Boros Tamás: Egyből megfogta a szegedi közönség befogadó attitűdje

Interjú a Szegedért Alapítvány díjazottjával, Echéry-Pataki Andrással

Szegeden 1988 óta ismerhetjük Pataki Andrást, aki egy névazonosság elkerülése miatt lett Echéry-Pataki András. Megalakulása, azaz 1993 óta igazgatója a Szegedi Kortárs Balettnek, amelyben amellett, hogy szervezői és adminisztrációs munkát végez, Juronics Tamással együtt a mai napig meghatározza a társulat művészi arculatát. Először a balett atmoszférája, nyitott gondolkodása, később pedig a városnak a művészetek iránt tanúsított befogadó jellege fogta meg. Vitathatatlan, hogy a város közönsége a kezdetektől fogva elfogadja, kedveli, sőt, rajongva szereti a társulatot. Ez a nézőszámokban is megnyilvánul, amelyek 32 éve folyamatosan impozánsok. A Szegedi Kortárs Balett megfordult már négy kontinensen, rendszeresen hívják őket a legillusztrisabb hazai intézményekbe, fesztiválokra, valamint külföldi körutakra. 32 év hosszú idő, de beszélgetésünk során nem láttam Andráson, hogy elfáradt volna ebben a bő három évtizedes kemény munkában. Szeged már eddig is megbecsülte a tudását és elhivatottságát, ennek ékes bizonyítéka, amikor 2007-ben a Szeged Kultúrájáért díjat adományozta neki. Az idén a Szegedért Alapítvány művészeti kuratóriumának Gregor József díját ítélték Echéry-Pataki Andrásnak.

– Azt olvastam egy bemutatásodban, a kapcsolatod a tánccal, illetve akkor még a néptánccal úgy kezdődött, hogy egy eltévedt egyetemistát igazítottál útba egy balatonfüredi tánctáborba, aztán magad is ott maradtál. De, gondolom, ha nem lett volna valamiféle affinitásod a tánc irányában, akkor nem így történt volna…

– Ehhez a történethez annyi tartozik hozzá, hogy azt a tábort a bátyám szervezte, az egyetemen ugyanis volt egy tánccsoportjuk, és nyaranta táborba vonultak. Egyébként pedig valóban így történt, eltévedt egy srác, a házunk előtt téblábolt, és megkérdezte, hogy merre kell mennie. A táborban nagyon megfogott a hangulat, már csak azért is, mert érzékelhető volt a korszellem.

– A táncházmozgalomra gondolsz?

– Természetesen. 1978-79-ről beszélünk, ekkor jártam középiskolába, és ez volt az első, egyébként nagyon komoly impulzus az életemben, ami a tánccal kapcsolatos, bár ekkor még a reál vonal érdekelt. Balatonfüreden el is kezdtem a gimnáziumot, ahol kísérleti jelleggel indult egy úgynevezett anyagszerkezet szak, amelynek keretében összevontan tanultuk a biológia-fizika-kémia tantárgyakat. Azon elvégeztem egy évet, aztán, amikor 1979-ben felvételt hirdetett az Állami Balettintézet (a mai Magyar Táncművészeti Egyetem – B. T.), belevágtam. Ez akkor középfokú szakmai végzettséget jelentett, hivatalosan néptáncművész lettem. Az a tagozat, néhány évvel korábban indult el, a balett mellé, mi voltunk a harmadik évfolyam. Az elsőben olyan emberek tanultak, mint például Zsuráfszky Zoltán.

