Bátyi Zoltán: „Olyan fotókat szeretek készíteni, amelyekre a kép alanya, a fotográfus és a befogadó is emlékszik”

2025-02-282025-03-04 Bene Zoltán fényképészet, fotó, juhász, Nagy Gábor, néprajz, néptánc, népzene, pásztor

Beszélgetés Nagy Gábor néprajzkutató fotográfussal

1979-ben Szegeden született nagyvárosiként, és a néptáncos gyerekkor vezette el Nagy Gábort egy egészen különleges világba. A magát etno-fotográfusként megnevező néprajzkutató – aki népzenészként is egy lassan letűnő világ értékeit akarja megőrizni, dokumentálni, megismertetni – fotóival a pusztai, falusi emberek életéről nyújt páratlanul érdekes képet. Azt vallja: az állattartással foglalkozók hétköznapjait akarja megörökíteni, de nem olyan romantizáló, archaizáló módon, ahogy azt a múlt század 30-as éveiben tették, hanem, mint eddig is, a tudományosan megalapozott néprajzi fényképezés útját járva.

– Néptánc, népzene, néprajz, fotózás. Ez mind jellemzi Önt. Próbáljuk meg felidézni, hogyan alakult ki ez a sokrétű érdeklődés Önben?

– Talán hét-nyolcéves lehettem, amikor könyvelő édesanyám és a tejiparnál dogozó édesapám teljes egyetértésben beíratott a Szeged Néptáncegyüttesbe. Mint minden gyereket ilyen idős korban, engem is inkább a foci, a játék, a barátokkal történő lógás érdekelt, és be is jelentettem a szüleimnek, hogy én inkább nem járnék táncolni. Nagyon hálás vagyok nekik, amiért végülis meggyőztek, a tánccsoportban a helyem. Juhász Zsolt, aki most Budapesten, a Duna Művészegyüttes vezetője, és Nagy Albert, „Berci bácsi”, a Szeged Táncegyüttes irányítója volt a két meghatározó tanárom. Ők nyitották ki a szememet például arra is, hogy a néptánc nem csupán egy színpadi előadási forma, hanem egy önkifejezési, szórakozási és ismerkedési mód. Egyébként táncolás közben kezdett el egyre jobban érdekelni a népzene, és ha kicsit későn is, de 15 évesen elkezdtem brácsán tanulni. A Szegedi Rock Klubot Szurdi Zsolt vezette, aki korábban a Szeged Táncegyüttesben is muzsikált. Ő az úgynevezett kontrán való játékmód, a népi brácsázás rejtelmeibe avatott be. Ez egy Erdélyben használatos, három húros hangszer. Fél év után Zsolt azt mondta: „amit tudtam, átadtam neked”. Ekkor önálló munkával folytattam a tanulást.

– Hogyan boldogult ezzel a nem könnyű feladattal?

– Eredeti népzenei gyűjtéseket igyekeztem megszerezni kazettán, azokat hallgattam, és elkezdtem lejegyezni magamnak a hallgatott muzsikára jellemző lényeges elemeket. Közben találkoztam hagyományőrző zenészekkel különböző népzenei és néptáncos táborokban, és igyekeztem olyan helyekre eljutni, ahol a helyszínen tudtam zenét gyűjteni. Tizenhat éves koromban Szegeden járt ifjabb Csoóri Sándor a Muzsikás együttessel, nézőként hallhattam a bőrduda játékát, ami hatalmas élmény volt számomra, Ekkor döntöttem el, hogy: én is dudás leszek. Bár sok feladatot adott akkor, hogy a szegedi Deák Ferenc Gimnázium tanulója voltam Árpás Károly osztályában, de hangfelvételeket gyűjtöttem, hangszert szereztem. Egy népzenei táborban találkoztam Pál Istvánnal, az utolsó hagyományőrző palóc dudással. Látva, hallva tudását úgy éreztem, jobb ha elmegyek hozzá Nógrád megyébe és a tanítványa leszek. Éppen hatvan év volt közöttünk, de remekül megtaláltuk a közös hangot, nagyapámként tisztelem mai napig, így 1996-tól egészen haláláig, 2015-ig tartottuk a kapcsolatot.

