. A Fatima Ház Alapítvány a felsővárosi lakótelepen, a Csaba utcában, egy szépen felújított Napsugaras házban működik. Az Alkotóház munkájáról Kiss Erzsébet, az alapítvány kuratóriumi elnöke számolt be. Céljuk a gyermekek foglalkoztatása, a képességfejlesztés, a személyiség-fejlesztés. Felnőtt látogatóik is vannak- pl.: sokszor itt tartják összejöveteleiket a Fénysugár Megváltozott Munkaképességűek Egyesületének tagjai.
Ma már számos helyen láthatóak a láthatatlan művelődési ház különálló objektumai. Legtöbbjükben színvonalas, sokszor tömegeket is megmozgató közművelődési munka folyik. A lakótelepek művelődési háza ma még mégis láthatatlan, mert ezek az objektumok egymástól függetlenül, egymásról sokszor szinte alig tudva működnek. Abban reménykedhetünk, hogy ezek az objektumok tartósan fennmaradnak, s összehangolják tevékenységüket. „Egyszer talán ez is megtörténik, s akkor Szeged nagy láthatatlan művelődési háza mindenki előtt láthatóvá válik” – vallja Kiss Ernő.
Úgy legyen!
Kiss Ernő: Láthatatlan művelődési Ház Panelországban. A szegedi lakótelepi közművelődés történetének vázlata. Szeged, Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete, 2024.
Megjelent a folyóirat 2024. szeptemberi számában