– Ezek után meglepő a váltásod a balettre? Kérdezem ezt annak a fényében is, hogy akkoriban talán még a kortárs balettet sem nagyon ismerték hazánkban…

– Akadt azért egy-két kalandor szellemű ember, aki találkozott a kortárs balett jelenségével különböző platformokon, főleg Nyugat-Európában. Ott, illetve Amerikában szervesen fejlődött ez a műfaj, ismerték és elfogadták az emberek, akik pedig behozták Magyarországra, azok hosszabb időt töltöttek külföldön, hogy az ehhez a tánchoz szükséges technikákat, metódusokat megtanulják. Nálunk ez a fejlődés a szocializmus éveiben megállt, pedig a háború előtt voltak jelentős irányzatok és ismert nevek, mint Madzsar Alice vagy Dienes Valéria. 1945 után viszont Magyarországon a hagyományos, klasszikus orosz balett nyert szinte kizárólagos teret. Jómagam 1983-86 között a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesében táncoltam. Ebben az időszakban működött együtt az akkori Győri Balett és a Honvéd Együttes, a győriek akkor kezdték el a nagy stadionprodukciókat. Ezekhez kellettek még emberek a társulat meglévő tagjain kívül is, s ennek az együttműködésnek köszönhetően szólított meg Markó Iván, hogy nincs-e kedvem átszerződni. Az invitálást elfogadtam, két évet töltöttem a Győri Balettnél. Közben, 1987. szeptember 27-én mutatkozott be a Szegedi Balett, Imre Zoltán rendezésével.

A szegedi balett atmoszférája

– Úgy tűnik, hogy ez az évszám rendkívül fontos az életedben. Ha már ezt a bemutatót említetted, ekkor még nem voltál a szegedi társulat tagja, de egy korábbi interjúdból tudom, milyen nagy hatással volt rád.

– Ez így van, az egyik legfontosabb szakmai személy az életemben Imre Zoltán. És hogy mi volt rám vele kapcsolatban nagy hatással? A személyisége és mindaz, amit megteremtett Szegeden. Azzal a mozgásnyelvvel, amit meghonosított, mi nem igazán találkoztunk korábban. Zoli a már említett, nyugatot megjárt és ott a különböző irányzatokat megtanuló táncosoknak volt az egyik legkiválóbb hazai képviselője. Miután hazajött, először Budapestre, majd 1987-ben Szegedre került, itt ő lett a művészeti vezetője az 1986-os színházi felújítás után frissen újjáalakult balett-társulatnak. Ami akkor még egy tagozat volt csupán. 

– Mi volt, ami szakmailag elsőként megfogott az itteni légkörben?

– Az a nyitottság, ahogyan Zoli hozzáállt a munkához, és ahogyan nem félt maga mellé, sőt, akár maga fölé, elsősorban külföldi koreográfusokat hozni, akik ablakot nyitottak a világra, amin nagyon kellemes volt kitekinteni, és annak, amit így láttunk, annak a színvonalát szerettük volna elérni. Akik akkoriban vendégként jöttek, azok teljesen ,,up to date”, fiatal koreográfusok voltak. 1991-ben aztán Juronics Tamással létrehoztuk a Stúdióbalettet. Tamásról akkor már régóta kiderült, hogy nem csak kiváló táncos, hanem igazi alkotó egyéniség, én pedig eléggé kezdeményezőkész voltam már abban az időben is. A Stúdióbalett az együttes tagjaiból verbuválódott, egyfajta önképzőkörként működött. Valóban mindenki duzzadt az alkotókedvtől, be akartuk azt bizonyítani, hogy saját alkotásokat is létre tudunk hozni.

– Hogyan kell ezt elképzelni? Miben volt ez más, mint amit hivatalos tagozatként a Szegedi Nemzeti Színház közönségének, mondhatom így, nagyközönségének mutattatok?

– Kisebb, kísérleti jellegű kamaradarabokat csináltunk. Volt egy körülbelül 30 fős nagy társulat, nagyon vegyes társaság, velük mentek a nagyszínházi előadások. Azidőtájt meghatározta az életünket egy egy szakmai ellentét Imre Zoltán és Bokor Roland igazgató között. Abban a kérdésben nem értettek egyet, hogy míg utóbbi egy tánckar jellegű társulatot szeretett volna, ahová rendszeresen nagy neveket hív meg szólistának, általában operatársulatokból vagy éppen a pécsi balettből, addig Imre Zoltán azt szerette volna, ha a társulat saját jogán a saját értékeit tudja megmutatni, és egy-egy előadás nem a sztárok miatt lenne érdekes.