– Mintha kicsit távol járnánk a fotózástól, holott ez lenne beszélgetésünk lényege…

– Szó sincs semmilyen távolságról, ugyanis az én életemben is minden mindennel összefügg, így a bőrduda tanulása is a fényképezéssel. A különböző részterületek erősítik egymást. Az első felvételeimet éppen Pál Istvánnál készítettem el, még filmes gépre dolgozva. Ekkor én már néprajzot tanultam a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológia Tanszékének diákjaként, és ennek az oktatásnak, ha kicsiny mértékben is, de része volt a néprajzi fotózás. A fényképezés részleteibe is beavató oktatásban ugyan nem részesültem (sajnos úgy tudom, ez most sem kap jelentős hangsúlyt a tananyagban), de engem nagyon érdekelt a képi világ. Fotós előképzettségem nem volt, de úgy érzem, jó kompozíciós érzékkel rendelkezem, ám ezzel együtt is azt mondhatom, inkább csak kattintgattam, mintsem tudatosan fotóztam akkoriban. A nagy váltás 2015-ben következett be az életemben, amikor már a makói József Attila Múzeumban dolgoztam mint néprajzkutató muzeológus, és elkezdtem újra terepmunkát folytatni. A dél-alföldi, délvidéki juhász családok élete érdekelt leginkább. Ez is a zenei tanulmányaimhoz köt, hiszen Pál István maga is juhász volt, és nála ismerkedtem meg behatóbban azzal a sajátos életformával, amit a juhászság képvisel. Sokan csak annyit látnak egy juhászból, hogy áll a botjára támaszkodva, és bámulja a nagy pusztaságot, sőt mi több, akadnak olyanok is, akik a juhászokat buta embereknek tartják. Ez egy hatalmas tévedés, döntő többségük igenis széles látókörű ember, még ha ezt a tudást nem intézményből, hanem a családból vagy a hagyományból veszik. Hogy csak néhány dolgot említsek: jól ismerik az állattenyésztés, a beteg jószágok gyógyításának fortélyait, legeltetés közben pontosan megfigyelik a táj jellegzetességeit, növényvilágát. Ezért azt mondom, igazán széles látókörű emberek, akik közül nagyon sokan magas színvonalon zenéltek is, furulyáztak, dudán vagy tárogatón játszottak, hegedültek, citeráztak.

Juhász nemzedékek (Kulman János portréja)

– Mikor érezte, hogy alaposabban meg kell ismernie a fotózás tudományát, ha jó képeket akar csinálni az Ön által vizsgált hagyományos kultúráról?

– Ez gyorsan kiderült, miután elkezdtem a juhász családokhoz járni. Egyre erőteljesebben élt bennem a vágy, hogy magas színvonalon örökítsem meg mindazt, amit néprajzi kutatásaim során megláttam, miként is él a pusztai ember. Mivel rájöttem, tanulnom kell a fényképezés terén, jelentkeztem a neves szegedi fotográfus, Dusha Béla féléves tanfolyamára. Ő analóg, vagyis hagyományos, filmre készülő fotózást oktatott, és közben minden olyat megtanított a beállításokról, a fényképezőgép helyes működtetéséről, a fényviszonyokhoz való alkalmazkodásról és sok egyéb másról, amire nekem szükségem volt. Beszélgetések során rengeteget tanultam Dömötör Mihály fotóművésztől is, és szintén hálásan gondolok Révész Róbert zentai fotóművészre, aki leginkább a fényképezést követő utómunkálatokra és a helyes komponálásra hívta fel a figyelmemet. Külön is megemlítem mestereimet sorolva Kunkovács László Kossuth-díjas etnofotográfust. Ő mint néprajzi fotós az egész életét arra szánta, hogy néprajzi alaptémákat örökítsen meg és mutasson be, mint például a pásztoremberek és a halászok életmódja, népi építészet archaikus része, kismesterségek képviselői a cipésztől a késesmesterig. Fél évszázadon át munkálkodott ezen a témán, amit néprajzilag hitelesen, művészi szempontból nagyon magas fokon végzett. Először 2000-ben találkoztunk Békéscsabán a Pásztoremberek kiállításának megnyitásán, ahol én zenéltem. Közelebbről 2016-ban ismerkedtünk meg, amikor nyílt egy kiállítás Makón Pásztor nemzedékek címmel, aminek a kurátora voltam. Itt a műtárgyak mellett az általam készített fotók kerültek a falakra. Mint Pál István esetében, Kunkovács Lászlóval is kialakult egy mester-tanítvány viszony.

