Miklós Péter: Félelemmentesen

Gyulay Endre emlékezete

Augusztus 3-án, életének kilencvennegyedik évében elhunyt Gyulay Endre, a szeged-csanádi egyházmegye nyugalmazott püspöke, Szeged díszpolgára, aki nemcsak lelkipásztor és egyházi vezető, de aktuális társadalmi kérdésekben bátran állást foglaló és a két évezredes keresztény értékeket határozottan képviselő közéleti ember is volt – s tette mindezt derűvel, szeretettel és alázattal.

Gyulay Endre 1930. szeptember 17-én született Battonyán. A szegedi piarista gimnáziumban tanult, majd a Szegedi Hittudományi Főiskola növendéke lett. A szegedi székesegyházban szentelték pappá 1951-ben. Segédlelkészként tevékenykedett 1953 és 1955 között Röszkén, később Ásotthalmon, 1957-től 1960-ig Gyulán. 1960-tól 1963-ig plébános volt Domaszéken, 1963 és 1970 között Mezőhegyesen, majd két évig templomigazgatóként szolgált Makón. 1972-től a szegedi papnevelő intézet spirituálisa és az egyházmegye ifjúsága pasztorizációjának szervezője volt. A hagyományos szeptemberi Szent Gellért-napi szegedi egyházmegyei ifjúsági találkozó kezdeményezése is a nevéhez fűződik.

1987 nyarán Szent II. János Pál pápa csanádi püspökké nevezte ki. A rendszerváltás után nagymértékben támogatta a szerzetesi közösségek újraszerveződését és az általuk fönntartott intézmények újraalakítását egyházmegyéje területén. Ennek keretében kezdték meg ismét oktató és nevelő tevékenységüket Szegeden a piaristák és a Boldogasszony (akkori nevükön: Miasszonyunkról Nevezett Szegény) Iskolanővérek, valamint az 1950. évi föloszlatást követő kényszerszünet után megjelentek a városban a ferences, a minorita és a jezsuita szerzetesek.

Az egyházi ingatlanok ügyeinek rendezésében nagy szerepet vállalt, s évekig a Magyar Katolikus Püspöki Kar alelnöke volt. 1993-ban a szegedi napilap, a Délmagyarország közvélemény-kutatása alapján az év emberévé választotta. 1995-ben vezetésével került sor a szeged-csanádi egyházmegye zsinatára, mely többek között megalkotta a püspökség pasztorációs tervét. 2000-ban a város közgyűlése Szeged díszpolgárává választotta. 2006 augusztusában vonult nyugdíjba, a püspöki székben Kiss-Rigó László követte.

A Szent István Társulat mintegy három évtizeddel ezelőtt könyvsorozatot indított Pásztorok – Magyar apostolutódok a harmadik évezred elején címmel, a kötetekben magyar katolikus püspökök életinterjúi olvashatók. Ennek a szériának Félelem nélkül című darabjaként jelent meg Szerdahelyi Csongor beszélgetése Gyulay Endrével 2005-ben.

Ma már sajnos csak ezen könyv hét fejeztén keresztül ismerkedhetünk meg Gyulay Endrével. Azonban nem püspöki öltözetben egyházi szertartáson, nem spirituális könyvek szerzőjeként, nem lelkiségi programok előadójaként, nem az egyháza érdekeiért és a kereszténység értékeiért harcosan kiálló főpásztorként találkozhatunk ezeken a lapokon Gyulayval. A (természetesen a szó nemes értelmében vett) „hétköznapi” Gyulay Endre személyes vallomásai fegyelmezetten, időrendben haladva oldalról-oldalra mélyítik ismeretségünket a püspökkel.

Az interjúkötetben a főpap gyermekkoráról szeretettel beszélt. Kiemelte, hogy első élményei a papságról és az egyházi szolgálatról Klivinyi Lajos préposttal, battonyai plébánossal kapcsolatosak. Gyulay gyermekkorában volt battonyai káplán Lakos Endre, aki később Szegeden szolgált papként, s nagy érdemeket szerzett a fiatalok körében végzett lelkipásztori és közösségszervező munkásságával (meg is hurcolták érte a kommunista diktatúrában, s végül az emigrációt volt kénytelen választani). A visszaemlékezésből kiderült: maradandóak voltak a kis Gyulay Endre ministráns szolgálattal járó tapasztalatai és a cserkészmozgalomban eltöltött évek emlékei.

A gyermekkor megrázó élménye volt Gyulay Endre számára édesanyjának korai halála. Természetesen a vidám és gondtalan pillanatokban sem volt hiány. Emlékezetes eset a szökés az óvodából: „Az első komoly élményem, hogy óvodába írattak be, ami a szabadságom korlátozását jelentette. Nem nagyon tetszett, így hát megszöktem. Hazamentem, de minden be volt zárva; úgy látszik, édesanyám elment valahová. Bementem a boltba, ahol folyószámlám voltcsokoládéra és elég jól eltöltöttem az időt. Közben jó apám a battonyai rendőröket mozgósította, mert az óvodában jelezték, hogy a fiacskája meglépett. Az egyik rendőr benézett a boltba, és látta, hogy ott majszolom az édességet.”

Szegeden a piarista gimnáziumban tanult, majd a tizennyolc évnél fiatalabb, érettségi előtt álló papnak készülők számára működtetett kisszeminárium növendéke lett. 1948 nyarán, az egyházi iskolák államosításának idején érettségizett a Kegyes Tanítórend nagymúltú szegedi iskolájában. „Mi voltunk az utolsó érettségizők a piaristáknál, mielőtt államosították volna az egyházi iskolákat. Nagyon szigorú volt az utolsó menet, kemény ellenőrzésekkel. Az érettségin már világi elnök is volt, ami korábban nem volt szokás.”