A Stúdióbalett, majd a Szegedi Kortárs Balett sikerei

– Az első visszajelzések pozitívak voltak a Stúdióbalettnél?

– Tamás első rendezése a Szükségi táncok volt. Ebben még nagyon erősen megjelentek a néptáncmotívumok, hiszen ő is néptáncosként végzett, egy évvel utánam. Úgy mondanám, szerkezetében néptánc jellegű előadás született, mozgásvilágában viszont kortárs. A mű atmoszférája nagyon különleges lett, és sikert aratott, aminek következményeként hívtak minket Budapestre is, felfigyeltek ránk, így kezdhetett el a Stúdióbalett önállóan is működni. Ekkoriban történt igazgatóváltás is, és az új direktor, Kormos Tibor megszólított bennünket mint fiatal alkotókat, igényt tartott a munkánkra, a látásmódunkra, az előadásainkra. 1993-ban jött létre a ma is ismert Szegedi Kortárs Balett (a Kortárs Balettért Alapítvány), Imre Zoltán pedig, nyilván nem emiatt, de úgy döntött, távozik Szegedről. Ezután nagyobb színpadi darabokat rendezett, főként a Magyar Állami Operaháznak, de dolgozott Kaposváron, a Vígszínházban, de kipróbálta magát más műfajban is, rendezett például Dzsungel könyvét. Ugyanakkor vele is megmaradt a jó viszonyunk egészen 1997-ben bekövetkezett haláláig. A névváltásunk sem volt véletlen. Szerettük volna a ,,kortárs balett” kifejezéssel egyértelművé tenni a nézők számára, hogy nem klasszikus balettel fognak találkozni, hanem annak kortárs, tematikájában és nyelvezetében is frissebb változatával.

– Imre Zoltán halálán kívül a te életedben még más szempontból is fontos év 1997, ugyanis abban az évben hagytál fel a tánccal.

– Életemnek az egy sűrű időszaka volt. Beindult és jól ment a szekere a Kortárs Balettnek, egyre többet kellett a program- és társulatszervezéssel foglalkozni. Ezen kívül akkor született meg a gyermekem, és amúgy is betöltöttem a 34. évemet. Ment még a tánc, de egy térdsérülésem kínzott, mindezen okokból végül úgy éreztem, valamit fel kell adnom a tevékenységeimből, és logikusan a táncra esett a választás. Jókor hagytam abba, tulajdonképpen a csúcson, nem égtem ki, és ma is úgy gondolom, jól döntöttem, hogy nem erőltettem tovább a színpadi jelenlétet.

– Amikor az ember először hall a Szegedi Kortárs Balettről, akkor többnyire a művészeti vezető, Juronics Tamás nevével találkozik. Hogyan kell elképzelni a munkamegosztást köztetek?

– A napjaimat a szervezés, és végső soron a papírmunka teszi ki. Az irodai munka az én feladatom. Mindig is jó szervezőnek tartottam magam, ezért is vágtunk bele ebbe a kalandba. Tamás pedig a mai napig inkább a kreatív energiáit teszi bele, a mára eljutott oda, hogy más produkciókba is hívják rendezni – ilyen volt sok más mellett az Ezeregy éjszaka vagy a Traviata. Tamás nyilván sokkal inkább a reflektorfényben van. Tegyük hozzá azt is, hogy a feladatkörök nem élesen határolódnak el: Tamás szintén foglalkozik a szervezéssel és végső soron közösen alakítjuk ki a társulat művészi koncepcióját.