– Fotói készítésekor mit tart a legfontosabbnak? De kérdezhetem így is: Ön szerint mitől lesz egy kép jó, mivel szeretné megragadni a képeit nézők figyelmét?

– Egy maga elé nagy célokat kitűző fotósnak alapkövetelmény, hogy ismerje a világ legnagyobb fotóművészeinek munkáit, mint ahogy egy írónak is tisztában kell lennie a világirodalom legjobbjainak alkotásaival, stílusával. Ugyanis minél szélesebb egy fotós látóköre, annál többet tud visszaadni a világról. Jártam szinte Európa összes országában, eljutottam Egyiptomba, Törökország ázsiai területeire, Kanadába is, és az előbb említetteket szem előtt tartva mindenhol arra törekedtem, hogy megismerkedjem a legjobb alkotók munkáival. Nem csak fotográfusokra gondolok, a képzőművészet más ágainak ismeretét is fontosnak tartom. Nekem például Leonardo da Vinci a kedvenc festőm, esetében, sok egyéb mellett a fény és árnyék megjelenítését tanulmányoztam. A felsoroltak mind meghatározták a saját munkáimat, látásmódomat, de soha nem akartam utánozni őket. Arra a kérdésére, hogy mitől lesz jó egy fotó, igazából nem tudok pontos választ adni, mert talán ilyen válasz nem is létezik. Számomra az a legfontosabb, hogy a pásztoremberek között járva az általam készített kép egy összetett, sűrített tartalommal rendelkezzen, ami betekintést ad a pásztorok életmódjába, a pásztorélet jellemzőibe és kultúrájába. Nekem az a jó kép, ha mindez egységként jelenik meg. Olyan fotókat szeretek készíteni, amelyekre a kép alanya, a fotográfus és a befogadó is emlékszik. Képeim nagy részét fekete-fehérben készítem. Számomra ez a fajta megfogalmazás egyfajta letisztultságot teremt, a képbe sűrített tartalmakat, mondanivalókat kiemeli. Látásmódomra nagy hatással van Rembrandt, Leonardo da Vinci, André Kertész, Robert Capa, Josef Koudelka, Sebastião Salgado művészete. Mesterem Kunkovács László. Egyébként magamat etno-néprajzi fotósnak tartom, hosszas tanulmányozás után, igyekszem megörökíteni az engem körülvevő világot. És hogy ez mennyire sikerül? Nagy elismerés számomra egyik fényképész mesterem, Dömötör Mihály egy mondata. Arról beszélt nekem, hogy a fotósok általában azt vizsgálgatják kollégáik képeit szemlélve, hogy ők hogyan tudták volna a képet jobban elkészíteni. De amikor az én képeimet nézi, azt a kérdést teszi fel magának: Vajon én ezt meg tudtam volna e így csinálni?

– Ha már szóba került az elismerés, eddigi munkásságát milyen díjakkal jutalmazták? Arra is kíváncsi lennék, melyik képére a legbüszkébb?

