Hitelesen

Olasz Attila Ütközések, szín-határok című kiállítása elé

A művészetben, bármelyikben gyakran élnek az alkotók a meghökkentéssel. A meglepetéstől a megbotránkoztatásig, az undorkeltéstől a szentimentalizmusig és tovább és tovább és tovább számos fogással találkozhat a művészetkedvelő (vagy nem kedvelő) ember, a cél mindig a figyelem fölkeltése. A kérdés már csak az, mi az, ami iránt? És a válasz dönt. És a válasz választ. Elválasztja az ocsút a búzától. Mert ha a cél, hogy a művész iránt keltsen érdeklődést, az ocsúhoz jutunk, ha az alkotásra, a művészetre, a problémára akarja ráirányítani a figyelmet az alkotó, tiszta búza pereg az ujjaink közül. Cél és öncél között óriási a különbség, kifejezés és önmegvalósítás között ugyancsak.

Engedjék meg, hogy elmondjak egy rövid mesét:

A ponyvás szekér nyikorgott és nyöszörgött a keskeny, meredek partfalak között kanyargó mélyúton. Úgy imbolygott, akár folyó fölött sétáló kötéltáncos a szélben. Az apró termetű öszvér, bár a partfalak buja növényzete is nehezítette dolgát, egykedvűen húzott. A bakon aszott, ráncos öregember ült, az ölében nagy bundájú jószág, a szeme kékebben szikrázott, mint az égbolt. És a hatalmas szembogarak még nagyobbnak tűntek, amikor a szekér kibukkant a mélyútról egy szelíd, magas hegyektől övezett, napfényben fürdő mezőre, amelyen birkák legelésztek és tucatnyi ház emelkedett.

Az öszvér közönyösen bandukolt tovább, húzta a batárt, a batáron az öregembert és a ponyva alá húzódó, kék szemű teremtést, meg minden egyebet, ami a szekéren lapult. Mikor a házak közelébe értek, az öregember csettintett egyet, és az öszvér megállt. Színes tollazatú madár röppent elő, sebesen körözött a házak fölött, közben fülrepesztő hangon kiabált.

− Gyerrrrrtek! Megérkezett a híres-neves Vorontini, az utolérhetetlen Corodini tanítványa! Bemutatja nektek varázslatos bűvészmágiáját! Gyerrrrrrtek!

És jöttek, jöttek. Mire a szekérhez értek, az öszvér már békésen legelészett a birkákkal, a szekér ponyváját az egyik oldalon fölhajtotta két kertésznadrágot viselő cerkófmajom, a kék szemű szerzet pedig a ponyva mögül figyelte az érkezőket. Az öregember, azaz a híres-neves Vorontini kürtőkalapban és fényesre kopott fekete köpenyben tornyosult a szekér előtt, a réten, a nap sugarai meg-megcsillantak aranyfogain, miközben mosolygott. Kezdetét vette az előadás. A híres-neves Vorontini legelőször két néző közül az egyiknek tíz, a másiknak öt pengő értékű bankjegyet nyújtott át, amelyek először gazdát cseréltek, azután az egyik nézőnek a kezéből eltűnt a bankjegy, ugyanakkor a másik markában két bankjegy jelent meg. A közönség ujjongva tapsolt. A híres-neves Vorontini az egyik óvatlan lelkesedő szájából ekkor egy csirkelábat húzott elő. Ezután még tucatnyi elképesztő mutatvánnyal szórakoztatta a nagyérdeműt.

− És most következik a szenzációóóóó! – rikoltotta a papagáj, és a híres-neves Vorontini hátralépett. Helyére a kék szemű teremtmény telepedett, elheveredett a közönség lába előtt, a jó előre odaterített szőnyegen, hempergett kicsit, közben különös, duruzsoló hangot hallatott, végül ült és nézett. Mindenkire. A nézőkben bennszakadt a lélegzet, hogy aztán hatalmas, elragadtatott sóhajban törjön ki újra. A híres-neves Vorontini mosolygott és hajlongott, a kertésznadrágos cerkófok kalapoztak. Dőlt a pénz, a csengő-bongó érmék sűrűn potyogtak a majmok kalapjaiba.

Azóta az eldugott hegyi falucskában mindenki, de mindenki macskára vágyik…

Ez a mese természetesen parabola is. Az igazi mindig erősebb az utánzatnál. Az igazat mondd, ne csak a valódit, írta a költő, s bár ezer és egy értelmezése lehet és legitim ennek a kijelentésnek, az egyik ezek közül a hit a hitelességben, az elköteleződés a hitelesség mellett.

Amiket itt láthatunk a paravánokon, hiteles alkotások. Olasz Attila nem tesz úgy, mintha csirkelábat húzna elő a néző szájából, nem tünteti el a nyulat a kalapban, ő megmutatja a macskát. A maga valójában. Tudja, hogy az mindent visz. Ép érzékű és ép értékű embereknél biztosan. Olasz Attila a hitelességben hisz, az igazat mutatja, nem csak a valódit. A szeretet, a teremtés, a bűn és a bűnhődés, a víz mint életforrás, mint teremtő és pusztító princípium arcait és álarcait mutatja meg és föl, több szólamúan, számos dimenzióban, tudván, hogy bár a világértelmezésünk egyre primitivizálódik, az emberi élettér egyre művibbé, idegenebbé és díszletszerűbbé válik, a világ maga attól még teljes és sokszínű maradt, sokdimenziós és igazi továbbra is, mindig is, s ha ütköznek is benne részecskék és vélemények, ha bele-beleütközünk is a korlátaiba, ez a tér és idő, ez a téridő a végtelenbe tágítható. És izgalmas ez a tágítás. Mert bennünk zajlik. Itt zajlik, miközben nézzük a tárlatot, itt, belül, a szemünk mögött, a bőrünkbe varrva. Ha megérintenek ezek a képek, ha hagyjuk, hogy megérintsenek, olyasmit élhetünk át, mint a nagy Vorontini közönsége, amikor a műviséget fölváltotta a hitelesség, a csirkelábat a macska. Éljük hát át!

Elhangzott 2025. május 26-án Szeged-Szentmihályon