– Sikerekről beszéltünk a Stúdióbalett kezdeti időszaka kapcsán is, később ezek a sikerek meghatványozódtak. A Szegedi Kortárs Balett elmúlt 32 éve tökéletesen bizonyítja, hogy jó döntéseket hoztatok. De azért biztosan akadtak nehézségek az indulásnál…

– Inkább úgy mondanám, hogy voltak, akik nem bíztak a hosszútávú sikerben az akkori társulatban, és Imre Zoli távozásával ők ki is léptek. Ez viszont azt is jelentette, hogy nekünk új embereket kellett keresni, márpedig Magyarországon ekkor nem létezett kortárstánc-képzés. Azokban az időkben lényegileg mi, a társulaton belül, tanultuk meg ennek az alapjait, elsősorban a külső koreográfusok révén, akik képzéseket, tréningeket tartottak nekünk. Mivel hazai terepen nem találtunk erre alkalmas embereket, ezért Tamással elindultunk például Bécsbe, hogy keressünk olyan művészeket, akiktől tanulhatunk. Külföldről hívtunk meg új táncosokat tagnak – ez egy nemzetközi időszak volt. Táncolt nálunk svájci és német lány már akkor is, ahogyan jelenleg is, de olaszok, hollandok, amerikaiak is dolgoztak velünk. A magyarországi táncosok akkortól jöttek, amikor beindult a kortárstánc-képzés a Táncművészetin, illetve Pécsett és Győrött.

– A sikeretekben volt egy apró törés, 2000 környékén. Úgy tudom, rajtatok kívül álló okokra vezethető vissza. Miként éltétek meg azt az időszakot?

– Az akkori városi és színházi vezetéssel vitás kérdéseink adódtak, ez így igaz, ezért nem volt játszóhelyünk. Viszont példátlan méretű társulati, szakmai és társadalmi összefogást tapasztalhattunk meg az ügyben, érkeztek felajánlások Kecskemétről vagy éppen a Thália Színházból. Azon az őszön már újra játszottunk, és én azt állítom, hogy nehézségek kifelé, az előadásainkon nem látszódott. Később szerencsére rendeződött a helyzetünk.

Nemzetközi együttműködés, nemzetközi turnék

– Említetted, hogy jelenleg is több olasz táncos van a társulatban. Tulajdonképpen néhány éve már jellemző ez rátok. Milyen együttműködés vezetett ide?

– Egy Enrico Morelli nevű koreográfussal és a tánciskolájával alakult ki egy intenzív kapcsolatunk. Ő korábban több koreográfiát készített a társulatnak. Ezzel az együttműködéssel ismét és egy újabb izgalmas nemzetközi térbe kerültünk, amely további remek lehetőségeket, ajtókat nyitott meg számunkra.

– Nos, az is tudható, hogy idén is, jövőre is, számos külföldi fellépésetek lesz.

– Valóban, hatalmas a nemzetközi érdeklődés irántunk. Ehhez hozzátartozik az is, hogy sok nyugati országban más a színházi struktúra, mint itthon. Ha csak a három Benelux állam közül kettőt, Belgiumot és Hollandiát említem, el kell mondani, hogy ott a színházak nagy része befogadó színház, vagyis külső társulatok mutatják be a produkcióikat a tereikben. Mivel szerencsére népszerűek vagyunk, ezért nem egyszer vagy kétszer lépünk fel egy-egy országban, hanem akár egy hétig is turnézhatunk. Idén áprilisban Belgiumban több városban lépünk majd fel, 5 nap alatt 5 helyszínen, majd novemberben visszatérünk az országba. Az utazás, a színpadépítés jelentős munka. Persze van olyan is, mint például Finnországban, ahol több estén át egy helyszínen játszunk. Így történt ez Párizsban is, ahol a Fekete hattyúval és a Carmina Buranával 14 előadást vittünk végig egy helyszínen. Az évek során négy földrészre sikerült eljutnunk. Magyarországon nincs, vagy nem ilyen jelentős a befogadó színházi közeg, vagyis a nagy kőszínházak inkább saját társulatokkal dolgoznak. Budapesten a Nemzeti Táncszínházban vagy a Müpában tudunk fellépni, kettő, gyerekdarabok esetén esetleg három előadással egymás után.