– Nem képet említenék, inkább egy kiállítást, amit ROKONOK – Pásztor nemzedékek címmel állítottam össze, és 25 évi fotográfusi munkásságom lényegét foglalja keretbe 1998-tól indulva. A tárlatot megtekinthették eddig a Szegedi Tudományegyetem TIK épületében éppen úgy, mint a hódmezővásárhelyi Tornyai János, a makói József Attila Múzeumban, a Kőfeszt nevű kulturális fesztiválon, amit a Balaton északi partján rendeznek meg már évek óta, de ezek mellett több vidéki helyszínem is látható volt a kiállítás anyaga. Az érdeklődők találkozhatnak a képeimmel múzeumi évkönyvekben, ugyanis a néprajzi tanulmányaimat a saját képeimmel illusztrálom. Természetesen az interneten is számtalan fotóm megtalálható. Ami pedig az elismeréseket illeti, az általam végzett tevékenységek közül 1998-ban mint dudás nyertem el a Népművészet Ifjú Mestere címet, ugyanezt kaptam 2005-ben a Rozsdamaró együttes tagjaként, míg 2022-ben a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést vehettem át, mint fogalmaztak, a népzenei, néprajzkutató és fotográfusi munkásságomért. Számomra nagy elismerés az is, hogy 2019 és 2022 között a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa voltam, ebből a támogatásból tudtam fejleszteni a fényképezőgép parkomat.

– A szegedi fotógráfusokról szóló sorozatomban eddig mindenki beszélt a mobiltelefonos modern korról. Egy múltat kutatónak mi a véleménye a modern világról, arról, hogy az okostelefonok képek milliárdjaival öntik el a világhálót, szinte mindenki fényképez már?

– Ha csak két-három évtizedet megyünk vissza a múltba, emlékezhetünk arra, hogy különleges embernek számított, aki fényképezőgéppel a kezében jelent meg az utcán. A digitális fotózás térhódításával viszont elindult a tömegtermelés, a telefonos fotózás pedig azt hozta magával, hogy sokan már úgy látják, nincs is szükség igazán képzett fotósokra, hiszen mindenki bármikor el tudja készíteni a vágyott képet, és ezzel tulajdonképpen fotográfussá váltak. Eközben ezek a millió számra készült fotók, kevés kivétellel, elvesznek a világban, a pillanat dokumentálásán kívül nem bírnak semmilyen értékkel. Ugyanakkor hatalmas előnye, hogy bármikor előkapható a zsebből mobil, és nem tagadom, én is számtalan esetben használtam már egy-egy esemény, hirtelen elém bukkanó téma megörökítésére. Hozzáteszem: én még ma is nagyon szívesen használom az analóg technikát, mert az – ellentétben az említett digitális módszerekkel – megtanít átgondolni az alkotás teljes folyamatát. Analóg gépen nem lehet számolatlanul kattintgatni, a fotósnak nagyon is meg kell gondolnia, mire és hogyan használja fel a filmet. Nagy köszönettel tartozom a már említett Kunkovács Lászlónak, aki nekem adott egy Pentax 6X7-es gépet, amivel egy filmre csak 10 képet lehet készíteni, igaz, rendkívül jó minőségben. Terepmunkáimon ezt a fényképezőgépet is használom, nagy elismerés és tisztelet egy ekkora Mester gépével fotózni, folytatni a munkát.

– A mesterséges intelligencia Ön szerint milyen hatással lehet a fotózás jövőjére? Segíti, netán éppen leértékeli a hagyományos, fényképezős fotózást?

– Ne várjon tőlem hosszú választ, mert bevallom, hogy nem értek hozzá, nem az én világom.

– A jövőben is hű marad az alföldi paraszti életforma, netán gondolkodott már azon, hogy más témákban is kipróbálja a tudását?

– Ma sem csak etnofotókat készítek, hiszen a családi rendezvényeken, egyéb ünnepeken vagy utazásaim során a hozzám közelállókat, zenészeket, más embereket és érdekes tájakat, épületeket is lefényképezek. De kétségtelenül az a fő célom, hogy a pásztoremberek életét örökítsem meg. Persze nem olyan romantizáló, archaizáló módon, ahogy azt az 1930-as években tették, és amit André Kertész világhírű fotóművész édeskedő magyarkodásnak nevezett. Én eddig is a tudományosan megalapozott néprajzi fényképezés útját jártam, és erről nem kívánok letérni a jövőben sem.