A fiatal kispap a szegedi papnevelő intézet hallgatójaként is átmeneti helyzetben találta magát, hiszen a szeminárium tanárai jezsuita szerzetesek voltak, akiknek azonban a szerzetesrendek 1950. évi állami föloszlatása után a szétszóratás lett az osztályrészük, s oktatói helyüket világi egyházmegyés papok vették át. Gyulay jezsuita tanárai közül említést érdemel Petruch Antal – akinek Száz év a magyar jezsuiták múltjából, 1853–1950 című háromkötetes munkája (Kecskemét, 1992–1994) a magyar egyháztörténeti kutatások egyik fontos munkája – és Müller Lajos. A szeminárium spirituálisa Hunya Dániel jezsuita páter volt.

Azokban az években a hittudományi főiskolán a papnövendékeknek latinul kellett vizsgázniuk. Ezzel a meglehetősen nagy kihívással kapcsolatban Gyulay Endre a következő kis történetet idézte föl. „Nehezen ment a latin nyelvű felelés. Emlékszem, Udvardy püspök úrnál – akkor még professzor úrnál – vizsgáztam, természetesen latinul. Elég nehéz tételt kaptam. Mondom, mondom, egyszer csak Udvardy magyarul megállít: »Maga mondja a szótöveket, m meg ragozzuk«. Természetesen bosszantotta, hogy helytelenül ragozok. Akkor a vizsga még ünnepélyes keretek között zajlott, a püspök és a kanonokok jelenlétében. Ez kedves élményem maradt. Túlestem rajta.”

Gyulay Endrét 1953-ban szentelték pappá, első állomáshelye – segédlelkészként – Röszke volt. A magyar–jugoszláv határsávba eső falu környékén lévő kiterjedt tanyavilág lakóinak lelkipásztori ellátása is föladatai közé tartozott. „Biciklin jártam ki a tanyákra hitoktatni. Csak vasárnap vittek a misére lovas kocsival. Ekkor még a téesz adott kocsit korábban családok voltak beosztva a pap fuvarozására, de ekkora már elvették tőlük a kocsit, a lovat.”

Később Ásotthalmon és Gyulán szolgált mint káplán. Az utóbbi városnak meghatározó jelentőségű lelkipásztora volt a két világháború között Boldog Apor Vilmos vértanú győri püspök is. „Apor lelki vezetésének gyümölcseként sokan és nagyon igényesen gyóntak. Hónapról hónapra beszámoltak nemcsak bűneikről, hanem lelki fejlődésükről, lelki problémáikról is. Itt komoly hasznát vettem mindannak, amit aszketikából a szemináriumi évek alatt tanultam. Nagyon jó tanuló időszaknak bizonyult a későbbi spirituális életre” – fogalmazta meg Gyulay Endre.

A gyulai évek után a domaszéki plébániára került, ahonnan váratlanul helyezték el Mezőhegyesre. Az államszocializmus korában a papok állomáshelyének kijelölése a kormány alá rendelt Állami Egyházügyi Hivatal hatáskörébe tartozott (akárcsak az, hogy kit vegyenek föl a papnevelő szemináriumba, vagy kit bocsássanak el onnan), a megyés püspöknek nem volt beleszólása. Erre példa Gyulay Domaszékről való elhelyezése: az ügy furcsasága, hogy a püspök vasárnap látogatott a faluba, de akkor még nem említette – hiszen még nem tudta – a diszpozíciót. „Bementem a püspök úrhoz, mondtam, hogy én természetesen bárhova megyek, engedelmességi fogadalmat tettem. Egyedül az zavar, hogy vasárnap nálunk járt a püspök úr, de nem szólt egyetlen szót sem a velem kapcsolatos tervekről.»Tudod, fiam, valamit az ember vasárnap még nem tud, kedden pedig már alá is írja…« – mondta kissé szomorúan.”

Mezőhegyes környékén szintén nagy tanyavilág volt, s a hűvösebb és esősebb időszakban Gyulay Endre szentmisét bemutatni is lovon volt kénytelen járni.  „Kölcsönlóval mentem misézni. Akkor még az oltárkövet és a misekönyvet is vinni kellett. Ezek a hátizsákban minden egyes lépésnél verték a hátamat.” Később Makóra került, majd megismerkedett a francia nyelvvel. Szellemi és spirituális fejlődésében nem titkoltan nagy hatással volt rá a huszadik századi katolicizmus egyik nagy gondolkodója, Teilhard de Chardin. Gyulay Endrét Szegeden a szeminárium spirituálisává nevezték ki, majd a szegedi Rókus városrész plébánosaként szolgált.

A mind az államszocializmus éveiben, mind az újsütetű magyar demokrácia periódusában aktív közéleti – majdhogynem aktuálpoliktikai – tevékenységet folytató Gyulay Endrét sok támadás érte. Ennek ellenére a püspök hű maradt alapelvéhez és mindig a katolikus egyház társadalmi tanítását képviselte a közéleti küzdelmekben. S hű maradt főpapi jelmondatához is, amely így hangzik: „Surrexit… Nolite timere…”, magyarul: „Föltámadott… Ne féljetek…”

A keresztény – evangéliumi – alapokon álló közéleti cselekvés és társadalmi szerepvállalás egyik alapvető jellemzője, hogy képviselői félelem nélkül végzik munkájukat. Így végezte Gyulay Endre püspök is.

Megjelent a folyóirat 2024. szeptemberi számában