A jelen kihívásai – a koncepciók és a társulat mentén

– Ha már az érdeklődésről esett szó: változott a közönség ízlése? Mi vonzza őket ma? Más, mint ami korábban?

– Az induláskor sokkal kísérletibb volt a társulat, értem ezalatt azt, hogy mi is kerestük azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek segítségével fel tudtuk építeni a közönségünket. Szeged mindig nagyon befogadó talaja volt a kísérletezésnek, amire magunk is rácsodálkoztunk az elején. Például amikor Angliából érkezett egy koreográfus, egy igazi punk figura, az angol tánc kedvelt ,,fenegyereke”, és színpadra tette a 90-es években még igen szokatlan koreográfiáját, hát, bevallom, féltünk. Utána meg nem értettük, hogy ezt a közönség miért veszi ennyire jól. Mert hogy minket lelkesített, az nem lehetett kérdés, de hogy a közönség értő, vagy inkább befogadó lesz, ezt egyáltalán nem vehettük biztosra. Azonban ez történt. Azt hiszem, azért alakulhatott így, mert mindenki vágyott arra, hogy lássa a nyugatot, az újdonságot – a táncon keresztül is. Mindig is a látványos, de mégis érdekes kérdéseket felvető színházi előadásoknak van és lehet sikere. Ilyen például évtizedek óta a Carmina Burana. A nagy színek, nagy zenék, nagy darabok, amelyek könnyen megfoghatók és befogadhatók. Természetesen azt figyelembe kell venni, hogy a koncentrálási idő mára lerövidült, továbbá a technika fejlődésével is lépést kell tartanunk. Ugyanakkor természetesen nincs tuti recept. A közönség reakcióit mindig is figyeltük és figyelembe vettük, de a kommersz felé nem szerettünk volna menni soha.

– A jelen évadban 14 táncművésszel dolgoztok. Mi a módja az új tagok kiválasztásának? Kérdezem ezt azért is, mert, ahogy te is utaltál rá, a Szegedi Kortárs Balettnek most már nemzetközileg is kiváló a híre.

– Ma már nem kell a nyakunkba venni a világot Tamással, nem kell külföldi országokba utaznunk, hogy jelentkezőket találjunk. Amikor felhívással élünk, hogy táncosokat keresünk, mindig kérünk szakmai portfóliót és egész alakos mozgásos-táncos videót az aspiránsoktól. Egy ideje nem ritka, hogy többszáz fiú és lány jelentkezik hozzánk, aminek nagyon örülünk. Közülük előszelekcióval választjuk ki azt a – mondjuk – 25 embert, akiket elhívunk személyesen is Szegedre, egy akár több napos próbatáncra. Előfordul, hogy egy távozó helyére keresünk valakit, ez esetben lehet, hogy hasonló karakterre van szükség. Vagy, ha már karakterekről beszélünk, akkor egy-egy produkcióra már előzetesen van egy konkrét elképzelésünk, és ez alapján válogatunk. Szóval, az elmúlt évtizedekben eljutottunk oda, hogy az utánpótlás miatt nem kell már aggódnunk. Ezekben a hetekben, napokban, éppen több válogatást tartottunk. Vannak, akik tényleg egy-egy projektre jönnek, s van, aki már 15 éve nálunk táncol. Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy ma már nincs egyértelmű prioritása a fiatal táncosoknak, mert ugyan mindenkinek van táncművészeti végzettsége, tehát profiként csatlakozik hozzánk, viszont sokan mást is tanulnak mellette, ami a beosztásokat és a tervezést sokszor megnehezíti. A mostani táncosaink között van, aki pszichológiát tanul, de az olaszok között olyan is, aki azt mondta, neki ekkor és ekkor Rómában kell vizsgát tennie. Sokkal többen és kicsit hamarabb kezdenek el a civil pályán gondolkodni, ennek következtében az aktív táncosévek száma is csökken ahhoz képest, mint amikor én táncoltam. Mindig úgy hittem, hogy egy táncos 31-32 éves korában jut el abba a fizikális állapotba, amikor minden színpadon töltött percet ki kellene aknáznia, de manapság nem ezt látjuk. Ez a jelenség annak is köszönhető, hogy a szakma presztízse változik. Arra gondolok, hogy 1988 körül még világot láthatott egy művész, jelen esetben táncos, vagy egy sportoló, míg másoknak ez nehezen adatott meg. És ez igaz volt még talán a 90-es évekre is. Ma már nincs ilyen privilegizált helyzetben a táncszakma. Ez a mostani 14 ember, akikből a társulat áll, nagyon jó közösséget alkot. Ez jó, erre törekszünk. Együtt gyakorolunk, minden próba előtt másfél-két órás fizikai bemelegítést tartunk, amit el kell végeznünk, hiszen a testet nagyon igénybe veszi a tánc, még ha ez a nézőknek talán nem is tűnik fel olyan könnyen, mint mondjuk egy sportoló esetében. De azt szoktuk mondani, hogy a részleteiben nagyon kimunkált felkészülés azt kell, hogy elérje, hogy az agyhoz hasonlóan az izom is rendelkezzen a megfelelő memóriával. A színpadon már azt kell látnia a nézőnek, hogy minden könnyedén megy.

– Ha már erről beszélünk: a sérülésekre fel lehet készülni?

– Azt nem mondhatom, hogy az esetek 100%-ára van B-tervünk, de ha előfordul egy sérülés, márpedig elő szokott fordulni, akkor megpróbáljuk megoldani úgy, hogy valaki átveszi azt a szerepet. Már amennyiben ez megoldható. A kortárs táncos nagyon elhivatott, egy kisebb sérülés estén mindenki maga dönti el, mennyit bír, és azt is tudni kell, előfordul, hogy valaki azt hiszi, többet bír, mint amennyire valójában terhelhető, mondjuk, egy húzódás vagy egy megbetegedés esetén, s ilyenkor könnyen lehet baj. Mi ennek nem örülünk, nem is szoktuk azt sulykolni, hogy márpedig neked színpadra kell állni. Sok összetevőn múlik ez.

– El tudja magát tartani a társulat piaci szinten?

– Nagyon fontos lába a költségvetésünknek a sikeres piaci oldal, de önkormányzati, valamint állami támogatások nélkül, kizárólag a piacról egy ilyen kis országban nem lehet működni. Egyik láb nélkül sem tudnánk létezni, vagy, minden napi nehézség mellett, abban a biztonságban tudni a társulatot, amilyenben úgy gondoljuk, hogy most van. A kultúra finanszírozásának a változása nekünk is probléma, sokkal kevesebb jut erre a területre, mint korábban, de bizakodóak vagyunk.

– Azért is ülök feszengve az utolsó kérdésem előtt, mert nem érzem még aktuálisnak, elnézve téged és Tamást. De szoktatok-e gondolkodni a társulat menedzselése kapcsán az utánpótláson?

– Reménykedünk abban, hogy sok jó évünk van Tamással. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat – és azt hiszem, az ő nevében is beszélhetek –, hogy az elmúlt 36-37 évben ezen kis szakma valamennyi hazai és rengeteg nemzetközi szereplőjét megismerhettük, és velük, úgy hiszem, jó kapcsolatot alakíthattunk ki. Öröm azt látni, amikor valaki a szakma közelében marad, de azt is, ha valaki más területen ér el sikereket. A kérdésedre válaszolva, tényleg szeretnénk még jó pár évet így, együtt a vezetői pozícióban tölteni. Mindazonáltal nem állítom, hogy sosem jut eszembe ez a probléma, és olyankor eszembe jut például Czár Gergely, aki már régóta próbavezetőnk és koreográfus asszisztensünk. De az utódlás kérdése konkrétan nem merült még fel. Nagyon szeretjük a várost, nagyon szeretjük a Szegedi Kortárs Balettet, és itt leszünk még jó pár évig.

Megjelent a folyóirat 2025. márciusi számában